Nyíregyháza

Szívem szerint csupa nagybetűvel írnám a foglalkozását, mert Tisza Istvánné született Tóth Margitot az Isten is a katedrára teremtette. Ő egyike azoknak az igazi, vérbeli pedagógusoknak, akik számára a tanítási óra nem egy 45 percig tartó elfoglaltság, hanem életre szóló küldetés. Ő azon csodálkozik, mi az érdekes abban, hogy közel négy évtizede – tőle idézem a megfogalmazást – hogy katonás tanító, hisz egy-kettő-egy, azaz első és második osztályosokat indít az élet iskolájában. Olyan végtelen szeretettel, türelemmel, ám időnként a felelősségérzettől hajtva elkeseredetten vagy éppen felháborodva beszél arról, hogy mást vár el ma a szülő, az önkormányzat, maga a társadalom is a pedagógustól, mint két generációval ezelőtt. Eredményt akarnak látni, minél előbb. (Szinte hihetetlen számára is, hogy az első osztályban a magyarórához 9-féle könyv tartozik, s ez már önmagában hordja a lemaradás veszélyét.) Nem nosztalgiázik Margitka, de hangsúlyt ad a szavainak: akkor volt idő gyakorolni a lassabban haladókkal, nem beszéltek 30%-osnak mondott diszlexiáról. Ő egyébként is az integrált tanítás híve, szinte elképedve szól az első osztályban is néhol fellelhető tagozatalakításról. A nyíregyházi Vécsey Károly Általános Iskolában nemcsak a gyerekek, a szülők, hanem a kollégák is nagyra becsülik az egyébként szigorúnak tartott Tisza Istvánnét. Tíz éven át ő látta el a Közalkalmazotti Tanács elnöki tisztét. Mint mondja, módszeresen készül a nyugdíjazásra, tavaly már nem vállalt osztályfőnöki megbízást sem. Racionálisan fejti fel a szálakat, amelyek örökre a pedagóguspályához kötötték.

Margitkának Vaja a világ közepe, hisz ott született 1945. április 8-án Tóth Margit és Tóth Elemér hentes lányaként. Szülői házként a tájházat nevezheti meg, mivel a nagyszülei egykori otthonában rendezték be a látnivalókban bővelkedő intézményt. Ízig-vérig lokálpatrióta, a múzeum Baráti Körének a tagja, nyugdíjaséveiben itt is többet munkálkodik majd. Férje, néhai Tisza István a VAGÉP vezetői posztját töltötte be. Sajnos már nincs szerettei között. Házasságukból két gyermek született, István állatorvos, a nyíregyházi magán-állatklinika egyik tulajdonosa, és itt gyakorolja hivatását. Családot alapított, neje Sója Teodóra tanár, István fiuk 7, Zsófia lányuk 4 éves. A lányuk, Zsuzsanna is a pedagóguspályát választotta, tanító, matematika és mentálhigiéné szakokon végzett, és a Zrínyi Gimnáziumban tanít. Házasságkötésük után Nyírbátorba kerültek, ahol a 2-es számú iskolában 19 éven át tanította a gyerekeket Margitka. Ide illő jelmondatot választott magának: a tanító minél inkább világít, annál jobban fogyasztja önmagát. Márpedig ő nem képes fél szívvel tenni a rábízottakat. Megdöbbenve tapasztalja, hogy a gyűlölet, az agresszió már megjelenik a néhány éves gyermek érzésvilágában. Hogy kit hibáztathatna? A televíziót, a társadalmat, a felgyorsult élettempót, az állandósult rohanást, a „nincs idő semmire” szemléletet. Ő annál bölcsebb, mint hogy egyetlen okban vélné felfedezni a hibát. Úgy látja, és a közel 4 évtized visszaigazolta, hogy a rend, a fegyelem, a kötelességtudat kifejlesztése bőségesen kamatozott. Az egykori tanítványainak ma már a gyerekeit tanítja, és számtalanszor megköszönik Margitka néninek, hogy akkor szigorúan fogta őket.

Mint a művész a megmunkálandó anyagról, úgy beszél Margitka a kezei alatt csiszolódó gyémántokról. Kap egy kődarabot, amelyet faragni, csiszolni kell, hogy hasznát vegye mindenki. Nála a szó nemes értelmében mondhatjuk el a másutt klisévé koptatott, úgynevezett gyerekanyagról: itt még mindent el lehet érni, de közös a munka, a felelősség is. Szociális érzékenységét a nyugdíjhoz közeledve sem tudta levetkőzni Tiszáné, de úgy véli, nem is lenne értelme. Szeretne minél többet kihozni a gyerekekből. A jó szemű pedagógus előtt nyílt titok, hogy a gyerekek az egész napos iskola után idegileg is fáradtak, a nap minden percében más határozza meg, mit csináljanak, s amikor lehetőséget kapnak rá, hogy hasznosan lefoglalják magukat, képtelenek erre. A gyerekek jó része nem tudja tolerálni a másikat. Tény, hogy a technikai eszközök ismeretét szinte az anyatejjel szívják magukba, ám a videó, a számítógépes játékok, a televízió nem pótolja az álommá szelídülő mesét a mamától vagy a nagymamától.

Margitkát nem az állam vagy a helyi önkormányzat ismerte el sokéves fáradozásáért. Ő ennél sokkal nemesebbet mondhat magáénak: a gyerekek ragaszkodása felnőttként egy esküvői meghívóban, egy szeretetteljes ölelésben, egy „Tetszik emlékezni, milyen rossz fiú voltam?” emlékidézésben nyilvánul meg. Tisza Istvánné azzal a jó érzéssel élheti mindennapjait, hogy ereje, tudása, embersége szerint mindent megtett a gondjaira bízott gyermekekért. Intenzíven foglalkozik az élet lelki aspektusával, s meggyőződése, semmit nem bízott a Teremtő a véletlenre.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 20. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.)