Takács István freskófestőről beszél Bán József helytörténész

 Freskó-mennyország matyó színpompában

Takács István festés közben.jpgJárt-e már az olvasó az ország egyik legmonumentálisabb templomában, az egri székesegyházban? Ha igen, akkor maga elé tudja képzelni azt a hatalmas belső teret, ahol szinte földbe gyökerezik az ember lába. A kupolát, a fölénk boruló „mesterséges égboltot” beragyogó csodálatos freskók látványa ámulatra és áhítatra késztet. A látogató vajon tudja-e, hogy ki is volt e remekművek alkotója? A számára ismeretlen festőről egy külföldi művészettörténész annyit jegyzett meg: „A művész pap lehetett, de ha nem, akkor bizonyosan teológiát végzett.” Nos, a művész nem pap volt, hanem a szegény sorsú Mezőkövesd egyszerű fia: Takács István, a művészet iránt nagy alázattal megáldott,szerény, de lelkében büszke matyó, aki soha nem dörgölőzött se a reverendákhoz, se a világi hatalmasságokhoz.

E „vétkeiért” földi keresztje az elhallgatás lett, sőt volt idő, amikor a kulturcsinovnyikok” még a művészetét, a szakértelmét is megkérdőjelezték. Holott egy hozzáértő barátja azt írta: „a sixtusi kápolna freskói annak idején nem hatottak úgy rám, mint a te csodálatos mennyezeted”. Takács István freskófestő 1985-ben hunyt el. Teste a mezőkövesdi temetőben talált végső nyughelyet, lelkét viszont minden bizonnyal égbe emelte a Teremtő, a jó földi szolgák közé, akik az ő dicsőséges eljövetelét hirdetik, mert ezt hirdeti Takács István is Magyarország több mint kétszáz templomában, a bazilikáktól a „vályogfalú Notre-Dame-okig”. Erről a különös művészről a Takács Istvánról szóló monográfia szerzője, Bán József író, helytörténész beszél.

– Ön a személyes ismerőse, barátja volt Takács Istvánnak. Mikor és hol, milyen körülmények között kezdődött a barátságuk?

– Mezőkövesden, a Daruszögben közvetlen szomszédok voltunk, és Pista bácsi már az édesapámnak is jó barátja volt. Én kora gyermekkoromtól ismertem őt, de közvetlen baráti kapcsolatba csak a második világháború alatt kerültem vele. A barátság egészen a haláláig tartott. Ő rendkívül zárkózott, nehezen oldódó egyéniség volt, de – miután a bizalmába fogadott – leírhatatlanul kedves, barátságos, finom humorú, és ami a legfontosabb, őszinte embert ismertem meg benne. Gyakran meglátogattam, betartva persze Gárdonyi Géza tanácsát: „Plébánost ebéd után, festőművészt napvilágon soha ne látogass.” Nem volt közöttünk az a bizonyos három lépés távolság. Jelentősebb vázlatait, az elkészült oltárképeket szállítás előtt mindig megmutatta nekem, és tőlem, a laikustól kérdezte: „Mit szólsz hozzá, tetszik?” Szerencsésnek érzem magam, hogy mint embert és mint művészt közelről ismerhettem.

– Ön azt írja a Takács Istvánról készített monográfiájában: „Ha művészetével akarunk foglalkozni, meg kell ismernünk előbb az embert. Takács István tősgyökeres kövesdi matyó paraszti vérből fakadt”. Igen, ezt szeretném én is, megismerni és megismertetni ezt a különös embert, aki a paraszti társadalomból származik, de aki a sors és a tehetsége jóvoltából mégsem maradt földmunkától verejtékező matyó.

– A sors és a szerencse mellett én a rendkívüli tehetségét is megemlítem. Igaz, ehhez szükségeltetett olyan tanítói szem, mint amilyen például Tompa Mihály tehetségét is felfedezte a Kövesdhez nem is messze fekvő Igriciben. Szerencsére akadt ilyen tanító Kövesden is, mégpedig Gaál István római katolikus főkántor és Martos Ferenc tanító személyében. Megjegyzem, Pista bácsi ősei mindkét ágon kiemelkedtek tehetségükkel Mezőkövesd társadalmából. Apai nagyapja híres szűcsmester volt, aki művészien hímzett férfibundákat, szűröket, és női kuzsukat készített. Az édesapja is jól rajzolt, hímzett, szőtt, értette a fonás mesterségét, gyakran faragott játékokat, bútort. A vér nem vált vízzé: a hétgyermekes Takács család második gyermekeként született István is ügyesen használta a ceruzát. Az elemi iskola első osztályának palatáblája korlátlan lehetőséget jelentett ösztöneinek kiélésére. Sőt erre a palatábla nem volt elég! A templom kórusán például, az orgonaszekrény oldalára az orgonáló főkántort rajzolta le, aki ezt észrevette, s meglepődve ismerte fel magát a rajzon. Mindjárt fel is hívta a fiú különleges tehetségére Martos Ferenc tanító úr figyelmét, aki nem lepődött meg, mert már figyelemmel kísérte ezt a rendkívül demokratikus érzelmű pedagógus volt, aki a felfedezett képesség, hajlam, tehetség kibontakoztatása érdekében tőle telhetően mindent elkövetett. Takács István esetében is ez történt. Amikor az elemi népiskola hat osztályát elvégezte – egyébként igen szép eredménnyel –, akkor Martos tanító úr rábeszélte Pista édesanyját, hogy a fiát gimnáziumba írassa be.

– Abban az időben még a tehetősebb gazdák közül is kevesen taníttatták tovább a gyermekeiket. A Takács családnak milyen volt az anyagi helyzete? Megvolt e a lehetőségük arra, hogy taníttassák a kiváló képességű fiút?

– Nem voltak jómódúak. Édesapja – hogy a család anyagi helyzetén valamelyest javítson – háromszor ment ki dolgozni Amerikába. Ennek ellenére szegények maradtak, a gyerekek a nyarakat kemény fizikai munkával töltötték, ugyanakkor sikerült őket kitaníttatni. A gimnáziumban Takács István szerencsére jó tanuló volt, ezért tandíjmentesség járt neki. A kövesdi gimnázium igazgatója, Bayer Róbert – Martos Ferenchez hasonlóan – figyelemmel kísérte a kitűnő tanuló pályafutását. Kedves epizód ezekből az évekből, hogy Takács István megrajzolta az osztálytablót, s minden osztálytársát a jövendő pályaálmoknak megfelelően, de humoros formában ábrázolta. Önmagát meszes vödörrel a kezében, „kontyos meszelővel” a vállán örökítette meg.

– Az érettségi után hová vezetett Takács István útja?

– Pestre, iparművészeti iskolába. Senki nem világosította fel, hogy gimnáziumi érettségivel a Képzőművészeti Főiskolára is felvették volna. A festészeti szakra iratkozott be, a képzés öt éve alatt a mesterség minden fogását elsajátította, a rajztudását pedig tökéletesre fejlesztette. A festészeti szakon Petrasovszky Manóval és Nyíri Lászlóval, az ötvösök közül Roch Mihállyal kötött életre szóló barátságot. Ők képezték az iskola legtehetségesebb „négyes fogatát”. Első évben a szobafestést, az enyves technikákat, az egyszerű falfestést tanulták, a második évben pedig az úgynevezett plasztikus falfestést szürkében, öt alaptónusban, a fény-árnyék hatásokat, a vetett árnyékot. Ezután stílusos ornamentikát kellett festeniük emlékezetből. A negyedik évben kezdődött meg a művészképzés: a három festőbarát – Takács, Petrasovszky és Nyíri – a klasszikus művész Stein János szaktanár legkedvesebb tanítványai lett és Stein tanár úr jóvoltából már negyedéves korukban – 1926-ban – templomfestési ajánlatot kaptak. Pista tervei alapján és irányításával a dunaföldvári római katolikus plébániatemplomot festették ki. Munkájukért csak „negyedpénzt” kaptak, de ez nem nagyon érdekelte őket. Az első nyilvános munka hozta a többit. 1927-ben ők, a három barát Szigetváron dolgozott, majd a következő évben Tolcsván festették ki a templomot, ezek a freskók ma is láthatók. Ugyancsak 1928-ban Mosonyi Dénes kalocsai prelátus kanonok megrendelésére a Rómában tanuló magyar kispapok nyaralójában Takács István a három kassai vértanú képét festette meg. 1929-ben Petrasovszky szűkebb pátriájában, Sátoraljaújhelyen festették ki az ottani templomot. A munka nyolc hónapig tartott, s igazából itt élték ki először szabadon művészi elképzeléseiket. A munkáért kapott pénzből jutottak ki Olaszországba, ahol néhány hétig a helyszínen tanulmányozták Itália művészetét.

– Mi jellemezte ifjúi éveiben Takács István művészetét? Mit fontos tudni a korai években keletkezett műalkotásairól?

– A tanára, az említett Stein János észrevette, hogy tanítványa a természet szolgai másolásához való ragaszkodást nyűgnek érzi, s hogy a nagyvonalúsághoz, a monumentálishoz való vonzódása a fal síkjához vezeti. Méltányolta törekvéseit, s különböző munkáihoz már negyedikes növendékként magával vitte segítőként. A freskófestészet valóban sajátos műfaj, hiszen az épület jellegét adó óriási méretű képek a templomok szerves kiegészítői. A kép sugározza az épület méltóságát, pompáját, nyugalmát és ritmusát, távlatai által a festmények háromdimenziósnak tűnnek, így a plasztikus térábrázolással az épület belső tere megsokszorozódik. Maga a technika igen nehéz, és hosszú időt igényel: a levert vakolat helyén a falat át kell nedvesíteni, majd erre a felületre föl kell hordani három réteg vakolatot. A felhasználandó oltott mésznek legalább négy évig kell „érnie” leföldelve. A mészpáncél ideális állapotának kivárása után következik az emberfeletti munka, a napi tíz-tizenkét órás festés. Itt nem lehet improvizálni, a munka alapos előkészítést, tervezést és színvázlat készítést igényel. A freskónál nem lehet retusálni. Itt mutatkozik meg a magas szintű szakmai tudás. A friss vakolatra még aznap el kell készíteni az előre megálmodott színes képet, itt biztosra kell menni, a motívum megrajzolásán kívül minden figyelmet a festésre kell összpontosítani. Egyébként nem minden falra festett dísz freskó, amint azt sokan gondolják. A jó freskófestőnek – Takács István ilyen volt – komponálni kell tudnia. De önmagában a mesterségbeli tudás nem tesz művésszé valakit, mert szükség van egy bizonyos többletre, a lélek költői készségére. Takács István – mint hívő – a templomban az állandót kereste, a maradandót, azt, ami az emberben, a lélekben örök. A műalkotásban nemcsak a kifinomultabb ízlésűek művészi igényeit kellett kielégítenie, hanem az egyszerű emberek lelkét is rá kellett hangolnia a belső áhítatra, a megigazulásra. Fő művei az egri bazilika 1950-ben festett freskói és a magyar stációsorozata. Az egri székesegyház első kupolájának freskója a magyarság hódolatát mutatja be. A kör alakú mennyezetfestés két ellentétes pólusán a római Szent Péter-katedrális, illetve az egri bazilika távlati főhomlokzati képe látható. Az így két falra osztott boltozatsík bal oldalán a művész a magyar történelem kimagasló személyiségeit, jobb oldalán pedig a magyar nép képviselőit és az egyházi személyeket ábrázolta. A nagykupola grandiózus témáját János apostoltól és a Jelenések könyvéből meríti. A lenyűgöző freskó az apokalipszisnek, a világ végének az utolsó látomását jeleníti meg sajátos, egyéni elképzelésben. Egyes műértők véleménye szerint ez ennek a témának világviszonylatban is az egyik legjobb és legművészibb ábrázolása. Míg más művészek sorozatokra osztva ábrázolták, Takács István egyetlen képben fogta össze az egészet. Erről a művéről mondta Péter Szabó Ferenc festőművész: „Gondolom, ezt a munkáját Egerben látva Maulbertsch mesterünk is megnyugodva tette volna le ecsetjét, mert méltó utódot látott volna benne”.

– Számomra hasonlóan szépek a Mezőkövesden látható freskói is. Amikor arra járok, nem mulasztom el, hogy meg ne csodáljam őket…

– Valóban remekművek ezek is. Mezőkövesden a Mária-kápolna képeit 1933-ban festette meg, e képeken a régi, gyönyörű matyó viselet minden színpompája elénk tárul. Méltán nevezik a hívek és a látogatók ezt a gótikus kápolnát ékszerdoboznak. A Nagytemplom freskóit 1941-ben és 1961-ben készítette. Erről Petrasovszky Manó ezt a megállapítást tette: „A kövesdi matyók büszkék lehetnek Takács Istvánra, aki mindezt a hatalmas kompozíciót az ő színeikben álmodta.”

– Hosszan beszélgethetnénk még Takács István szebbnél szebb freskóiról, hiszen mintegy kétszáz magyarországi templomban dolgozott. A köztudatba talán ezért került be így: Takács István, a templomfestő.

– Sajnos a hazai elismertsége nem volt méltó a munkásságához. Miközben a bécsi rádió és televízió műsort sugárzott róla, Magyarországon még a neve sem fért bele a hatkötetes Művészeti lexikonba. Az Egyházművészet című könyv első kiadása is csupán néhány sort szentelt művészetének, az is inkább elmarasztaló volt, mint elismerő. Egyedül Dala István József írta cikkeit, hogy a matyó festőművészt megismertesse az országgal-világgal, de hogyan vehette volna fel ő a versenyt a „hivatalos” kritikusokkal vagy azokkal az idegenvezetőkkel, akik Takács Istvánt mint iskolázatlan parasztfestőt mutatták be. Holott Takács István a festészet egyéb területein sem tartozott az utolsók közé. Már fiatalon sikeresen szerepelt a Műcsarnok tárlatain és az Esterházy-pályázatokon, a szép életkép Eszterházy-díját kétszer egymás után megnyerte a matyó életből vett Pergőtűzben és Matyó lány című képeivel. Festett tájképeket, csendéleteket, portrékat, és – különösen fiatalkorában – történelmi tárgyú képeket. Kevesen tudják, hogy a negyvenes években nagy divatcégek megrendelésére ruhaterveket készített, de nem volt idegen tőle a népi ihletésű bútorok tervezése sem. Ő tervezte Mezőkövesd 1848/49-es centenáriumi emlékművét, amely ma is ott áll a Hősök terén.

– Ez a rendkívül sokoldalú művész mégis úgy élte le az életét, hogy a siker dicsfénye ritkán vetődött rá. Nem fájt ez neki? Vagy nem említette ezt a beszélgetéseik során?

– Talán fájt, de nem mutatta. S mivel elvei és művészete nem képezhették alku tárgyát, igazán nem is érdekelte ez a földi hívság. A sikerről egyébként a következőképpen vélekedett: „A siker kívülről érdekesnek látszik. Nekem nem jelent semmit. Nem a sikerre vágyom, hanem igényre van szükségem. Arra, hogy érezzem, a munkámra szüksége van valakinek, hogy megértik, s freskóim prédikációként hatnak, sőt valamivel többek is annál… A szó elszáll, azt a napi gondok elfeledtetik, de én azt szeretném, hogy képeim újra áhítatot váltsanak ki, és az ég felé emeljék, reménységgel töltsék meg az emberek lelkét. Én igény nélkül nem tudnék dolgozni. Ezért nem értem az absztrakt művészeket, akik azt mondják: nem érdekli őket, hogy értik vagy nem értik, ők a jövő századnak dolgoznak. Szerintem ez eleve téves, mert előre senki nem tudja, hogy a jövő századnak mi lesz a nyelve.” A siker persze sokféle lehet. Mezőkövesd városától – amely egyszer mint kontárt akarta megadóztatni – végül megkapta a Pro Urbe díjat. De azt hiszem, hogy számára sokkal fontosabb volt a műveit szerető emberek köszönete. Ezek közül felidézek két levélrészletet. Az egyiket Hampel Katalin, az USA-ban élő festőművész írta neki: „Húsz évig könyörögtem, hogy képem legyen magáról, akinek művészi nagyságát Tizianóhoz hasonlítom! Elragadóak ezek a piros tojást festő asszonyok és lányok. Kérem, hagyjon fel a freskófestéssel, és csak saját gyönyörűségére fessen képeket, melyeket a bel- és külföldi múzeumok fognak őrizni az utókor számára.” A másik levelet a pályatárs, a művészbarát, Petrasovszky Manó írta, ebből is idézek egy jellemző részletet: „Csodákat mesélnek a műtermedben látott képekről, mások a kövesdi templom freskóit magasztalják. Én a miskolci minorita templomi képeidet is dicséretesnek találom. A kövesdi templom freskóihoz is külön gratulálok. Az irigy, tehetségtelen és éppen azért nagyképűen ugató kutyákat kezeld »érdemeiknek « megfelelően. Eljön majd az idő, amikor teljes erkölcsi sikered lesz. A művészettörténet hosszú sora csak ebből áll. A matyó Mezőkövesd pedig önmagát fogja megtisztelni és megbecsülni, ha Téged érdemed szerint ismer el mint saját nagy fiát!”

– Takács István életét, varázslatos egyéniségét, sajátos humorát számos adoma őrzi. Befejezésül arra kérem, hogy ezek közül idézzen fel néhányat!

– Pista bácsi körmeneti jelenetet festett az egyik templomban. Mivel sok arcot kellett festenie, emlékezetből a rokonai arcát idézte fel. Amikor elkészült a kép, odaszólt a neki segédkező András öccsének: „Te, András, nézd már, mennyi Takács eljött erre a körmenetre!” A másik eset Szentistvánon történt. Templomfestés közben rosszul lépett, és leesett a létráról. A jelenlévők jajgatva vették körül. Mire Pista bácsi mosolyogva megszólalt: „Ne jajgassanak már, az előbb festettem két angyalt, vigyáznak azok rám”. Egyszer egy képet készített nekem, sőt bele is tette egy régi, szép keretbe. Én restelltem, hogy még be is keretezte, mire ő: „Tudod Jóska, azért tettem rá ezt a keretet, hogy ha majd el akarod adni, így hirdesd: festmény, értékes rámával eladó!” Vácott a templom festése közben az akkori püspök gyakran megnézte őt munka közben, és állandóan utasítgatta, hogy ezt így fesse, azt amúgy. Pista bácsi tűrte, amíg tűrhette, majd lejött az állványról, és azt mondta: „Mivel a püspök úr fizet, azt joggal kötötte ki, hogy mit fessek. Én nem tartom magam világhírűnek, de úgy érzem, művésznek vagyok olyan művész, mint a püspök úr püspöknek. Ezen kívül a liturgiához is értek annyit, mint a püspök úr a festészethez, mégsem szólok bele, hogyan misézzen a püspök úr, tehát a püspök úr se szóljon bele abba, hogy én miként fessek. Egyébként a megkezdett részt befejezem, a további munkálatokhoz pedig keressen olyan festőt, aki a püspök úr igényeinek megfelelő módon fest. Egyben megígérem azt is, hogy még egyszer nem festek ebben az egyházmegyében.”Végezetül álljon itt a legjellemzőbb eset, amely jól szemlélteti, hogy ki is volt ő. Egyszer egy ismeretlen pap kereste meg levélben. Leírta, hogy egy nagyon szegény sorsú falu plébánosa, és szeretné a templomot kifestetni, hogy a jobb sorsra érdemes embereknek ne csak a túlvilági szépségekről kelljen prédikálnia, hanem már itt a földi életben is jutna nekik valami abból, amit mennyei szépnek neveznek, de a szívből adott fillérekből csak kevés gyűlt össze. Takács István még azon a nyáron kifestette a vályogfalú kis templomot, méghozzá annyiért, amennyiért mások egy csendélet festésébe sem kezdenek bele. A szentelésre érkező művészt népviseletbe öltözött fiatalok várták a buszállomáson. A szertartás alatt mindenki sírt örömében. A megszólítás akkor nem a szokásos „művész úr” volt, hanem „kedves jótevőnk”. Hát ilyen ember volt a matyó Tiziano. Minden korban minden közösség számára fontos volna az olyan hiteles művészek jelenléte, mint amilyen Takács István volt. Az igazi művész nem csupán a műveivel hagy maradandó nyomot, hanem az élete is egyfajta jel, bizonyos értelemben vett példázat, amelyet elénk tár. Meggyőződésem, hogy az alkotó művei összhangban vannak az életével, így az életmű és az emberi sors együtt képez olyan jelenséget, amelyet hiteles, mélyen megélt, a lélek legbensőbb bugyraiból fakadó művészetnek nevezünk.

Hajdu Imre

***

TAKÁCS ISTVÁN (született 1901. augusztus 17-én Mezőkövesden, elhunyt 1985. április 21-én Mezőkövesden) festőművész. Szegényparaszt, matyó családból származott. Gimnáziumi tanulmányait a Mezőkövesdi Királyi Katolikus Főgimnáziumban végezte, majd 1922-től az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola hallgatója, ahol Stein János tanítványaként 1926-ig tanult. Elsősorban freskófestőként ismert. Összesen 241 templomot festett ki. Főbb művei: az egri bazilika, a mezőkövesdi Szent László-templom, a miskolci minorita templom freskói. Festett 69 oltárképet, 27 stációsorozatot. Az 1940-es években kétszer nyerte el népéletkép kategóriában az Esterházy-díjat. 1979-ben Mezőkövesd város Pro Urbe díját kapta, 1992-ben Mezőkövesd posztumusz díszpolgára lett.

BÁN JÓZSEF (született 1924. május 6-án Mezőkövesden) helytörténész, író, mérnöktanár. A helyi I. László Gimnáziumban érettségizett 1944-ben. A gödöllői agrártudományi egyetemen szerzett diplomát 1953-ban. 1953–1963 között agronómus, később szaktanár, majd tsz-elnök és főmezőgazdász. 1963-tól 1984-ig a mezőkövesdi I. László Gimnázium mérnöktanára. Jelenleg nyugdíjas. Főbb művei: Takács István; Mezőkövesdi ragadványnevek és szerepük a település hajdani életében; a Mezőkövesd a millennium évében című kötetben több tanulmánnyal szerepel. 1996-ban Pro Urbe díjat, 2001-ben Papp Zoltán-díjat kapott.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése