Az a lapály valamikor igen nagy lábon élt

A Patakhát (vagy Patak-hát) az Ecceri fiú falujának egyik jelentős területe

A szekeresi útról le kell térni és az onnan kiinduló földút elvisz akár Kisnaményba, akár Darnóra. Attól függ, hogy hova akarunk menni. Nem hinném, hogy manapság valaki éppen ezeken a földutakon célozná meg az említett falvakat. Még Majtist sem innen szokták manapság megközelíteni. Valamikor, jó pár évtizeddel ezelőtt azért jóval nagyobb volt erre is a forgalom. Elsősorban gyalogosan, másodsorban fogattal, harmadsorban talán tehénfogattal, negyedsorban lóháton, aztán a huszadik század második felében már a bicikli sem volt elképzelhetetlen. Ha gyalog, akkor főként mezítláb, mert kora tavasztól késő őszig nem nagyon koptattak cipőt errefelé. Nem is nagyon volt mit, nem volt a piacon annyi cipő, vagy példának okáért annyi olcsó kínai cipő például, mint manapság. Meg aztán nem is lett volna rá fizetőképes kereslet, mert pénz sem nagyon volt. A kínaiak akkoriban még legfeljebb ópiummal foglakoztak, nem műanyag fröccsöntéssel. Az ópiumot is inkább bérbe termelték, hiába voltak már akkor is sokan, nem volt még feltalálva a globális kereskedelem. Na de nem is Kínába akartam eljutni a Patakhátról, mert úgyis minden út Kínába vezet. Vagy esetleg kínba, de annak nem sok köze van Kínához, mert a kín valóban globális méreteket tud ölteni. Tapasztalhattuk, tapasztalhatjuk.

Ennyi kis intermezzo után térjünk vissza az oroszi határ emblematikus darabjához!  A Patak-hátról annyit jegyeztek fel, hogy egy lapály húzódik mellette. Az a lapály valamikor igen nagy lábon élt, ha ezzel a képzavarral élhetek. A holt meder mérete alapján ugyanis itt valamikor komoly patak folydogálhatott. Aztán kiszáradt, nem tudni mikor és hogyan. A meder tele óriási fűzfákkal, amiket itt ficfának neveznek, nyárfákkal, a part mentén tornyosul egy-egy tölgyfa is, mint valami nagy főnök az alattvalók között. A mederben levő fák között nagyon sok a viharvert, félig kiszáradt, odvas, lekérgelt. A fákon hatalmas taplók virítanak, némelyik akkora, mint egy nagy tálca. Valamikor gyakran felharsant az alábbi mondat az ecceri fiú szájából:

– Vótál a héten a Patakháton?

Nem volt sok értelme a kérdésnek, nem is volt komoly kérdés. Afféle beszólás volt ez inkább, hogy ültél-é a seggeden, vagy csináltál is valamit. Valami ilyesmi értelme volt.

A Patakháton nem tudom, hogy mikor jártam először, de mindig is vadregényes hely volt, vizet sajnos én abban a mederben soha nem láttam. Valami azért még lehetett abban az időszakban, amikor úgy a múlt évezred vége felé mi ott kukoricát termeltünk. Magyarul málé vót vetve ebbe a darabba, amit akkor Gebinnek hívtunk. Szünidőben gyakran küzdöttem a könnyeimmel, amikor reggel kijöttünk ide kapálni és végignéztem a táblán. A sorok olyan hosszúnak tűntek, mint a kínai Nagy Fal, meg voltam győződve, hogy ezek is látszanak a világűrből. Valami víz lehetett akkoriban a földterület melletti mederben, mert szúnyog is volt.

Egy szép nyári napon, talán hetedikes lehettem, kint volt a család apraja-nagyja a Patakháton. Nagyapám aki akkoriban még csak 88 éves lehetett, kitalálta, hogy kocsikázzunk egyet. A Trabant 601 Limousine ott állt az út szélén, az árokparton. A kulcs benne. Nagyapámmal már voltunk azelőtt egy kis lucernáért a határban, tudta tehát, hogy nagyon jó pilóta vagyok. Kettes fokozatban nagyon nagy távolságot meg tudok tenni a Trabanttal, mivel a harmadik fokozatot akkor még nem nagyon ismertem. A Verhovinán is csak két sebesség volt, ha jól emlékszem. Na mindegy, beültünk, én beindítottam a motort, a Trabant pedig ugyanazzal a lendülettel beparkolt a mintegy méteres árokba, ugyanis sebességben volt hagyva, az volt a fék. Én persze még a visszapillantóba sem néztem bele előtte, mert akkoriban nem volt a frizurámban hullám, így érdektelen volt a tükör. Személyi sérülés (leszámítva az engem ért sokkhatást, de ez hamar elmúlt) nem történt, sőt, az autó sem tört sehol. Csak épp úgy beálltam az árokba, hogy onnan kijönni segítség nélkül lehetetlen lett volna. No de nem sokat kellett várni, mert hamar megjelent a segítség. Az azóta megboldogult Kapitány húzta ki a Trabantot az árokból, a derék lú megdolgozott a napi vacsoráért akkor is. Mi meg megnyugodtunk, mert nincs jobb a Jóistennél.

Aztán voltak még itt kapálások, de olyan is volt, hogy gyűjteni kellett benne. A gyűjtés azt jelenti, hogy az itt termelt takarmánynövényt lekaszálják, aztán betakarítják. Manapság ez már szinte kizárólag gépi munkát igényel, de valamikor régen ez még „kézműves” munka volt. Kaszálás, forgatás, gyűjtés. Jobb volt, mint a kapálás, mert attól minden jobb volt. Emlékszem egy ilyen gyűjtésre, amikor megboldogult Rudi unokatestvérünk is ott volt. Jó hangulatban dolgoztunk nap közben, este meg jó hangulatban szórakoztunk. Ő úgy fújta a képzeletbeli trombitát, ahogy talán senki. Egy egész katonazenekart ki tudott szájtrombitálni, ha jó kedve volt.

Nem szóltam még a favágásokról. A földterület mindkét végén jelentős méretű erdősáv (helyesebben fásított terület) helyezkedik el, főleg akácfákkal, de van itt fűz, nyár, dió, szilva, tölgy is. A bokrokról nem is beszélek, pedig azok is vannak bőven. A favágás szerves együtthatója a Patakhát fogalomkörnek. Szegény Szarufa barátunk hosszú éveken keresztül muzsikált itt a Stihl/Stradivárival, közben meg csak mondta és mondta. Úgy tudott dönteni, ahogy csak nagyon kevesek. Közben folyamatosan beszélt, néha talán hozzátett egy lapáttal, néha egy utánfutóval, de előfordult, hogy egy pótkocsival is. Mi természetesen nem kérdőjeleztük meg a hitelességét, mert minek is tettük volna. Szerettük. De jó lenne, ha még mindig mondaná!

Volt ott egy ficfa, amelynek a törzsét három ember is csak bajosan tudta volna átérni. Mindig azt akarta kivágni, persze mi nem engedtük. A ficfa, ami amúgy teljesen egészségesnek tűnt, csak pár évvel élte túl firészes barátunkat. Egy szép napon egyszer csak fogta magát és tövestől kidőlt. Ez is a patakháti legendárium egy része.

Írta:
Borbély Balázs

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése