Mező András nyelvészről beszél Balogh Árpád rektor

 A tudományos névtan megőrzi a nevét

Mező András.jpg„A Szatmár-beregi síkságon a távolba vesző réteken és szántókon az ég horizontjába kapaszkodva látszik egy-egy magányos fa. A nép hagyásfának hívja őket, arra való utalással, hogy ezeket a jó gyümölcsükért meg kellett hagyni, s hogy ezek a fák mutatják majd meg a valamikori erdőt a könnyen feledő utókornak. Mert ott egykoron erdő volt, gombával és szederrel, egymásba bodorodó lombkoronákkal, szerelmes őzekkel és csivitelő madarakkal. A hagyásfák emlékeztetnek. A hagyásfák intenek.”

E lírai bevezető Mező András egyetemi tanár, a nyelvtudomány doktora ünnepi beszédében hangzott el Nyíregyházán 2001. október 23-án, a megyeháza dísztermében, ahol a hagyásfákkal kapcsolatos gondolat átvezetett 1956 forradalmi napjaihoz. Az emlékezésre, és a még élő résztvevők megemlítésére, akik „az idő kifürkészhetetlen szándéka és játéka nyomán részeseik voltak a történelemnek. Tanúk. Mint a hagyásfák”. Balogh Árpád, a Nyíregyházi Főiskola rektora több mint húsz évig dolgozott együtt Mező Andrással. Vele olvastuk újra a régi szónoklatot, és idéztük föl a kiváló nyelvész alakját.

– Jellemzi-e ez a néhány kiragadott mondat Mező Andrást, a tudóst, az embert, aki nem éppen lírai dolgokkal, hanem régi dokumentumok között kutatással, tanulmányok írásával töltötte szinte az egész felnőttéletét?

– Számomra nem meglepő ez a szép idézet, ugyanis András mindig szerette a mondandóját valamivel társítani, valamihez hozzácsatolni, valamilyen példaként előállítani, és ebből levezetve értelmezni a gondolatait. Akik jobban ismerték őt, tudták, hogy bensőjében nagyon is érzelemgazdag egyéniség. Olyan ember, aki átérzi, átéli az élet dolgait, s ennek megfelelően formálja világosan és egyértelműen a véleményét.

– Mikor, milyen körülmények között ismerkedtek meg?

– Először 1973-ban találkoztunk, amikor a főiskolára jöttem. Közelebbi kapcsolatba néhány évvel később kerültünk, amikor felvetődött, hogy az akadémia szegedi biológiai kutatóközpontjába menjek ösztöndíjasnak. Abban az időben ő már docens volt, könyvei jelentek meg, nem volt kétséges, komoly tudományos karrier előtt áll. Ekkortájt gyakran beszélgettünk, kapcsolatunk – mondhatni – barátivá vált. Sokat köszönhetek neki.

– Milyen ember volt Mező András vezetőként? Szerették a munkatársai?

– Vezetőként mindig abból indult ki, hogy minden emberben van valamiféle érték, s ezt az értéket fel kell ismerni. Ha pedig meggyőződött a tehetségről, akkor mindent megtett annak érdekében, hogy segítse a kibontakozó pályafutást. Többek között én is az ő biztatására kerültem Szegedre. Nagy hatást gyakorolt rám, hogy milyen sokra becsülte a tudományt, nemcsak saját területét, a nyelvészetet, hanem a természettudományt is. Rendkívül jól tájékozott volt, sokszor hosszasan, jóízűen beszélgettünk a régi épület algalaboratóriumában azután is, hogy Szegedről hazajöttem. Akkoriban a főiskola tudományos, kulturális ügyeit irányító főigazgató-helyettes is volt. Mező András mindig példát mutatott. Rá föl lehetett nézni.

– Ha jól tudom, közvetlenül a főiskola alapítása után került a nyelvészeti tanszékre. Milyen előzmények után lett főiskolai oktató?

– Ötgyerekes, egyszerű falusi családból származott, 1939-ben született Vasmegyeren. Diplomát Debrecenben szerzett magyar–történelem szakon. Rövid ideig Baktalórántházán tanított, miközben megpályázta a főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének tanársegédi állását. Ez 1963 végén, tehát a főiskola fennállásának második évében történt. Ezután töretlen a pályaíve: adjunktus, docens, 1976-ban, harminhét évesen már főiskolai tanár, 1979-től több mint egy évtizedig a főiskola tudományos, közművelődési ügyeiért felelős főigazgató-helyettese, időközben 1984-től tanszékvezető.

– Gyakori az ilyen gyors szakmai karrier a főiskolán?

– Egy újonnan alakuló intézményben mindig nagyobbak a gyors előmenetel esélyei, mint egy régóta működő főiskolán, egyetemen. Nyíregyházán a hatvanas-hetvenes évek tekinthetők a főiskola hőskorának, amikor kialakult a szervezet, megalapozódtak a majdani tanszékek. Akkor gyorsabb volt a kiválasztódás, a tehetséges fiatal oktatók hamarabb léptek elő a szakmai ranglétrán. Fiatalként közéjük tartozott Mező András is.

– Mező András első tudományos dolgozata 1964-es, az első könyve pedig 1967-es dátumot visel. Gyors ütemet diktált…

– Ez így volt. Az első továbbfejleszthető munkákat lényegében az egyetemről hozta, ahol diákként demonstrátor volt, résztvevője a diákköri konferenciáknak. Így aztán az sem volt meglepő, hogy bölcsészdoktori értekezését huszonhat évesen, tehát meglehetősen hamar megvédte, harmincas éveinek elején pedig már kandidátus volt. Aki egyetemen, főiskolán tanít, rendszeres kutatómunkát végez, enélkül el sem képzelhető a szakmai előmenetel.

– Mi különböztette meg Mező Andrást a többi tudóstól?

– Mező Andrást a kitartó következetesség emelte az átlag fölé. Az eltökélt kutatómunkával és a rendszeres publikációs tevékenységgel párhuzamosan céltudatos gondot fordított a tudományos fokozatok megszerzésére. De nem csupán azok egyszerű megszerzésére, hanem a kiváló megfelelésre is. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében Lőrincze Lajos mellett volt aspiráns, és kandidátusi vitája százszázalékos eredménnyel zárult. S hogy ez nem volt véletlen, a következő megmérettetés is bizonyította: a nyelvtudomány doktora tudományos fokozatot ugyancsak százszázalékos eredményességgel szerezte meg.

– A véletlen folytán ugyanott voltam pályakezdő tanár, ahol egy évvel később Mező András is tanítani kezdett: Baktalórántházán. Ezért hamar kezembe került első könyve: A baktalórántházi járás földrajzi nevei. Tulajdonképpen ezzel indult a tudományos karrierje. Mi döntheti el, hogy egy dolgozatból tudományos munka lesz-e, vagy csupán a helytörténeti érdekesség szintjén marad?

– Az én tudományos tevékenységem a biológiához kötődik, tehát András munkáinak szakmai értékelésére nem vállalkozom. Általánosságban viszont a hozzáértést, a kreativitást, a következetességet említeném. Számos felfedezés, sőt tudományág született már először csupán apróságnak látszó megfigyelésből, ötletből. Mező Andrásnál is ilyesmiről van szó: nem tette le az egyszer felvett munkát. Ha végignézzük publikációit, a következőket láthatjuk: 1967-ben a baktalórántházi helynevek foglalkoztatták, 1972-ben a megye történeti-etimológiai helységnévtárát készítette el, 1973–1982 között pedig a magyar hivatalos község-, illetve helységnévadás témakörében kutatott. Utóbbi olyan eredményes volt, hogy tanulmányát – kandidátusi disszertációjának elméleti kérdéseket taglaló részét – az Akadémiai Kiadó 1982-ben meg is jelentette könyv alakban, sőt 1998-ban az előző munka adattárát is, minthogy az szintén olyan értéket képviselt, ami a nyilvánosság elé kívánkozott.

– Igaza van-e azoknak, akik azt mondják, úgy is lehet tudományos karriert befutni, hogy az eredmény csupán néhány embert érdekel?

– Csínján kell ezzel bánni. Minden eset más. Mező András példájánál maradva: talán ő sem lett volna a névtudomány elismert hazai szakértője, ha megmarad a baktai helyneveknél. Ő azonban nagyjából tizenöt év alatt számos általános névtani kérdés tisztázása után részletesen bemutatta a mesterséges és hivatalos helységnévadás történetét, elemezte a névadási korszakokat, vizsgálta a hatóság névadó, névalkotó tevékenységének mechanizmusát és módszeres eljárásait. Ha így közelítem meg a Baktáról indult munkát, azt hiszem, a nem szakember előtt is világosnak kell lennie, hogy Mező András nagy és hasznos munkát végzett. Illusztrálhatnám az elmélet és a gyakorlat kapcsolódását egy régebbi munkával, a már említett megyei történeti-etimológiai helységnévtárral is.

– Ez a munka mikor jelent meg?

– Ennek megjelenése megismerkedésünk idejére esett, s valljuk be, a hetvenes évek elején ritkaságszámba ment az ilyen megyei tanulmány, a főiskolán is szenzációszámba ment, hogy híres tudósok méltatták publikációkban a könyvet, „a mi fiunk” könyvét. Én is érdeklődéssel olvastam a több mint kétszáz helynévmagyarázat némelyikét, érdekes dolgokat tudtam meg a hivatalos községszervezésre vonatkozó részekből. A kötet egyfelől szakkönyv, ugyanakkor nem csak a nyelvészek forgathatják haszonnal.

– Jellemző-e a tudományban Mező András példája, aki lényegében egyetlen munkahelyen élte le az életét?

– Aki szereti a szakmáját, és van kutatói vénája, sőt oktatni is szeret, a főiskolán megtalál minden feltételt ahhoz, hogy évtizedeken át egy helyen dolgozzon. Ő olyan iskolát alapított itt, amely a történelemtudományt, a művelődéstörténetet, a régészetet, a néprajzot és a műemlékkutatást egyaránt gazdagította, új utakat nyitott a nyelvtudományban. A tevékenysége középpontjában álló névtan területén másokat is magával ragadó szenvedéllyel kereste a magyarság nyelvi és történeti örökségének értékeit. Példaértékű életet élt.

– Mező Andrásnak a főiskolán kívül vállalt tisztségei a nyelvtudományhoz kötődtek. Egy kivétel volt: a Szabolcs-Szatmár-beregi Szemle, a megye társadalmi, tudományos, művészeti folyóirata, amelynek csaknem húsz évig főszerkesztője volt. Mit jelentett ez a tudóstárs szemében?

– Ami a kérdés első részét illeti: én azt kifejezetten jónak tartom, hogy András olyan területen vállalt munkát, amihez jól értett. Fontosak a kezdeményezései is: miután bekapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia névtani, nyelvi, anyanyelvi és más bizottságainak munkájába, vezető szerepet vállalt a szűkebb haza tudományos életében, egyik mozgatója volt a Debreceni Akadémiai Bizottság nyelvtudományi szekciójának. Egyik alapító szervezője volt a Névtani Értesítő című időszakos kiadványsorozatnak. Szakmai konferenciákat, táborokat szervezett, s aki részt vett már ilyesmiben, tudja: sokkal több vele a munka, mint az elismerés. Mező András fáradhatatlanul munkálkodott ezek sikeréért, s ebből azt akarom kihozni: nem „elefántcsonttoronyba” zárkózott tudós volt. Ami a kérdés másik részére vonatkozik: nos, helyes volt a megye vezetőinek döntése, amikor – Hársfalvi Péter után – Mező András személyében újból egy tudós főiskolai tanárra bízták a megye folyóiratának szerkesztését. A főiskola ugyanis egy olyan tudományos-szellemi központ, amely kiváló háttér az ilyen munkához. A tanár úr jó publikációs lehetőségeket kínált, ami nagyon fontos, hiszen korábban sem volt könnyű, manapság pedig különösen nehéz elhelyezni cikkeket tudományos folyóiratokba. Személyes élményem is van erről, én is írtam tanulmányt a Szemlébe, s bizony gondom volt azzal, vajon illik-e az én természettudományi munkám az alapvetően bölcsészeti, kulturális jellegű kiadványba. András határozottan kiállt: pontosan azért kellenek más témájú írások, mert mindenki azt gondolja, hogy a Szemle egy tudományterülethez kötődik. Ő viszont többet akart, hirdette, hogy a természettudományos ismereteket is meg lehet úgy fogalmazni egy írásban, hogy az ne száraz, egzakt kísérleteket leíró szakcikk, hanem a kívülállók számára is érdekes tanulmány legyen. Ő maga egyébként nem írt gyakran a Szemlébe, ezért is kellett odafigyelni, ha mégis megtörtént. Most nem egy tanulmányából szeretnék idézni, hanem egy ünnepi írásából, amelyben – a Szemle fennállásának 30. évfordulója alkalmából – szerintem megfogalmazta főszerkesztői ars poeticáját: „Folyóiratunk szerkesztősége kezdettől fogva azt vallotta, hogy az országnak emez északkeleti régiója föl tudja mutatni azt a szellemi erőt, vagy magához tudja vonzani azokat az alkotókat az országhatáron belülről vagy kívülről, akik az egészhez mért színvonalon képesek megszólaltatni egy régió hagyományait, föl tudják vetni gondjait, és keresik az ezek megoldásához vezető utakat, akik érzékeny felelősséggel alakítói Kelet-Magyarország kulturális, művelődési és tudományos életének. Abban reménykedünk, hogy e törekvéseink találkoztak Kedves Olvasóink elvárásaival, s fölfedezték folyóiratunkban e magasan levő elhivatottság betöltésének szándékát.” Úgy vélem, ezek ma is időszerű célok. Biztos vagyok benne, hogy András szerette a Szemlét. Büszke volt arra, hogy egyre több elismerést kapott a folyóirat, országosan ismertté vált az ő főszerkesztősége idején. Én természetesen nem ismertem teljes részletességgel a Szemlénél végzett munkáját, a kiadványt sem célzatosan, mint egy kollégám munkáját olvastam, hanem újságként, folyóiratként. Ezért is volt meglepetés számomra az András temetésén elhangzott akkurátus összegzés. Ebből következtetni lehet a Szemle színvonalára: úgy emlékszem, a húsz év alatt – más szerzők mellett – tíz akadémikus, kétszer ennyi nagydoktor és mintegy kétszáz kandidátus írt cikket megyénk folyóiratába, akiknek négyötöde lakó- vagy születési helye révén is kötődött a megyéhez. Örülök, hogy a Szemle a szerzők és rovatvezetők révén továbbra is kötődik főiskolánkhoz.

– Hosszasan beszélhetnénk még Mező András oktatói, tudományos munkásságáról, hiszen nagy vágya volt a főiskola, a tanszék egyetemi akkreditációja, ami az ő irányításával a legjobb úton haladt. Mégis arról szeretnék inkább még többet megtudni, hogy milyen volt emberként, mivel foglalatoskodott, ha éppen nem dolgozott.

– Rendkívül fontosnak tartotta családját, mindent megtett annak érdekében, hogy a gyerekek megfelelő feltételek mellett, jó körülmények között tanulhassanak. Amikor kiköltöztek Orosra, kertes házba, egyik napról a másikra alkalmazkodott, kedvvel végezte a ház körüli munkát, a kert gondozását, szabad idejében mindent elvégzett, ami elvárható volt. Mégis azt gondolom, hogy a hivatalos munkaidőn túl legjobban a kedves könyvei, jegyzetei között érezte magát. A munkájának megszállottja volt, így az soha nem lehetett teher a számára. Közelről láthattam, hogy a munkája volt a mindene.

– Mivel nem mindenki ilyen, talán feltehető a kérdés: a munkatársai, a főiskola más oktatói kedvelték őt?

– Közvetlen munkatársai feltétel nélkül szerették. Nem gyűrte maga alá a tanszéket, nem élt vissza kapcsolataival, lehetőségeivel, segítette, ösztönözte a tanulást, az ő tanszéke az egyedüli a főiskolán, ahol százszázalékos a minősítési arány. Nála mindenkinél megadatott a lehetőség.

– Pedig egy munkahelyen előfordul a szakmai féltékenykedés…

– Nála szóba sem került a féltékenység, hogy netán valamelyik fiatalabb kollégája eredményben túlszárnyalja. Arra biztatta a munkatársait, hogy tanuljanak, publikáljanak, szerezzenek tudományos fokozatokat. Büszke volt a beosztottjainak a tudományos sikerére. A nagy többség tanszéken kívül is elismerte tudását, teljesítményét, de – mint ilyenkor lenni szokott – az ő esetében is voltak néhányan, akiken a féltékenység, az irigység vett erőt. Erre én azt szoktam mondani, nem kötelező mindenkinek mindenkit egyformán szeretni, de ne felejtsük el, hogy mindenki számára adva volt az a lehetőség: az a példás út, amit Mező András megtett.

– Befejezésül térjünk még vissza a beszélgetésünk kezdetén idézett ünnepi beszédének záró gondolataihoz! Ezek olyan oldaláról mutatják meg Mező Andrást, amilyenről eddig még nem beszéltünk, s talán nála hitelesebben senki nem is tudná elmondani…

– „Magam tizenhét éves ébredő ifjúságomra gondolok vissza, és ott október 26-ára, a forradalom Nyíregyházára való érkezése napjára” – hangzott Mező András szónoklata, a megyei közgyűlés ünnepi ülésén. Az idézet így folytatódik: „Tanáromra, Rácz Istvánra, akinek még e nap délelőttjén is órája volt osztályomban, a Vasvári Pál Gimnázium III. osztályában. Nem tanította jól a magyart: nyelvórát nem tartott, műelemzés helyett a saját gyalogos vagy kerékpáros ország- és világjárását adta elő. De aurája volt, bűvös vonzása. Március 15-én az iskolai ünnepségen szabadon előadott szónoklatát lenyűgözötten és végigzsibbadva hallgattuk. Nekünk abban az évben október március idusán kezdődött. Aztán az őt követő Barota Mihályra gondolok; nem értettük, hogy néhány hét után miért vették el őt is tőlünk. A nyíregyházi rádiós szerepéről csak később hallottunk. És végül a forradalom emlékét magába fojtó Hársfalvi Péterre, többünk férfibarátságának birtoklójára és viszonzójára, a budapesti Forradalmi Értelmiség Tanácsa felhívásának aláírójára.”

– Úgy tűnik, Mező Andrásban mélyen élt 1956 sokáig visszafojtott emléke, amiről egyszer mindenképpen beszélnie kellett a nagy nyilvánosság előtt. Az ünnepi beszéddel erre soha vissza nem térő alkalma nyílott, különösen, hogy permanens forradalomról szólt, amelynek szerinte vannak még feladatai az elkövetkező években is…

– Kétségtelen, hogy András ebben a beszédben új arcát mutatta meg. Bár mi, akik jól ismertük, mindig is tudtuk róla: a halk szavak bizony parázsló szívet rejtenek.

Marik Sándor

***

MEZŐ ANDRÁS (született 1939. november 28-án Vasmegyeren, elhunyt 2003. december 31-én Nyíregyházán) nyelvész. Nyíregyházán érettségizett, Debrecenben szerzett magyar–történelem szakos középiskolai tanári diplomát 1963-ban. 1963-ban pályázat útján nyert el tanársegédi beosztást a nyíregyházi főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékén, ahol haláláig dolgozott. 1969-től adjunktus, 1972-től docens, 1976-tól főiskolai tanár, 1984-től tanszékvezető, 1979–1990 között a főiskola főigazgató-helyettese. A Nyitrai Pedagógiai Főiskolán, az Ungvári Állami Egyetemen, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen is oktatott. Részt vett a főiskolák reformtantervének kimunkálásában 1984–1989 között. A nyelvtudomány doktora 1996-tól. Több akadémiai munkabizottság tagja, számos könyv, tanulmány, cikk szerzője. Kiváló Pedagógus kitüntetést kapott 1990-ben, Nyírbogdány díszpolgára lett 1995-ben. A megye Életmű- és Pro Comitatu díjat adományozott neki, a Krúdy-gyűrű kitüntetettje volt.

BALOGH ÁRPÁD (született 1943. március 23-án Rakamazon) biokémikus, egyetemi tanár, a Nyíregyházi Főiskola rektora. Debrecenben szerzett biológia–kémia szakos középiskolai tanári oklevelet 1967-ben. Pályája kezdetén a kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumban tanított. 1974-től a Bessenyei György Tanárképző Főiskola (BGYTF) oktatója. A Szegedi Biológiai Központban posztgraduális képzésen vett részt 1977-ben, ugyanott tudományos munkatárs 1978–1981 között, 1980-ban létrehozta a BGYTF biológiai kutatócsoportját. A biológiai tudomány kandidátusa 1982-től. Ösztöndíjas kutató az Egyesült Államokban, a kaliforniai Berkeley-ben 1983–1985 között. Tanszékvezető a főiskolán 1987-től. 1992-ben létrehozta a főiskola környezettudományi tanszékét. DSc tudományos fokozatot szerzett 1995-ben, egyetemi tanár lett 1997-ben. 1985–94 között több alkalommal vendégprofesszor Németországban, Japánban, Angliában és a Berkeley egyetemen. A BGYTF főigazgatója 1997–2000 között, a Nyíregyházi Főiskola rektora 2000-től. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja 2002-től. Nyíregyháza díszpolgára lett 2000-ben, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Alkotói Díjjal tüntette ki 2004-ben.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése