Erdész Sándor muzeológusról beszél Páll István etnográfus

A   múzeumalapító  folklorista

Erdész Sándor Ámi Lajosnál népmese gyűjtésen

A Sóstói Múzeumfalu  ma az ország legnagyobb regionális néprajzi  múzeuma. Száz népi objektum áll kilenc hektárnyi területén. Évente 70 000 látogatót fogad.  1970-ben alapították, megnyitására 1979-ben került sor, és azóta fejlődése töretlen.

– Hogyan kezdődött a Sóstói Múzeumfalu története? – kérdezem Páll Istvánt, a falu második igazgatóját, aki résztvevője volt a falu építésének  és immár maga is nyugdíjas szemlélője a nagy ívű történetnek.

– 1964-ben egy párthatározat előírta, hogy mivel a magyar falvakban az élet sikeresen átalakult és létrejöttek a szocialista termelőszövetkezetek, a régi paraszti életforma a múzeumba való. El is kezdődtek a sátortetős, kockaházépítések, és az új TSZ-központokban a nagy állattartó épületek beruházásai.  Előírták minden megyeszékhelynek, hogy csináljon egy skanzent, ahova összegyűjtik a letűnt idők épületeit, és a tárgyi emlékeket. Ezt az ukázt csak négy megyeszékhely vette komolyan, de köztük volt Nyíregyháza, bár pénzt nem adtak rá eleget rá, és a skandináv példákat nem ismerte még senki. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum feladata lett a múzeum gesztorálása, építésének felügyelete.  A múzeum személyi állománya akkor öt munkatársból állt. Az egyik néprajzos az „ifjú” – ekkor már negyvenöt éves – Erdész Sándor volt, aki folkloristaként gyűjtőútjain éppen a megyével ismerkedett, amikor Németh Péter, az akkori igazgató, őt bízta meg 1974-ben a leendő múzeum vezetésével, és az öt esztendő múlva meg is nyitotta kapuit.

– Erdész Sándornak volt valami kötődése, megyénkhez, vagy valahonnan idevetette a sors?.

– A kérdést nem lehet röviden megválaszolni, mert akkor az élet nagyon kacskaringós volt. Szob községben látta meg a napvilágot. Apja viszont szakolyi születésű, de nyírcsászári lakos volt az első világháborúig, anyja pedig nagykállói lány.  Apja végigharcolta az első világháborút, melyet megúszott egy fejlövéssel, de túlélte. Apjával vándorolt a család településről településre, mert az a második világháborúig katona maradt, de aztán Nyírcsászáriban telepedtek le, és ott gazdálkodott haláláig.  Sándor középiskolába már Nyíregyházán járt, egyetemre Budapesten. Irodalom, politikai gazdaságtan, néprajz szakra jelentkezett. A paraszti gyökerekkel rendelkező fiú jól táncolt, furulyázott és citerázni is megtanult. Természetesen a népdalokat, amelyekkel a táncosokat kísérték jól ismerte, egyszer eldicsekedett, hogy 320-at is el tudna énekelni háromezer versszakkal. Harmadéves korában szakosodott mégis a néprajzra, és ez lett tanulmányainak főiránya, mert  1953-ban okleveles néprajz szakos, muzeológus okleveles szerzett, az ELTE Bölcsészettudományi Karán.

– Mikor keveredett vissza megyénkbe?

– Nem volt egyenes az útja, bár hatalmas munkabírása és közösségi elköteleződése nagy jövőt ígért számára.  A végzés után, 1954. július 7-én, már a Jász Múzeum igazgatója lehetett és rögtön kezdeményezte a Jászsági Népi Együttes megalakítását. Ám belekeveredett az 1956-os események sodrába, és ennek élete további alakulására ható következménye lett. Hogy Jászberényben elkerüljék a nagyobb felfordulást, megyei főnökei rábeszélése elvállalta a helyi munkástanács vezetését, és aztán emiatt hónapokig a Fő utcai katonai börtön lakója lett Budapesten. Egyetemi tanára, patrónusa, Ortutay Gyula közbenjárására fél év múlva kiszabadult a vizsgálati fogságból, és „szinte száműzetésként” Nyíregyházára helyezték.  

– Mi a lett a feladata a „lefokozott” néprajzosnak, új munkahelyén az első időkben?

1957 szeptemberében lépett be a Jósa András Múzeum állományába.  Itt a néprajzi gyűjtemény gyarapítása volt a feladata, néprajzi tárgyak gyűjtés. Magnetofonnal járta a falvakat, népdalokat, népballadákat rögzített, amelyeket  tudományosan feldolgozott, és publikált. Szakirodalmi tevékenysége könyvekben öltött testet, de közművelődési írásai is számosak, miközben képzőművészeti kiállításokat is rendezett, mert a múzeum afféle mindenese lett.

– Hogyan került ki ebből a „gödörből” a fiatal etnográfus, – kérdezem tovább Páll  István muzeológust, aki később munkájának folytatója lett és mellette inaskodott  pályakezdőként.

Egy nagyon megtisztelő kinevezéssel, amikor is Németh Péter igazgatótól megkapta azt a feladatot, amely azonban első hallásra nagyon ijesztően volt megfogalmazva egy kezdő számára, mert munkaköri kötelességként írta elő:  „a néprajzi múzeum megépítését, üzemeltetését, a megyei múzeumi hálózat néprajzi szakfelügyeletét, valamint a néprajzi kutató munka irányítását”?

– Hogyan fogadta a fiatal folklorista a felkérést?  

– Kezdetben nagyon nem tetszett neki a feladat, mert addigi tájékozódása másfelé kalandozott. Az első időket én is csak Németh Péter emlékezéseiből, a hatvan éves köszöntése idején elhangzott  laudációkból, és publikációkból ismerem, de az együtt töltött évek sok beszélgetése, és közös élményei adnak muníciót munkásságának bemutatására.

– Mit jelentett Erdész Sándor számára ez az új kihívás?

Az új beosztása etnográfiai pályamódosítással ért fel. De a népmeséket is kedvelte, és a folklór minden műfaja érdekelte. Ugyanakkor mindent összeolvasott a Kalevalától, az ősi magyar sámán-rítusokig. Tulajdonképpen néprajzi gyűjtő útjaival hívta fel a figyelmet magára, amikor gyorsírással jegyzetelt, és hatalmas termelékenységgel gyarapította azokat. Akkor már túl volt  Ámi Lajos cigány népmeséinek lejegyzésén és a Nyírség néprajzáról írt tanulmányán.

– Mégis, hogyan kezdett a folklorista feladatának megvalósításába?  Nem lehetett egyszerű, ha kilenc év kellett a megnyithatóságához?

Az öt év az egy dolog, de a másik  adottság, hogy a miniszteriális felügyelők a múzeum  létrehozására három milliónyi keretet biztosítottak, mert senkinek nem volt tapasztalata az ilyen építészeti feladatok  kivitelezéséről, időigényéről, költségeitől és összetettségéről sem. Már a neve is vitákat szült. Erdész Sándornak nem tetszett a skanzen elnevezés, mert idegen szó, senki nem ismeri.  Legyen akkor egy szép Falumúzeum mondták a minisztériumban. Erdész Sándor visszakérdezett, melyik falué legyen? Nem tudta senki megmondani. Így lett Múzeumfalu, egy falu, amelyben a régi házak vannak összegyűjtve Észak-Tiszántúl falvaiból.

– Hogyan indult meg az érdemi munka?

– Hát úgy hogy, Sanyi bácsi az elején felült az IZS típusú oldalkocsis motorjára, később a saját Moszkvicsába, ahogy a népmese gyűjtő körútjain volt szokása, és elindult a Felső-Tiszavidék falvaiba ,  mert előbb meg kellett venni a kijelölt épületeket, aztán meg fel kellett mérni, és elbontani a világ végén is. De induljunk el a kályhától. Az előkészületek azért tartottak több évig, mert rendezetlenek voltak a telekviszonyok. Még a múzeum telke sem állt rendelkezésre. Azzal kezdődött, hogy tizenkét tulajdonostól meg kellett vásárolni Sóstófürdőn, a Szabályozási Tervben kijelölt hét és fél hektárnyi területet.  A magántulajdonban lévő telkek megszerzése csak pénzkérdés volt, de a Vörös Csillag TSZ nem adta szántóit. Szerencsére akkor még létezett a közérdekből történő kisajátítás intézménye, és engedett. A telekre elkészítette a felügyeleti szerv egy szerintük hagyományos magyar falu településszerkezetének múzeumi modelljét. A műemlékvédelem koncepcióját Mendele Ferenc, az Országos Műemléki Felügyelőség építésze határozta meg beépítési tervével, a karakteres magyar falu struktúráját egy szilvamag alakú tér köré szervezve, bár ez inkább német hatást mutat. A terv olyan részletes volt, hogy a különböző falvakban népi műemlékeknek nyilvánított, és kiválasztott konkrét házakat, valamint a melléképületeit felsorakoztatta a tér két oldalán.

– Olyan egyszerűnek látszik minden, mint a kétszer kettő

– Az ördög a részletekben lakozik. Ember tervez, árvíz végez.  Az 1971-es Szamosközi Árvíz a kijelölt épületek jelentős részét elvitte. Pedig már fel voltak mérve, egyeseket a Múzeum meg is vásárolta. Új koncepció kellett, ezt már Sisa Béla és Balassa M. Iván vetette papírra, ez egy enciklopédikusan, kötetlenebb, de mégis a vidékünk minden tájegységet, és a paraszti élet funkciót bemutató, nyitottabb faluszerkezetet javasolt.  Ennek első ütemét 1979-ben sikerült megnyitni Erdész Sándornak öt portával, az Országos Múzeumi és Műemléki Hónap keretében, és sikerült látogathatóvá tenni. A szentendrei mellett a Zalaegerszegen, Szombathelyen, Ópusztaszeren, és Szennán is épült már hasonló, de mára már a nyíregyházi a legnagyobb regionális Múzeumfalu. Amióta a Jósa András múzeum néprajzi osztálya is ide költözött, a méretén túl ez a komplexitás különbözteti meg társaitól. Az odáig vezető út azonban nem volt kitaposott. Kezdetben a nagyvállalatok építőire bízták a falvakban lebontott épületek újra felépítését.  Úgy kellett ez nekik mint púp a hátukra. A panelokhoz szokott építők nem sokat értettek a patics falakhoz. Az gerendavázból levágtak, ha valamiért nem jött ki a pillérek feletti összerakáskor, vagy betoldottak egy másikat, pedig csak meg kellett volna cserélni őket. Az etnográfusok azt szokták ilyenkor mondani, Ámi Lajossal szólva, ez cigánymunka.

– Pedig ezek a betanított munkások, mesterek építették a Körút, a Petőfi utca új házait, vagy az Arany János utca épületeit is talán?

– Hát éppen ez volt a baj. A betongerendákhoz szokott alkalmi brigádok, nem ismerték a hagyományos technológiákat. A lapostetőkre nem készül ácsmunka, fokozatosan zsaluzó ácsokká butultak az új időknek új mesterei.  A faluhelyen is a sokadik kockaház sátortetőjét a láncfűrésszel már behunyt szemmel is meg tudta csinálni mindegyik. De itt hagyományos paraszti mindentudásra volt szükség. Erdész Sándor látva ezt, 1975-ben létrehozott egy önálló, öt fős építő brigádot, akik a bontást és az építést  egy ütemben végezték. A fotók, és a régi építők megoldásai lassan szakemberekké tették a segédmunkásokat is, és sikerült újra tető alá hozni a történelmi épületeket. Az etnográfus doktorok, a „botcsinálta építésvezetők” is rájöttek, hogy a tankönyvek lapjaitól mennyiben különbözik az élet, lassan specialistája lett mindenki a paticsfalas, gerendavázas épületeknek. Megtanulták a vályogfalazás, a nádfedés, a zsindelyezés, a taposott szalma, a zsúpfedés fortélyait. A szabadkémény, a lopott tornácok, az oromzatok, a gerendakapuk, és a galambdúcok ácsmunkáit is. Paraszti lelemény, és muzeológusi türelem kellett néha egy-egy porta megvalósításához, máskor cserekereskedés, amikor csak pálinkáért lehetett kézzel csépelt rozsszalmát kapni a zsúpfedéshez.  Még a parasztporták áttelepítése sem volt bonyodalom mentes. Az egyszerű az volt, hogy „csak elplanírozott üres telek maradjon a romos ház helyén”. A másiknál meg kellet várni, amíg tisztázódtak a tulajdonostársak közötti örökségi viták, – apai rész, anyai rész, köteles rész. Volt, hogy a házat sikerült olcsón megvásárolni, de úgy, hogy haláláig benne lakhatott a tulajdonos. Tíz évig élt még utána. Volt, akinek építeni kellet volna egy új házat a régiért, így azt nem tudtuk áttelepíteni, az áthozott barabási iskola meg később bekerült az egyházi kárpótlásba. Néhányat életveszélyessé kellett nyilvánítani, mert bár lakatlan volt, mégse akarták eladni.  Az üzletek és kismesterségek műhelyei is különböző örökségek, adományok, vagy bonyolult egyességek, ügyeskedések útján kerültek a múzeum tulajdonába.

– Úgy tudom, volt egy első titkár, aki a szilvamag alakú teret a falu közepén csak népünnepélyek számára szerette volna megtartani, templomot nem építünk, volt a koncepciója.

Valóban, sokáig nem látta volna szívesen a politika, ha templom is épül a faluban. Ott állt üresen az utca közepén a helye, mert a magyar falvainkban mindenhol van, néha több is. Akadálya volt sokáig az is, hogy nem is lehetett egyiket se áttelepíteni a történelmi falvakból. Tákos Mezítlábas Notre Dame temploma lett volna a legjobb. Persze, hogy nem adták, az az egyik leglátogatottabb turista célpont.  Nagygéc református templomát nézték ki azután Erdész Sándorék, mert annak lakóit az árvíz után kitelepítették, elnéptelenedett. Így se adták. Mánd templomát, és a nemesborzovai haranglábat már korábban elvitték Szentendrére, a Skanzenbe, lakói azóta is bánják, hogy odaadták. Amikor a politikai vezetés Ungvárra látogatott és látta, hogy ott is van templom a Falumúzeumban, akkor vált lehetségessé, hogy a Kárpátaljai, földrajzi tájegységünkhöz tartozó  Kisdobrony község, régi református templomának másolata itt Sóstón újjá szülessen. Tervei alapján, annak rekonstrukciója, valósult meg a főtéren, és felmérések alapján a tivadari szoknyás harangláb másolatát is a felállították. Aztán paplak is került mellé Gyulaházáról, Csarodáról. Úgy tudom, ma már a mintegy nyolcvan épület áll a múzeum területén.

– Hogyan  lett családbarát múzeum  a sóstói

Az épületállomány évről évre gyarapodott, és fokozatosan a Felső-Tiszavidék mind az öt tájegységének épített öröksége bemutatásra került. Ma már a Nyírség, Bereg, Rétköz, Szatmár, Nyíri Mezőség lakóinak életkerete együtt tekinthető meg, a kisnemesi portától a szegényparaszt lakóházáig,  a cigánykunyhótól a temetőig és a temetőcsősz házáig. Nem maradhattak el a paraszti élet sajátos épületei: szárazmalom, deszkamagtár Nagyhalászból, kocsma, szatócsbolt Barabásról, hentes üzlet Vállajból, és sajátos műhelyek innen-onnan. Kovács, mézeskalácsos, suszter, kékfestő, kerékgyártó.  Pályázati pénzek is csepegtek néha. Természetesen a nyíregyháza határában még élő hagyomány, a tirpák tanya is megtalálható a múzeumban, hogy idelátogató vendégeknek ne kelljen kimenni a tanyabokrokba. Az épületek mindegyike korabeli bútorokkal, használati tárgyakkal van berendezve. A mai kor embere örömmel fedezi fel gyermekkora emlékeit, a nagyszüleinél látott eszközöket, boldogan ráismert néhány, azóta se látott relikviára. Ez az „aha” érzés.  Ez vonzza be a látogatókat.

– Ez a sokféle funkció és épület hogyan fér meg egymás mellett ezen a kis területen? Nem jelentenek disszonanciát az összelátszó, eltérő korú és stílusú épületek?   

Az alapító atyák elkülönítették utcákra az egyes tájegységeket. Erdész Sándornak még ez nem okozott gondot. De ma sem, mert a népi műemlékek más vidéken is hasonló anyagokkal épültek az alföldön, a természetben előforduló építő anyagokból.  Az éghajlati sajátosságok és életvitel hasonló tetőidomokat, tömegeket, alaprajzokat kíván. A díszítő formakincs is fa és a sár lehetőségeit variálja. Így harmonikusan illeszkednek egymáshoz a népi kultúra épített örökségei.

– A múzeum a letűnt világ gyűjteménye a modern ember számára. A kettő határán állnak a közönségforgalom épületei, a kiszolgáló helyiségek.  Nem okozott ez további illeszkedési gondokat?

Mindkettőnket megérintette a két világ találkozásának problematikája. Ha a bejárati épület és a hivatal egy parasztházban van, az már nem ugyanaz.  Ha egy kortárs épület áll a múlt és jelen között, nem lehet összetéveszthető a régiekkel. Ezért építtetett Erdész Sándor a megnyitóra egy favázas kapuépületet. Amikor nagy forgalom miatt ezt kinőttük, egy faluképtől nem idegen kúria-szerű tömeg került a helyére.  Amikor 70 000 fős látogató létszám özönlik egy szezonban a múzeumba, már a szociális ellátás sem lehet hagyományos. Szentendrén a modern épületeket egy domb takarja el a skanzen látványaitól. Itt erre nincs lehetőség.

– Ez a nagy érdeklődés minek köszönhető? Sóstófürdőnek ilyen nagy a turisztikai vonzereje?

Ez egy összehangolt stratégia eredménye. Az állatpark  az idegenforgalom zászlós hajója, és a Strand a másik vendégcsalogató, de a múzeumfalu is részt kért a tortából. Erdész Sándor kezdeti koncepciója, a gyűjtés és megőrzés, a papucsos múzeum  volt, de aztán fokozatosan áttértünk – az épületállomány növekvő bázisán – az élő múzeum működtetésére. Évente tízet közelítő nagyrendezvény várja a látogatókat. Ezek a paraszti életforma évszakos teendőt mutatják be.  Lekvárfőzést, paprika törést, káposzta savanyítást, paszulycséplést, mustkészítést, disznóvágást. A hagyományos magyar népszokások is bemutatásra kerülnek. Májusfa állítás, húsvéti locsolkodás, pünkösdi királyság, Szent István napi kenyér ünnep,  Márton napi vigasság – buta liba, bájgúnár versenyszámaival. Szent Iván éji vigalom, és sok más közönségcsalogató esemény. Nagyon sikeres volt a Kóstoljuk meg Magyarországot nevű gasztronómiai seregszemle, amely még határon túli résztvevőket is vonzott. De volt már itt huszár-találkozó, folklór fesztivál, templomában esküvők, házainál lakodalmak.

– Nem sínyli meg a múzeumi anyag ezt a nagy érdeklődést, a sok látogatót?

– De, bizonyára, ez volt Erdész Sándor aggodalma is. Mert a látogatóbarát múzeum, pláne Látogató Centrum komfortjaival, még több idegen elemet hoz be a védett környezetbe, látványvilágba. Mégis a jó kompromisszum megtalálása a cél, mert a jövő az élő múzeumoké. A népi épületek sérülékenyek, a régen is a jó gazda mindig figyelt avulásaira, és karban tartotta portáját.  A közönségforgalom a fenntartás költségeit is előteremti.

– Mit szólna Erdész Sándor  a Néprajzi múzeum mai fejlettségéhez,  attrakcióihoz?

Bizonyára büszke lenne rá, bár ez már nem papucsos múzeum, ami lehet –  működik. Ez nagy terhet ró a muzeológusokra is. A jelen már nagyon szétnyitotta tájékozódása spektrumát. A régi néprajzi múzeumok a XIX. század végéig mentek el a múltidézésben, és a harmincas évekig közelítették meg a jelent. A XX. században borult fel a régi falusi életforma.  Ma már külföldön a 60-as, 70-es évek bemutatása is érdekes, afféle falusi retro. Nincs megállás. A Múzeumfalu további területekkel bővült, itt a Colt-Tour nevű uniós projekt. Tiszalökön, a Rázompuszta ásatásai során feltárt Árpád-kori földházak rekonstrukciói kerültek bemutatásra, régészeti park épült. Néhány  ház rekonstrukciója már elkészült, ez egészen más, mint amit eddig lehetett itt látni, ez már a múzeumok legújabb évada. A kerítésen kívül épült pálinkaházzal is betette a lábát a jelen a történelmi környezet területére, mert a népi kultúránknak ez is része, és bár az épület formája nem kelti fel bennem az aha élményt , magam is tagja vagyok a  tarpai alapítású Szatmár-Beregi Pálinka Lovagrendnek

– Ne feledkezzünk el a múzeumalapító Erdész Sándorral kapcsolatban egy összegzéséről sem!      

Sanyi bácsi  60. éves születésnapi ünnepségén  így foglalta össze munkásságát: „A Sóstói Múzeumfalut  gyermekemnek érzem, s ettől nincs felemelőbb érzés. És most 6o éves koromban nem tudom eldönteni, hogy mi is vagyok: muzeológus, vagy folklorista, hiszen a köztudatban ez két munkakör nem fér össze. Azt tudom, hogy bennem a két munkakör tökéletesen összefonódott”. Összefonódik az én munkásságom is az övével, foglalja össze Páll István is az interjút, és az enyém az utánam következőkkel, mert az egészséges társadalmakban korok és emberek egymásra épülnek és mindig kíváncsiak leszünk eredetünkre, kulturális gyökereinkre.

Kulcsár Attila

Erdész Sándor 1929-ben született Szobon. Iskoláit Szatmárnémetiben kezdte, és Nyíregyházán folytatta középiskolai tanulmányait. 1949-ben érettségizett a kereskedelmi középiskolában a nyírségi megyeszékhelyen. Egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte muzeológus szakon, ahol később doktori fokozatot is szerzett (1963). Afféle első generációs értelmiségi volt. Az egyetemi évei  alatt a sok néprajzi gyűjtő úton vett részt, melyeken sajátos előnnyel bírt, mert a népmeséket, és hiedelemmondákat gyorsírással tudta lejegyezni. 1954. július 7-én lett fiatalon a Jász Múzeum igazgatója, Jól érezte magát Jászberényben és a Jászságban, elsőként vetette fel a Jászsági Népi Együttes megalakításának a gondolatát. Életében nemsokára beleégtek az 1956-os események, minek során egész életére kiható történések részesévé vált: hivatali főnökei utasítására – hogy Jászberényben elkerüljék a nagyobb felfordulást – elvállalta a helyi munkástanács vezetését, annak minden későbbi következményével együtt. Egyetemi tanára, patrónusa, Ortutay Gyula közbenjárására néhány hónap múlva kiszabadult Budapesten Fő utcai fogságából. Munkahelyéül a nyíregyházi Jósa András Múzeumot jelölték ki, ahol több mint 15 évig néprajzosként  gyarapította a tájegység állományait. Ekkor következett a folklorista életében egy olyan mozzanat, amit akkori főnökének, Németh Péternek köszönhet, amikor kinevezte az akkor építeni tervezett Sóstói Múzeumfalu élére, amelyet 1979-ben sikerült is megnyitni.  Fejlődése nyugdíjazásig töretlenül ívelt, amikor a továbbépítését tanítványára átruházta. Utódjának, Páll Istvánnak munkáját szakértelmével figyelemmel kísérte és segítette. 2006-ban hunyt el, 2009 óta emléktábla idézi a múzeumalapító emlékét
Páll István 1952-ben született a Hajdú-Bihar megyei Furtán, pedagógus családban. Újlétán járt általános iskolába, ahová átköltözött a család. Középiskoláit Debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban végezte, egyetemre  Budapesten járt, az ELTE Bölcsészettudományi Karán, történelem-néprajz szakon végzett. Középiskolai tanári diplomáját 1976-ban, etnográfusit 1978-ban szerezte meg. Doktorrá 1987-ben avatták, Phd fokozatot 1996-ban szerezte meg. A Sóstói Múzeumfaluban 1976 óta dolgozott, 1989-tól igazgatói beosztásban. 2015-ben ment nyugállományba. Mintegy félszáz kiállítás van mögötte, öt önálló kötet szerzője, több szakmai szervezet tagja, így az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetségének is. Számos kitüntetése között a szakmai Móra Ferenc Díj és a Magyar Arany Érdemkereszt a legmeghatározóbbak, de a megyei Príma Díj az itteniek elismerését jelzi. A Sóstói Múzeumfalut vezetése alatt 1996-ban Év Múzeuma, 2006-ban Családbarát Múzeum kitüntetéssel jutalmazták.
Szerző: 2019. 06. 05.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló