Szorgalmasak, szerelmesek

Tiszamogyorós

– Jó napot Sógor!

– Adjon isten Sógor!

Kerékpárt toló ember kacsázik a lucskos jégen, a másik vizeskannával egyensúlyoz. A csepergő ködből bukkannak elő, amely beborítja az utat, nem állja útját a kerítés, eléri a fenyő hegyét. Kevés ráérős embert látni napközben Tiszamogyoróson. Bejárjuk a három utcát, nem nehéz megjegyezni a nevüket: Kossuth, Béke és Szabadság. Egyiken bejön a vendég, a másik iránya a kompra szolgál, a harmadik a tsz majorja felé. A két sógor egyike Ésik Károly, a másik Balogh Zoltán a keresztúton beszélget. Mint kiderül, az utóbbi mándoki, de ezt akár a nevéből is kitalálhattam volna, ha ismerném a helyi névtárat.

– Maga milyen Ésik? – kérdez vissza a már említett Ésik. – B? K? S? – mosolyog az eleven szemű csizmás ember. Látja, hogy nem idevalósi vagyok. Miután tisztázzuk, hogy életemben először járok Mogyoróson, kéretlenül is sorolni kezdi, amire már régen kíváncsi vagyok. Nagyon ritkának tudtam a nevem, így eléggé megleptek a hallottak.

– Ebben a faluban kérem szépen az itt lakók kétharmada Ésik vagy Fodor. Azért kell a nevük elé a megkülönböztető betű, igaz sógor?

– Ez meg a másik jellegzetesség – válaszol Balogh Zoltán. – Itt mindenki sógornak szólítja a másikat. Nem mindenki sógor persze, de ez dukál egy felnőtt ember számára.

A tsz dolgaira terelődik a szó, bizonyos hízómarha átadás aktuális. A sógorok azt ajánlják tehát, hogy ha hiteleset akarok hallani Mogyorósról, keressem fel az öreg Szeles Bálintot. Ő aztán láthatott, hallhatott eleget, nyolcvannégy esztendős. El is búcsúzom illendően, megviszonzom a „viszontlátásra sógort”.

Nem akarom elhinni, hogy Szeles Bálint bácsi tényleg a nyolcvannegyedik telét töltené. Ahogy fogad, mozgásának élénksége, szemének figyelme, fiatalos vonásai okán nyugodtan letagadhatna tíz-tizenöt évet. Felesége, Irénke néni csak hetvenhat, de a lába még biztosan táncra állna. A tisztaszobában kínálják hellyel a vendéget, nemigen kell sokat nógatni őket, hogy a fiatalságukra emlékezzenek.

– Hej, kedveském, régen volt az – mosolyog a háziasszony. – Az én nagyapám idejében még ide kanyarodott a Tisza a mi határunkba, de amikor jött a szabályozás, levágták azt a kacskaringót, abból lett a Sziget. A lónyai gazdáké volt, de az új folyón nem tudtak rendesen átjárni mindig a hidassal vagy, ahogy a mai fiatalok hívják, a komppal. Megvettük mi, mert kevés földje volt Mogyorósnak. Igaz, máma sincs nagyon sok. Itt nem messze, a Sziget felé volt egy kis szárazabb, dombosabb hely, a dédapám idejében ott volt néhány ház, körbe pedig mogyoróbokrok mindenütt. Az volt régen Mogyorós, abból vált Tiszamogyorós, a legelőszéli, belsőmezei tanyából.

Az idős asszony szavaiból akár térképet lehetne rögtönözni, amint képzeletben ismét bejárja a tiszamogyorósi határt. Egyre jobban belemelegszik a mesélésbe. A gazda mosolyogva figyeli, valószínűleg ő is felfedezi, amit én: minden úgy idéződik fel, hogy tavaszt lehetne képzelni. A fák természetesen virágzanak a Csige-tagban, a Kis Lónyelőn és a Nagy Lónyelőn barkázik a fűz . . . Észre sem vesszük, mikor lódul meg visszafelé az időgép egyre sebesebben.

Hatalmas sötét erdő borította ezt a vidéket a múlt században. Nemcsak itt Mogyoróson, hanem fel Eperjeskének, vissza Benknek, de befelé Mándoknak is. Az emberek mit is tehettek volna, ebből éltek. Télen csattogott a rengetegben a balta, dőltek az évszázados fák, sivított a fűrész, glédában sorakozott az ölfa. Akkor még nem ilyen telek voltak, mint mostanában, inkább a legutóbbi nagy fagy volt a megszokott, de az ki nem eresztett tavaszig. A férfiak, akik az erdőn jártak, leginkább a farkastól rettegtek. Abból aztán volt falkaszámra. Amikor összegyűlt annyi fa, hogy érdemes volt megrakni a szekereket, megtanácskozták, miként vigyék Ungvárra. Ott vették meg tőlük. Egyedül senki el nem indult volna, karaván verődött össze. Elől is, hátul lógós ló volt a fogak mellé kötve. Ha jöttek az éhes ordasok, egyet elengedtek, feláldozták. Amíg azt üldözték, leütötték és széttépték a gyilkos fogú szürke farkasok, addig a szekerek odébbálltak. Csillapodott a ragadozók éhe, nem kevésbe fuvarozók ijedelme. De sok édesanya töltötte az éjszakákat álmatlanul, aggódva: visszajön-e, aki elindult. Ha a farkas nem ette meg, még mindig rádőlhetett a fasudár, vagy ha fáradtan elszenderedett a puha hóban, álmában ragadta el a halál, megfagyott.

Aztán elfogyott az erdő, a helyét szántóföld foglalta el, mégpedig nem is akármilyen. Nagyon jó minőségű, zsíros feketeföld. Az itt lakók szorgalma azonban megmaradt, gyarapodott Tiszamogyorós. Amióta a ma élők csak emlékeznek, mindig módos falu volt.

– A felszabadulás előtt gróf Forgács László uradalma volt a határunk egy része, meg a Jármi nagyságosé – hozza közelebb az emlékek fonalát Bálint bácsi. – Így bizony kevés maradt annak, akinek egyáltalán volt. Senki jobban nem várta úgy a földosztást, mint a mogyorósi nép. Szégyen, nem szégyen, itt még verekedtek is abban az időben, de így is akadt olyan hatgyermekes család, amelyiknek nem jutott több két és fél holdnál. Bele kellett nyugodni, mit tehettünk volna mást. Így is nagy könnyebbülés volt az, amikor a Jármi réten megkezdtük a parcellák kitűzését. Addig se igen lazsáltunk, de amikor a magunkéhoz fogtunk, bizony nem volt ünnep, csak napkelte, de azt is megelőztük, meg napnyugta, de az még a határban talált bennünket.

Szeles Bálint huszonnégy évig egyfolytában tanácselnök-helyettes volt. Parasztember, de ahogy témát vált, látszik rajta két szó után, hogy negyedszázad hosszán hivatalt viselt.

– Volt itt két iskola, két tanítóval meg egy pap és a templom. Más közös épület nemigen. Nézzen széjjel most a községben. Egyikből ifjúsági klub lett, a másikból óvoda. De talál még kultúrházat, tanácsházát, postát, presszót, buszgarázst…, mind mi építettük, magunk hoztuk hozzá az anyagot. Itt sohasem volt gond megszervezni a társadalmi munkát, pedig alig több mint ezer lelket számlálunk.

A mogyorósiak szorgalma legendás a környéken. Aki végigsétál a falu utcáin, olyan házakat lát lépten-nyomon, amelyeket a Forgács gróf is „megmagázna” – ahogy itt mondják. De ez semmi, akár hivalkodásnak is lehetne nevezni önmagában. Alig van udvar, ahol hatalmas csűr ne zárná le a teret – bádogtetővel sok helyen. Több marhát tartanak, mint a legközelebbi öt faluban összesen. A szomszédos Mándokon a tsz-tagok megelégszenek azzal, ha természetben kifizetik nekik a háztájit. Itt? Az ember nem hisz a fülének: négy-ötfélét vet bele a tag, még búzát is termel. Amihez a mogyorósi hozzányúl, arannyá válik. Jellemző, hogy a tsz-szervezéskor sem siratták földjüket sokáig. Hogy-hogynem a legtöbben a saját földjükön kaptak háztájit, és akinek nem sikerült emigyen az osztás, az pedig a legjobb lápföldön.

Az Egyakarat, így hívták, amíg nem egyesült Eperjerkével, már a harmadik évben elnyerte a kiváló címet. A legnagyobb probléma a név kiválasztása volt, és mint utóbb kiderült, ami mellett döntöttek sem a legszerencsésebb, mert az első közgyűlésen egy elégedetlen tag azt kiabálta a vezetőségnek: egy akarta, mi nem. Ma már megmosolyogják, el sem tudnák képzelni másként.

A mai Tiszamogyorós tehát szemmel láthatóan módos hely. Volt ugyan egy idő, amikor elvágytak innen a fiatalok, de lassan ez csak emlék lesz. Megfordult az irányzat. Nem hogy el nem vágynak, visszajönnek, gyarapszik a lélekszám. A tanács ugyan Mándokon van, a tsz pedig Eperjeskén székel, de ez itt senkit sem zavar, Mogyorós az Mogyorós marad.

Ha már mogyorósi az ember, akkor természetesen igen nagy számban Ésik, éppúgy, mint ennek a miniatűr bédekkernek a szerzője, aki őseit mátyusinak tudja apai ágról. Megkérdeztem hirtelen termett sógoromat, Ésik Károlyt, nem tud-e valamit a név eredetéről? Azt mondta, valamit hallott, nem tudja igaz-e, állítólag török eredetű. A Révai Nagy Lexikonában találtam egy címszót, igaz nem Ésik, hanem Ásik, a következő magyarázattal: „szerelmes, a szerelem költője, lantos poéta” – tényleg török szó. Eszembe jutott az öreg Szeles Bálint nem kevésbé lírai története: „Kanadába készültem kivándorolni a cimborámmal. El is indultunk, ő ki is jutott. Mindketten mándoki gyerekek voltunk. Én csak idáig értem, Mogyorósra, a Berta Irén házához. Így lettem mogyorósi.” Igaz, hogy nem Ésik, de igen csak szerelmes lehetett – teszem hozzá már otthon, a Révai Nagy Lexikonát lapozgatva.

(1985. január 26.)

(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben Gold Ász Kiadó Nyíregyháza 1991.)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

A somfák nem öregszenek

Egy tál békalencse

Csalánszagú délutánok

Ceausescu után néhány nappa...

Kifelehalófélben

Heléna ördögvirága

Lejárt a farkas a Kárpátokb...

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!