Az oroszi kis híd becsülettel teszi a dolgát

Tegnap este áthaladtam rajta, és elöntöttek a régi érzések

Ez a kis híd, amely átível a Tapolnok fölött nagyon sok mindent mesélhetne, ha akarna. Nehéz szóra bírni, mert amilyen kicsi, ugyanannyira diszkrét is. Számtalanszor „keltem át” rajta, kisebb, vagy nagyobb dolgokban eljárva. Hat éves koromtól tizennyolc éves koromig a napi oda és vissza járás garantált volt, mert az iskoláimat csak rajta keresztül érhettem el. Az általános iskola is a másik oldalon volt, meg a buszváró is, ami a gyarmati bejárás és hazajárás állomása volt. A buszvárót illene idézőjelbe tennem, mert én aztán nem sokat vártam a buszra. A busz se rám, ha már itt tartunk, de a lényeg az, hogy mindig „centiztem”. Számát nem tudom azon eseteknek, amikor sprintelnem kellett a reggeli (háromnegyedhetes) buszhoz, mert a törvény már akkor is kimondta, hogy váró busz nincs. Az Idő soha nem volt szinkronban velem, máig nem tudtam kompromisszumot kötni vele, hogy engem ne vonjon be dimenziójába. Ez valószínűleg így is marad, de nem a világ végezetéig, hanem az enyémig. Az én időm ugyanis sokkal hamarabb lejár, mint az Idő ideje, már ha van ilyen. Én hálás vagyok most is azért, hogy egyáltalán szóba áll velem, ma is, most is. De nem is erről akarok most szólni.

A kis híd, talán pallónak is nevezték valamikor. Nem volt rajta szilárd burkolat, hangos volt valaha az én gyerekkoromban. Ha valaki átment rajta, azt rögtön hírül adta, bizonyára azért, hogy önnön fontosságát bizonyítsa. Elég keskeny volt ahhoz, hogy biciklivel csak úgy áthaladjon rajta a halandó. Sokan meg sem kísérelték. A híd előtt leszálltak a bicikliről, hogy véletlenül se koccanjon hozzá a tejeskanna, vagy a tojással telt szatyor, vagy bármi. Voltak persze régen is merészek, akik dacoltak a híd méretével és ügyet sem vetettek rá. Az sem érdekelte esetleg őket, hogy a szemközti korcsmában elfogyasztott ital mennyisége miatt körülbelül háromszor, vagy négyszer szélesebb híd sem lenne biztonságos az áthaladást illetően. Furcsa módon soha nem hallottam, hogy bárki is belefordult volna a híd alatt folydogáló, vagy inkább csordogáló Tapolnokba, ami itt bizony Vájás.

Ha volt is ilyen, arról a híd hallgatott. Amikor még hangos volt, azaz a „kotyogó” vízszintes járólapjai megszólaltak az áthaladó alatt, jóval nagyobb volt a forgalma. Igazából a Kossuth utca (valamikor régen Sáros utcának nevezték) lakói tapodták leginkább. Tejcsarnok, korcsma, bót, posta , iskola, templom, buszmegálló, és a többi, mind itt áthaladva volt megközelíthető. Látott itt felnőni vásott kölyköket, szépreményű leánykákat, akikből aztán komoly felnőttek lettek, vagy nem, családot alapítottak, vagy nem, itt maradtak, elkerültek innen. Látta aztán a gyerekeket, a gyerekek gyerekeit és hosszan sorolhatnám a sort. De most evezzünk át egy kicsit más vizekre, mivel a mai nap igen nevezetes.

Ma éppen György napja van, „Szent György”, a kihajtás ünnepe. A hagyomány ehhez a naphoz kapcsolta ugyanis a szarvasmarhák legelőre való kihajtását. Szent Györgytől Szent Mihályig, pirkadattól alkonyatig. Ma már csak emlék, felnőtt egy generáció, akik ezt már nem élhették meg. Az az idő sajnos soha nem jön vissza, akkor is sajnos, ha akkoriban egy állandó taposómalmot jelentett a jószágtartás a gazdáknak, gazdasszonyoknak. Ahogy a csordák eltűntek a falvakból, véget vetve egy ősi életmódnak, úgy sorvadnak el lassan falvaink is. Nincs már sem tejcsarnok, sem korcsma. Korcsma még akad imitt-amott, de tejbegyűjtő sehol sem működik már. De ne keseregjünk már ezen a szép madárfüttyös napon, amikor még bazsarózsát is sikerült ültetnem, na meg szilvát is, meg diót is. Igaz, hogy a dió „csókapottyantotta”, de hátha „pappírhéjú” lesz. Jó volt kint lenni, még ha a levegő nyomott is volt, jelezve a délutáni vihar eljövetelét. Aztán a Kiskönyvemet próbáltam fellapozni, hogy hátha tud valami „rigmust” György napi szokásainkkal kapcsolatban, amit eddig nem hallottam.

-Mamád tudott vóna néked krónikázni, Borbély mamád. Egyszer hazajött a tehenünk a legelőrül, a Cifra a kihajtás napján. Bornya vót, agódott. Erre mondták, hogy még a rossz tehen is ád annyi tejet, hogy a borját megetesse. Az emberekre ez nem mindig jellemző.

Most pedig visszamegyünk a kis hídra, mert onnan indultunk el. Onnan olyan jó volt kankászni a halakat, békákat. Nagyon jó volt aztán még a hídról leköpködni. A nyálköpet gyűrűi olyan szépen gyűrűződtek a békésen folydogáló Tapolnokon. Ki tud messzebb köpni? Első osztályú játék volt. A távpisilési bajnokságot azért nem mertük itt megrendezni, mert mégis csak a falu közepén áll. Estefelé azért már merészebb volt mindenki, szerintem nincs is olyan férfi Orosziban, aki nem célozta volna meg a hídról a Tapolnok közepét. Csak úgy, mert az olyan jó.

A hídról jobbra-balra tekintve végignézhetünk a falu főutcáján. Látjuk egyik irányban a templomot, ami meghatározza az elénk táruló képet, másik irányban pedig a Tapolnok kanyarulatát a patakot szegélyező fákkal, ami szintén olyan, mint egy zsánerkép. A falu a hídról szemlélve a legszebb arcát mutatja, bármelyik irányba is fordulunk.

Mutathatta egykor azt is, amikor a híd tövében az akkori lurkók (akár mi is) hideg téli estén a befagyott víztükörre hóból buckát építenek, aztán a lesikló pályát úgy alakítják ki, hogy a mederből kiszakított lesiklópályát vízzel locsolják le. Másnap reggelre a bucka is, meg a hozzá vezető út is csúszós jégpálya (erezgő) volt, ezen tobzódott szánkóval egy seregnyi oroszi puja. Manapság ez szinte elképzelhetetlen, de elsősorban nem a globális felmelegedés miatt.

Nincs már erezgő évek óta, szerintem ez a szó lassan kivész még a tájszótárból is. A nagyobb baj mégis az, hogy ha lenne is még, nem lenne aki rajta erezgőzne.

A kis híd azóta szilárd borítást kapott. Átkeltemben elém tárult a közelmúlt. Jöttünk itt haza Rudival, Öcsivel, Kiruval, Mikivel, Sanyival, Jimivel és még sokáig lehetne folytatni a sort.

Az oroszi kis híd becsülettel teszi a dolgát. Tegnap este áthaladtam rajta és elöntöttek a régi érzések. Jó volt este átkelni a „folyón”, úgy, mint régen, ráadásul nem is voltam semmilyen időhöz kötve. Ugyanis az Örökkévalóság igen nehezen mérhető.

Share on Facebook
Facebook
Ossza meg ismerőseivel!
Írta:
Borbély Balázs
Written by
Szerző: 2022. 04. 24.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Tavasz a gyimesi szorosban

Ősz Zoltán alkotása Pasztell 2011. Hol is maradtak ezek a káprázatos hegyek Ősz Zoltán sóhajából az évek alatt?? Ki tudja, hányszor feslettek fel ezek a finom szálak a lélek képzelt anyagán,... Tartalom megtekintése

A füzérradványi Károlyi-kastély

IMG_4516 IMG_4517 IMG_4519 IMG_4523 IMG_4521 IMG_4559 IMG_4556 IMG_4550 IMG_4551 IMG_4553 IMG_4525 IMG_4534 IMG_4529 IMG_4530 IMG_4532 IMG_4535 IMG_4538 IMG_4539 IMG_4546 IMG_4540   XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX  2022.05.02.   XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX IMG_4512 IMG_4510 IMG_4507 IMG_4506 IMG_4504 IMG_4501... Tartalom megtekintése

Anyóka az autóbuszon

Hogy ki volt ő? Egy egyszerű asszony, aki értett a beszéd nyelvén Mindig szeretek autóbuszon utazni. Ott általában  izgalmas beszélgetések hangzanak el, vagy éppen történik valami. Lehet, ezek másoknak lényegtelen... Tartalom megtekintése

Halk sóhaj

Hargitai Beáta alkotása Sóhaj voltál, mint tavasszal a szellő ha virágokat látogat, hogy kinyíljanak, egy gondolat voltál, amit rejtegetve ringattalak, zengő  madárdal,  mit  messzire  hord a csiklandó  napsugár,  tréfa voltál ... Tartalom megtekintése

Nagylegények, nagyleányok

Életünkben vannak olyan események, amelyek nemcsak nekünk, hanem egész közösségünknek fontosak. Ilyenek a születés, keresztelő, konfirmálás vagy elsőáldozás, ballagás, házasságkötés, aztán mindezek elölről kezdve a saját gyerekünkkel. Majd az unokánkkal.... Tartalom megtekintése

Hol bót, hol nem vót

Gyermekkorom egyik legendás helye volt a vámosoroszi vegyesbolt Hajdanában-danában a boltot még bótnak hívták és nem ABC-nek, vagy „tudomisén” minek. A bót egyet jelentett valamikor „Bótos Feri bácsival”. Feri bácsi... Tartalom megtekintése