Béres Ferenc népdalénekesről beszél Béres János furulyaművész

Az éneklés a szépbe merült lélek balladája

Resize of Béres Ferenc II.jpgUgye emlékeznek még a hangjára? Aki hallotta ezen a csodálatos hangon az egyik legszebb magyar népdalt, a „Lovamat kötöttem” kezdetűt, máig beleborzong a gyönyörűségbe. Itt a két csoda (a dal és a daloló) egymásra talált, így az élmény és az ámulat hatványozottan érintette meg a hallgató lelkét. 1996-ban, amikor elhunyt, a temetésén a Farkasréti temetőben az őt búcsúztató Czine Mihály arra hívta fel a népes gyászoló közönség figyelmét (persze akik ott voltak, ezt, azt hiszem, valamennyien tudták), hogy a XX. századi Magyarországnak három nagy tenoristája volt. Az opera műfajában Simándy József, az operettben Sárdi János, míg a népdaléneklésben Béres Ferenc.

Persze Béres Ferenc halhatatlansága nemcsak istenadta tehetségében gyökeredzik, hanem abban is, hogy ez az alkotó géniusz alázatos szolgája volt a művészetnek. Annak a művészetnek, amit a legnagyobb erő, a nép teremtett meg. Ő, Török Erzsivel és másokkal, a szegények énekese volt. A szegényeké, akik megszülték ezeket a népdalokat. És ők nagyon sokan vannak. Jóval többen, mint a hangversenyekre járók. Abaúj hű fia a legegyszerűbb paraszténekesektől – többek között édesapjától, édesanyjától – tanulta meg, hogy az éneklés a szépbe merült lélek balladája.Névtelen katonának is szoktak szobrot állítani, Béres Ferenc éppen ezért a magyar kultúra névtelen megteremtőinek állított ércnél maradandóbb emlékművet. A jeles énekművész emlékét azzal a művésszel idézzük, aki a ma élők közül talán legközelebb állt hozzá, s aki biztos, hogy a legjobban ismerte őt. Ő nem más, mint a testvéröcs, Béres János, a furulyaművész.

– A hivatásomból adódóan nemcsak mint testvér tudok róla sokat, hanem úgy is mint művésztársa, hiszen évtizedeken át együtt dolgoztunk, együtt léptünk fel idehaza és külföldön. Az úgynevezett Béres-trió, kiegészülve a feleségemmel, Szőllősy Beatrix cimbalomművésszel, Magyarország minden szegletébe eljutott. Olyan kisfalvakba is, mint az abaúji Gagybátor, ahová minket az eszmélésünk, a gyermekkorunk kötött.

– Apropó, Gagybátor… Kezdjük az emlékezést a gyökereknél! Egy ilyen kis faluból hogyan lehetett eljutni a világot, a hírnevet jelentő deszkákig, a reflektorfényig?

– Tehetség, szerencse, akaraterő, kitartás kellett hozzá. Ezek együttes megléte és egymást erősítő hatása  eredményezheti a sikert. Mert a csúcsra nem hívják az embert, oda bizony fel kell kapaszkodni. Családunk a zajos világtól elzárt helyről származik. Édesanyám Szászfán született, ez a kis falu a mostani szlovák–magyar határ közelében fekszik. Nagyapám ott volt mesterkovács, s édesapám mellette volt tanuló. Aztán elvette a mester lányát. Huszonhárom évesek voltak mindketten, amikor összeházasodtak. Édesapám mint gépészkovács tevékenykedett Gagybátorban, ahol éltünk. Később kereskedelemmel foglalkozott. Édesapjától örökölt egy kocsmát, majd mellé nyitott egy szatócsüzletet is. S miután elvette az én drága jó anyámat, vele együtt hozományként – egy cséplőgépet és egy darálót is kapott. Abban az időben ez egy olyan kis faluban, mint a miénk volt, nagy vagyonnak számított…

– Hányan voltak testvérek?

– Hatan, de csak öten nőttünk fel, mert az előttem született Juliska, egészen kis korában, gyermekbetegségben meghalt. A hat gyermek között Feri bátyám harmadik volt a sorban, én pedig a hatodik, vagyis a legkisebb. Kettőnk között 8 év korkülönbség volt. Az előbb azt kérdezte, hogyan lehetett egy ilyen elzárt, szegényes, falusi környezetből kitörni. Mindenekelőtt úgy, hogy a szülők is akarták, illetve nem mondtak nemet a tanító úrnak, amikor azzal jött hozzánk, hogy a Pista gyereket taníttatni kellene. Ő volt a legidősebb testvérem, nagyon jó képességekkel megáldott. S akkor, 1930-ban, a szülők – először – úgy döntöttek, hogy Pista bátyámat taníttatják, s fizetnek Béki Miklós tanító úrnak, aki felkészítette őt a polgári iskolára, amit aztán Szikszón végzett el kitűnő eredménnyel. Akkor jött az újabb dilemma: hogyan tovább? S a szüleim úgy döntöttek, hogy vállalják Pista bátyám továbbtanulásának költségeit is. Édesapám azt mondta, ha már ilyen jó eszű fia van, akkor ne legyen belőle a Jakabfalvi kocsisa. Jakabfalvi volt a földesúr Gagybátorban. S így Pista bátyám Sárospatakra került, az ottani református tanítóképzőbe. Méghozzá nagy családi áldozatvállalással, hisz apám otthon maradt Gagybátorban Rózsikával és Máriával, utóbbi testvérem vezette a háztartást, édesanyám pedig Patakra költözött, ott vett ki albérletet, s Pista bátyám mellett vitte magával Feri bátyámat, s vitt engem is, aki akkor négyéves voltam. Ott Patakon persze munkát is vállalt, férfi alsónadrágokat varrt egy szatócsüzletnek, 10 fillérért darabját. Egy nap megcsinált 20 gatyát, és ezért két pengőt kapott a zsidó boltostól, ami jó pénznek számított akkor. Szóval Pista bátyám ott, Patakon a tanítóképzőbe járt, Feri bátyám pedig, aki Gagybátorban akkorra már öt elemit kijárt, ott, Patakon a polgári iskolát végezte. Második osztályos volt a polgáriban, amikor agyagból készített egy Rákóczi-mellszobrot. Az a szobor nagyon jól sikerült. Olyannyira jól, hogy híre ment Patakon. Le is fotózták, ami nagy dolognak számított akkoriban. De ami még ennél is nagyobb dolog volt, hogy felfigyeltek rá a pataki főgimnáziumban is. Amikor a szobráról tudomást szereztek, másnap már ment a gimnázium delegációja megnézni, s rögtön kezdték agitálni édesanyámat, hogy ennek a gyereknek gimnáziumot kell végeznie, s majd onnan ők a képzőművészeti pályára irányítják. Mert ahhoz a polgári iskola kevés. Hiába mondta anyám, hogy nekünk annyi pénzünk nincs, hogy Pista bátyám mellett Feri bátyámat is taníttassuk. Ők csak győzködték édesanyámat, mondván, kap majd ösztöndíjat a gyerek. Nos, így került be Feri bátyám a pataki főgimnáziumba. A második év anyagából különbözeti vizsgát tett, s harmadikosként már teljes jogú polgára lett az intézménynek. Ott végezte el a negyedik osztályt is. Viszont onnantól a szüleim már nem tudták a taníttatási költségeket vállalni, hisz csak a beíratás egy-egy tanévre 100 pengőbe került, ami akkor két tehén árával volt egyenlő. Így Feri bátyám az 5. gimnáziumi osztályt már nem folytatta, sőt el is jött Sárospatakról. Miskolcra került, ahol a fa- és fémipari szakiskolában folytatta tanulmányait. Ez az iskola karpaszományra jogosított, de egyetemi továbbtanulásra nem. Ez egy hároméves iskola volt, amit könnyedén elvégzett, s utána rögtön felvették a miskolci erdőgazdasághoz. Azzal a céllal ment oda, hogy onnan majd tud továbbmenni a visszacsatolt Erdélybe, egy ottani erdőgazdasághoz. Úgy is történt, Feri bátyám rövidesen Besztercére került, ahol néhány évet eltöltött, s jó fizetést kapott.

– Mielőtt tovább folytatnánk Feri bátyja életútját, említse meg, mi történt Pista bátyjával, s természetesen Önnel, aki közben felcseperedett.

– Pista bátyám elvégezte Sárospatakon a tanítóképzőt, kántortanító lett belőle. De miután kitört a háború, őt is elvitték katonának, kikerült a frontra, s 1943-ban, 23 éves korában a Brjanszki erdőben halt hősi halált. 2001-ben vitézzé avatták: Vitéz Béres István zászlós úr. A közelmúltban Gagybátorban, az egykori házunkon Feri bátyám emlékére emléktáblát helyeztek el. Akkor ott eszembe jutott, olyan ez, mint a mesében. A három fiú elindult vándorútra, s van, ki közülük visszatér, van, aki viszont nem. Pista bátyám olyan régen halt meg, hogy már a falu nagyobb része arra sem emlékezett, hogy élt. Amikor e táblaavató ünnepnapon megkoszorúztuk az elesett gagybátori hősök emléktábláját, kértem Csomós püspök urat, hogy néhány szóval emlékezzen meg Pista bátyámról is. Sokan akkor, a püspök úrtól hallva tudták meg, hogy ő is Béres testvér volt. Ami pedig engem illet, felcseperedtem. S a református egyetemes konvent tehetségmentő pályázata segítségével a miskolci Lévay József Református Gimnázium tanulója lettem, s a pályázat révén 120 aranypengő ösztöndíjat kaptam. Aztán a háború után, amikor egy másik rendszerben, 1949-ben megalakultak a népi kollégiumok, az egyiknek én is alapítója voltam. Ám ugyancsak 1949-ben nem akartam menni termelőszövetkezeti csoportokat szervezni, sőt az ellen fellázadtam, ezért népbíróság elé állítottak, s kivágtak Magyarország minden gimnáziumából. Így kénytelen voltam visszamenni Sárospatakra, ahol egy kiváló pedagógus segítségével – Palumby Gyulának hívták, s nemrégen halt meg – magánúton elvégeztem a gimnáziumot. S miután Palumby Sárospatakról Miskolcra, a Kilián Gimnáziumba került, ez utóbbi helyen érettségiztem le. Közben Feri bátyám Besztercén főerdész volt, de nem volt meg a humán érettségije, amivel egyetemre mehetett volna. Pedig neki az volt a célja. Besztercén ugyan elvégezte a gimnázium 5–6. osztályát, de akkor már odaért a front, s ő onnan Erdélyből elég viszontagságos úton került haza Gagybátorba. Majd pedig amikor vége lett a háborúnak, néhány hónappal később ő már Pesten volt. Ott belépett a Nemzeti Parasztpártba, s Veres Péternek lett a jobb keze. Többek között Illyés Gyulával, Erdei Ferenccel dolgozott együtt. Emlékszem, amikor Veres Péter Gagybátorba jött, a bátyám szervezte meg a helyi rendezvényt. Veres Péter akkor újjáépítési miniszter volt. Nálunk aludt. Apám is nagy parasztpárti volt, hallgattak rá az emberek. Ezt mindennél ékesebben bizonyítja, hogy az első választáskor csak két helyen győzött a parasztpárt, Balmazújvárosban és Gagybátorban. Ferenc bátyám a politika mellett tanulni akart, rögtön beiratkozott az egyetemre. Felvették, de mivel nem volt meg az érettségije, az első év végén csak akkor vizsgázhatott, ha bemutatja az érettségi bizonyítványt. Keresztúri Dezsőtől, az akkori kultuszminisztertől kapott engedélyt, hogy egy időben levizsgázzon a gimnázium 7. és 8. osztályából, és utána mindjárt érettségi vizsgát is tegyen. Sárospatakra ment vizsgázni, mert azt akarta, hogy pataki érettségi bizonyítványa legyen. Ez sikerült is neki 1946-ban, s abban az évben az egyetemen is sikerrel vizsgázott az első évfolyam tananyagából. Végül is 1949-ben a Pázmány Péter Egyetemen néprajz és újkori művészettörténet szakon szerzett diplomát.

– Szent igaz, hogy Béres Ferenc szerette a képzőművészetet, értője volt annak, hisz később számos kiállítást nyitott meg, szakszerűen elemezve a tárlat anyagát, ráadásul maga is nagy festménygyűjtő volt. Ám őt a nagyközönség mégsem művészettörténészként, illetve etnográfusként ismerte meg. Az énekművész hol, kitől kapta az indíttatást, s mikor vált az véglegessé, hogy a népdal, a nótaéneklés, az előadó-művészet lesz a hivatása?

– Az indíttatást a szüleimtől, a génekkel kapta, ami persze csak lehetőség volt. Ahhoz, hogy a mag kalászba szökkenjen, kellett a szülői ház, a példa, a dal, a zene szeretete. Édesapánknak gyönyörű hangja volt, s ott, Gagybátorban a húszas, harmincas években volt egy csodálatos férfikórus. Négy szólamban világi, egyházi dalokat énekeltek, s többek között temetésekre is jártak énekelni. Nos egy ilyen temetésen – az elhunyt rokonaként – ott volt az Operaház intendánsa is, aki a kórusból „kihallotta” édesapám hangját. A temetés után odament hozzá, s felhívta Pestre meghallgatásra. Ott kétéves ösztöndíjat ajánlottak fel neki, mondván, feltétlen tanulnia kell, hisz kincs van a torkában. De apám azt mondta, a világ minden kincséért sem hagyná ott az öt gyermekét. Édesanyám is igazi nótafa volt. Nem akadt olyan magyar népdal, amit ő ne ismert volna. Ráadásul egy élő néprajzi lexikonnak számított. Csodálatosan tudta mondani a népmeséket. Feri bátyámnak ő volt a kimeríthetetlen adatközlője, úgyhogy a néprajz szakot játszi könnyedséggel el tudta végezni. De mint említettem, nem lett belőle etnográfus, viszont a gazdag néprajzi ismeretének, tudásának hasznát vette énekesként, furulyaművészként is. Igen, furulyaművészként. A pályája ugyanis a furulyával indult. Gimnazista korában, Gagybátorban egy pásztortól kapott egy furulyát, és azon elkezdett játszani. Aztán, amikor túlesett a mutáláson, énekelni kezdett. Hamar kiderült, hogy szép csengő tenor hangja van. Először csak amatőrként énekelgetett. Aztán a háború után, 1946-tól a Muharay Elemér Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttesének lett tagja, majd 1948-ban részt vett a Honvéd Együttes alapításában és megszervezésében, amelynek ének- és furulyaszólistája volt egészen 1957-ig.

– Akkor mi történt?

– Az, hogy a világ legjobb férfikarát, tánckarát, szimfonikus zenekarát feloszlatták. Ez egy politikai döntés volt, s szorosan összefüggött az 1956-os magyar forradalommal. Az történt, hogy a Honvéd Művész Együttes – amelynek a bátyám szólistája volt –, 1956 szeptemberében Kínába utazott vendégszereplésre. Ott érte őket a forradalom híre, amiről az angol rádió magyar adásából értesültek. Vér folyik a pesti utcákon – hallották ezekből a tudósításokból. Mindenkit elfogott a félsz, hisz a családjukról semmit sem tudtak. Csoda, hogy mindenáron és mielőbb haza akartak jönni? Viszont visszafelé jövet Moszkvában még két fellépés várt rájuk. Ezt viszont megtagadták. Az együttes küldöttei, Vass Lajos és a bátyám ott Moszkvában elmentek a kulturális nagyfőnökhöz, aki tábornok, vagy ezredes volt, s elmondták neki, hogy a csapat haza akar menni, mert mindenki izgul a családja sorsáért. Ezért a tervezett két fellépéstől most tekintsenek el, viszont ha otthonrendeződnek a dolgok, akkor azonnal visszajönnek, s akár tíz koncertet is adnak. A szovjet főnök ebbe bele is egyezett, sőt el is kísérte a csapatot egészen a határig, s úgy adta át őket a magyar hatóságoknak, hogy senkinek bántódása ne essen. Idehaza viszont az együttest azonnal leszerelték, s lefokozták őket. Egy Méreg nevű elvtárs ráadásul bosszút akart állni legalább a főkolomposokon, Vass Lajoson, Szabó Ivánon (a későbbi szobrászművész a tánckar vezetője volt) és Béres Ferencen. Katonai bíróság elé akarták őket állítani. Szerencsére a bátyám jó kapcsolatban volt Ilku Pállal, aki akkor honvédelmi miniszterhelyettes volt. S Ilku segített nekik, hisz – mint mondta – nem lehet katonai bíróság elé állítani azt, akit már leszereltek, sőt le is fokoztak. Tessék őket polgári bíróság elé állítani! Így áttették az ügyet a polgári bírósághoz. Ilku viszont akkorra már művelődésügyi miniszterhelyettes lett, s ott is tudott segíteni. A bátyámék megúszták annyival, hogy „büntetésként” B-listára kerültek, s egy ideig nem volt állásuk.

– Miből élt akkor a bátyja?

– A fellépésekből. A kis falvakban nem kértek tőle erkölcsi bizonyítványt, meg semmit sem. Ellenkezőleg, örültek, ha fellép, hisz akkorra már a neve és a hangja országosan ismert volt. Aztán az Országos Rendező Iroda szólistája lett, majd 1965-től az Országos Filharmónia szólistája.

– Önök ketten mikor kezdtek együtt fellépni?

– Mint Béres testvérek 1970 késő őszétől. Az idő tájt indult a nagy népi Röpülj páva mozgalom, aminél én is bábáskodtam. Bementem Lakatos Évához, aki akkor a filharmónia igazgatója volt, s javasoltam neki, hogy a filharmónia csatlakozzon ehhez a mozgalomhoz, s országosan szervezze ezeket a népi műsorokat is. Lakatos Éva megbízott engem, hogy csináljak egy együttest, s abban az együttesben az én bátyámnak feltétlenül helye legyen. Ő akkor már a filharmónia szólistája volt. Mit mondjak? Ebből formálódott aztán a Béres trió. Évente 70–80, sőt az egyik esztendőben 120 fellépésünk volt. Együtt voltunk például a nagysikerű japán turnénkon is, akkor még Tarjáni Tóth Ida jött velünk. Később a feleségem lett a trió harmadik tagja.

– Feri bátyja szó szerint a haláláig dolgozott.

– Ez így van. 74 éves volt, amikor a Zeneakadémián egy estét végigénekelt. Óriási teljesítmény volt. Máig fülemben cseng, ahogy szívből jövőn és az ő csodálatos tenorján felcsendül a Lovamat kötöttem kezdetű népdal. Azon a koncerten ott volt Simándy is, s másnap nagyon szép levelet írt nekem a bátyámról. Az élmény hatása alatt többek között azt írta: „annyira kell ez, ebben az elvadult világban”. Amikor meghalt, 1996. július 6-án, azon a napon is két fellépése volt betervezve. Az egyik fellépésére utazván a villamoson lett rosszul a meleg, tikkasztó hőségben. Infarktust kapott, a szíve szétrobbant. Úgy is mondhatnám, a munka közben halt hősi halált.

– Emberként, testvérként milyen volt Béres Ferenc?

– Ragaszkodó. Ragaszkodott a gyökereihez, mindenhezés mindenkihez, aki közel állt hozzá. Híres képzőművészeti gyűjteményét szeretett Sárospatakjának adományozta. Abaúj tudatos lepusztítása nagyon bántotta, mert ő büszke volt a szülőföldjére. A táj, a vidék, a szűk haza dalaival az egész országot megismertette. Milyen ember volt? Amikor bekerültem Miskolcra gimnazistának, ellátogatott hozzám Besztercéről, ahol akkor erdészkedett. Emlékszem, bejött velem a Némethy-féle könyvkereskedésbe is, s azt mondta Némethy úrnak, ez a fiú az én öcsém, kérem, szolgálja őt ki, bármit is akar venni, a számlát majd én fogom kifizetni. Némethy úr látta, hogy nekem, kisdiáknak nagyon tetszik az akkor újdonságnak számító tintenkuli, amivel nagyon szépen lehetett írni. Biztatott, hogy kérjek olyat, s én kértem. Tíz pengőbe került! Utána egy évig izgultam, hogy a bátyám majd a szememre veti, hogy ilyen költségbe vertem, de soha egyetlen szóval sem említette. Ilyen testvér volt ő. Nagyszívű, s mint művész felejthetetlen. Szerény hálám iránta, hogy a Magyar Rádiónál őrzött hangfelvételeit halála után szinte mind összegyűjtöttem, s ezekből sorra jelentettem meg a CD-ket. Az emberek a halála után is a velünk maradt, köztük maradt hangjával a lelküket a szépbe tudják meríteni, s közben talán ők is dúdolják magukban, vagy éneklik fennhangon:

„Hernád vize de széles,
a babám csókja de édes,
egyet kaptam belőle,
szerelmes lettem tőle.”

Hajdu Imre

BÉRES FERENC (született 1922. december 3-án Gagybátorban, elhunyt 1996. július 6-án Budapesten) énekművész. A Pázmány Péter Tudományegyetemen néprajz-újkori művészettörténet szakon szerzett diplomát 1949-ben. Művészi pályafutása 1945 őszén, a Muharay Elemér vezetése alatt működő Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttesben kezdődött. Egyetemi hallgató korában tagja volt a NÉKOSZ Együttesnek. Egyik szervezője és alapítója, 1948–1957 között pedig szólistája volt a Honvéd Együttesnek. Furulyaművészként a budapesti VIT-en díjat nyert. Első dalestjét 1953-ban, a Bartók-teremben tartotta meg, attól kezdve az egyetemes dalkincs nagy sikerű előadója volt itthon és külföldön egyaránt haláláig. 1954-ben a Kiváló Szolgálat Érdemrenddel tüntették ki, 1976-ban a Liszt-díj I. fokozatát, 1979-ben a SZOT- díjat, 1986-ban pedig a Kiváló Művész címet kapta meg. 1968-ban értékes magángyűjteményével járult hozzá a Sárospataki Képtár alapításához. 1970-ben Sárospatak díszpolgárává választották.

BÉRES JÁNOS (született 1930. március 28-án Gagybátorban) furulyaművész, zenetanár, Béres Ferenc öccse. Az Állami Zenekonzervatóriumban oboa és ének szakon végzett 1955-ben, a szegedi pedagógiai főiskolán ének szakos oklevelet szerzett 1960-ban. 1951–1953 között az Állami Népi Együttes táncosa, majd furulyaszólista 1953-tól 1972-ig. 1951-től a Magyar Rádió külső munkatársa, koncertező művész. 1972-től zeneiskolai tanár Budapesten, később igazgatóhelyettes és szakfelügyelő. 1975-től az óbudai népzenei iskola alapító igazgatója. A Béres népi kamaraegyüttes vezetője. Kitüntetései: 1953-ban VIT-díjat, 1971-ben folklór nagydíjat, 1986-ban Földes Ferenc díjat, 1990-ben Kiváló Pedagógus elismerést, 1997-ben Apáczai Csere János-díjat kapott. Főbb művei: hatkötetes Furulyaiskola, kétkötetes Furulyazene, háromkötetes Röpülj páva! népdalfüzet, Muzsikáljunk együtt! című műsoros kazetta és füzet, valamint A magyar népzene gyöngyszemei című négydarabos CD-lemez.

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése