Fagifor és Erigon

Nem, ez nem egy hirtelen előkerült Shakespeare dráma címe, hanem gyermekkorom két meghatározó gyógyszerének neve 

Arra már nem emlékszem, hogy melyik kanalas “orvasság” ízlett jobban, de az ízük még mindig nyelvem memóriájában fészkel. Talán az Erigont szerettem jobban. Mindig többet akartam belőle, mint amennyit kaptam, de persze tiltott gyümölcs volt.

Ebben a szomorú és sötét időszakban eszembe jutnak a régi „szép” járványok, betegségek, amiket átvészeltem. Persze szépnek azért túlzás ezeket a kórságokat nevezni, mert a betegség soha nem szép, mint ahogy szép halál sincs. Ezek a fogalmak egymást kizárják. Nem is tudom, hogy melyiket utáltam jobban? Az „infulenzát”? A kanyarót? A mumpszot? Tán még skarlátos is voltam, de ebben nem vagyok biztos, mert alszik a „kiskönyvem”, nem tudom megkérdezni. Ezeken a nyavalyákon azért többé-kevésbé átesett mindenki, átvészeltük, túléltük. A 40 fokos lázat is, amit olykor csak a hideg vizes ruha húzott le. Most bevillannak azok a lázas pillanatok, amikor agyig betakarózva az ébrenlét és a lázálom határán eleinte vacogva, majd a láz csillapodásával verejtékben úszva vártam, hogy mikor lesz már vége ennek a rémálomnak. Aztán szinte büszkén meséltem, hogy nekem 40 fokos lázam volt. Persze mindig volt aki rátromfolt és bizony rá kellett jönnöm, hogy az én 40 fokom szinte szégyen ahhoz képest, hogy volt aki 41-et, sőt 42-őt is mondott lazán, de emlékeim szerint 43 fokkal nyerte meg valaki a lázversenyt. Hittük is, meg nem is, leginkább nem is, de ő azért mondhatta ezt a szájával. Ja és nem is érezte magát betegnek, lábon kihordta. A klasszikus gyógyszerek, a Kalmopyrin, az Algopyrin, és a dallamos hangzású Antineuralgica ugranak még be. Meg a megalázó kúpok.

Az „inekcijók” külön fejezetet képeztek a gyógy- és varázsszerek óriási eszköztárában. Talán nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom, hogy nem ezek voltak a legnépszerűbb gyógyító eszközök. Mondhattuk volna, hogy jobb ma egy kúp, mint holnap egy szúrás az altájékunkba. Én olyannyira nem díjaztam, hogy egyszer bizony „szégyen a futás, de hasznos” alapon a kert végén fogtak meg. Tudtam, hogy körülbelül mikor jön a védő néni (akit én akkor ártó néninek gondoltam), hiszen egész nap ez a pillanat lebegett előttem. Megjön a „Fekete Angyal”, előveszi rettenetes lándzsa méretű „inekcióját”, közben a szeme szikrákat szór, a lehelete kénes, mint a Pokol bugyra. Megragadja gyenge testem és szörnyű fájdalmat okozva belém vágja rettenetes fegyverét. Mikor aztán megjött, úgy gondoltam, hogy én aztán nem hagyom magam megszurkálni és ezzel az elhatározással elindultam dél felé, a szabadság felé. Mint az Apocalypto című filmben az emberáldozat elől menekülő indiánok. Nem voltam sem olyan szerencsés, sem olyan gyors, mint az indián. A kert végén elkaptak, kicsit még a rend kedvéért ellenálltam, de győzött a túlerő. Könnyeim mély barázdát szántottak 7-8 éves ábrázatomra, fájdalmam az égre kiáltott, méltatlan koncepciós perként éltem meg az oltást. Aztán a sebek elég hamar beforrtak testemen és lelkemben egyaránt.

A sérüléseket, szakadásokat, töréseket, zúzódásokat, sebeket most nem is hozom elő, a legfrissebb „fűrész által homályosan” ejtett még elég friss, a varrás mentén repedt. Ezeknek se szeri, se száma, de ezeket én szereztem, ezeket nem adták ingyen, mint holmi megfázást, vagy egyéb járványügyileg definiált betegséget. A sérülésekért tenni kellett. Vagy a futballpályán, vagy a befagyott patak jegén, vagy egy éles üvegdarabokkal terhelt árokban, vagy éppen egy láncfűrésszel megzenésített favágás során. Vagy csak úgy, mert az egészséges gyerek megeszik nem tudom hány kiló koszt, vagy háromévesen minimum megpiszkál bottal egy méhkaptárt. Én a koszt annyira nem szerettem, maradt a bé variáció.

Túléltünk eddig mindent, remélem, hogy túl fogjuk élni ezt a valamit is, aminek a nevét sem írom le, annyira utálom. Javaslom azért gyógymódként, amit egykor alkalmaztak eleink:

Írjátok ki megtévesztésül, hogy nem vagytok otthon! Úgy hátha nem talál rátok a harmadnapos hideglelés sem.

Ha lenne itthon, meginnék egy kanál Erigont az egészségetekre.

Szerző: 2020. 03. 22.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló