Tenkács Tibor művésztanárról beszél Májer János polgármester

 Tokaj városának művészeti nagykövete

Tenkács Tibor.jpgTenkács Tibor neve összeforrt hazánk egyik legismertebb tájával, a Tokaj-Hegyaljával, valamint a Bodrog és Tisza ölelkezésénél épült, szőlődombjain nektárt csepegtető Tokajjal. Ihletője volt e gyönyörű vidék, a barátai, testvérei, az erre élő, nagy szorgalmú emberek. A táj és az ember iránti tiszteletét Tenkács Tibor úgy fejezte ki, hogy vászonra vitte az évszakok ezerszínű pompáját, a folyók néma méltóságát, a szőlőhegyek aranyat rejtő titkát, az emberek kincsteremtő szorgalmát, a hétköznapok verejtékét és az ünnepek ráncot kisimító fényeit. A Tokajba messziről érkezett ember Tokaj-Hegyalja festője, a város jeles lokálpatriótája és „művészeti nagykövete” lett. A kiváló festőművész, tanár, közéleti személyiség alakját Májer Jánossal, Tokaj polgármesterével idézem fel, aki a tanítványaként közelről ismerte őt.

– Polgármester úr, ön nemcsak sok személyes emléket őriz Tenkács Tiborról, de jól ismeri az életének a fontosabb állomásait és művészi, közéleti pályafutását is. Mit kell róla tudnunk? S különösen érdekelne, hogy Tenkács Tibor a fővárosból hogyan került Tokajba, s hogyan lett a kisvárossal való találkozásból életre szóló szerelem?

– Tenkács Tibor 1913-ban Budapesten született. Elődei anyai ágon erdészek voltak, nem kizárt, hogy a természethez való vonzódása innen eredt. A művészi tehetség és hajlandóság viszont egyértelműen apai örökség: apja, Tenkács János ugyancsak képzőművész volt, Kisfaludy Stróbl Zsigmonddal együtt végezte a Képzőművészeti Főiskolát. Szobrász lett, aztán kivándorolt Amerikába, és ott épületkerámiával, emlékműszobrászattal foglalkozott. A családja sokáig nem is tudott róla semmit. Tibor a gyermekkorát anyjával és húgával Pesten töltötte, és az elmondása szerint szűkös körülmények közepette cseperedett fel. Édesanyja kívánságára a Szent István Gimnáziumba került, ahol egy fiatal rajztanár, Kerekes György fedezte fel a rajzkészségét, és ő biztatta, hogy fejlessze a tehetségét. Úgy is történt. Amikor leérettségizett, egyre inkább a képzőművészet iránt érzett kedvet. Elment Szőnyi István magán-festőiskolájába, ahol két évet tanult, majd pedig húszévesen bejutott a Képzőművészeti Főiskolára. Szőnyi érzékletes színharmóniája hatott rá, ő is megkedvelte világos színpompáját, de Szőnyinél – aki zöldes-lilás fátyolos tónusokba ágyazta tűnődő alakjait – ő jóval tárgyilagosabb volt.

– A főiskolán milyen mesterek keze alá került? Kik hatottak rá?

– A Képzőművészeti Főiskolán Benkhard Ágost osztályába került. Benkhard, a Nagybányán nevelkedett mester színekben, tónusokban gondolkodott, nem fektetett súlyt a grafikára, ezzel szemben a fiatal hallgató, Tenkács Tibor a világos-sötét ellentétekre figyelt. A tanára érdeklődését így nem keltette fel, ezért bizony keveset is foglalkozott vele, ami a fiatal növendéket eléggé elbizonytalanította. Szerencsére a harmadik évfolyamtól kezdve más mesterek mellett – így például Varga Nándor Lajos – tanulhatott tovább, s ez inspirálólag hatott rá. Varga a grafika virtuóz mestere volt, s ő már felfigyelt Tenkács Tibor rajzbéli érzékére, és sokat segített is neki.

– Az új mestere ezek szerint már pozitívan hatott a művészi személyiségfejlődésére?

– Igen, a lényegesen megértőbb környezetben visszanyerte az önbizalmát, és megkedvelt más műfajokat, például az akvarelltechnikát. Összességében elmondható, hogy Tenkácsot a főiskolán ügyes, szorgalmas növendéknek tartották. Bizonyítéka ennek, hogy például az Akt című színes linómetszete a főiskola 1936. évi évkönyvének a címlapjára került, ugyanabban az évben elnyerte a Közoktatásügyi Minisztérium grafikai díját, ötödévesen pedig a Jalsoviczky István-jutalomdíjat.

– Nem tudni, hogy ezeknek a sikereknek a híre meddig jutott el, mindenesetre az Amerikában élő édesapja azokban az években valamilyen módon tudomást szerzett fia művészi ambícióiról…

– Valóban. Tenkács Jánosnak a tudomására jutott, hogy Tibor fia is a művészi pályát kívánja élethivatásul választani. Az apának Clevelandben akkor már biztos egzisztenciája volt, s így a családját is segíteni tudta. A fia metszeteiből mintalapokat kért, amiket odakint értékesített, s az érte kapott pénzt hazaküldte a fiának. Miután 1938-ban Tenkács Tibor elvégezte a főiskolát és középiskolai tanári oklevelet szerzett, apja kihívta Amerikába, de ő úgy döntött, hogy inkább itthon marad. Varga Nándor Lajos mellett dolgozott tanársegédként, majd egy év múlva Pestimrén kapott tanári állást.

– Tokajba végül mikor és milyen körülmények között került?

– Először 1941 és 1943 között tanított itt. S véletlenül került ide. Megtudta valahonnan, hogy itt akkor éppen nem volt rajztanár. Elhatározta, hogy jelentkezik. Úgy is történt, ideutazott, s már másnap, 1941. szeptember 9-én le is tette a hivatali esküt.

– Mi vonzotta őt ebbe a kisvárosba a nagyvárosi Budapest után?

– Tulajdonképpen Tokaj és környéke vonzotta őt. A tanítás után mindjárt ment a hegyekbe, a vízpartra, a szőlők közé, rajzolt és festett. Művészi fejlődése a főiskola után itt kezdődött el. Első itteni kiállítását 1941-1942 telén tartották az akkori Járási Casinóban. Ez a tárlat friss, erőteljes színekkel kitárulkozó élménybeszámoló volt, képeivel kivívta a község rokonszenvét. Mesélik, hogy az egyik fiatal tanítónő, egy régi tokaji család lánya, Csutkai Márta például három művét is megvásárolta a kiállításon szereplő alkotások közül.

– Csutkai Márta? Itt ugye többről lehetett szó, mint művészi rajongásról?

– Egészen biztosan, hiszen Tenkács Tibor és Csutkai Márta 1944-ben házasságot kötöttek. De meg kell említenem, hogy Tibor a házasságát megelőző évben, 1943-ban visszament Budapestre, talán azért, mert akkor még – a táj minden szépsége ellenére – nem érezte itt otthon magát, talán nem találta elég otthonosnak a környezetet. Tokajba csak később, öt év kihagyás után, 1948-ban tért vissza a feleségével és az addigra megszületett két leánygyermekükkel, hogy a család végleg itt telepedjen le.

– Miért? Mi motiválhatta az elhatározásukat?

– Nyilván a háború után megváltozott körülmények. Az akkori tokaji tanács tanárként fogadta mindkettőjüket, a felesége szüleinél pedig hajlékot találtak. Az apósáék kertjében később tágas műteremmé alakították át a melléképületet megteremtve ezzel egy magánművésztelep alapjait. Nyaranta jeles művészek – Szabó Vladimír, Győri Elek, G. Szabó Kálmán és sokan mások – jártak le hozzájuk. A festők egy-egy képükkel fizettek a tokaji szép napokért, megteremtve ezzel a Tenkács Tibor által tervezett Tokaji Galéria alapjait.

– Ön mikor találkozott vele először?

– Tenkács Tiborral mint tanárral először 1965-ben találkoztam. A tokaji általános iskolában ő tanította – egyebek mellett – a rajzot.

– Milyen benyomást tett önre?

– Bennem mint kisdiákban nagyon szigorú és akkurátus ember benyomását keltette. Csodálkoztam is a felsőbb osztályos tanulótársaimon, hogy miként rajonghatnak annyira a tanár úrért. Ugyanis a felsőbb évesek áradoztak róla. Bevallom, számomra különcnek tűnt, hiszen például nem tegezett bennünket. Talán már felnőttnek nézett és felnőttként akart kezelni bennünket? Elképzelhető, pedig mi még valóban csak gyerekek voltunk, és így furcsa volt a magázás. Annak ellenére, hogy az első találkozások tele voltak feszültségekkel és aggodalmakkal a szigorú tanár úr láttán, néhány hónap múlva ez a tartózkodás, szorongás oldódott bennem. Talán tisztában lehetett azzal, hogy tartunk tőle, mert a diákok és közötte meglévő feszültség oldása érdekében számtalanszor kivitt bennünket a Tisza-partra, hogy rajzoljuk le a tájat.

– Hogyan tanított? Mi volt a módszere?

– Végtelenül türelmes volt hozzánk, elnézte nekünk, hogy mégiscsak a tizenéveink küszöbén járunk. A Tisza-parti órák során szinte mindenkivel egyénileg is foglalkozott, magyarázta a perspektívát, amiről akkor még azt sem tudtuk, hogy mit jelent, és bizony a mai zavaros világban is nehézséget okoz az értelmezése… Mi csak azt tudtuk, hogy a ceruza végét a megrajzolandó tárgy felé kellett nyújtani, s ebből kellett valamit megállapítani. Majd egy-két év elteltével mindenre rájöttünk, ami ötödikesként oly távol volt tőlünk. Mindannyiunk számára óriási élményt jelentettek a rajzórákon belül beiktatott művészettörténeti órák. Akkor találkoztunk először művészeti stílusokkal, és a tanár úr minden stílushoz számos diát vetített. Ekkorra már teljesen szertefoszlottak a félelmeink és fenntartásaink a szigorú tanárral kapcsolatban. Olyan színes és érdekes világ tárult elénk, amely az 1960-as években, a vidéki gyermekek elől el volt zárva. Majd jött a rajzszakkör délutánonként, amely az iskola legnépesebb, legcsendesebb és legalkotóbb foglalatossága volt. A tanár úr ekkor már bevezetett bennünket a vízfestékkel való bánásmódba, amely az elején a pokoljárással volt egyenértékű. Kiborultak a vízzel teli kis tálkák, amiben kevertük a festéket. Megfolyt a festék a papíron, mázgásak lettek a könyveink és füzeteink. S egy idő után Tenkács Tibor varázsszavára ezek is megszelídültek. Az igazi kihívás az volt, amikor a festés előtt megakadályozta, hogy a festeni tervezett képet előre megrajzoljuk ceruzával. Azt kérte, hogy közvetlenül menjünk fel a vízfestékkel a papírra. Nagy elvárás volt ez akkor, hiszen még egy képzeletbeli egyenes mentén a nevünket sem tudtuk leírni.

– Polgármester úr, mint említette, diákként ismerte meg a tanár urat. De később hogyan alakult az önök személyes kapcsolata?

– Az általános iskolai tanulmányaim befejezése után megszakadt vele a kapcsolatom, mert elkerültem Tokajból tíz évre. Aztán amikor a vízügyön dolgoztam, hallottam, hogy néhány lelkes és tehetséges munkatársam jár hozzá rajzórákat venni. De akkor én inkább már a közéleti Tenkács Tibort ismertem.

– Miben nyilvánult meg Tenkács Tibor közéleti tevékenysége?

– Találkoztam vele, amikor lelkes szervezője és egyik megalapítója volt a Tokaji Művésztelepnek, és amikor szervezte a Tokaji Tavasz, Nyár, Ősz kulturális rendezvényeket. Nyaranta nagy tömegek előtt klasszikus opera- és könnyedebb operettbemutatók voltak a főtéren, Závorszky József tanár úr, Tenkács Tibor barátja vezényelt, és fellépett a budapesti I. István Gimnázium kórusa és zenekara.

– Milyen hatással voltak ezek a kulturális rendezvények Tokaj életére?

– A tanár úr olyan pezsgővé tette az akkoriban bizonyos szempontból többszörösen megalázott és elnyomott Tokajt, mint még előtte soha senki. A Tokajba látogató művészek és a lakosság között olyan kapcsolatot erjesztett, hogy tavasszal az ideérkező festőket, szobrászokat a tokajiak barátként fogadták, meginvitálták őket ebédre, no meg a borospincékbe is. Volt, aki cserébe portrét vagy tájképet festetett. A tanár úr természetesen részese volt a közélet egyéb fórumainak is. Csak hallomásból tudom, hogy számtalanszor kezdeményezte a tanácselnököknél: kezdjenek már valamit ezzel a nagy hírű és nagy múltú településsel. Végtelenül sértette és bántotta a tespedtség.

– Milyen viszonyban volt a helyi hatalommal?

– Nem volt mindig kiváló kapcsolatban az akkori hatalommal. Tudom, sokszor elgáncsolták kiállítási terveit, egyéb ötleteit. Ennek ellenére nem játszotta el a sértődött, magányos művészt, értelmiségit. Pap Miklóssal, Béres Bélával és másokkal állandóan keresték azokat a kitörési pontokat, amelyek Tokaj felemelkedését és hírnevének öregbítését szolgálták. Többek között létrehozták a városi múzeumot, óriási ellenszéllel szemben. Kiadványokat szerkesztettek, könyveket írtak, s tartották a lelket a tokajiakban, mondván, nincs még minden veszve. Tenkács Tibor kiváló kapcsolatokat ápolt tanár kollégáival is. Kollégái csodálták benne azt, hogy ekkora tehetséggel a poros kisvárosban, annak is az általános iskolájában és gimnáziumában tanít rajzot, miközben, ha szülővárosában, Budapesten marad, a pályája sokkal nagyobb ívű lehetett volna. De ő szerette Tokajt és a környékét, az itt élő embereket, és főleg szeretett tanítani, szerette a tanítványait. Igaz, a tanítványok is istenítették. A karrier számára csak harmadlagos szempont volt, ezért élte le az életét Tokajban. Lehet, hogy ezt sokan értetlenkedéssel fogadták, de számomra ez szimpatikus jellemvonás volt.

– Amikor ön lett Tokaj első embere, számított a segítségére?

– Hogyne! Amikor tanácselnök lettem, azonnal felkerestem, s megkérdeztem tőle, hogyha ő lenne a város vezetője, mit csinálna. Mit tenne másként, mint amit eddig az elődeim tettek? Ifjúi hévvel árasztott el a jobbnál is jobb ötleteivel és tanácsaival. Nagyon sokat megfogadtam belőle, s amit nem, azt mindössze csak azért nem, mert nem tudtam megszerezni hozzá a forrásokat. Időskora ellenére jó érzés volt vele beszélni közéletről, művészetről és várospolitikáról. Sokszor tanácsot kértem arról is, hogy hogyan dolgozzam fel a személyemet ért méltatlan támadásokat. Ez utóbbit mindössze csak azért említettem meg, hogy illusztráljam, hogy milyen bizalmi, baráti viszonyban voltam vele, egykori tanárommal. Az életének utolsó éveiben is több alkalommal megkért rá, hogy mutassam meg neki az újonnan épülő beruházásokat.

– Tokaj kifejezte háláját hűséges polgára, jeles művésze iránt?

– Tibor bácsi fenntartások nélkül szerette a várost, de a város is mindig hálával és büszkeséggel gondolt kiváló művésztanárára. Még életében – 1989-ben – díszpolgárává választotta a város, közfelkiáltással. A Tokaji Ferenc Gimnáziumban, egykori munkahelyén egy Tenkács Termet alakítottak ki az alkotásai számára, az intézménynek ugyanis számos képet ajándékozott. Az ő képei díszítik a másik munkahelyének, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolának a csodálatos auláját is csakúgy, mint a polgármesteri hivatal helyiségeit. Fontos megemlíteni azt is, hogy a város az örökösöktől negyven akvarellt vásárolt meg azzal a céllal, hogy létrehozzunk egy Tenkács Tibor Emlékházat, ahol elhelyezhetjük az alkotásait.

– Emlékszem, hogy 1983-ban nagy gyűjteményes kiállításon mutatták be Tenkács Tibor műveit Tokajban. A zsúfolásig megtelt kiállítóterem mindenki számára bizonyította, hogy Tokaj lakossága tényleg büszke művészére, és szereti Tenkács Tibort.

– Igen, én is emlékszem arra az eseményre, a tanár úr akkor volt hetvenéves. Műveit dr. Fabulya László, a gimnázium korábbi igazgatója méltatta. Valóban, a közönség zsúfolásig megtöltötte a termet, a város és a környék így rótta le tiszteletét iránta. Akkor tüntették ki a Lévay József közművelődési díjjal. Úgy gondolom, hogy azon a tárlaton teljes valóságában elénk tárult Tenkács Tibor művészi hitvallása. Gyakran  mondogatta: „Törekszem arra, hogy művészetemet a kiegyensúlyozott optimizmus hassa át. Embertársaimnak örömet, bizakodást, gyönyörűséget szeretnék szerezni.”

– Tenkács Tibor művészetéről a szakemberek hogyan vélekedtek?

– Természetesen elismerték a szakmai tudását. Én most csak Telepy Katalint idézném, aki kismonográfiát is írt Tibor bácsiról. Ő a következőket írta: „Ha festészetét jellemezni akarjuk, az impresszionizmus utáni szintéziskereséssel rokoníthatjuk, s kibontakozásának alapjait Szőnyi István, Nagy István művészetében találjuk meg. Szőnyi népi líraisággal átitatott témáiból s Nagy István hibátlan vonalakra épülő, szálkás képszerkesztéséből sokat merített. Önálló festői világának kialakításához azonban a választott tárgykörrel adekvát kifejezésmódot kellett találnia. Ehhez tapasztalatainak, tanulmányainak összessége, egyéni felfogású temperamentuma segítette hozzá – festői eredményei így sajátos világot teremtettek. Az impresszionisztikus elvek a gyors, tovaillanó természeti élmény megragadására tanították, a színek ragyogó erejét Koszta révén nyerte el, s a hibátlan szerkezet megteremtését jó grafikusképességei biztosították. Hazája iránti szeretetét itthoni működése teszi nyilvánvalóvá. Mindenekelőtt a hazai tájak késztetik alkotásra, a bensőségesen szeretett tokaji hegyek, folyók, vízparti ligetek, s a szőlőművelésnek az ősrégi formái. E mikrokozmosz bemutatásával csúcsosodik ki festői hitvallása. Nagyra törő álmai soha nem voltak, melyek természetével, festői tudásával szemben más irányba csábították volna. Úgy érzi, hogy számára a kötelesség a legfontosabb: A festői nyelven megfogalmazott üzenet.”

– Önnek mi a legmaradandóbb emléke Tenkács Tiborról?

– Soha nem felejtem el, hogy amikor hetedikes-nyolcadikos kisdiák voltam, egy őszi napon kivitt bennünket a Tisza-partra festeni. A sárguló, őszbe forduló tájat kellett megfestenünk a folyóval. Én, aki különösebb művészi tehetséggel nem vagyok megáldva, a tájat természetesen elkezdtem ceruzával megrajzolni, hogy majd utána kiszínezzem vízfestékkel. A tanár úr – hiszen mindenkire figyelt – meglátta, hogy mit csinálok, s azt kérte tőlem, hogy vegyek elő egy új rajzlapot, és kezdjük elölről újra, de együtt. Fogta az apró kezemet, benne az ecsettel, majd kikeverte a kellő színeket, s vezette a kezemet a papíron. Ketten együtt fogtuk az ecsetet. És legnagyobb csodálkozásomra egyszercsak feltárult a papíron a fákkal szegélyezett Tisza-part a maga valóságában. A szétfolyó festékcseppek ott álltak meg, ahol ő akarta, az egymásba folyó színek a művésznek engedelmeskedtek. Ez olyan volt, mint egy csoda. Ráadásul félig az én kezemmel született csoda! Otthon a szüleimnek megmutattam a képet, mire megkérdezték, hogy ki festette. Azt füllentettem, hogy én. Nem hitték el nekem. De hogyan is hihették volna, ha egyszer egy nagy művész kezének nyomát láthatták a papíron?

Hajdu Imre

***

TENKÁCS TIBOR (született 1913. március 30-án Budapesten, elhunyt 1998. június 5-én Miskolcon) festőművész, művésztanár. Édesapja Tenkács János szobrászművész, aki az Egyesült Államokban élt és alkotott. Tenkács Tibor 1938-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Budapesten, majd 1939-től a Képzőművészeti Főiskola tanársegéde. 1941 és 1943 között Tokajban rajztanár, 1943-tól 1948-ig ismét Budapesten él, majd 1948-ban végleg Tokajba költözik, ahol 1975-ig tanít rajzot és művészettörténetet. 1962-től tagja a Művészeti Alapnak. Önálló kiállításai: Tokaj (1940, 1955, 1958, 1967, 1979, 1983); Miskolc (1958); Szerencs (1963); Budapest, Debrecen, Makó, Nyíregyháza, Szombathely, Szekszárd, Sárospatak, Sopron (1971–75); Gömörszőlös (1986). Díjai, kitüntetései: Jalsoviczky István-díj (1938); a Földművelésügyi Minisztérium Különdíja (1947); Szocialista Kultúráért (1970); Munka Érdemrend (1974); Kiváló Népművelő (1975); Lévay József közművelődési díj (1979); Tokaj díszpolgára (1989).

MÁJER JÁNOS (született 1955. február 2-án Tokajban) Tokaj polgármestere. 1976-ban végzett vízgazdálkodási mérnökként a Budapesti Műszaki Egyetem Vízgazdálkodási Főiskolai Karán. 1976 és 1987 között az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság tokaji szakmérnökségén dolgozik különböző beosztásokban (munkavezető, építésvezető, szakaszmérnökség-vezetőhelyettes). 1987 és 1990 között Tokaj város tanácselnöke, 1990 óta polgármestere. Közéleti tevékenységei: Tokaji Kistérség Többcélú Társulásának az elnöke, a Tokaji Történelmi Borvidék Világörökségi Egyesület elnöke, a Tokajhegyaljai Polgármesterek Fórumának az elnöke. 2003 óta a Magyar Építéstudományi Egyesület tiszteletbeli tagja. 1993-ban megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, 1996-ban Miniszteri díjat kapott. 2002-ben megkapta a Honvédelemért II. fokozatát.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése