Vikár Sándor karnagyról beszél Babka József zongoratanár

Alaphang a Nyírség zenei életéhez

Vikár Sándor.jpgVikár Sándor zeneiskolai igazgató Nyíregyháza jól ismert személyisége volt. Aki kicsit is érdeklődött a zene iránt, tudta: az ő nevéhez fűződik a város zenei életének fellendítése, ami még napjainkban is érezteti hatását. Amikor ütemes léptekkel, kicsit „mackósan” haladt a Széchenyi utcán a városközpont felé fekete öltönyben, csokornyakkendősen, kezében elmaradhatatlan aktatáskájával, sokan köszöntötték szeretettel mindenki „Sanyi bácsiját”. Ő ugyanis sokaknak egyszerűen csak Sanyi bácsi volt. 

Vikár Sándor, Kodály Zoltán és Bárdos Lajos 1942-ben

Az állami díjas karnagyról, zeneiskolai igazgatóról utódjával, Babka Józseffel beszélgettem.

– Ön mikor és milyen körülmények között ismerte meg Vikár Sándort?

– A zeneiskolába 1952–1956 között jártam, előtte zenei munkacsoportban tanultam zongorázni. Vikár Sándort először karmesterként láttam a mai Kölyökvárban, ahol sok hangverseny volt akkoriban, s amely akkor a társadalmi élet egyik színhelye volt. Később zeneiskolai növendékként zeneirodalom- és zeneismeret-óráira jártam, mert ő nemcsak vezényelt, hanem elméletet is tanított.

– Mintha egyfajta zenei polihisztorrá vált volna az idők során. Többféle hangszeren is játszott, zeneszerzéssel foglalkozott…

– Az igaz, hogy a zene kötötte le napjának nagy részét, de máshoz is értett, hiszen zeneiskolát létrehozni, építkezést szervezni egészen más tulajdonságokat kíván. Láttam őt pörölni építésvezetővel, munkással. Nem ment el onnan, nem hagyta békén őket, amíg nem úgy csináltak meg valamit, ahogy ő szerette volna, mindennek precíznek, pontosnak kellett lennie.

– Vikár Sándort szinte teljesen nyíregyházinak ismerjük – ami természetes is lehet, hiszen nagyon hosszú ideig tevékenykedett itt –, ám mégsem a környék szülötte. Honnan, mikor jött ide?

– Az Őrségben született, középiskolás Pápán volt, majd Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést, és ugyanott karnagyképzőt is végzett. Büszke volt arra, hogy Kodály Zoltán is a tanára volt, akit később két alkalommal is meghívott Nyíregyházára. Huszonhét évesen, 1932-ben jött a városunkba, ahol a Kálvineum Tanítónőképző Intézet ének-zene tanára lett. Természetesen hamar énekkart szervezett, amely igen sikeresnek bizonyult, többször szerepelt a Budapesti Rádióban és a Zeneművészeti Főiskolán. Az énekkart majdnem húsz évig vezette.

– Feltehetően ez csak az első lépés volt. Ismerve a vitalitását, hamar szűknek bizonyulhatott számára egy iskola kerete…

– Ez pontosan így volt. 1939-ben a Bessenyei Kör felkérésére az ő irányításával indult el a szervezett zeneoktatás az előképző és a zongora tanszakon. Az elején ez az intézmény is a Kálvineum épületében működött, hat év múlva jött létre az önálló Nyíregyházi Zeneiskola a Széchenyi utca 13. szám alatt. Mire 1950-ben államosították az iskolát, már átalakították az épületet, felújították az alagsort, és ott is tantermeket rendeztek be. Amikor 1951-ben megalakult az Állami Zeneiskola, kinevezték függetlenített igazgatónak. Megvált tanítóképző intézeti állásától, és minden idejét a zeneiskola tanszakainak kiépítésére, a tárgyi és a személyi feltételek megteremtésére fordította.

– Hogyan fejlesztette Vikár Sándor a frissen megalakult intézményt?

– Szinte minden évben újabb tanszakkal bővítette az iskolát. Először csak zenei előképzés, dalos játék volt gyermekeknek. Aztán zongora, vonós, magánének, rézfúvós, ütőhangszeres, fafúvós tanulmányok is sorra kerülhettek – szép fokozatosan, ahogy pénz volt, mert a hangszerek mindig sokba kerültek. Ezt most könnyű elmondani, de akkoriban nehéz volt megvalósítani, mert szinte alig volt előtte példa: Budapesten kívül csak Debrecenben és Miskolcon működött szervezett formában zeneiskola, a zenetanárok pedig általában egyénileg, lakáson tanítottak, jobbára szórakoztató zenét. Vikár Sándor más utat választott. Először zeneiskolát alapított, ahol tanterv szerint diplomás emberek tanítottak, többen Debrecenből jártak át, mint például a kiváló P. Nagy Ilona vagy Galánffy Lajos. Aztán elkezdte a zene népszerűsítését a városban. Szombat délutánonként zenehallgatási órákat szervezett ismertetésekkel, elemzésekkel az érdeklődőknek, elsősorban a fiatalságnak. Ennek helyszíne a Zrínyi Ilona utcai Gorkij mozi szomszédságában lévő TIT értelmiségi klub volt, ahol mintegy százhúszan fértek el, de sokszor pótszékeket kellett betenni. Nagyon sok romantikus művet én is ott ismertem meg. Egyébként sok mindenre hajlandó volt a cél érdekében. Például többször hallottam őt brácsázni, mert azt akarta, hogy a zeneiskolának legyen egy vonósnégyese, de azon a hangszeren addig nem játszott senki. Később már nem volt ilyen probléma.

– Manapság is sokan vannak egy-egy hangversenyen Nyíregyházán, de jobbára a szépszámú szereplőgárda családtagjai… Mi volt a titka annak, hogy olyan sokan voltak kíváncsiak az akkori hangversenyekre?

– Eleinte sokat számított, hogy más volt a környezet. Nem volt még televízió, sőt a rádió sem volt olyan mindennapi dolog, a magnóról, videóról, CD-ről nem is beszélve. A háború után az emberek már megnyugodtak, kiegyensúlyozottabbak lettek, igény volt a szórakozásra, amit a mozi, az alkalmi színház és hangversenyek jelentettek. Azt is mondhatjuk, ezek voltak a társadalmi élet színterei. A nagyobb évfordulókat látványosan megünnepeltük.

– Milyen műsorokat adtak? Milyen szerzők szerepeltek a repertoáron?

– Emlékezetesek voltak a Haydn-, Mozart-, Beethoven és Bartók-hangversenyek. Az is a helyi zenei élet jelentős eseménye volt, hogy Vikár Sándor megszervezte a szimfonikus zenekart, amelyet aztán két évtizeden át karmesterként vezetett. Látszik az egész logikája: ahogy bővült a zenei képzés, és nőttek fel azok a fiatalok, akik gyermekként kezdtek muzsikálni, úgy lett egyre nagyobb az igény a bérletekre. Aktívan részt vett az Országos Filharmónia ifjúsági bérletsorozatának szervezésében is, amelyen maga is rendszeres előadó volt. Ahogy a tanárok száma gyarapodott, megnyílt a lehetőség a tanári hangversenyekre is, ami újabb színfoltot jelentett. Aztán újabb zenekarok létrehozását kezdeményezte, szóval szépen kialakult az egész. Mindenre figyelt. Ő volt például az első, aki felkarolta az akkor még népszerű cigányzenekarokat. Tanfolyamokat szervezett számukra, Lavottáról, Csermákról tanított, az Országos Szórakoztatózenei Központnál pedig elintézte, hogy ha levizsgáznak, minősítést kapjanak, tehát legálisan dolgozhassanak.

– Említette, hogy kiváló tanárokat is megnyert a zeneiskola ügyének, olyanokat is, akik nem Nyíregyházán laktak, de átjártak ide, mert értékelték az itteni munka színvonalát. Ön kikre emlékszik legszívesebben?

– Valóban, többen voltak ilyenek. Például Áginé Bocskai Ibolya, aki magánének tanszakon végzett a Zeneakadémián. Tőle mint művésztanártól fiatalok százai tanultak, köztük Budai Lívia is, aki azóta több földrész legjobb operáinak színpadán lép fel rendszeresen. Straky Tibor zongoraművész, dr. Marssó József hegedűtanár nemcsak az iskolában végeztek elismerésre méltó munkát, hanem Nyíregyháza zenei életének is prominens képviselői voltak. Közös hangversenyeik, önálló estjeik élményszámba mentek.

– Szó esett a pénzről, amiből sok kellett az építkezésekhez, majd egyre több a bérekre, a hangszerbeszerzésekre. Mit lehetett tudni a források hátteréről?

– Mint ahogy most is, a pénzért akkor is talpalni kellett. Sokszor ki kellet könyörögni a városnál, a megyénél. Az önálló tanári státuszok megszerzése sem volt könnyű. A teljesítmény azonban sokat számított, hiszen mindenki elismerte, hogy Nyíregyháza a zene terén milyen sokat fejlődött. Azt viszont soha nem lehetett elmondani, hogy Vikár Sándor csak elment az illetékesekhez, és hozta is a pénzt. Apránként csinálta a bővítéseket, de folyamatosan. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a megye, de főképp a város vezetése mindig jó szándékúan közelített a zeneiskolai tervekhez, amit a zeneiskola látványosan honorált, és a társadalmi ünnepségeken szép műsorokkal volt jelen. Vikár Sanyi bácsi értett ahhoz, hogyan kell megnyerni a jó ügy érdekében a mindenkori hatalom kegyeit.

– Közben persze az idő is eltelt, közeledett a hatvanhoz. Hogyan viselte az idősebb kort?

– Szó sem volt arról, hogy fáradna, netán nyugdíjra gondolt volna. Én hat évig távol voltam Nyíregyházától – a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában tanultam, majd a tanárképző tagozat hallgatója voltam –, s mikor frissen végzett zongoratanárként 1962-ben hazajöttem, egy sor újdonságot találtam, és tucatnyi új tervről, elképzelésről értesültem Sanyi bácsitól. Tizenkét tantermes új szárnnyal bővült a Széchenyi utcai zeneiskola, és fiókiskolákat szervezett Kisvárdán, Mátészalkán, majd Tiszavasváriban és Ibrányban.

– Mennyi volt a hallgatók száma?

– A hallgatók száma elérte az ezer főt. Az idő múlását talán abból lehetett volna észrevenni, hogy magára is gondolt: összegyűjtötte saját zenei munkáit. Így került sor 1964 májusában, csaknem hatvanévesen, az első szerzői estjére a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Ezen ének, zongora, fafúvós és énekkari művek hangzottak el szép sikerrel hálás közönség előtt. A produkció minőségére utal, hogy önálló szerzői estjével a következő évadban meghívták Debrecenbe. A hivatalos felsőbbség is elismerte: felvették a Magyar Népköztársaság Zenei Alapjának tagjai közé.

– Sokat írt is, legalábbis ez tűnik ki a megyei lapból: ismertetőket, zenekritikákat, tudósításokat zenei eseményekről. Vikár Sándor ezt a munkája részének tekintette?

– Az ilyesmivel ugyanolyan rendszerességgel foglalkozott, mint fő munkájával, de ez nem is lehetett volna másképp. Fontosnak érezte, hogy egy-egy zenei eseményt „beharangozzon”, ami egyben ismeretterjesztés is volt. Utólag pedig azért írta meg a véleményét, hogy azzal is orientáljon, biztasson. Ledorongoló kritikát ritkán írt, inkább az erényeket emelte ki. Egyébként nemcsak a megyei lapnak dolgozott, hanem a szakmai lapoknak, folyóiratoknak és a rádióknak is.

– A különböző rendezvényeken jóságos, barátságos embernek láttuk. Milyen volt a kisebb kollektíva számára, s mit lehetett tudni a családjáról?

– Olyan hosszú idő alatt, mint amennyit néhányan eltöltöttünk mellette, jól megismerhettük, pontosan tudtuk, hogy mit szeret, s mit nem. Nem emlékszem, hogy sok konfliktusunk lett volna. A tantestületi, baráti összejövetelek, borozgatások nem voltak gyakoriak, de ha együtt voltunk, nagyon kedélyes volt. Mindig valami új ötleten járt az esze, állandóan újabb dolgokat akart kitalálni. Jobbára a szakmáról volt szó. Olyasmiről, hogy mit kellene ismertetni, milyen évforduló jön, arra mivel kellene előrukkolni, mit lehetne megzenésíteni. A felesége adminisztrátor volt a zeneiskolában, egy fiuk született. Ez a gyerek nagyon tehetséges volt, minden hangszeren tudott játszani, amihez csak hozzányúlt.

– A nyugdíjazás nagyon megviselte?

– 1974-ben lett nyugdíjas, az életének hetvenedik évében, tíz évvel később, mint mások. Ezt azért hangsúlyozom, mert nem sürgették: a munkáját elismerték, megkapta az Állami Díjat, a megye és a város akkori legmagasabb kitüntetéseit. Mégis nagyon szomorúan vált meg a zeneiskolától, amit talán az okozhatott, hogy ő bent lakott az épületben: kora hajnaltól késő éjszakáig ott tevékenykedett, néha még az irodába is a bordó házikabátjában jött be. Az iskola volt az élete, és onnan ki kellett költöznie, majd átalakítások, bővítések kezdődtek. Még tíz évig élt, de nyugdíjasként aránylag ritkán járt be az iskolába.

– A külső szemlélő számára úgy tűnt, halála után mintha hamar feledésbe is merült volna, már meglepetésnek tűnt az is, hogy a zeneiskolát róla nevezték el. Tegyük hozzá, kellemes meglepetésnek… Mi lehetett ennek az oka?

– Összetett dolog ez. Időközben nagyon sok minden megváltozott, maga a társadalom, a város, az élet nagyon felgyorsult, új médiumok jelentek meg. Az iskola többszöri költözése is hozzájárulhatott ehhez. A mostani hatvan-hetven tanár közül talán öt-hat volt a tanítványa, a „régiek” közül sokan debreceniek, miskolciak voltak, az „újak” közül pedig sokan már nem is ismerték személyesen. Talán ezért is lehetett vita a névadás körül, többen „neves” embert, Bartók Bélát, Farkas Ferencet szerették volna névadóként – de ilyen nevű zeneiskola sok van az országban. Személy szerint nekem nagy örömömre szolgált, hogy az iskolát alapító, azt harmincöt évig vezető, szakmai körökben elismert, állami díjas, a zene ügye iránt élete végéig elkötelezett ember, Vikár Sándor lett a névadó. Végül is maga az ünnepség nagyon jókor jött, és megnyugtató, hogy most már nem merülhet feledésbe a munkássága. A mai diákok is sokat megtudhattak róla, hiszen az iskola újságjának különszámát neki szentelték, emlékhangversenyt adtak, hallgatták a műveit. Elkészült a mellszobra is, Zagyva László szobrászművész alkotása, amelyet szép gesztusként Vikár Emese, a névadó unokája avathatott fel. De ezt már én is nyugdíjasként értem meg.

– Lassanként már nem kell ízlelgetni a nevet – Vikár Sándor Zeneiskola –, megszokjuk, természetes. A zene világában mindenkinek egy kiváló intézmény, gyönyörű épületegyüttes jut róla az eszébe. Ez jelentős részben az ön munkásságához kötődik, hiszen igazgatóként több mint huszonöt évig vezette a zeneiskolát. Hogyan jött létre?

– Sok munka, bizalom és talán szerencse együtteseként. A nagy ingatlankörforgás során eladtuk a Széchenyi és a Malom utcai épületeket, majd ideiglenesen a Bethlen Gábor utcai épületben „laktunk”. Végül azoknak lett igaza, akik bíztak: öt év után birtokba vehettük a minden szakmai igényt kielégítő új zeneiskolát a Kürt utcán. Maradjunk annyiban: az idő mindent megszépít, a végeredmény a fontos.

– Önnek mi a legnagyobb élménye a Nyíregyházi Zeneiskolával kapcsolatban?

– Maga az új zeneiskola. Egyébként igazságtalan is volna egyet kiemelni, hiszen annyi minden történt.

– Kérem, sorolja föl a legfontosabb zenei eseményeket, történéseket!

– Például 1977-től háromévenként Nyíregyháza rendezi az Országos Zeneiskolai Zongorahangversenyt, amelyen már eddig is sok tehetség tűnt fel, köztük nemzetközi hírnevű művész is. Ez az esemény ma már természetes, rangja van – de nem hullott az ölünkbe. E zongoraversenyek alkalmából Nyíregyházára jöttek, és a zsűri munkájában feladatot vállaltak olyan művészek, akik neves tanítómesterek is: Falvai Sándor, Kadosa Pál vagy Máthé Miklósné. Ők a zenei élet kiválóságait segítették kibontakoztatni Kocsis Zoltántól Ránki Dezsőig, részvételük nagy megtiszteltetés volt. A zeneiskola jelenlegi és volt növendékei alkotják az 1980-as évek elején alakult, Tóth Nándor vezette nemzetközi hírű Piccoli Archi Zenekart, amely hosszabb ideje egyesületként működik az alapító vezetésével. Nevükhöz fűződik a Nemzetközi Ifjúsági Vonószenekari Fesztivál, amelyet háromévenként rendeznek meg Nyíregyházán. Hatásában is nagy dolog volt, hogy 1988-tól külföldi zeneiskolákkal rendszeres cserehangversenyeket szervezhettünk. Így ismerkedhettünk meg Ungvár, Iserlohn, Eperjes, Przemysl, Bécs, Vitkov, Máramarossziget zenei életével, s jöhettek onnan fiatalok bemutatkozni hozzánk. Ez nagyon fontos volt a hallgatók zenei műveltségének bővítése szempontjából. Sokat jelentett az 1992-ben létrehozott „A Zenekultúra Támogatásáért Alapítvány”, amelynek nyolc évig elnöke is voltam. És felejthetetlen a Nyíregyházán megtartott Európai Zeneiskolák Szövetsége (EMU) 1996. évi elnökségi ülése. Jó volt látni a tizenhét ország küldöttét, amikor körbejárták iskolánkat. Az ilyen pillanatokért érdemes dolgozni akár egy életen át is.

– Végül arra kérem, járjuk körbe képzeletben, mutassa be a mostani Vikár Sándor Zeneiskolát!

 

– Ötvenegy tanterem van, mindegyiket az abban tanulandó hangszer akusztikai viszonyainak megfelelően rendezték be. Az intézmény alaptevékenységei közé tartozik az alsó fokú és továbbképzős zenei oktatás, felkészítés zeneművészeti szakközépiskolai, pedagógiai főiskolai, óvónői továbbtanulásra, hangversenyek, megyei és országos tanulmányi versenyek és fesztiválok rendezése, valamint a növendékek részére hangszerhasználat. A tanulók létszáma évente átlagosan ezer fő, akiket huszonkét különböző – zongora, hegedű, gordonka, gordon, furulya, fuvola, oboa, klarinét, fagott, trombita, kürt, tenorkürt, harsona, tuba, ütő, magánének, előképző, szolfézs-zeneirodalom, népzene és a nemrég beindított egyházzene-orgona, valamint klasszikus szintetizátor tanszakon oktatnak. Egy háromszáz fős hangversenyterem a nagyobb programokhoz teremt kiváló lehetőségeket. A hozzá tartozó stúdió nemcsak a hangosítást látja el, hanem audio-vizuális-, sőt CD-felvételek készítésére is alkalmas. Egy kisebb hangversenyteremben főképpen a zeneiskola három zenekara koncertezik. Ebben a teremben látható Egri Erzsébet nagyméretű, tizenöt négyzetméteres pannója, amelynek címe: „Brillante in A”. A folyosókon a vörösréz reliefsorozat világhírű előadóművészeknek állít emléket, ezeket a Művészeti Szakközépiskola hallgatói készítették. Különösen sikeres Rosztropovics portréja, amelyről a művész maga is felsőfokban beszélt, amikor meglátta, mert igaznak, kifejezőnek tetszett számára. A zeneiskolában évente kilencven–száz hangversenyt rendeznek a növendékek, tanárok részvételével. Szélesek a zeneiskola társadalmi kapcsolatai. Azt gondolom, Vikár Sándor örülne, ha a róla elnevezett iskolát meglátná.

Marik Sándor

***

VIKÁR SÁNDOR (született 1905. április 10-én Szalafőn, elhunyt 1985. március 1-jén Nyíregyházán) karnagy, zeneiskolai igazgató. Ének-zene tanári tanulmányait a budapesti Apponyi kollégiumban végezte, majd Kodály Zoltán tanítványaként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést. 1932–1950 között ének-zene tanár Nyíregyházán. 1950-től 1974-ig az Állami Zeneiskola igazgatója, 1974-ben nyugdíjba vonult. A TIT művészeti szakosztályának elnöke, a központi választmány tagja. Zenei ismeretterjesztő előadásokat tartott, szimfonikus zenekarokat szervezett, és vezényelt a városban, a megyében. Írt kórusműveket, kantátákat, fúvós kamarazenét, hegedűdarabokat, zongoraműveket. Műveit közvetítette a helyi és a budapesti rádió. Cikkeket, tanulmányokat, zenekritikákat publikált. 1972-ben jelent meg „Ez történt harminc év alatt. A nyíregyházi zeneiskola története” című könyve. 1983-ban Állami Díjat kapott.

BABKA JÓZSEF (született 1937. szeptember 23-án Nyíregyházán) zongoratanár, zeneiskolai igazgató. A nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett 1956-ban. A miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola majd tanárképző tagozat hallgatója, 1962-ben szerzett zongoratanári diplomát. 1962–1972 között a Nyíregyházi Zeneiskola zongoratanára, majd igazgatóhelyettese, 1972-től 2000-ig kinevezett igazgatója. Munkássága idején történnek az új zeneiskola beruházásai. Számos kitüntetés tulajdonosa. 1966-ban megkapta az Aranykatedra Emlékplakettet, 2000-ben a Vidék Tehetségeiért díjat és a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet. 2000 szeptemberétől nyugdíjas, címzetes igazgató, szerződéses zongoratanár, zongorakísérő.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése