Szilágyi Imre statisztikusról beszél Hajnal Béla KSH-igazgató

Harminc esztendő a számok világában

Szilágyi Imre a Központi Statisztikai Hivatal Szabolcs-Szatmár megyei igazgatójaként több mint negyedszázadon át szolgáltatta a megbízható adatokat a megyéről. „Szürke eminenciás” volt, aki ritkán szerepelt a nyilvánosság előtt, bár hivatalánál fogva a megyei tanács és a végrehajtó bizottság tagjaként a közélet első vonalában dolgozott, aki cáfolhatatlan tényeivel nemegyszer megfordította döntéshozó testületek munkáját.

Csendes, szerény, puritán embernek ismertem meg, aki még irodáját sem tapétáztatta a kor divatjának megfelelően, inkább minden évben megrendelte a falak fehérre meszelését. Szilágyi Imréről az utódával, Hajnal Bélával, a KSH megyei igazgatójával beszélgettem, akit maga Szilágyi Imre választott ki vezetőnek a megye „hivatalos jelöltjével” szemben.

– Milyen embernek ismerte meg Szilágyi Imrét? Hogyan vélekedett róla?

– Szilágyi Imre három évtizedig, 1953-tól 1983 végéig vezette a megyei statisztikai hivatalt, elismert szakember volt a megyében és a budapesti központban egyaránt. Talán furcsa ilyet mondani, de neki a zsigereiben volt a statisztika és a számok szeretete. Bár a megyében nem ő alakította ki a szervezetet, én mégis hozzá kötöm a statisztika megyei megszervezését, a szakma megyei elismertetését. A KSH megyei, járási csápjait valamivel korábban hozták létre, de a „bejáratás”, a fejlesztés már az ő nevéhez kötődött. Imre bácsi nem szabolcsi születésű, de nála jobban kevesen képviselték a megye érdekeit. – Mit tud a származásáról és a tanulmányairól? Hajdú-Bihar megyei volt?

– Püspökladányban született, Debrecenben, a Felsőkereskedelmi Iskolában érettségizett, ahol később különböző adminisztratív beosztásokban dolgozott. 1953-ban nevezték ki igazgatónak, akkor kezdte el a Számviteli Főiskolát levelező tagozaton, később, a hetvenes évek elején szakközgazdász diplomát is szerzett. Amikor a KSH-ba kerültem, nagy hatást tett rám kiváló szakmai ismereteivel, emberségével és puritánságával.

– Mielőtt továbbmennénk, kérem, pár mondatban mutassa be a Központi Statisztikai Hivatalt!

– A hivatal a kormány közvetlen felügyelete alá tartozó, szakmailag önálló, országos hatáskörű szerv, a fővárosi központban jelenleg nyolcszázan, a megyei igazgatóságokon összesen kilencszázan dolgoznak. A hivatal feladata adatfelvételek megtervezése, adatok felvétele, feldolgozása, tárolása, elemzése és közzététele, s ezen belül az egyedi adatok védelme. A hivatal adatokat szolgáltat az országgyűlés és a közigazgatás szervei, a társadalmi szervezetek, az érdekképviseletek, a helyi önkormányzatok, a köztestületek, a tudományos élet, a gazdasági szervezetek, a lakosság és a hírközlő szervek, valamint a nemzetközi szervezetek és igény szerint külföldi felhasználók számára is.

– Ön a végzettsége szerint matematika–földrajz szakos középiskolai tanár, Szilágyi Imre mégis felvette a statisztikai hivatalhoz. Mi ennek a története?

– Nagykállóban tanítottam a Budai Nagy Antal Gimnáziumban. 1974-ben óvónőképző szakközépiskolává alakították át az intézményt, és mindkét szakom óraszáma jelentősen csökkent. Ez késztetett arra, hogy más munka után nézzek, ráadásul ne egy másik iskolában, hanem más, számomra új területen. A megyei lapban két hirdetést láttam egymás mellett: az egyikből megtudtam, hogy egy nagy bevásárlóközpont – a Kelet Áruház – épül a Mártírok tere 8. szám alatt, a másikból pedig azt, hogy a 9. szám alatt a KSH közgazdasági csoportvezetőt keres. Én az utóbbit választottam – feleségem legnagyobb csodálkozására –, s bejelentkeztem a statisztikai hivatalba, ahol az igazgató fogadott. Az első beszélgetés után megállapodtunk. Később tudtam meg, hogy öt jelentkező közül választott engem. Matematikai és földrajzi ismereteimet hamar alkalmazni tudtam a statisztika területén, és néhány hét múlva már úgy gondoltam, tudom hasznosítani magam. Később a felsőfokú szaktanfolyam elvégzése, majd statisztikai témában megszerzett tudományos fokozat után már azt is éreztem, hogy megérintett a szakma.

– Szilágyi Imrének milyen volt a kapcsolata a munkatársakkal?

– Időnként nemcsak a munkáról beszélgettünk. Egy ilyen alkalommal megjegyeztem neki, hogy milyen jó pedagógus lenne – egyébként tartott előadásokat a főiskolán is –, a legjobb helye egy középiskola élén volna. Akkor én komolyan gondoltam, hogy az egy magasabb beosztás, de ő nem bóknak vette.

– Miért?

– Másként vélekedett. Meggyőzésképpen sok érdekes dolgot mondott el a statisztika szerepéről, jelentőségéről. Külön szívügye volt a vezetéstudomány, amelyet ő már a hetvenes években gyakorolt, holott a budapesti egyetemeken is csak akkoriban alakult ki ennek az új tudományágnak az elmélete. Az igazgatóságon is sokszor kezdeményezte az ilyen modern dolgokkal foglalkozó szakcikkek elolvasását és megbeszélését.

– Ezek szerint képezte magát. De támogatta mások tanulását is? Ugyanis vannak olyan vezetők, akik hátráltatják a beosztottjaik előrehaladását…

– A képzésnek és a tanulásnak nagy támogatója volt, mert tudta, az később kamatozni fog. Szeretett vitatkozni, érveket érvekkel szemben felsorakoztatni. Haladt a korral, rendkívül sokat olvasott munka- és szabadidejében egyaránt. A megyei igazgatók között talán a legképzettebb volt, annak ellenére, hogy nem szerzett doktori címet. Nem volt féltékeny azokra, akik aspirantúrára pályáztak, nekem is sokat segített, bemutatott olyan szaktekintélyeknek, akik később nagy segítségemre voltak a tudományos dolgozat elkészítésében. Némi konfliktus azért alakult ki közöttünk, mert – tudva azt, milyen nagyra értékelem a középiskolai igazgatói tisztséget – arra gondolt, miután „kikupálódom” a KSH-nál, visszatérek az oktatásba. Akkorra azonban már bedolgoztam magam a statisztika világába, sőt meg is szerettem, és jólesett, hogy Imre számít rám és a munkámra.

– Az évek során szabolcsi, szatmári lett belőle?

– Teljes mértékben. Megismerte és megszerette ezt a vidéket. A megyei tanácsban Szatmárcsekét, Túristvándit képviselte nagy buzgalommal. Sokszor szervezte úgy hivatalos útjait, hogy soron kívül szétnézhessen a választókerületében, amelynek gondjait jól ismerte, sok ismerőse is volt azon a vidéken. Kapcsolatait felhasználva igyekezett a térség helyzetén javítani.

– A megyei tanácsban mi volt a „szakterülete”? Mi foglalkoztatta leginkább?

– A megyében a szociális ellátás, az emberek támogatása, a megye felzárkóztatásának segítése és az ehhez kapcsolódó információk, érvek összegyűjtése – ezek voltak a kedvenc foglalatosságai. Értékes résztvevője volt a megyei tanács végrehajtó bizottságának, az elnök gyakran adta át a szót neki, mert ismerete, rálátása, elemzései esetenként jobbak voltak, mint a hivatali szakosztályoknak. Mindig felkészülten ment a tanácskozásokra, nem nagyon rögtönzött, bár olvasottsága és logikai készsége révén improvizációi is hatásosak voltak.

– Különleges lehetett a helyzete, hiszen Szilágyi Imre hivatali főnöke Budapesten volt, így a megye és a központ között kellett egyensúlyoznia…

– Nemigen tudok komoly problémákról. Az előírt szakmai feladatokat mindig jó színvonalon elvégezte. A munkaterv és a tájékoztatási terv összeállításában nagyon gondosan járt el, és igyekezett olyan témákat is felvenni, amelyek a megyei tanács munkatervével voltak összhangban. Jól emlékszem, a mi tájékoztatási kiadványaink megjelenése hetekkel, néha hónapokkal előbbre volt beütemezve, mint ahogyan az adott témáról a megyei testületek tárgyaltak. Így a megye a mi adatainkra, elemzéseinkre támaszkodott a döntések előkészítésében. A megye szolgálatát nagyon komolyan vette. Ha a hivatalban határidős témák adódtak, természetesen azokat is szem előtt tartotta. Ezzel együtt a két terület egyenlő rangú volt számára, jól össze tudta egyeztetni a megyei és a központi tennivalókat. Elégedettek voltak a munkájával, ennek számos kitüntetés is bizonyítéka: kétszer kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozatát, átvette a Szabolcs-Szatmár megyei Alkotói díjat, és számos más elismerést és kitüntetést kapott.

– A statisztikai hivatal Szilágyi Imre vezetése alatt több népszámlálást végzett, amelyek kitüntetett figyelmet érdemelnek, hiszen korszakos jelentőségűek. Hogyan bonyolította le ezeket?

– Három népszámlálás irányításában vett részt: 1960ban, 1970-ben és 1980-ban. Jó szervező volt, s nagyon ügyelt arra, hogy minden körülményt vegyünk figyelembe. A legjobban az 1980. évi népszámlálást ismerem, mert az igazgatóságon annak én voltam a felelőse. A városháza régi házasságkötő termében – a Bethlen Gábor utcai részen, ahol most egy bank működik – rendeztük be néhány hónapra a „főhadiszállást”. Szilágyi Imre minden apróságra figyelt, még azt is előírta, hogy statikusokkal nézessem meg, nem adódik-e gond a tonnaszámra gyűlő papírok miatt. Úgynevezett Salgó-polcokkal raktuk tele a nagy helyiséget, ahová rengeteg adatlapot és más nyomtatványt hoztak be, az adatok elsődleges feldolgozása itt történt. Csak azért mondom el ezt, mert mutatja, milyen gondosan figyelt a legapróbb részletekre. Így vezette a hivatalt is.

– Mik voltak az akkori népszámlálások megyei újdonságai, legérdekesebb megállapításai?

– Szilágyi Imre tanulmányban vizsgálta, hogy a társadalomban és a gazdaságban milyen óriási változások mentek végbe a XX. században például az iskolázottság terén vagy a foglalkozási viszonyok tekintetében. Fájlalta, hogy milyen sok embernek kellett elhagynia szeretett szülőföldjét, hogy másutt megélhetést találjon. Számításai szerint 1900 és 1980 között mintegy 300 ezer ember vándorolt el véglegesen Szabolcs-Szatmár megyéből.

– Hosszú időn át volt a Szabolcs-szatmári Szemle szerkesztőbizottságának a tagja. E területen végzett munkájából milyen következtetéséket lehet levonni?

– Mindenekelőtt nagyon könnyen és jól írt – itt talán a hobbiját és a munkát tudta szerencsésen ötvözni. Nagyon sok cikke jelent meg a megyéről a Területi Statisztikában is. Némelyiket érdemes ma is elolvasni, következtetései kiállták az idők próbáját. Már akkor foglalkozott területfejlesztési kérdésekkel, amikor az még nagyon gyermekcipőben járt. Minden erejével, felszólalásaival, írásaival sürgette a megye gazdasági és társadalmi felzárkózásának folyamatát. Nagyon elégedettnek tűnt, amikor a hetvenes évek második felében megmozdult az „állóvíz”, és számos település ipart kapott. Örült Nyíregyháza fejlődésének, de már akkor óvott attól, hogy ne kövessék el a megyében azt a hibát, amit a városok erőltetett fejlesztésével országosan megtettek. Ő a kisvárosok hálózatának kialakításával értett egyet. Különösen büszke volt, amikor 1978-ban Vásárosnamény és Fehérgyarmat egyszerre vált várossá.

– Visszatérve a hivatali munkára: harminc év alatt alaposan megváltozhatott a szervezet. Nyilván nem kénye-kedve szerint alakította Szilágyi Imre, de a változások az ő munkáját is jellemzik. Milyen volt a hivatal akkor, amikor átadta, és milyen most?

– A KSH Megyei Igazgatósága 1952 áprilisában alakult meg, és – mint korábban már szóba került – Szilágyi Imre 1953-ban vette át a vezetést. Bőven maradt számára feladat, hiszen a statisztikai tevékenységet korábban a járási tanácsok különböző osztályain és a megyei tanácson végezték, többnyire más szakmai tennivalók mellett. Részben e szakemberek közül választhatott, de – természetesen – újakat is felvett. Induláskor a megyei szervezet húsz főből állt, s ugyanennyien dolgoztak a járási felügyelőségeken is. Amikor én átvettem az igazgatóság vezetését, százhúszan voltunk, ami egy ideig még tovább emelkedett, most pedig negyvennyolcan vagyunk. A dolgozói létszám azonban önmagában nem minősíti az itt folyó munkát, hiszen például egy időben a statisztikai összeírók is a hivatal állományában voltak. Vannak a munkának olyan részei – mint a gépi feldolgozás –, amelyek a számítógépek megjelenése óta nem is hasonlítanak a korábbiakra. Amikor én idejöttem dolgozni, még a kézzel hajtott, kurblis számológép volt a technika, az elektronikus Olivettik már szenzációszámba mentek. De van olyan munka, ami nem változott. Imre bácsi több mint húsz éve nyugdíjba ment, de a kérdőíveket ugyanúgy küldjük ki az adatszolgáltatóknak, mint az ő idejében, s ugyanúgy postán kapjuk vissza. Ami még változott – főleg a rendszerváltozást követően –, hogy azelőtt teljes körű volt az adatgyűjtés, mindenki, aki létezett, kapott kérdőívet. Ma egy bizonyos létszámhatár alatt reprezentatív a felmérés. Az elektronikus adatgyűjtésé a jövő, de ma ez még csak kísérleti stádiumban van. – Mi lehet a titka annak, hogy Szilágyi Imre harminc évig vezette az intézményt?

– Mindaz együtt, amiről eddig beszéltünk. A gondosság, a precízség, a függetlenség, az emberség. Fontos emlék, hogy milyen tapintattal hívta fel a figyelmünket a saját maga által megtapasztaltakra. Például arra, hogy egy jó vezetőnek mindig hosszú távon kell gondolkodnia, soha nem szabad napi célszerűségek oltárán feláldozni olyasmit, ami a hosszú távú célok elérését segítené. Ez nem egyszerű, mert sokan szeretik a könnyű és gyors eredményeket, holott a folyamatos, megbízható munka mindig értékesebb. Időnként szóba került köztünk, hogy milyen fontos a független, autonóm személyiség. Összpontosítsunk saját munkánkra, képezzük magunkat, vezessük legjobb tudásunk szerint a saját részlegünket, és ne a kapcsolati tőkére építsünk, főleg ne kötelezzük el magunkat oly mértékig például egy-egy vezető mellett, hogy váltás esetén kényelmetlen helyzetbe kerüljünk! Elmondta, hogy neki a harminc év alatt a megyei tanács és a KSH hány elnökével kellett dolgoznia – s akkor még a pártbizottsági vezetőket nem is említettük –, de senkihez nem dörgölődött, nem kereste a kegyeiket. Szabadidejét nem töltötte velük, így aztán őt soha nem érintette a „csúcsokon bekövetkezett mozgás”, a bukott vezetők nem rántották magukkal. Azt hiszem, két emberhez a munka mellett személyes kötődés is fűzte: Hársfalvi Péterhez, a Szemle főszerkesztőjéhez és Fábián Lajos akkori megyei vb-titkárhoz. Mindketten hasonlóan nagy tudású, kiváló személyiségek. Megemlíthetem Széles Lajost is, aki Fehérgyarmat körzetének országgyűlési képviselőjeként Imre bácsival nagyon sok témában közös nevezőn volt.

– Mi volt Szilágyi Imre hitvallása vezetőként?

– Szilágyi Imrének az volt a meggyőződése, hogy a vezető számára legfontosabb a hideg fej, a meleg szív és a tiszta kéz. Ennél tömörebben nem is lehet megfogalmazni egy hitvallást. Mindig azt tanácsolta, hogy hideg fejjel gondoljuk végig a fontos döntéseket, mert a forrófejű, netán harag által diktált döntések utóbb megbosszulják magukat. A meleg szívet nem is nagyon kell magyarázni: mindig a dolgozók, a közösség érdekeit tartotta szem előtt. Bele tudta élni magát mások helyzetébe. Erről jut eszembe egy történet: éves jutalmat kapott a központtól, de nem vette fel, miután kiderült, hogy ő a beosztottjainak nem tud jutalmat fizetni. Ilyesmit nagyon kevés vezető tenne meg. A tiszta kézről vallott nézeteiről ma különösen időszerű beszélni. Soha nem protekciózott, róla elképzelhetetlen volt, hogy – úgymond – maga felé hajlik a keze. Talán még túl puritán is volt: amikor nyugdíjba vonulásakor búcsúztattuk, megjegyeztem, hogy harminc év igazgatói szolgálat után is egy másfél szobás lakásban lakott az Északi körúton, holott mások akkor már igencsak szereztek maguknak. Ő inkább a munkatársait juttatta jobb lakásokhoz.

– Mit lehet tudni a családjáról?

– Felesége, fia és a velük élő anyós kitöltötte az életét. Nagyon összetartó család volt az övék. Első unokájának a születését még megérte, a másodikét sajnos már nem. Számomra megfejthetetlen, hogy miért csak hatvanhat évet ért meg. Munkáját szerette, kiegyensúlyozott volt, császárszállási hobbitelkén sokat tartózkodott a szabadban. Virágokat termesztett nagy igyekezettel. Az irodájában is mindig volt egy-két szál az asztalán, ezeket többnyire saját kertjéből hozta. Nagyon egészséges életmódot folytatott, nem fogyasztott alkoholt, az évzáró értekezleteket követő vacsorákon is paradicsomlevet ivott, ami időnkét humor forrása is volt. Szeretett utazni, munkája révén eljutott Berlinbe, Prágába, Szófiába. Nyugatra talán egyszer, Svájcba, hiszen abban az időben az ilyen utazások meglehetősen korlátozottak voltak.

– Végül arra kérem, mondja el az igazgatói kinevezése történetét, mert abban – a szóbeszéd szerint – Szilágyi Imrének különleges szerepe volt.

– Amikor közeledett a hatvanadik életévéhez, a kor szokásai szerint kérte a felmentését, holott egészségesnek, munkaképesnek érezte magát. 1984. január 8-án töltötte be hatvanadik életévét, de már 1983. december 31-én nyugdíjba ment. Előtte azonban még megtörténtek az utódról szóló egyeztetések.

– Ezek az egyeztetések hogyan folytak?

– Érdekesség, hogy akkoriban kezdett divatba jönni a kettős jelölés, ami érintette az igazgatói státuszt is. Ez a kettős jelölés azonban nem két, hasonló helyzetből induló embert érintett. Ugyanis volt jelöltje a megyei pártbizottságnak, és Szilágyi Imre jóvoltából a KSH központi vezetésének is. Utóbbi voltam én. Nem jött létre megegyezés, ám Imre bácsi és a Központi Statisztikai Hivatal kitartott mellettem. Végül úgy oldódott meg a dolog tekintélyvesztés nélkül, hogy – mivel a pártbizottság az én kinevezésemhez nem járult hozzá – a KSH igazgatóhelyettesi besorolással bízott meg a megyei igazgatóság vezetésével. Egy évvel később aztán – miközben jelöltjük sorsa is megoldódott – már nem volt akadálya igazgatói kinevezésemnek.

Marik Sándor

***

SZILÁGYI IMRE (született 1924. január 8-án Püspökladányban, elhunyt 1990. augusztus 8-án Nyíregyházán) a Központi Statisztikai Hivatal Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezetének igazgatója. Debrecenben, a Felsőkereskedelmi Iskolában érettségizett. Különböző adminisztratív munkakörök betöltése után 1953-ban került a KSH szabolcsi igazgatóságának élére, ahonnan 1983 végén ment nyugdíjba. 1953-ban felsőfokú statisztikai oklevelet szerzett, 1953–1956 között a Pénzügyi és Számviteli Főiskola levelező tagozatán tanult. Publikációi népesedési és területfejlesztési kérdésekkel foglalkoztak. Munkássága az intézményvezetői feladatain túl a közélet számos területére kiterjedt (megyei tanács végrehajtó bizottsága, Közgazdasági Társaság, TIT, Szabolcs-Szatmári Szemle). Kétszer kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozatát, Szabolcs-Szatmár megye Alkotói díjával is elismerték munkásságát.

HAJNAL BÉLA (született 1948. január 15-én Budapesten) közgazdász. Nyíregyházán érettségizett, Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett matematika–földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet 1971-ben. 1974-től dolgozott a Központi Statisztikai Hivatal Szabolcs-Szatmár Megyei Igazgatóságán, 1984-től 2005 februárjáig – az igazgatóság megszűnéséig – annak vezetőjeként. Felsőfokú statisztikai oklevelét 1975-ben, természettudományi egyetemi doktori címét 1976-ban, a közgazdaság-tudomány kandidátusi fokozatát 1985-ben szerezte meg. 1991-től főiskolai, 1998-től egyetemi docens. Eddig mintegy nyolcvan szakmai publikációja jelent meg. Tagja a MTA Statisztikai Bizottságának, a Magyar Statisztikai Társaság Választmányának és a Nemzetközi Statisztikai Intézet tagszervezetének. 2005-től a Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai karának főigazgató-helyettese.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: Ésik Sándor 2023. 12. 20.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Kor, szellem, történelem

Miért nem lett Falumúzeum a...

Ratkó József költőről beszé...

Hársfalvi Péter történészrő...

Isépy Tamás politikusról be...

Béres Ferenc népdalénekesrő...

Szeleczky Zita színésznőről...

Béres András koreográfusról...

Balázs József íróról beszél...

Dudás Miklós püspökről besz...

Kettesy Aladár szemészprofe...

Kemény Lajos főorvosról bes...

Vikár Sándor karnagyról bes...

Westsik Vilmos professzorró...

Tenkács Tibor művésztanárró...

Mező András nyelvészről bes...

Czine Mihály irodalomtörtén...

Hamvas Béla író-filozófusró...

Molnár Mátyás múzeumalapító...

Kozma Pál akadémikus

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!