Írta: Láczay Magdolna

Bevezető tanulmány Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  című könyvéhez

Eddig Itália földjén termettek csak… Janus Pannonius ugyan könyveket említ nevezetes hexa- és pentametereiben, de tudjuk, hogy nem csak a szép dalokra gondolt. A reneszánsz bölcsőjének a szellemiségével is összemérhetőnek ítélte Pannóniáét. Összemérte, és Itáliáéval mérte össze, mert az ottani színvonalat tartotta követendő példaképnek. Tudta ő, hogy messze még a messze, Pannóniától Itália, még ha ontja is a szép dalokat. Vele kérdezzük ma, fél évezred múltán, mért ne álmodhatnánk az egyenrangúságról? Aki annyit tett a felemelkedésért, mint Janus Pannonius, az utókor által is igazoltan mondhatta: szelleme egyre dicsőbb, mert híresebb lett általa a föld, amelyről epigrammáját írta. A három északkeleti megye remélhetőleg nem esik olyan messze Pannóniától, mint az Itáliától, de az itt élők nem csak ezért tekintenek inkább a Dunántúlra, mint Olaszországra. Felzárkózásról beszélünk, pedig magunk megismertetéséről kellene. Reményt ad, és okot a bizakodásra, hogy kívül az egykori limesen, de nem távol tőle, a mi földünk, falvaink és városaink, saját régiós történelmünk is megtermette a Csezmicei Jánosokat. Szellemük egyre dicsőbb, és általuk nemcsak az ország észak-keleti csücske híres, de Itáliában Pannóniával egy helyként tarthatják számon.

1. Mi minden fér egy emberéletbe?

LÁTHATOM A MÚLTTÁ VÁLÁS FOLYAMATÁT, s még megismerhetem egy olyan világ emlékeit, amelyet megérteni már csak az öregek beszédéből tudtam… Milyen szerencsés korban élek – gondoltam magamban serdülőkorom táján, mint minden ilyen korú.

A betegsége miatt sokszor ágyban fekvő szomszéd néni, aki cselédként, napszámosként dolgozott fiatal korában, valódi mesének tűnő dolgokról beszélt. Például arról, miként telt el egy hetük a nyári nagy munkák idején, hogyan fürödtek, s hogyan mostak. Nekem az akkor hallott „valóságos mese” maga volt a titokzatosság, az élő történelem egy darabja. Az egykori hétköznapokról már ő is mint régmúltról szólt, de télen náluk még volt fonó, működött az esztováta, vagyis a szövőszék, a megszőtt pokróc került a szalmazsákos dikóra, azaz a házilag készített fekvőhelyre… Hallgattam, miközben azt is észrevettem, hogy szombatonként felmázolták a burkolat nélküli szoba földjét, majd felhintették sárga homokkal, és mintásra seperték a cirokseprűvel.

Ugyanezen a helyen az unoka már modern, fürdőszobás, telefonos, internetes lakást alakított ki, ahol a férje önállóan szervezi, könyveli a munkáját, és mindketten autóval járnak dolgozni.

A saját családomban más szokások voltak, ráadásul az én rokonaim szerte az országban, sőt a határon túl éltek. Egy másik történelmi valóság tárult föl előttem, amikor megismertem az apai nagyapámat. Apám ugyanis a háború után először 1958-ban találkozott a szüleivel, akik – bár nem költöztek el – már a Szovjetúnióban éltek, lévén apám munkácsi születésű. A nagyapám fél szemét a szerb fronton lőtték ki 1916- ban. Az Isonzó partja, Belgrád rakpartja így személyes történelemmé vált számomra csakúgy, mint annak összes következménye. Hivatalnokok, pedagógusok emlékeztek régmúlt dicsőségre, amikor országos ügyek- ben tevékenykedtek dédszüleim és azok ősei, akik hadnagyi vagy más beosztásban vettek részt 1848 küzdelmeiben. Volt, aki a pataki kollégium fennmaradásában jeleskedett, más Kazinczy mellett dolgozott megyei hivatalnokként, de az én serdülőkoromra ezek éppolyan történetekké váltak, mint a Mari néni elbeszélései.

Valahogy élőbb hatást váltottak ki anyám szüleinek történetei. Nagyapámat a kulákvilág feszültségei fiatalon agyvérzéssel sújtva elvitték, az itt maradt rokonok megjárták a hortobágyi internálótábort, Állampusztát, hallgattam, ahogyan titokban emlegették. Nagymamám nagyapámként szeretett második férje az orosz hadifogság miatt maradt öreglegény, míg új életet nem kezdtek együtt a városban.

Nem dicséretes, de szokásom volt a hallgatózás. Így később értettem meg, miért vitt mindenüvé magával 1956-ban az óvó nénim, miközben anyám a húgomat szülte, vagy miért mondták a szüleim a fogdából rövid időre hazaengedett távoli rokonunknak, az egyik 1956-os megyei vezetőnek, hogy menjen külföldre, hiszen valószínűleg azért kapott eltávozást. Nem ment, mondván, neki nincs olyan bűne, amiért kivégezhetnék. Ma a nyíregyházi mártírsírok egyike az övé.

Mindez a gyermekkori emlékeim egy része, amelyekbe a magam ésszel bíró korszakát bele sem vettem. Mégis úgy hiszem, hogy az én személyes emlékeimhez hasonlót számosan idézhetnének ebben az országban. Mi fér bele egy átlagos magyar család két generációjának életébe? Tegyük fel másképpen a kérdést!

EGY KÉPZELETBELI UTAZÁS rávilágíthat arra a nagy technikai fejlődésre, amely ebben a században végbement. A Rétköz egyik településéről a másikra az 1900-as évek első fertályán jobb esetben szekérrel mentek át. A belvíz levezetése akkoriban történt, úgyhogy ősszel, tavasszal még a – ma már nemigen ismert – sárhajó is előkerülhetett. A szerencsésebbek már vonatra ültek, a fővárosban pedig az irodalmi kávéházba igyekvők a földalattin érkezhettek a „Váczi utczához”. Néhány évtized múlva a füstöt okádó 424- eseket villanymozdonyok váltották fel, autóbuszok jutottak el minden településre, égett a villany, ami a mai gyermek számára olyan magától értetődő, akár az űrrepülőgép, az űrszonda, a holdutazás, az internet és a mindenki által hozzáférhető saját mobiltelefon.

Ilyen mértékű tudományos fellendülést legfeljebb a XIX. század vége sejtetett, hiszen valójában akkor kezdődött a magyar „tudásipar” története: amikor az új oktatási törvények bevezetését követő másfél évtizedben a világ szinte minden tudományos, művészi iskolájában, eredményében ott vannak a hazai szakemberek, művészek. Erre természetesen büszkék vagyunk, de azt is érdemes ma felidézni, hogyan történhetett meg ez a csoda.

Az is igaz, hogy a múlt század változásai számos dolgot elsöpörtek, átalakítottak, megváltoztattak, de ennél is nagyobb változásokat figyelhettünk meg a jelenünkben, a bennünket körülvevő világban. A XX. század kezdetén szülőföldünk egy birodalom része volt. Számos dolog bizonyítja, hogy valóban hagyott hazánknak mozgásteret ez a dualistának mondott mo- narchia, de kimondatott a jóslat, amelyet a nemzet által Kossuth apánknak nevezett 1849-es kormányzónk intézett a legbölcsebb magyarhoz, Deák Ferenchez: a birodalom összeomlása maga alá temetheti Magyarországot.

Lezajlott két világháború, legalább három nagy forradalom, több, reformon alapuló hatalmi rendszerváltás, két, ránk negatívan ható nemzetközi határrendezés, és létezett két szélsőséges birodalom, amelynek érdekszféráját zavartuk. A nácik is túl akartak jutni rajtunk, és a szovjet birodalom generalissimusa és nagyhatalmú párttitkárai is inkább az óceánon túlra figyeltek, míg a mi problémáinkat rutinszerűen akarták megoldani. A felsorolt politikai rendszerek, a megvalósult paradigmaváltások során sok egyéni sors tört meg, ezt számos meghasonlás, tudatmódosulás, sőt tudathasadásos élet bizonyítja.

DE MI LENNE, HA MÁSKÉNT CÍMKÉZNÉNK ezeket az eseményeket? Mondjuk, azt vallanánk, hogy 1918 egy olyan válsághelyzetből eredő forradalom, amely megkísérli befejezni 1848 célkitűzéseit. A másik tábor Károlyi Mihályt kezdené felelőtlenséggel vádolni, és csak kevesek jutnak el gondolatban oda, hogy rápillantsanak a formálódó (kis)antantra, a „béketárgyalások” erőegyeztetéseire. 1919 állandó jelzője helyett nem a proletárjellegét hangsúlyoznánk, hanem a végső próbát, az 1849-es szabadságharc folytatását. Elég lenne megnézni, hogy kik harcoltak a magyar Vörös Hadseregben. Szinte minden képzett katonatiszt „Ferenc Jóska” iskolájába járt, aki meg nem – mint például Szamuely Tibor – ,szintén általánosítható figurája a történelemnek. Az ő mintaadói között lehetett például a vad francia forradalmár, Saint-Just, vagy azok a magukat tiszta szívű gyilkosoknak nevező anarchisták, akiket megtagadhatunk, de el nem, már csak azért sem, mert megölték Sissy királynét.

A háború felerősítette a szegények iránti felelősségérzetet, amely megihlette a legtehetségesebb művészeinket – noha a maguk sorsa más társadalmi csoporthoz kötötte őket. Forradalmat vártak vagy reformot? Adytól József Attiláig sokféle értékelést olvashattunk, de ezektől a politikai korszakokhoz kötődő értékelésektől függetlenül ma meggyőződéssel mondhatjuk, hogy a szá- zadforduló irodalmi, művészi közösségeinek rengeteget köszönhetünk. Munkásságukat a művészettörténet és a kritika egyaránt nagyszerűnek tartja. A megkésett történelmi realizmus, a romantika, az avantgárd szinte valamennyi művészeti ágban jeles képviselőkkel volt jelen, akik – szinte egy időben Európában alkotó társaikkal – képesek voltak a magyar valóságból ihletet meríteni. A világirodalmat lefordító nyugatosok forradalmiságát vajon megkérdőjelezhetjük-e? Volt idő, amikor Móriczot hazaárulással vádolták, mert bírálni merte a világválság korszakában érzékelhető hazai szellemiséget. Majd a második világégést tragikusan megörökítő, vagy a falvak, tanyák népét irodalomba emelő népi írókat emelte-ejtette a hivatalos politika.

A valóságban azonban ők azok, akik kultúrpolitikát, kultúrdiplomáciát valósítottak meg, és folytatták azt a sajátos szimbolikus közlési módot, amelyet mindenki megtanult. Ezek az alkotók reménykedtek abban, hogy felelős munkájukkal segíthetik a háború utáni békét.

A JANUS-ARCÚ BÉKE kegyetlenül sokáig játszott velünk. Már elfogytak a harcmezők és a katonák, de a vesztesek és győztesek még egyaránt harácsoltak. Embereket hurcoltak el táborokba, évekig vagy halálig tartó „kis munkára”, málenykij robotra. Dicsőséges felszabadítóként, magát ünnepeltető hatalomként érkezett az a hadsereg, amely felrobbantatta a hidakat, összeszedte az ennivalót, és megfélemlítette a demokráciát komolyan vevőket. Időbe telt, míg a függetlenség védőit eltüntette, elűzte, míg a hazai baloldali erőket „felszalámizta” a diktatúra, míg a szavak és a jelentések különbözőségét formalizálta a hatalom, és a „megnemszüntetett” pártok elfogytak. A magyar kisemberről, a Tanúról is csak akkor készülhetett film, amikor a bársonyos diktatúra már eltűrte, hogy az emberek a hatalom felfogásától eltérő módon beszélnek a „sajnálatos októberi eseményekről”.Ugyan ki érti ezeket a metanyelvbe illő mondatokat a ma fiataljai közül, s mindezt hogyan fordíthatnák le más kultúrák számára?Mi még tudjuk, hogy a Rákosi-korszak kemény, szovjet mintát követő éráját megtörő 1956-os forradalmat „becézte” egy generáció „sajnálatos októberi eseményeknek” – noha inkább büszkék voltak rá. Hivatalosan ellenforradalom, a korabeli sajtóban még népfelkelés, és több mint harminc év kellett ahhoz, hogy kimondjuk: forradalom volt ez. Mégpedig olyan elementáris erejű, amely a társadalom minden szegletét érintette, és először ütött sebet egy magát új Rómának képzelő, hódítani vágyó birodalmon.

Ezalatt a harminc év alatt azonban a mi életünk legszebb évei folytak, ez az a kor, amikor megtanultuk, hogy mit tilt, mit tűr, és mit támogat a politika. Megtanultunk ehhez alkalmazkodva elszakadni a hivatalos közösségektől, őrizni a személyes értékeinket. Többféle viselkedésmintát sajátítottunk el: megkíséreltük összeegyeztetni a valóságot azzal, amit jónak, elfogadhatónak vagy hamisnak és rossznak tanítottak őseink.

Egyet nem tudtunk megtenni: hogy ne vegyük figyelembe a hatalom jelenlétét. Nem tehettük azért sem, mert jelen volt mindenütt. Beleszólt abba, hogy ki és hol tanulhatott, milyen módon nősülhetett, temethetett, vagyonával, ha volt neki, miképpen rendelkezhetett. A paraszt önként felajánlhatta földjét az őt „meggyőző” agitátoroknak, hogy a szocialista mezőgazdaságot építse. Vége lett a hagyományos foglalkozásoknak, és átalakultak a családok. Megszoktuk a „fekete vonatokat” a segédmunkásként ingázó férfiakkal. Megszoktuk, hogy lányok ültek az egyetemi padsorokba és a traktorokra. Megszoktuk, hogy egy-egy tehetséges fiatal megkísérelhette elhagyni apja foglalkozását, hogy a tehetségének megfelelő pályát válasszon. Vegyítve volt a jó és a rossz, a támogatás és a megbélyegzés, és aki nem figyelt, sokáig nem is érezte, hogy diktatúra volt ez még akkor is, ha „bársonyos”. A legbékésebb barakk volt, de mégiscsak barakk. Az iskolában odaírták a nevünk mellé a származásunkra utaló tipizáló betűt, miközben azt tanultuk, hogy minden ember egyenlőnek született. Statisztikák szerint jutottunk be az iskolapadba, a munkahelyekre, a (nép)hatalom titkos szervezete megtervezte, hogy kiből milyen kádert kell nevelni. S ha valakit ideológiailag megbízhatatlannak minősített, annak legjobb volt, ha a „pályakorrekciót” választotta, azaz más helyen próbált szerencsét.

MÁR A JOGÁLLAMISÁG FOGALMÁT ÍZLELGETTÜK, amikor megdöbbentett egy volt megyei vezető őszinte kérdése.

– Hát mondja – kérdezte –, mi nem tiszteltük a törvényt, a rendet, hát mi nem voltunk jogkövetők? Hiszen úgy csináltunk mindent, ahogy a legjobbnak tudtuk, ahogy csak lehetett.

Őt magát jóindulatú, rendes embernek ismertem én is, és akkor csak annyit válaszoltam, hogy lehetett volna másként is talán.

Zavartságát csak később értettem meg, amikor megtudtam, hogy ő ahhoz a „Fényes szellők”-nemzedékhez tartozott, amely különös kincse volt a magyar kultúrának. Ennek a tagjai az 1945 utáni években kiválogatott, egyéni, intenzív képzéssel oktatott fiatal tehetségek, valóban azt hitték, hogy egy jobb világot kell létrehozniuk, s hogy ők kiválasztottak, és küldetésük van. Talán épp ezért zavarodtak össze sokan 1956-ban és az azt követő megtorláskor, majd kerültek a megbélyegzettek közé.

A tehetség azonban nemcsak áldás, hanem belső késztetés is. Számos tudósunk, művészünk élt belső emigrációban, írt az íróasztalának, miközben tanítványokat nevelt formális körülmények között vagy magánemberként hatva.

A huszadik század vége ismét egy nagy közösségben köszöntött ránk, amely látszólag önkéntes tagságot jelent, de kényszerítő ereje nagyobb, mint a hadsereggel érkezőké. A globális átértékelődések, a hatalmi rendszerek egészen átalakult viszonyában az Európai Unió ígérete nekünk, magyaroknak felidézhetné a „déjà vu” érzést, több okból is. Részint, mert mindkét századfordulón egy szövetség kezdetén voltunk-vagyunk. Archetípusnak érezhetjük a kiegyezést azért is, mert várakozásainkat már akkor is elsősorban a fejlődés, a biztonságos lét igénye jellemezte, másrészt valamiféle szövetségi megoldáson nagyon sok magyar államférfi gondolkodott az elmúlt századokban.

AZ ELMÉLETEK HELYETT azonban összevethetnénk a két századvéget más szempontok szerint is. A rendszerváltás előtti években kapott számomra új jelentést egy Eötvös Józseftől származó gondolat. Akkor sokan megróttak érte, hogy ezt idézem, mert úgy vélték, valótlan veszéllyel riogatok. Eötvös József azt írta: „Az ellenség, mely velünk szemben áll, nem a pillanatnyi ínség, hanem az elszegényedés, mely ezer háznak küszöbén koczog. Zaj nélkül közelít, nem fokozva fel a rémülés által, melyet okoz, tetterőnket: nem szerzi meg a világ részvétét, de nem kisebb azért, s bizonyos, hogy ennek csak úgy állhatunk ellent, ha minden ház egy-egy vár leend, mely magát az ellenség ellen külön védelmezi.”

A gazdaasszonyok lapja számára írta a fenti figyelmeztetéseket, és annak fényében, ami történt, megszívlelendő és elgondolkoztató a mondandója.

A mi vidékünkről, a Felső-Tisza partjairól „tántorgott ki Amerikába” a legtöbb ember, ezt követte még a kivándorlás újabb négy hulláma a háborúk után, a gazdasági világválság éveiben és 1956 bukásakor. Nem vigasz, hogy fellendítették az amerikai filmipart, hogy Nobel-díjasok lettek, hogy magyar negyedeket alkotnak Kanadában, az USA-ban, s hogy a világon mindenütt élnek magyarul beszélők, magukat magyarnak vallók.

Az Uniótól azt várjuk, hogy lehetőségeink, életünk minősége jobb legyen, de megfogalmaztuk-e, hogy pontosan mit is remélünk? Vannak-e veszélyre intő jelek, csalódhatunk-e a multinacionális fogyasztói társadalomban, elveszettnek érezhetjük-e magunkat egy uniformizált multikultúra részeseiként? El kell fogadnunk, hogy minden ember külön világ, és nem tudhatjuk, hogy az elmúlt évszázad átalakuló értékrendjéből az egyes emberek számára mi a meghatározó. A könyvünkben megjelenített életutakból szeretnénk számukra példaképeket találni és ajánlani. S legfőképpen megismertetni azokat, akik ismertté és híressé tették ezt a vidéket.

2. A tudomány melyik ága segíti leginkább a múltunk megismerését?

TERMÉSZETESEN A TÖRTÉNETÍRÁS, kellene kapásból válaszolni. De hogyan kérdezhet ilyet az az ember, aki a történelmet szereti, tanulta, tanítja, és évekig a források védelmezőjeként dolgozott?

A XIX. század végén a fenti válasz magától értetődő lett volna, de ma már tovább kell gondolni azt is: vajon mit jelent a történetírás manapság? A politikai események időbeni sorrendjének megjelenítését? A törvényeket és az intézmények működését feltáró munkát? Vagy a gazdasági élet változásait, a szakmatörténeteket, a civil szervezetek munkásságát reprezentáló írások mellé a művelődéstörténeti áttekintés lenne a legjobb?

A történetírók munkái a XX. században különböző iskolák szerint változtak. A politikai hatást befogadó szellemtörténet és a marxista történetírás ugyan nagyon is elválik egymástól, de arra egyik sem alkalmas, hogy önmagában hiteles legyen. A legjobbak természetesen ezen iskolákon belül is képesek voltak a forrásokhoz ragaszkodva bizonyítható tételeket megállapítani, más történeti diszciplínák némelyike pedig egyenesen forradalmi eredményeket ért el.

A szakadás azonban megtörtént a társadalom- és a gazdaságtörténet kutatói között. A tudomány rendszerét a rendszerező tudomány folyamatosan alakítja, és felteszi az alapkérdést: hogyan és miért történhetett ennyi változás?

A francia Annales folyóiratban publikálók munkáiban a figyelem a mindennapok, az átlagemberek életének bemutatására irányult. Innen az iskola neve is. Az eredményekből megismerhetjük, hogy az emberek mit ettek, hogyan éltek, milyen betegségeik voltak. Ez a hétköznapi történelem azonban új forrásokat kívánt, amelyeket csak az olyan kivételesen megkímélt országok levéltárai őriztek meg, ahol a háborúk kevésbé dúltak. A kvantitatív szemléletnek mind több követője akadt, ami érthető, hiszen mára a számítógépes feldolgozás segíti a kutatók munkáját. Az összeírások, adatbázisok, modellek révén megtudhatjuk a születések számát, szóródását, a vagyoni állapotokat, az életkorra vonatkozó és egyéb, a személyhez kötődő információkat. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy ne azt írjuk le, amit szeretnénk, hanem azt, amit a források bizonyítanak.

Történt azonban a tudományok rendszerében is változás, és nemcsak azért, mert a Gutenberg-galaxis kitágult, és az informatika a személyes létbe is behatolt. Hanem mert az élet egy-egy területét felosztva olyan diszciplínák sokasága különült el egymástól, amelyek megteremtették a maguk szakzsargonját. S hogy megkülönböztessék magukat, a fontosságuk érdekében a kutatási módszereiket az eredményeiknél is többre tartják, így építgetik a maguk kis elefántcsonttornyait. Nem tagadom, hogy számomra hasonlatosak a kerti virágok közé rejtett szobrocskákhoz, amelyekről tulajdonosaik azt hiszik, hogy kicsinyített ókori szépségű alkotások. A tények azonban bizonyítják, hogy nincs egyetlen tudományos módszer, ugyanis a komplex megismeréshez többféle út vezet.

VAJON FORRÁS-E AZ EMBER EMLÉKEZETE? Szentgyörgyi Albert szerint két alapvető diszciplínát kell tanítani: a történelmet és a természettudományt.

Ő a történeti stúdiumokba beleérti a művészetek, a vallás, a tudomány, a települések és korszakok, a népek ismeretét is. Ez alapján összeadódhat a tudás, amely jelenleg különválasztja a néprajz, a folklór, a szociológia, a demográfia, a pszichológia, az etika és a vallás, a művelődés eredményeit egymástól, valamint a politika-, az igazgatás-, a gazdaság-, a had- és a technikatörténetet. Amikor egy életutat mutatunk be, ezek együtt léteznek azokkal, akikről szólnak.

Amikor naplókat, memoárokat elemzünk, az ember emlékezetét forrásnak tekintjük, és összevetjük más forrásokkal. Egy interjú, amely szabadon hagyja beszélni a megkérdezettet, hogyan válhat hiteles forrássá a fent felsorolt kutatók számára, ha nem terveztük meg előre a kérdéseinket, s nem választásos módszerrel mértük a véleményét?

Anélkül, hogy kisebbíteni kívánnám ezeknek a módszereknek a jelentőségét, szeretnék rávilágítani arra, hogy az ember bonyolult létét mi sem bizonyítja jobban, mint a XX. század ismert karrierváltoztató szubjektivizmusa. Lehet, hogy a most felnövő gene- ráció elképzelni sem tudja majd, mit jelentett az a kettős erkölcs, amely általánosnak volt mondható e század nagy részében. A vallásgyakorlást osztályidegennek tartók, esetleg ezért másokat megbélyegzők a rendszerváltás után nem győztek misékre, gyónásokra, istentiszteletekre járni, keresztelkedni és vallási hovatartozásukat hangsúlyozni. Ennél kegyetlenebb az a Bibó István által is megírt tapasztalat, hogy a gyökértelen, pillanatnyi érdekből fasisztákhoz álló nyilasok a szovjet hadsereg megjelenésekor kérték felvételüket a kommunista pártba. Nem egy olyan embert ismerek, aki magát partizánnak és ellenállónak egyaránt vallja, és még az is lehet, hogy ennek megfelelően is cselekedett. Az már kevésbé szimpatikus, amikor az orosz hadifogságból hazatérő ember itthon nagyhatalmú párttitkár lett, a rendszerváltás után pedig politikai meghurcoltként kért nyugdíjkiegészítést. Ez azonban más szempontú elemzés tárgya lehet, nevezetesen az értékvesztés és -átalakulás kérdését veti fel.

A VILÁG ALAPJÁBAN VÉVE NEM VÁLTOZIK, de el kell fogadni, hogy a XX. század azt a látszatot mutatja, mintha változna.

A hagyományos iktatott, védett, papíralapú dokumentumokat felváltják az elektronikus nyilvántartások, amelyeknek a védelméről még jogosan vannak kételyeink: a számítógépekben a nagy- és kislemezt felváltották a fémre rögzített adatok, a cserélhető me- móriaegységek, amelyeket könnyen törölhetünk. Fontos dolgok dőlnek el telefonbeszélgetések révén, e-mailben, amelyek hitelessége megkérdőjelezhető, még akkor is, ha már létezik elektronikus aláírás. Másrészt ez a látszólagos szabadság, függetlenség nagyon is nyitottá tette a kommunikációt, hiszen könnyen lehallgathatóvá, megváltoztathatóvá vált. Szükség van tehát arra, hogy törekedjünk az új források, módszerek megismerésére, és adott esetben a rokon tudományágak eredményeit összegezzük, elemezzük.

A kétségtelen változások mellett még egy dologra feltétlenül figyelnünk kell. Az 1980-as évek közepétől az 1990-es évek kezdetéig szinte népszerű irodalommá vált Francis Fukuyama esszéje, amely szerint elérkeztünk a történelem végéhez.

Volt, aki arra gondolt, hogy az ezredfordulón vége szakad a földi létnek, megkezdődik az apokalipszis, de a nevezett történész inkább azoknak a nagy ideológiáknak a kimúlására gondolt, amelyek – az embereket rendbe sorolva – rendszereket voltak képesek működtetni. Az interetnikussá váló kommunikáció természetesen más-más reakciót váltott ki. Egyesek abban a boldog állapotban bíztak, hogy sikerült olyan társadalmi formációt kialakítani, amely leginkább megfelel az emberi létnek, így a nagy konfliktusok helyett már csak kis finomításokra vár a demokrácia és a piacgazdaság kombinációja.

Mára tudjuk, hogy sem a jóléti társadalmak, sem a viszonylagos békében élő demokráciák nem érezhetik biztonságban magukat, mert a világ számos globális problémával küzd. Szeptember 11-e és az azt követő madridi, londoni robbantások, a személyes háborút vállaló öngyilkos merényletek veszélyeztetik mindnyájunk biztonságát.

Felvetődhet a kérdés, hogy a jövő tudománya szerint kíséreljük-e meg értelmezni jelenünket? Azaz a futurológia lehetséges kérdései szerint vizsgálódjunk-e?

Az ezerarcú én című könyvében Hankiss Elemér megfogalmazott néhány lehetséges szempontot. Például ezt: a világ jelenlegi helyzetében nem lehet eldönteni, hogy új világrend vagy zűrzavar felé haladunk-e? Béke, biztonság vagy bizonytalanság vár-e ránk a következő évtizedekben? Tovább folytatódik-e a globális világ kialakulása, vagy egyes földrészek, államok megpróbálnak kiszakadni ebből? Zárt társadalmakra vagy nyitottakra számíthatunk-e?

Jelenleg a bezárkózásnak is van indokoltsága, de akkor a multikulturális világ helyett a különböző civilizációk, kultúrák, népek egymásmellettisége vagy konfliktusai válnak valószínűbbé. A fogyasztói társadalom megtöri-e a hagyományos civilizációt? Ma még bármelyik variációt elképzelhetőnek tarthatjuk, és valamennyire vannak negatív és elfogadható jeleink.

Valószínűleg tévedés lenne azt hinni, hogy a világ jelentősen változna, de ahogy bizonyos korszakokban változtak az eszmények és az életformák, úgy a napjainkban lejátszódó és megfigyelhető folyamatok is ezt erősíthetik.

A már idézett Hankiss-mű az egyén, a mindenkori ember énjét boncolgatja tovább, és tipizálja, összehasonlítja a lehetőségeket. A gondolatmenetét azok az értékkategóriák szabják meg, amelyeket ma felfedezhetőnek tart, és ez alapján olyan mentalitástípusokat különböztet meg, amelyek megfelelnek a lehetséges jövőbeli társadalmi csoportosulásnak, ám valójában a jelenkor elfogadható erényei közé tartoznak.

Közülük könyvünkhöz leginkább az alkotó társadalmak vízióját idézem, amelyben a globalizáció lelassulna, a piacgazdaság kissé háttérbe szorulna, az emberek a saját sorsukban szabadabban döntenének, a gazdasági és a politikai intézmények megújulnának. Arról nincs szó, hogy ezek az alkotó energiák miként jutnak a felszínre (emiatt Hankiss könyvének modellje az utópiákat juttatja az eszembe), de a lehetséges jövőképben megjelenik az a tényező, amely eddig mindig képes volt megújulni: és ez az ember. Így a személyiség egyszerre válik előttünk az elmúlt századon keresztül utó, abból kiemelkedő, de alkotásai ellenére vagy épp általuk elmagányosodottá váló szubjektív tényezővé, és a jövő ígéretévé.

3. A személyes történelem trendjei

ADATMENTÉSRE VAN SZÜKSÉG, mert a változás mind az életformánkban, mind a bennünket körülvevő világban nagyon gyorsan zajlik.

Már ma sem biztos, hogy akadna olyan gazdálkodó, aki a kendertermesztés és -feldolgozás munkafázisait, eszközeit fel tudná sorolni, ha netán unokája ennek a folytatására szánná magát. Igaz, kenderáztató víz se lenne, a gerebeneket is elvitték a vasgyűjtéskor, és a kenderkórót se tudnánk hol eltüzelni.

Gyermekkoromban úgy tűnt, hogy a televízió közösségszervező lesz. Az iskolában, a tsz-ben vagy egy-egy családnál gyülekeztek esténként a nézők, akiket nem zavart, ha a háziak tévézés helyett esetleg más programot terveztek. Ma akár minden szobában lehet ilyen készülék, és a csatornák száma is ezzel arányosan nőtt.

Még egy példát megemlítek annak érzékeltetésére, hogy egyszerre milyen kevés és milyen sok a hatvan, hetven, legfeljebb nyolcvan év, az ember életideje.

Az 1960-as években a dédnagymamám – aki még a XIX. században született – mindig rendbe szedte magát, ha a tv elé ült, mert sehogyan se hitte, hogy nem az ő szemébe néz a bemondónő. Nagyon szerette az akkor induló – ahogy ő hívta – Koncz Zsuzsit, és biztos volt benne, hogy csalán- és bojtorjánfőzettel mossa a haját. El sem tudtuk képzelni, hogy valóban lesz olyan készülék, amelyik képessé teszi bármelyik embert – áthidalva akár a kontinenseket is – a távolságot legyőző szembenézésre. Mindezt azért idéztem fel, mert biztos vagyok benne, hogy minden személyes emlék valóban történeti forrássá válhat, különösen akkor, ha az emlékező a hitelességre törekszik.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mai ismereteink témaköreit már az ókori görögök is ismerték. Magukról az emberekről is tudták milyenek, mi által befolyásolhatók, ösztönözhetőek, hiszen erről szólnak a ránk maradt eposzok, drámák, szobrok, villák, filozófiai művek, tudományos axiómák. A tudomány rendszerét egy 1995-ben publikált magyar kiadvány egy fa alakjához igazította, amelynek 24 főága, 221 ága és 1995 alága van. Ez nem azonos a Magyar Tudományos Akadémia osztályaival, és az azokhoz tartozó tudományágakkal, de vannak rokonítható pontok. Mindegyikben szerepel például a történettudomány, de a diszciplínák megjelölésében már van eltérés. Az egyes kiemelkedő életutak természetesen megjelennek „életrajzok”, „memoár” vagy „oral history” néven. Azt már a történetíró dönti el, hogy ezeket az írásokat, interjúkat minek tekinti, inkább forrásnak-e, és azon belül is olyannak, amelyet alapos kritikával kell kezelni, vagy önálló műnek. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen éles vitát szervezhetnénk e témakörben, amely alapján az egyik vitapartner a másik gondolatait üldözendőnek, szakszerűtlennek tartaná, de a valóság másra figyelmeztet.

A KÁDÁR-KORSZAK UTOLSÓ ÉVEITŐL egyre kevesebb figyelem, ezáltal kevesebb méltatás jutott az ekkor eltávozóknak, noha ez az időszak épp egybeesett egy generációváltással: elmentek a háború túlélői, a NÉKOSZ-tanulók, a Petőfi-körösök, az új gazda- sági mechanizmusban reménykedők. A rendszerváltók megkönnyebbülésére ugyancsak távoztak azok, akik Rákosinak csak a keresztnevére figyeltek, akik a kommunista vezetőben Mátyást akarták látni, az igazságost, a szegények pártfogóját. Eltávoztak, akik a pártért a magánéletüket is feláldozták, ha kellett, s akik az egyenlőknél egyenlőbbnek érezték magukat, és akik azt is elhitték, hogy a vasfüggöny mögött csak rosszakaratúak élnek.

A közelmúlt pedig ugyanolyan gazdagon megáldotta ezt a vidéket tehetségekkel, mint a reformkorban vagy az azt megelőző korszakokban. Nekik köszönhetjük, hogy a háború után helyreállították a közintézményeket, hogy újra működhettek az iskolák, a múzeumok, a kórházak, a kutatóhelyek, a gyárak és egyéb intézmények, ráadásul újak alakultak új kísérletekkel és eredményekkel. A korszak teret engedett számos olyan fiatalnak, akiket paradox módon a politikai kényszer segített, hiszen a háború előtti értelmiség súlyos veszteséggel került ki a világégésből és az osztályharcos kirekesztő politikából. A további életük során a változó, kapott vagy maguk által választott, alakított közösségek kapcsolati hálója védte, segítette vagy akár akadályozhatta őket. Erre is akadt ebben az elidegenítő korszakban precedens. Olvashatunk arról, hogy a feleség vagy a barátnak hitt kolléga jelentett a kíváncsiskodó hatalomnak. A származás, a vallás, az otthon elsajátított szokások és normák természetesen megmaradtak vagy fájó emlékként, vagy titokban tartva, csak ritkán engedve a nyílt vállalásukat. Így volt ezzel az is, aki a szegénységből próbált kilábalni, így máshová költözött, máshol tanult, de nem tudta magával vinni az övéit, és az is, akinek csak emlékeiben létezett a szépen rendezett otthona, mert kilakoltatva, esetleg magányosan próbálta átvészelni a kirekesztettséget.

A társadalmi mobilizáció szélsőségei mintha közeledni látszottak volna a hetvenes évek végétől, de az a metanyelv, amit e korban kialakítottak, virtuális közösségeket hozott létre később is. Ennek megértését sok példa segítheti, amelyek nem mindig vonták be a teljes embert. E korszak embere ugyanis „rejtőzködött”: nem akarta magát teljes kapcsolatrendszerében feltárni. Legfeljebb elárulta, hogy mi rejtőzik a lelkében azzal, hogy hogyan mulatott, mit énekelt, mit olvasott, kit tartott barátjának, s hogy mit vállalt a munkájából.

A kommunikáció átalakulása legalább ilyen látványos. A puhuló diktatúra még megtartotta a hivatalos közlés követelményét. Egyszerű példákkal bizonyítható ezek felszínessége, ha arra gondolunk, hogy mindenkit elvtársnak kellett szólítani, majd egyik napról a másikra eltűnt ez a minősítés a hivatalos kommunikációból, és visszatért a néha sután illeszkedő „uram”, „hölgyem” megszólítás. Visszarendeződtek volna a kapcsolatok? Nem erről van szó, de nehéz lenne meghatározni, ha így lenne, hogy mire?

Egészen biztosan állíthatjuk, hogy azoknak a kisperiódusoknak az eszményei, struktúrái, amelyek az első világháború után megfigyelhetőek a történelmünkben, nem épültek be annyira szervesen a társadalomba, hogy bármelyik visszaállítható lett volna. Talán leginkább az 1944–48 közötti lelkiállapotot említhetnénk, amikor a kor embere még többféle utat remélt.

Az interjúkban megszólalók az elődeik életéből rendre azt emelik ki, hogy valamiben elsőként léptek, elindítottak kutatásokat, megalapítottak intézményeket, és vállalkoztak újításokra. Ennek a generációnak a neveltetésében is megfigyelhető a kettősség, a polgári értékrend, majd a háború csalódásain keresztül egyre erősödő demokratizálódás, de semmiképpen nem a szovjet minta alapján. A kicsit fiatalabbak esetében sem, akik ismerkedtek a marxizmussal, de annak egy általuk idealisztikusan elképzelt változatát, és nem a hódító proletárdiktatúráját remélték. Az értékrendszerükben azonban ennél jóval régebbi normák játszottak szerepet, amit részben elárulnak azzal, hogy megemlítik kisnemesi gyökereiket, elődeik tisztségeit és iskoláik szellemét. A térségünk – amely a partiumi helyzetéből adódóan évszázadokon keresztül a függetlenségi harcok egyik központja volt – történelmi hagyománya erősítette az önállóság iránti elkötelezettséget, ehhez pedig megőrizte az egy és ugyanazon nemesség elvét vallóknak a közéletiséghez kötődő elhivatottságát. A presbiter ősök, az egykori honvédek, a falubírák utódai a nagy időkben saját tisztességüknek, feladatuknak érezték, hogy ne várjanak parancsszóra, hanem belső indíttatásból cselekedjenek.

Közvetett, de mindenki által ismert tény, hogy a háború előtt itt szervezték meg a Márciusi Frontot, amely legalább nevében idézte az 1848/49-es időket. Csakúgy, mint az a földreform, amelyet 1945. március 15-re datáltak, és meg is kezdtek Veres Péter, az íróból belső késztetésre politikussá vált közéleti személyiség buzdítására. A demokrácia gyakorlói 1944 decemberében Debrecenben a maguk hagyományai szerint alakultak nemzetgyűléssé, és ez folytatódott más módon, de lényegében ugyanazon indíttatásból 1956-ban. Akkor hát a feudális, rendi társadalom emléke kísért? Igen is, meg nem is. Az egykori kisnemesség létszáma a három jelenlegi megye történelmi elődeiben az országos átlagtól lényegesen magasabb volt. Itt-ott a magukat kiváltságosnak vallók egész falvakat alkottak, másutt a lakosság egyötödére mondták, hogy joga van a nemesi kiváltságokhoz. De a tényleges gazdasági ereje az idők folyamán az e rendhez tartozóknak kisebb lett, mint egykori és általuk felszabadított jobbágyai- ké, akik viszont életvitelükben egykori uraik mintáit utánozták.

A kutatás egyik problémája, hogy nem tudjuk dokumentálni armalissal vagy másfajta kiváltságlevéllel a privilégizált voltukat. Az egykori tisztújító megyei gyűléseken készült összeírások bizottságai sem kérték, elég volt, ha a jelenlévők hitük szerint annak vallották egymást, így tudták, így hitték, és a nyilvántartott családi kapcsolatok alapján valótlant állítani annak a kornak az embere nem mert volna. Nemesi előjogaik már nem sokat értek, csupán a cenzusos szavazati jogba való beolvadásban volt reményük, hiszen még

az 1865-ös országgyűlési követválasztásokon is indulhattak a régi jogon szavazók. Ekkorra ez a lehetőség csak a vagyonát vesztett legszegényebbeknek számított, hiszen ha vagyonuk lett volna, azt gondolhatnánk, hogy inkább az alapján regisztráltatják választójogukat. Lehet, hogy tévedünk egy-egy esetben, de a régi jog másként erősebben élt tovább. A falvakban könnyebben követhető, hiszen ott mindenki ismerte egymást, és a múlt század fordulóján a még inkább elszegényedő kisnemességről könnyebben találunk adatokat. Aki már akkor taníttatott a családból egy-egy gyermeket, az a hivatalokban, az iskolákban, katonai pályán őrizte kiváltságos voltának emlékét, tartotta a kapcsolatokat a tágabb rokonsággal, egyfajta sajátos hivatali kapcsolati tőke segítségével vált megfizetett szakemberré. Polgárrá kevésbé, de a dzsentri értelmezése is differenciáltabb megközelítést kíván, ahogy erre már Benedek Gábor és Kövér György több írása figyelmeztet. Hiszen volt ennek a csoportnak számos olyan kiemelkedő tagja, akik a modern állam megteremtésén munkálkodva kiemelkedő szakmai eredményt értek el. A máshonnan induló, de az említett hivatali-értelmiségi réteggel kapcsolatba kerülők a múlt század végén éppen asszimilációs készségük bizonyításaként a rendi viselkedésmintákat, a mentalitást igyekeztek átvenni, bizonyítani. Bizonyítékként említhetjük a névváltoztatásokat, a földbirtok- és címvásárlásokat.

A NEMESSÉGHEZ SOROLHATÓK külsőségekben megnyilvánuló jelzéseit, viselkedésmintáit a II. világháború elsodorta, de a rendiség más szálon is tovább élt. Az elszegényedő, földjét vesztett egykori kiváltságos réteg még sokáig megőrizte vezető helyét egyházában, szűkebb lakókörzetében, mivel e térség nagyrészt protestáns, és a demokrácia gyakorlásának egy archetípusa pedig maga az önigazgatásra vállalkozó presbitérium volt.

Nem kell Max Webert idéznünk, elég, ha a presbiterek névsorát összevetjük az ötven, száz évvel korábbi országgyűlési választások idején készült összeírásokban szereplő nevekkel, megyei tisztújításokon részt vevőkével. A virilis jog, azaz a vagyon mértéke szerinti kiváltságok bevezetésével ugyan látszólag kiestek korábbi helyzetükből, de gyermekkori emlékem, hogy milyen sokféle módon élt tovább szabadságszeretetük, önmaguk megkülönböztető értékrendje. A téeszszervezéskor, a szocialista mezőgazdaság érdekében a termelőszövetkezetek létrehozására a falvakba kivezényelt agitátorok igyekeztek békés eszközökkel eredményt elérni, ahol csak lehetett. Ez a csendes erőszak idegkiborító tiltakozással telt. Emlékszem egy estére, amikor idős, Pázmány vezetéknevű rokonom – aki maga is Don Quijote külsejű lovaghoz hasonlított – bejött szüleimhez, és azt mondta: nincs remény, de olcsón nem adom, kikötöm, hogy hadd énekeljek a mikrofonba. A falut megőrjítő hangosbeszélőben ugyanis mindig ugyanaz a biztatás és a másutt elért eredmények voltak hallhatóak. Az öreg gazdát talán hibbantnak találták a tanácsházán, talán abban bíztak, hogy ha ő belép, követni fogják mások is, így hát megengedték, hogy énekeljen. És ekkor az öreg kuruc nótákat kezdett szomorú mély baritonján énekelni, és megfagyott a légkör, mindenki az utcára szaladt, hogy most mi lesz. A megafon elhallgatott, de az öreg ellenálló még sokáig énekelt, majd abban a hitben, hogy mindent elpanaszolt, aláírta a nyilatkozatot. Egy másik öreg vasvillát ragadott, és azzal zavarta el a nem hívott „vendégeket”, de a sors fintora (vagy egyenes folyománya?), hogy az ő unokahúga lett később a tanácstitkár, miután elvégezte a tanácsakadémiát. Az is csak a mikro- vagy helytörténeti kutatásokból derülhet ki, hogy a kényszert miként tudták alakítani. Az első téeszelnöknek a legeredményesebb gazdákat jelölték, választották. Később, amikor már a pártbizottság jelölt, a brigádvezetők nagy része származott a régi bírók, a presbiterek családjából, akik szinte kivétel nélkül taníttatták gyermekeiket. A nyolcvanas években ők lettek azok az ágazatvezetők, elnökök, akik szakközépiskolát, főiskolát, egyetemet végeztek, majd a privatizációban a többség a helyzeti előnyét kihasználva vállalkozó lett. Csak kevesen lehettek ezúton sikeresek, de ők ma a helyi gazdasági elithez sorolhatóak.

A másik látszólagos ellentmondás e folyamat veszteseit jelzi. Már a XIX. század végén volt e térségben egy szegényparaszti megmozdulás, amit később agrárszocialista mozgalomnak neveztek. Összegyűjtöttük a dokumentumait, forráskötetbe rendeztük, de a megállapításaim csak óvatosan kerültek a szakemberek széljegyzeteibe, szabad előadáson még hivatkoztak rá, írásban inkább valami külföldit idéztek. A Várkonyi István nevéhez kötődő elégedetlenség a szabolcsi kisnemesi falvakban terjedt, és azokon a településeken, ahová az új földesurak, akik a kiegyezést követően összevásárolták az egykori nemesi telkeket, vagy az azon elszegényedő felszabadított jobbágyok adósságainak törlesztéseként jutottak hozzá, görög katolikus rutén, ruszin, tót telepeseket hoztak. A rendőrségi jelentésekben ilyeneket olvashatunk: Nyírtasson hatszáz példányban fizettek elő a Földmívelő című újságra, majd azt elolvasás után meghatározott rend alapján előbb Nyírgyulajra, és onnan tovább vitték. Ugyan miféle ösztönös megmozdulás az, ahol nem gépet törnek, ablakot zúznak, nem sztrájkolnak, hanem a jogba, az emberi szabadságba vetett hitre hivatkoznak, és csendes esti olvasással, művelődéssel készülnek arra, hogy egy országos gyűlésen megfogalmazzák a kormány számára kívánságaikat? Más a görög katolikus településeken tapasztalható és leírt állapot. Itt a papok Tolsztojt olvastak fel a szószékről, azzal példálóztak, amit a nagy orosz író a parasztokról írt. Számomra ez a proletár, paraszti megmozdulás is ugyanannak a rendiségnek egy sajátos formája, mint ahogy minden forradalmunk, rendszerváltásunk igyekezett a jog asztalánál rendezni dolgainkat, az egy és ugyanazon nemesség elvét lefelé kiterjeszteni, nevezve immár szabadságjogoknak. A ’48-as vívmányokat a megyének a Kossuthot Bécsbe kísérő küldöttség tagja, a megye országgyűlési követe, Bónis Samu közvetítette jelentéseiben. Ő maga Kossuth egykori iskolatársa, végig megbízható híve, aki 1848. március 19-én ezt írta: „…meghoztuk e honnak mindazt, mi békés átalakulására, meg mi naggyá és dicsővé születésére szükséges. A felelős magyar minisztériumot, mely nem Bécsből, hanem Budáról, nem az abszolutizmus szabályai, hanem a többség akaratának megfelelően fogja kormányozni a hazát.” E hagyomány valóban vállalható volt és maradt, és hogy fellelhető-e a bemutatott életutakban, annak eldöntése az olvasóra vár.

4. A személyiségek szerepe az értékváltás és értékmegőrzés folyamatában

Az EMBER NEM AZÉRT ÉL, hogy dolgozhasson, kutathasson, szenvedjen, és vállalja az élet jó és rossz odalát, hanem megfordítva: mindezt azért csinálja, hogy élhessen.

Ha könyvünk lapjait olvassák, elmélkedhetnek azon, hogy miért éppen ezek az emberek kerültek ide, miért éppen ők lettek mintaképei a róluk szólóknak. A tudományos szempontok szerint közelítő olvasó azt kezdi firtatni, hogy volt-e saját környezetükben protekciójuk. Mert ebben a korszakban is akadt arra példa, hogy a család, az azonos baráti kör vagy a politikai hovatartozás esetleg fontosabb volt, mint a rátermettség, az elhivatottság, a tudás. Azt is mérlegelhetik, hogy vajon születni kell-e az ilyen kiemelkedő életutakra, és akkor eleve könnyebb dolga van annak, aki ütközik, többletmunkát vállal, mert ez a sorsa? Van olyan tapasztalat, hogy a tehetséges ember „úgysem nyugszik”, újra és újra használja az eszét, és próbálkozik valami változtatással, így hát természetes, hogy e könyv lapjaira került. A romantikusabbak boldogan állapíthatják meg: nemcsak a mesében, hanem a valóságban is megtörtént, hogy a szegény, mezítlábas fiúból híres tudós, nagy hatalmú köztisztviselő lett.

Nem biztos, hogy a részigazságok összeilleszthetők, de egyre valamennyien odafigyelhetünk: a könyvben szereplők a céljaikat a kudarcaik ellenére sem adták fel, legfeljebb módosítottak, alakítottak pályájukon. A személyes ambíciók azonban – bármilyen fontosak – nem érvényesülhetnek, ha azt a teret nem ismerik fel, amelyben létezniük kell. Mindig létezik egy társadalmi struktúra, amelyben a különböző csoportok különböző viselkedési mintákat, normákat állítanak, amelyet az emberek általában igyekeznek követni, kapcsolataikat ehhez igazítva rendezni, illetve ezek a kapcsolatok maguk tükrözik a társadalmi struktúrát. Kialakulnak olyan normák, amelyek magukba építik a közösség különféle szintű szokásait, szabályait, sőt törvényeit, ezáltal lehetővé teszik a beilleszkedést mindazoknak, akik alkalmazkodni kívánnak. A legtöbben élni akarnak ezzel a lehetőséggel, sőt vannak, akik maguk is a normák védőivé válnak, és mintaképpé emelkedhetnek. A társadalmi szerkezethez illeszkedve természetesen a kulturális struktúra is megjelenik, azonban ennek vannak saját jellemzői, különváló megnyilvánulásai. A társadalmi norma, annak az intézményesült formái, az alkalmazkodás és a stabilitás korszakonként és kultúránként változik, ami egyben azt is bizonyítja, hogy időről időre léteztek olyan anómiák, amelyekre Durkheim óta sokan hivatkozhatnak, és a konkrét esetekre illesztve magyarázhatnak. Létezhetnek olyan devianciák, amelyek azért nem fogadnak el egy mintát, mert jobbat szeretnének helyette nemcsak a maguk, hanem a környezetük számára is. Számos variációja közül néhányat említhetünk, amely az elmúlt században sokakat érintett.

Azokban a totalitárius berendezkedésű rendszerekben, ahol az embereket származásuk, vallásuk vagy a világról alkotott elképzeléseik miatt tipizálták, és sorsukról döntöttek, a deviancia nem azt jelentette, hogy az így megnyilvánuló ember erkölcsi gyökerei hiányoznak, hanem épp ellenkezőleg. A tagadás ilyen esetekben nem nihilizmust jelentett, nem az érdektelenség vagy a kötelességtudat hiányát. Létezett olyan lelkiállapot, amely olyan értékek alapján fejlődött ki, amelyet abban az adott társadalmi struktúrában nem akartak elismerni.

AZ ERKÖLCSI TARTÁS NEM ENGEDTE MEG a behódolást, az elfogadást, hanem elidegenedést, visszahúzódást szült. A túlélés érdekében az érintett egyén szinte rituálisan megtartotta a számára teljesen kiürült intézményesített formákat. Csak kevesen vállalták a nyílt szembefordulást, a lázadást. Ezek a folyamatok előjel nélküliek, és sajnos igazak lehetnek olyan esetekben is, amikor az új „érték” konfliktusa nem fogadható el erkölcsi szempontú megmérettetés szerint. Az elidegenedés, a mobilitás, a különféle rendszerek kialakulása, bürokráciáinak ereje mind-mind embert próbáló kísértések, amelyekhez minden korban valamiképp alkalmazkodni kellett még a lázadásra készülőnek is. A célkitűzéseik és az intézményesült mozgásterük elemzése sem lehet e munka feladata, mégis megnyilvánulnak a visszaemlékezők, elárulják, milyen célok, milyen minták motiválták őket, hogyan élték meg a tiltást, mit adtak fel látszólag egy általuk magasabbnak ítélt cél érdekében. Nem szabad hősöket várni, és akként megítélni azokat sem, akiknek megadatott, hogy valamilyen változást hajtsanak végre. Sajátosan keverednek az egyes viselkedésminták és a szerepjátékok. Egyfelől legtöbben a ritualizált, de komolyan nem vett alkalmazkodást tartották meg a hivatali munkájukban, másfelől ugyanezek a barátaikkal, vagy akiket azoknak hittek, elidegenedett személyiségükkel igyekeztek önmaguk és az ő érdekükben távolságot tartani, és csak igen ritkán figyelhetőek meg a legbelső én felszabadultinformációi. Különösen igazak ezek az egyházi emberekre, akiknek tevékenysége nem feltétlenül kapott támogatást a hatalomtól. De igaz még az olyan, alaptermészetük szerint nyitott személyiségeknél is, mint a színészek. Hasonlóképpen bizonyítható ez egy-egy politikus magatartásában, aki a saját normáinak megtartása érdekében igyekezett függetleníteni magát, mint például Isépy Tamás. A kivételesen nyitott Irinyi Károly professzor is megőrizte, védte azt az iskolát, amelynek alapító professzorelődjét, Szabó Istvánt elhallgatta a hivatalos tudomány.

Az értelmiség frusztrációja természetesen nem hazai specialitás, hiszen már a XX. század első felében megfigyelhető az a folyamat, amely a különféle izmusok, később az egzisztencializmus művészeinek alkotásaiból sugárzott, amelyek más okból születtek Nyugat- és Kelet-Európában. A valóság mind kegyetlenebbül figyelmeztet, ahogy Keletebbre tekintünk, ahol nem az egyes ember bezárkózása történt csupán, hanem a hatalmi arrogancia kényszere miatt váltak elidegenedetté.

A modern kor embere számos arcát volt kénytelen kifejleszteni. Mondhatni, hogy annyi lapja van a személyiségét szimbolizáló könyvnek, ahány közösséghez, emberhez kapcsolódik, ugyanis éppen annyi viselkedésmintát követ. A saját magáról alakított elképzelése épp ezért nem feltétlenül nyugtatja meg.

A hazai hétköznapi szituációkban is hasonlóan sokféle minta létezett és létezik.

A dzsentroid magatartás több ismérve közül említsük meg azt, amikor a kishivatalnok hónapos szobában lakott ugyan, de jómódú benyomást akart kelteni m gáról: zálogházból visszaváltott kellékekkel jelent meg a megyei bálon, és úgy viselkedett, mint akinek biztos társadalmi helyzetét az örökölt, megőrzött magasabb szintű kapcsolatrendszere garantálja.

Ez az eset szinte folyamatosan megfigyelhető, csupán a szituáció helyét és idejét kell képzeletben tovább pörgetni, és megyei pártértekezletre, téeszzárszámadásra áthelyezni. A szocializmusban a karrierhez más kapcsolatrendszer kellett. Nem ártott, ha akadt a családban ellenálló, partizán. Produkáltak is az emberek sokkal többet, mint amennyit a történészek bizonyíthatóan találhattak. Jó volt, ha a származásában nem lehetett felfedezni osztályidegen elemeket. Ha mégis volt ilyen, akkor a „hűség” bizonyításaként a tanulni vágyó az egyetemi felvételi jelentkezést csak azután adta be, hogy egy évet fizikai munkásként prezen- tált, részt vett a mozgalmi életben, vagy megszerezte valamelyik „hivatalos” (párt)szervezet támogatását. További előrejutásához szükséges volt, hogy szerepeljen a káderfejlesztési tervben, ezért az ideológiai képzettségét tanfolyamokon fejlesztette. Nehéz volt ezt fiatalon átlátni, ehhez alkalmazkodni úgy, hogy ne essen valaki csapdába, ne csalódjon, vagy ne veszítse el hitét, (ön)bizalmát, (ön)becsülését. A korszak névadó személyisége, Kádár János többször hangoztatta:

„Elvtársak, csináljuk, ahogy tudjuk!”. Ki mit értett ezen? Erőnkhöz mérten a legjobb teljesítményt? A minket figyelő „Nagy Testvér”, a szovjet megszállók jelenléte ellenére megőrizve a magunk mércéje szerint jónak tartottakból a lehető legtöbbet? Mindegy milyen módon, de próbáljunk eredményesek lenni? Az eredményt a megvalósult teljesítmények mutatják.

ENNEK A SOK ELLENTMONDÁST FELVONULTATÓ KORSZAKNAK, amelyet az 1960-as évektől a rendszerváltásig figyelhetünk meg, számos maradandó eredménye volt. Felzárkózott az ország infrastruktúrája az átlagosan fejlett színvonalra: utak, vasutak, iskolák, városok épültek, kórházakat, kutatóintézeteket, színházakat, művelődési házakat alapítottak, elterjedtek a tömegkommunikáció hálózatai, helyi és országos médiumok születtek. Ellenőrzötten ugyan, mégis volt mód külföldi utazásra, amnesztiát kaptak az idegen országba szakadtak kiválasztottjai. A diktatúra a már említett módon tiltott, tűrt és támogatott az Aczél-korszak szabályai szerint. Volt ugyan könyvhét és költészet napja, megjelent a Szép versek sorozat, de csak a hetvenes években kezdték kiadni Németh László regényeit. A Minőség forradalma című, a megjelenése idején oly nagy hatású, megrázó írását pedig csak a rendszerváltás idején olvashattuk, akárcsak Bibó István tanulmányait vagy Churchill naplóját. A nem ajánlott irodalom még szakkönyv formájában sem állt rendelkezésre. Egy Szekfű Gyula által írt könyvet csak a kivételesen megbízhatók ol- vashattak a könyvtárak, levéltárak belső termeiben, de ott volt a hatalom óvó tekintete egy titkosrendőr formájában, aki pontosan jelentette, hogy a kutató mit írt be a kutatási naplóba, s kikkel beszélgetett. A rendszeres ellenőrzést még akkor is megtartották a belső elhárítás szakemberei, ha maguk nem mindig voltak jelen. Jelentéseket kellett készíteni átlátszó statisztikák formájában vagy a leginkább árulkodó hangulatjelentések küldözgetésével. Itt is működött a ritualizált forma, de a következménye is, ha nem is produkált áldozatot. Az ilyen káder nem volt megbízható vagy eléggé „fejlett” ahhoz, hogy kiemelt feladathoz, magasabb beosztáshoz jusson.

A megélénkülő könyvkiadás szintén felért egy labirintusjáték rejtelmével. A szándékot írásban egy bizottsághoz kellett beadni, amely mérlegelte annak újszerűségét, politikai hovatartozását, szükségességét, majd magasabb szintre felterjesztette ajánlással vagy ellenőrzés végett, és csak ezután következhetett a kézirat elkészítése, amely a lektorálásnak nevezett cenzúrázás után vagy eredeti formájában, vagy átírva jelent meg. A tollforgató emberek megtanulták az öncenzúrázást, és éltek a szimbolikus üzenetek írásával, mert egy idő után mindenki tudott a sorok között olvasni. A történészek például inkább forráskiadványokat szerkesztettek, a középkort, a szabadságharcokat vagy a technika történetét tárták fel, de a parasztmozgalmak nyílt vállalása már gyanús volt, ha nem sikerült valahogy azt a „vörös farkat” hozzáilleszteni, hogy ez a munkás-paraszt szövetség érdekében történik, bizonyítván a parasztság forradalmi érzületét. Napilapban vagy előadásokon el is hangozhattak „téves” megállapítások, de szakkönyvbe már nem akarták leírni a szerzők. Minden új gyanús volt, és nem a bizonyítás egzakt formája segített a megítélésben, hanem mindenekelőtt az embert világították át. Így volt ez akkor is, ha egy rendezvényre, évfordulóra készült valami kiadvány. Magam is megéltem hasonlókat, lévén, hogy évekig levéltárban dolgoztam. Egyszer Tarpa község a helyi lapban Bajcsy-Zsilinszky Endréről adott ki emlékszámot, amit én írtam. Sehova nem jelentettem, nem mutattam be a kéziratokat, s mégis, még a kiszedés előtt hívattak a megyei pártbizottságra: meg kellett beszélnünk a lap várható hatását. Szerencsémre művelt emberrel találkoztam, aki már tudhatta, hogy létezik egy baráti társaság, amelynek politikai nézetei nem azonosak a hivatalos állásponttal. De én nem tartoztam ebbe a szervezetbe, a helyi emlékek, a megjelent munkák alapján és nem a napi politikai szempontok szerint készítettem el az írásokat. Így is megjelenhettek.

A KÜLFÖLDI KAPCSOLATAINKRÓL büszkén beszéltünk, mert utazhattunk a szomszédos országokba, a szépséghiba egyik formája, hogy kezdetben két napig értünk át Záhonyból Csapra, de később már rövidebb idő alatt megtörténtek a vizsgálatok. A külföldi tanulmányút azért kicsit „rázósabb” volt még a 80-as évek elején is, legalábbis ahogy én megéltem. Ösztöndíjasként konkrét feladattal megbízva érkeztem előbb Bukarestbe, majd Marosvásárhelyre, de itthon a minisztérium levéltári főosztálya és az Országos Levéltár akkori felelős beosztású emberei felkészítettek: nem biztos, hogy beengednek a forrásokhoz, úgyhogy akkor is igyekezzek dolgozni, ha nem azt kapom, amit kérek. A román belügyi szervek titkos átvilágítása nem volt észrevétlen, kikérdeztek, megfigyeltek, lehallgattak, majd szabályosan levizsgáztattak szakmailag, végül kaptam anyagot, nem azt, amit kértem, de végül betekinthettem azokba a magyar történeti forrásokba is, amelyeknek a gyűjtése volt a célom. Ekkor alkalmam volt összehasonlítani a két állam berendezkedését, a két társadalmi struktúrát. Megértettem, hogy milyen veszélyek fenyegetik azt a számunkra olyan fontos kultúrát, amelyet mi a magyar történelmi hagyatékunknak tartunk, de azt is megtanultam, hogy mennyire különböznek a romániaitól a hazai apparátus megnyilvánulásai. Az akkori Romániában a Rákosi-kor túlélésének víziója kísértett, itthon pedig a változtatni akarás, a békés lázadás ellentmondásnak tűnő dilemmája: azon tanakodtunk, hogy mire lenne szükségünk, reformra vagy forradalomra, javításra vagy cserére. Csak a legbátrabbak merték az utóbbit feltételesen mondani, mert szinte senki sem bízott abban, hogy ez a dolog rövidesen eldől. Azt pedig még fel sem tudtuk mérni, hogy milyen károkat okozott a többes erkölcs hallgatólagos legalizálódása a most felnövő generáció értékrendszerében. Így nemcsak a külső erőket nem mérhettük fel pontosan, hanem a hazaiakat sem.

5. A rendszerváltó elittől az elitváltásig

SOKAT BESZÉLTEK A RENDSZERVÁLTÁSRÓL, s azzal összefüggésben az elitről is az elmúlt években. Kinek mi volt a szerepe a rendszerváltásban? Mi az elit, s kik a tagjai? Sokak szerint az elit tagjai a döntési jogkörök birtokosai, akik rendszerint hatalommal, befolyással, jövedelemmel, elismertséggel, hírnévvel bírnak, és legtöbbször magas műveltséggel is rendelkeznek. A neves kutatókat nem sorolom fel, hanem az áttekinthetőség érdekében politikai-hatalmi, gazdasági, kulturális és tudós elitet különböztetek meg. Az elit sajátossága, hogy a felsorolt területeken birtokolt „javakat” – anyagiakat, tudást, kultúrát, hatalmat és a kapcsolatokat – képes egymásra átváltani. Ha ezt kiinduló tételünknek tekintem, visszatérek alapkérdésünkhöz: milyen elitnek vagy eliteknek volt szerepe az 1990-es magyarországi rendszerváltás előkészítésében? Ide sorolhatóak-e a könyvünkben szereplők?

A késő Kádár-kor elitjei között a legnagyobb befolyással kétségkívül a politikai-hatalmi elit bírt, amely a politikai élet meghatározó posztjait töltötte be a párt- és az állami bürokráciában.

A korabeli elit másik nagy alcsoportját a gazdasági elit alkotta, amely az állami nagyvállalatok és a legnagyobb termelőszövetkezetek vezetőiből tevődött össze. A politikai és a gazdasági elit között jelentős volt a mozgás és az átlépés, az egyik területen elfoglalt magas pozíció belépőt jelentett a másik területbe. A késő Kádár-korszakban megvoltak a „játékszabályai” a karriereknek, ki hogyan haladhatott és milyen pályán, de inkább a „megbízhatóságot” értékelte a kinevezésekről döntő testület. Eközben azonban a háztájival, gazdasági munkaközösségekkel (gmk-kal) induló magángazdálkodás egyre erősödött, és a politikai pályáról immár a méreteiben és kapcsolatrendszerében egyre inkább szakszerűbbé váló magánszektorba igyekeztek letérni. A birtokrendezések hazai történetét akár Mária Teréziáig visszavezethetjük, de a kiegyezést megelőző 1865-ös úrbéri kártalanítási ügyekig mindenképpen, és rádöbbenünk, sem ez, sem a földosztások nem voltak hibátlanok, inkább politikai, mint gazdasági sikerre törekedtek. Az 1990-es években pedig a látszólagos visszarendezéssel inkább egy átrendeződés folyamata kezdődött, amelynek első perctől kezdve voltak hazánkban áldozatai. Elsősorban a munkanélküliség érte váratlanul a társadalmat, ami ezzel ellentétes hatást váltott ki, azt a számos vállalkozás mutatja, jelezve, milyen túlélési technikákat találtak ki maguknak az emberek.

A KULTURÁLIS ELIT HELYZETE már némiképp más – közöttük a hatalom által elfogadott és a „csak” megtűrtek, esetleg az elmarasztaltak, akik a teljesítményük által mégis kiválóak –, alapvetően érdekeltek voltak elithelyzetük nyilvános elfogadtatásában. Hasonló a tudós elit helyzete, amely a tudományos élet tagjaiból és a felsőoktatásban kiemelkedő teljesítményt nyújtókból verbuválódott, és egyéni teljesítményük alapján ugyancsak elithelyzete elismertetésére vagy más terület magas pozíciói közé törekedett. A magyar elitnek volt még egy igen sajátos helyzetű csoportja: az úgynevezett „disszidens értelmiségiek”, tehát azok, akik nyíltan vállalták a rendszer bírálatát és az azzal járó retorziókat. A „disszidens értelmiség” bátor, ám csekély létszámú csoport, amely önmagában még kevés lett volna a nyolcvanas évek végén a „rendszerváltás” előkészítésére és véghezvitelére.

Ezzel párhuzamosan a nyolcvanas évek közepén a politikai-hatalmi és a gazdasági elit körében végbement egy jelentős nemzedékváltás, ami az egyik fontos, kimutatható előfeltétele volt a békés politikai rendszerváltásnak. A fiatalabb generáció iskolázott, politikailag képzettebb, a világra nyitottabb volt, de érthető módon még kevésbé mutatta, hogy hányféle módon képzeli a hatalom szerkezetváltásával a társadalom berendezkedésének korszerűsítését.

Az évezred utolsó két évtizedében számos, a világot megrázó esemény történt mind a gazdaságban, mind a politikai életben. Mindez a kutatókat arra inspirálta, hogy elemezzék a kialakult helyzetet, keressenek megoldásokat a társadalom számára. A legmagasabb hazai tudományos szinten, a Magyar Tudományos Akadémián is elindultak azok a viták és kutatómunkák, amelyek a tudósokat politikai, gazdasági, társadalmi szerepvállalásra késztették. A gazdasági összeomlás globális veszélye nem volt rendszerspecifikus, de a válság beismerése még váratott magára, miközben a gazdasági átrendeződés folyamata már érzékelhető szükséggé vált. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a két szuperhatalom egymást mérő felső szintű találkozói az egész világot érinthették, és elég erős volt a még létező Szovjetunió ahhoz, hogy a szocialista táboron belül fegyveresen megakadályozza egy időre a változást. Gorbacsov politikája azonban új perspektívát nyitott a közelmúlt átértékelését bejelentő magyar politikai elit számára. A magyar rendszerváltás tehát időben és térben szinkronban volt a világban lejátszódó eseményekkel.

AZ ORSZÁGON BELÜL JELENTŐS ELTÉRÉSEK alakultak ki, vagy mélyültek tovább, sőt gazdasági szakadásról is beszéltek. E folyamatnak részesei e könyv szereplői. Az itt bemutatott emberek természetesen nincsenek direkt kapcsolatban a napjainkban folyó konfliktusokkal, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy milyen pazarlóan gazdag e vidék kultúrája.

Azt állapíthatjuk meg, hogy azok, akikre emlékezünk, és akik emlékeznek, származásuk, neveltetésük szerint nagyjából két csoportba sorolhatók. A régi elit gyermekei, akiknek ősei inkább kisnemesi, közép- vagy kisbirtokos, olykor nemesi rendi tudatú és kapcsolatrendszerű családok megmaradt tagjai. Ők elsősorban a partiumi iskolákban tanultak, és sajátosan keveredett neveltetésükben a reformkori, a ’48-as értékrend a polgári kultúrának a monarchia által közvetített formájával és a módosabb falusi gazdák mentalitásával. A másik csoportba a háború után megerősödő új elit tagjai tartoznak, akiknek üstökösszerű pályáját saját tehetségük kibontakoztatásának remélt támogatása indította el. Közöttük is nagy a művészek aránya, de a legújabb tudományágak képviselői is jelen vannak, sőt a politikának is akadnak országosan ismert alakjai. A két csoport életkorban kissé eltolódik, van közöttük megközelítően egy évtizednyi eltérés, a pályájuk 1948- ig nagyjából párhuzamos, nem konfliktusmentes ugyan, de segíti a háború utáni önszerveződést, újraindítást. A Rákosi-korszakban a polgári értékek visszaszorítása az emberek kiszorításával járt. Az ő csalódásukat még politikai okokkal némiképp magyarázhatták, de a népi demokrácia saját nevelésű tehetségeit ez a korszak és az 1956-os események a meghasonlásig meggyötörték. Olvasva az interjúkat azt vehetjük észre, hogy az 1970- es években – talán a gazdasági önállósodást remélő, elindító új gazdaságpolitika hatására – a kétféle indíttatású értelmiség közeledik egymáshoz, és igyekszik a lehetséges hazai elitcsoportokban a generációváltáskor előnyös pozíciókhoz jutni. A hatalomváltás idején még erősebbnek látszott az a csoport, amelyik belülről igyekezett irányítani a régi berendezkedés bontását, és mentette át a saját sorsának építőköveit, de a valódi átrendeződés csak évek múltán látszódott. Erről érdemes összevetni Grósz Károlyról Berecz János és Isépy Tamás véleményét.

Kívülről nézve mind a társadalomban, mind a gazdaságban látványos változások egész sora figyelhető meg, új áruházláncok, számos vállalkozás, megújuló gépkocsipark, nyelveket beszélő fiatalság, másrészt előbb tömeges munkanélküliség, korkedvezményes vagy rokkantnyugdíjazás, a vidék és a város közötti foglalkoztatási eltérések feszültségei, a privatizáció megoldhatatlannak tűnő ellentmondásai. Az elit összetételének a változásait sem lehet ilyen rövid idő alatt úgy feltárni, hogy a folyamatokat jól megkülönböztessük, inkább hipotetikus megfigyeléseket rögzíthetünk.

AZ ELIT METAMORFÓZISON MENT ÁT, amelynek során sokakat elvesztett, akiket valójában nem is tudott volna megtartani, hiszen egy mesterséges hatalmi kényszer helyezte ebbe a körbe, és csendes, természetes módon történő generációváltással ment el. Ezzel látszólag szembeállítható, hogy az átalakuló államiság, a többpártrendszer, a változó közigazgatás kialakítása során azt érzékelhetjük, hogy a hivatali elit átalakulása nem jelentett teljes személycserét: nagy a korábban is a helyi bürokráciát vezetők újraválasztásának az aránya. A hatalmi (a különböző pártviszonyok) változása a helyi igazgatásban kisebb jelentőségű, a helyi vezetők alkalmazkodnak, a civil szerveződések azonban lassan alakulnak. A gazdaságban korábban vezető helyet betöltők, a (párt)apparátusbeliek legaktívabb csoportja a privatizációból megerősödve került ki, az idősebbek visszavonultak. A munkanélküliek jelentős része kényszervállalkozóként tett gazdasági helyzetének javítására kísérletet, továbbá napjainkra már csökken a tartósan munkanélküliek száma. Döntően átalakult a tulajdonosi szerkezet, differenciálódása az egy évtized alatt valószínűleg végbement, eközben a gazdasági társaságok elfogadottak lettek, szervezeti rendszerük differenciálódott, a gazdaság vezető elitje fokozatosan közelített más elitcsoportokhoz, kezdetben elsősorban a politikaihoz. A kezdeti felhalmozás nem mindig ellenőrizhető, vagy ellenőrzött formáit inkább a vakmerőség, a kockáztatás jellemezte, miközben a szakértői, tudás alapú elit átmeneti leértékelődése volt megfigyelhető. A legutóbbi időben, elsősorban az uniós szabályok szerinti ügyintézés kényszere miatt, ez kezd változni. Előre talán kevesen merték volna jósolni, hogy milyen nagy lesz a tanulási kedv, nemcsak a fiatalok, hanem az állásukat megtartani szándékozók körében is. Sajnálatos viszont, hogy eközben a kutatóhelyek száma csökkent, az innováció fejlesztésére csak reményeink vannak, noha tudjuk, hogy egy ilyen adottságú térségnek, mint a mienk, ez mennyire fontos lenne.

Eredményként említhetjük azt, hogy megnyíltak különböző információs csatornák (mobiltelefon, internet, tőzsde), amelyek az egyén számára közvetlenül igénybe vehetők. Ennek a hatását még nehéz mérni, akár az uniós csatlakozásét. Vannak félelmeink: a kiművelt emberfő – akiről Széchenyivel együtt állíthatjuk, hogy a nemzet igazi hatalma – enged a csábításnak, és másutt keresi egyéni boldogságát. Igaz, vannak arra is példák, hogy a korábbi emigrációból visszatelepednek emberek.

Az 1990-es évek elején talán még könnyebben fel lehetett fedezni, hogy ki mikor és honnan indult, a jelenlegi viszonyok között inkább egységesülést lehet észlelni. Akik elfelejtettek magyarul beszélni, vagy nem tanították meg őket, most tanulják ismét első vagy másodikként vállalt anyanyelvüket, míg a fiatalabb korosztály alig veszi igénybe a tolmácsokat, maga tudja intézni ügyeit. Az ideológiai elkötelezettség a többpártrendszer keretei között inkább a szuverén személyiség magánügyévé kezd válni, noha akadnak olykor félelmetes múltbéli emlékeket idéző egyéni megnyilvánulások is.

A RENDSZERVÁLTÁS, HATALOMVÁLTÁS VAGY PARADIGMAVÁLTÁS kérdésének elméleti tisztázása nemcsak a társadalomtörténet számára lenne fontos.

Felvethető az az egyáltalán nem költőinek szánt kérdés, hogy mivel magyarázható a folyamatos szellemi megújulás igénye, a tudás korszakokon átívelő és megújuló vágya, a kimeríthetetlennek tűnő tudásexport, aminek ellenpontja az itt élők körülményeinek viszonylagos elmaradottsága, a fejlődéstől való leszakadás félelme.

Erre Cs. Szabó László életútjának ismertetése ad néhány lehetséges választ. Ő Budapesten született, Kolozsváron nőtt fel, a nyugatosok között vált íróvá, a Képzőművészeti Főiskolán alapító tanszékvezető volt, majd írói és tudományos rangjainak megszerzése után a rádió egyik kiemelkedő vezető személyisége, külföldi tudósító, végül emigráns értelmiségi, aki külföldön is a hazai kultúrát terjeszti és műveli. Könyvtárát Sárospataknak adja, annak a kollégiumnak, ahová élete minden szakaszában visszajárt, mert mint magáról írta: „Peregrinus örökdiáknak születtél, s maradsz holtig, Kolozsvár, Enyed, Sárospatak a kegyhely, ahová hűséged lerakhatja a jelképes zarándokpálmát”. Sárospatakon, ahol gyakran megfordult, ugyanazt a nyitott szellemiséget találta, mint az északolasz városokban vagy Svájcban, Franciaországban és Angliában. Jelenvalónak érezte a 16–17. századnak, a szellemi és lelki megújulás éveinek a levegőjét – magyarázza a rá emlékező Benke György professzor, mert ha itt „mezítláb járt is a humanizmus”, de azért itt járt. Egy másik interjúban Cs. Szabó így emlékezett vissza: „Sárospatakon folytattuk a beszélgetést, 1947 késő tavaszán, abban a kivételes, szerencsés órában, amidőn Patak Comenius menedékhelye, Csokonai, Kazinczy és Kossuth iskolája nyíltan vallhatott hivatása, az európaian magyar művelődés mellett. Kodály kardala zengett az árkádok alatt, Veress Sándor, Waldbauer Imre muzsikált, Török Erzsi próbált a várban.”

A 16–17. század jelen van a vidéken másutt is. E mai három megye közös múltjában korszakos jelentőségű a Rákócziak két asszonya, Báthori Zsófia és Lórántffy Zsuzsanna, és velük együtt emlékezhetünk a reformáció és az ellenreformáció talán leghatásosabb három alakjára, hiszen innen származott Károli Gáspár, Szenczi Molnár Albert és Pázmány Péter is. A bibliafordításaik, a magyar nyelvű imádságaik adtak erőt a gályaraboknak, akiknek kegyelettel őrzi emlékét, hitükért tett tanúságtételét a debreceni kollégium és a később megszületett egyetem csakúgy, mint a monoki születésű, Patakon tanuló, Debrecenben függetlenséget hirdető Kossuthét. A felvilágosodás hazai atyja, Bessenyei György a Tisza-parti faluból, Bercelről Bécsen keresztül jutott el Biharba, ahol remeteként is generációk tudtak róla. Szatmárban Petőfinek van fája, Kölcseynek itt pihennek a hamvai, azon fejfák között emelkedik klasszikus síremléke, amelyek a magyar honfoglalók és utódaik szabadságszeretetét őrzik. Itt emlékeznek a Himnusz születésére, itt fordult meg olyan sokszor a Móricz regényeibe illő erőt sugárzó Czine Mihály, akinek szépen hangzó éneke – a Te benned bíztunk című zsoltár – már maga is e könyv becses emlékévé vált. A kisnemesi kúriák megmaradt romjait újrafelfedezők azon csodálkozhatnak, hogy egy faluban egyszerre lehet találkozni a szabadságharcos Lubyak folyót szabályozó késői vízimalmával, a B12-vitamin felfedezőjének szülőhelyével, az élő folklór művelőivel és Móricz rokonainak utódaival. Mindez bizonyíthatóan összefogja a térséget egy szerves egységbe.

Összefoglalásként ismét Cs. Szabó László állításaira hivatkozom, amelyek nem csupán Patakra igazak, hanem a három megyére is: ahhoz, hogy exportálni tudjon szellemi értékeket, máig ismert szellemi exportja megmaradjon, előbb importálnia kellett. Importjának származási helye azonban nemcsak Göttingen, Genf és Róma, hanem saját múltja, amelyet nem engedett elhurcolni szívéből, szellemi örökségéből az itt élő, időnként saját természeti környezetébe visszavonuló, máskor Dózsa, Esze Tamás, Rákóczi vagy Kossuth híveként magát megvédeni akaró lakosság. A szinte állandósult veszélyeztetettség, vagyontalanság felértékelte a tudást, amelynek generációkon keresztül maradtak elhivatott művelői, tanítói, alkotói, akiknek felelőssége újabb generációknak adta át a folytatás feladatát, amelynek bizonyítékaként olvashatók a könyv lapjain azok az életutak, amelyek az egyetemes és a magyar szellemi élet értékei, kincsei.

Korszerű-e ez, illik-e még szeretni egy vidéket, vállalni egy népet, tartozni egy gazdag, de kis nép kultúrájához? Kell-e ez az új évezred átlagemberének? Nem elég-e, ha az automaták használati utasításait ismeri, a reklámok által befolyásolt ízlése szerint éli ugyanazon életét az ország vagy akár a kontinens bármelyik településén, és elfogadja egy megfoghatatlan, megismerhetetlen hatalom által a számára kijelölt utat?

A válasz még akkor is csak a „nem” lehet, ha csak a szívünkre hallgatnánk. Nem mindegy, hogy találmányainkat magunk gyártjuk-e, és adjuk át a világ fogyasztóinak, vagy levetett technológiák olcsó bérmunkásai leszünk.

A KÖNYV AJÁNLÁSÁHOZ VÉGÜL engedtessék meg egy személyes észrevétel. Kálvin Jánost az egyháza és a történelem más okból szokta méltatni, mint a városa, Genf, amelynek tanácsát számos, akkor forradalminak mondható változásra rábírta. Ezek közül két foglalkozást akart meggyökereztetni: a megbízható bankárt és az őt igénylő bankrendszert, valamint a polgárok tu- dására alapozó viszonylag kevés nyersanyagot igénylő óragyártást és az ehhez szükséges pontos, felkészült műszerészt. E kettőhöz – úgy vélte – elsősorban az emberek kultúrája, szaktudása, megbízható erkölcse szükséges, amely a város megélhetését, fejlődését, jövőjét alapozhatja meg. Igazát ma már nem vonhatjuk kétségbe, ugyanúgy nem is másolhatjuk, de a lényeg ma is ugyanaz. Nemcsak ott, hanem itt és most, nálunk is. Ha akadna köztünk egy Kálvinhoz, Széchenyihez, Kossuthhoz hasonló gondolkodású személy, aki folytatni tudná az itt megismertek munkáját, kitalálná az elkövetkező századokra a biztonságot adó, megvalósítandó termékünket, a mi saját Doxa óránkat, mi készen állnánk-e a felismerésére, a megvalósítására? Van-e elég kiművelt emberfőnk ahhoz, hogy megőrizve tradícióinkat, folytassuk a szellemi erőgyűjtést, a találmányok, újítások sorát? Bízom benne, hogy az itt olvasható életutak ösztönzik a jövő kiválóságait, és folytatódhat azok névsora, akik által híres e föld.

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)