Molnár Mátyás múzeumalapítóról beszél Molnár Sándor igazgató

A vajai kastély jó szelleme


Molnár Mátyás.jpgAmikor 2004 nyarán beléptem a vajai múzeum kapuján, az ápolt pázsit, a gyönyörű sétányok, a frissen felújított Vay-kastély láttán önkéntelenül felsóhajtottam: ha ezt Molnár Mátyás láthatná! Négy évtizeddel ezelőtt – amikor először jártam a kastélyban – legfeljebb csak álmodozhattunk róla, hogy az épület valaha ilyen gyönyörű lesz. Akkor, a hatvanas években még éppen csak kiköltöztek az ideiglenes bérlők – az orvosi rendelő, tanterem, konyha, ebédlő és raktár –, az akkor újonnan megnyílt múzeum pedig mindössze néhány helyiségből állt.

A múzeum alapítója egy halk szavú tanárember, Molnár Mátyás volt. Ha az utam Vaján át vezetett, sokszor betértem a patinás épületbe, ahol mindig számíthattam tőle egy-egy friss hírre, megnézhettem egy új szerzeményt, s szippanthattam a Rákóczi-kor levegőjéből. Molnár Mátyás munkáját dicséri, hogy a Vay Ádám Múzeum ma az ország legszebb múzeumai közé tartozik. A szakemberről a fiával, Molnár Sándorral beszélgettem, aki 1993-tól vezeti az intézményt.

– Mit gondol, az édesapja fejében megfordult, hogy a három fia közül az egyik folytatja majd az általa megkezdett múzeumszervezést?

– Bizonyára eszébe jutott, amit én természetesnek is gondolok, hiszen minden szülő szeretné, hogy a munkáját, tevékenységét valamilyen módon a gyermeke folytassa. Édesapámmal is így volt ez, sőt nemcsak eszébe jutott ez a gondolat, de remélte is, hogy így lesz. A bátyáim, Mátyás és László – ma mindketten tanárok – már dolgoztak, amikor én matematika–kémia szakon tanultam a nyíregyházi főiskolán. Ez elég távol esik a néprajztól, ezért 1981 végén elmentem apukámmal Ujváry Zoltán debreceni etnográfus tanszékvezető professzorhoz tájékozódni arról, hogyan lehetne a főiskola után az egyetemi diplomát néprajz szakon megszerezni? A következő év tavaszán azonban – mielőtt még diplomáztam volna – váratlanul, aránylag fiatalon meghalt az édesapám, a tanulmányi terv füstbe ment, én pedig dolgozni kezdtem. Ahogy teltek az évek, egyre inkább értékeltem azt, amit a szüleim Vaján létrehoztak, sőt alaposabban meg akartam ismerkedni a területtel, ezért beiratkoztam a főiskolára történelem szakra.

– S hogyan került ön ezek után a vajai kastélymúzeumba?

– Amikor adódott egy státusz, 1992-ben Németh Péter megyei múzeumigazgató Vajára hozott szakalkalmazottnak, egy év múlva gondnok lettem, újabb fél év múlva pedig megbíztak a múzeum vezetésével. Akkor már javában jártam a debreceni egyetemen a néprajz szakra, végül 1998-ban diplomáztam. Ennyit rólam, és arról, hogy hogyan is vettem át az édesapám szép örökségét.

– Most már tudjuk, hogy ön hogyan került Vajára. És az édesapja?

– Büntetésből helyezték ebbe a faluba.

– Valóban? Ez nagyon meglepett.

– Elmondom, hogyan történt. Korábban Túristvándiban tanított, ahol az 1956-os forradalmi események őt is aktív cselekvésre késztették. 1957-ben ezért „fizetnie” kellett. Eredetileg a Tyukod melletti Zsíros-tanyára száműzték volna, anyukám azonban akkoriban már nagyon beteg volt, az illetékesek pedig méltányolták édesapám azon kérését, hogy legalább olyan településre helyezzék, ahol van állandó orvos. Így került Vajára, ami később nagy szerencsének bizonyult.

– Mielőtt a vajai kezdetekről beszélnénk, menjünk vissza még korábbra az időben! Molnár Mátyás az életrajza szerint a Heves megyei Karácsondon született. Hogyan került Szatmárba?

– Dohánykertész volt a nagyapám, aki a jobb megélhetés reményében jött a családjával a Tiszakóród melletti Kende-birtokra 1926-ban. Apukám akkor még csak hároméves volt. Nagy volt a család – hét gyermeket nevelt nagyapám, öt fiút és két lányt –, egy évtized alatt azonban sikerült annyit gyűjtenie, hogy a szomszédos Túristvándiban földet vett, és – akkor már középparasztként – a saját földjén termelte a dohányt.

– Ezek szerint Molnár Mátyás elsőgenerációs értelmiségi volt…

– Igen. Nagyszüleim nagyon előrelátó emberek voltak, gyarapodni akartak, de nemcsak a gazdálkodást nézték, hanem a gyerekek jövőjét is. Ezért taníttatták őket.

– Mi lett a gyerekekből? Milyen foglalkozásokat választottak?

– Tanító, sőt ügyvéd is lett közülük, igaz, édesapám még munka mellett tanult: tizenhét éves korában magántanulóként iratkozott be a polgári iskolába. A katonai szolgálat mindezt félbeszakította, a hadifogság pedig tovább késleltette.

– Mikor tért haza Magyarországra a háborús viszontagságok után?

– Csak 1946 tavaszán térhetett haza, de szerencséjére nem valamelyik szovjet gulágról, hanem Dániából. Még ugyanabban az évben meg is nősült, majd 1947-ben beiratkozott a dolgozók tanítóképzőjébe, és tanítani kezdett. Előbb Szatmárcsekén dolgozott, majd néhány hónap múlva átkerült Túristvándiba, ahol az édesanyám is tanított. Végre elkezdődhetett az önálló életük, bekapcsolódtak a település kulturális életébe. Közben apukám Egerbe járt a főiskolára, ahol magyar szakos tanári diplomát szerzett. De a szüleim már Túristvándiban is folytattak néprajzos tevékenységet: ott a kender volt az egyik kedvenc témájuk, feldolgozták és publikálták azokat a népi szokásokat, amelyek a Tiszaháton a kender termesztéséhez, majd a vászon feldolgozásához fűződnek. Ezzel később részt vettek az országos néprajzi pályázaton. Sokat foglalkoztak más gyűjtő-kutató munkával is. Édesapám önéletrajzából tudom, hogy figyelmét Czine Mihály irányította erre a területre, így kutatásai először irodalmi témákra irányultak. Szatmárban kézenfekvő volt a Móricz Zsigmondhoz fűződő hagyományok, emlékek összegyűjtése, így derítette ki, hogy ki az az istvándi Zsuzsika, akiről Móricz az életrajzi regényében ír. Ugyanakkor végzett kutatásokat a telekkönyvekben a Móricz család vagyoni helyzetéről is.

– Értelmiségi körökben szinte legendás történeteket hallottam a Molnár házaspárról, és arról, hogy milyen mértékben ösztönözték egymást a munkára…

– Az biztos, hogy nagyon sokat segítettek egymásnak. Anyukámat a sclerosis multiplex élete utolsó húsz évében sajnos ágyhoz kötötte, de akkorra már annyira „összecsiszolódtak”, hogy ilyen körülmények között is a kezére dolgozott apukámnak: olvasott, levelezett, telefonált, ajándékokat hímezett, s közben lelki támaszul is szolgált. A kapcsolatukat nálam sokkal szebben – és talán kevésbé elfogultan – fogalmazta meg az apukámról szóló emlékkönyvben Margócsy József tanár úr, úgyhogy a kérdésre inkább az ő szavaival válaszolnék: „Volt ebben a házasságban valami hasonlóság a Túristvánditól néhány kilométerre lévő csécsi esettel, amikor – ott 1878-ban – Móricz Bálint kérte meg az árva polgárleányt feleségül. Itt Szekeres Gabriella egy fél évvel éppenhogy idősebb, mint Molnár Mátyás, de már tanítókisasszony Istvándiban, amikor Mátyás hazajön a fogságból, és megismerkednek. (Hazasegítette a jó isten! Nemhiába imádkoztam érte! Köszönöm, édes Istenem, hogy meghallgattál! – Részlet Elluska naplójából.) Debreceni, iparoscsaládból jött a leány ide, mert itt kapott tanítói állást a református egyház iskolájában. S ahogy az ismerkedés után hamarosan megkedvelték egymást, és össze is házasodtak, az asszony törékeny testében felgyűlt iskolai műveltség, városi tapasztalat egyszerre serkentő erővé válik a férfi számára. Párhuzamosan vizsgálják, hogyan lehet megőrizni annak a kornak az emlékét, amelyik lassanként feledésbe megy.”

– Tehát Vaján már a megkezdett munkát folytatták, de egyre szélesedő körben és nagyobb lehetőségek birtokában?

– Igen. Ráadásul kettőzött erővel kellett igyekezni, dolgozni, mert az 1956-os múlt elkísérte szüleimet, és nincs rosszabb annál, mint ha a „felsőbbség” – mielőtt még azok egyáltalán bizonyíthatnának – eleve előítélettel él az új emberek iránt. Akkor főleg a járás szerepe volt meghatározó: miközben számítottak a munkára, elkönyvelték az eredményeket, sok éven át gondoskodtak arról is: Molnár Mátyás mindig tudja, hogy ők tudják… Pedig mindent megtett azért, hogy bizonyítson. Mert miközben tanított, és szervezte a művelődési házat, a múzeumot, elsőként vállalta, hogy elvégzi az orosz szakot a főiskolán, amikor orosz szakos tanárra volt szükség az iskolában. Volt azonban két titkos fegyvere.

– Titkos fegyvere? Mit kell ezen érteni?

– Az egyik: nem volt hiú ember, nem igényelte, hogy minden, általa elért eredmény az ő nevéhez kötődjék. Ha mások zsebelték be a dicsőséget, az őt nem zavarta.

– És mi volt a másik titkos fegyver?

– A másik: a népfront, valamint a részben hozzá kötődő tudományos ismeretterjesztő mozgalom. Túristvándiban a szervezője, majd 1954-től a községi titkára volt a népfrontnak, s később – 1958-ban – Vaján is megválasztották erre a tisztségre, amelyet haláláig betöltött. Erre a lehetőségre nagyon jól ráérzett, ugyanis a szolgálati út megtartása szinte mindig nagyon hosszú és bürokratikus volt, ami megölte a kezdeményezést, a népfront keretein belül azonban át lehetett ugrani bizonyos lépcsőfokokat. Ki lehetett kerülni a járást, a megyét, s ily módon országos vezető személyiségekhez is megnyílt a közvetlen út. S ha valamihez megszerezte az országos támogatást, akkor már helyben sem volt más lehetőség, mint hogy támogatták kezdeményezéseit. Ezek – természetesen – nem mindig a múzeumhoz kötődtek: szervezett például vízműtársulatot, és sokat kilincselt azért is, hogy legyen a térségnek gimnáziuma.

– Molnár Mátyást – a szerteágazó munkája ellenére – mégis múzeumalapítóként ismerik jobban. Hogyan kezdődött a vajai múzeum létrehozása?

– Vaján és Túristvándin kívül – ahol sokan tanítójukként, tanárukként tisztelik – a neve valóban a múzeumi és az ismeretterjesztő munkájáról ismert. Amikor Vajára került, a helyi körülmények új területet kínáltak a Szatmárban elkezdett kutató-gyűjtő munkának. A vajai várkastélyban kétszer is megfordult II. Rákóczi Ferenc, így nemcsak a községben, hanem megyeszerte – gondoljunk csak a tarpai jobbágyokra – gazdag hagyomány élt a fejdelemről és a kurucokról. A helyi gyűjtés után édesapám 1963-64-ben megszervezte az egész megyére kiterjedő kuruc kori hagyománygyűjtést. Talán már a Vajára érkezés napján „szemet vetett” a kastélyra, amely – akkor már húsz éve – vagy üresen állt, vagy sokféle, oda nem illő célra használták, miközben az állaga folyamatosan romlott. A szüleim elhatározták, hogy megmentik a kastélyt, s aránylag hamar el is érték, hogy a műemléki szakemberek legalább egy részét rendbe tegyék. Amikor ez megtörtént, szinte egyenként vették birtokba a helyiségeket a leendő múzeum számára, miközben az illetékeseket is sikerült meggyőzni arról, hogy a kastély igazi „hivatása” csakis a múzeum lehet. Az egyik munka hozta a másikat: az apukám gyűjtötte a tárgyakat, és ismertetőfüzetet állított össze a várkastélyról, az épülethez kapcsolódó történeti eseményekről, majd szakembereket hívott, hogy nézzék meg a helyszínt, az összegyűjtött anyagot, és tartsanak előadást. Történészek, néprajzosok, különböző szakterületek országos tekintélyei is eljöttek, vagyis Vaját kezdték megismerni. Nagy áttörés volt, hogy 1964 októberében a múzeum első kiállításának a megnyitásán előadást tartott Köpeczi Béla akadémikus, aki akkor a pártközpont osztályvezetője volt. Ezután már az apparátus is jobban segítette.

– És ezután nem volt megállás…

– 1969 májusában – Vay Ádám halálának 250. évfordulóján – rendezték az első tudományos konferenciát, ahol előadást vállalt többek között Köpeczi Béla, Benda Kálmán és Esze Tamás, vagyis a szakterület legnagyobb nevei fémjelezték Vaját, amely így bekerült az ország tudományos életének vérkeringésébe. Hasonlóan nagy jelentőségű munka volt 1972-ben az apukámnak – Ferenczi Imrével közösen jegyzett – „Fordulj, kedves lovam…” című gyűjteményének megjelenése, amely a megye kuruc kori  néphagyományainak színvonalas összefoglalója. Nagyszerű segítőtársakra talált Molnár Mátyás a Rákóczi-kutatókban: Lőrincze Lajos nyelvészben, majd Váci András nyíregyházi születésű, de akkoriban a fővárosban alkotó festőművészben is. Nagyon fontos volt az egyre bővülő Múzeumbaráti Kör.

– Mi volt ennek a tevékenysége?

– Olyan feladatokat vállalt át, amelyeket a hivatalos költségvetésből nem, vagy csak nehezen lehetett fedezni. Ilyenek voltak a kiadványok: a Folia Rákocziana forráskiadvány-sorozat ma is a tudományos kutatás fontos része, s máig népszerű Várkonyi Ágnes történész Rákóczit bemutató kötete. Ujváry Zoltán etnográfusprofesszor publikációival, lektori munkával támogatta a vajai ügyet. Váci Andrásnak 1965-ben két kezdeményezés elindításában volt kiemelkedően értékes a segítsége: a Kortárs Képzőművészeti Gyűjtemény megalapozásában és az Alkotóház létrehozásában. Jó hírét keltette Vajának az Alkotóház is, ahol sok író, művész dolgozott: a hatvanas, hetvenes években például Csoóri Sándor vagy Göncz Árpád, valamint a körülöttük csoportosuló progresszív fiatalok, például: Mezey Katalin és Nagy Gáspár. Persze, fel is keltették az állambiztonsági szolgálat embereinek érdeklődését. Apukám úgy tudta kikerülni a III/III-as szerepkört, hogy Váci Mihály segítségét kérte. Váci segített is, úgyhogy akkor békén hagyták. Miután az afférnak híre ment, a vendégek jobban megbíztak benne, és azok is szívesen jöttek Vajára, akiket én később ellenzéki íróként, költőként, politikusként láttam viszont. Az itt alkotó írókhoz, költőkhöz kapcsolódik az ismereteim szerint egyetlen komolyabb kudarc: be akartak indítani egy kritikus értelmiségi folyóiratot, ami a hivatalokon végül megbukott. Érdekes volt a főnemesi Vay család élő leszármazottaival formálódó kapcsolat is. Apukám rengeteget talpalt ezért, de az idő nehezen érett meg rá. Az öt földrészen élő Vay család első világtalálkozóját 1996-ban, a másodikat 2000-ben tudtuk megszervezni, közülük néhányan támogatják is a múzeumot: a Németországban élő Karl Vay értékes metszetekkel, műtárgygyűjteményével gazdagította.

– Hallottam egy meglepő jellemzést Molnár Mátyásról: „csendes terrorista”. Mit jelent ez az első hallásra meglepő kifejezés?

– Ezt, amíg élt, nem hallottam, de az kétségtelen, hogy a vele kapcsolatos évfordulókon,  megemlékezéseken, baráti beszélgetéseken elhangzott ez a kijelentés, sőt írásos nyoma is van. Margócsy József 1985-ben ezt írta: „Az egyik minisztériumi főosztályvezető mondta az ötvenes évek végén Molnár Mátyásnak, hogy ő egy »halk szavú terrorista«, mert javaslatainak, kéréseinek nem lehet nemet mondani”. Nem azzal a pökhendi, nagyhangú dumával – ami egy-egy vigéc magatartására jellemző – érte el a céljai megvalósítását, hanem csendesen bekopogott valahová, előadta a kérését, javaslatát, meghallgatta a választ, netán elutasítást, aztán – nagy hallgatások után – újra csak elővette a kérést. S olyan érveket tudott felsorolni, hogy a tekintélyes vendéglátó szinte már úgy érezte: az ő saját ügyéről van szó, és kezdett saját magával egyetérteni. S amikor már megígérte a támogatást, akkor jött rá, hogy egy nagyon rokonszenves, „csendes terrorista” áldozatává vált. A Molnár Mátyás születésének 75. évfordulója  alkalmából 1998-ban kiadott emlékkönyvben Farkas József mátészalkai múzeumigazgató így adomázott ugyanerről: „Mindig akart valamit, ment nappal, ment éjjel, mint az Orbán lelke – ahogyan a szatmári nép szokta mondani. Nem ismert fáradtságot, nem ismert lehetetlent, szerinte mindig mindent meg lehetett oldani, csak nem egyszerre, hanem lassú »rafinériával«. A célt, ha nem lehetett egyenesen közelíteni, meg kellett »svengolni«, s máris elérhetővé vált. Egyszer szűk, baráti körben Balogh István levéltár-igazgató – szellemi atyamesterünk – mondta: Mátyás, ez egy csendes terrorista, ha kitessékelik az ajtón, visszalép lágy szelídséggel, hogy újra elmondja a magáét.” Persze mondtak róla mást is: olyan ügyesen gazdálkodik, hogy az ő egy forintjáért neki kettőért valót adnak.

– Mivel foglalkozott a szabadidejében? Ha volt neki egyáltalán…

– Neki a múzeum volt az élete, és ha lett volna szabadideje, akkor azt is ott töltötte volna. A tanítás, a közéleti munka, a kapcsolatépítés – egy időben persze a gyermeknevelés – kitöltötte minden percét. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy anyukám évtizedekig ágyban fekvő beteg volt, aki türelmes törődést igényelt férjétől. Mások talán összeroppantak volna ilyen teher alatt, de ő egyre nagyobb célokat tűzött maga elé. Sajnos, mindketten keveset éltek: az anyukám 55, apukám pedig 59 évesen ment el örökre.

– De maradandót alkottak, amit a legkisebb fiuk gyarapíthat!

– Keveseknek adatik meg ilyen élmény. Ha munkába jövök, a Molnár Mátyás Általános Iskola előtt haladok el, ha beérkezem, az ő emléktábláját látom a kastély falán, ha valaminek utána kell nézni, gyakran az ő könyveit veszem kézbe, s ha személyesen tájékozódom, sok helyen az ő barátaival és kutatótársaival találkozom. A különféle jubileumokon, megemlékezéseken eszembe jut: az én helyemben ő most vajon hogyan is cselekedne? A legtöbbször szerencsére a biztos választ is tudom.

– A munkája elismeréséül két jelentős elismerést is átvehetett 2004-ben: az épített örökség megóvásáért Podmaniczky-díjat, a múzeumszervezői tevékenységért pedig megyei alkotói díjat kapott. Ez azt jelenti, hogy kilépett az édesapja árnyékából?

– Bizonyára voltak és vannak olyanok, akik bennem elsősorban a Mátyás fiát látják, s azt gondolják, hogy az ő igazgatói posztját – hogy is mondjam – pusztán a fiúi mivoltom miatt „örököltem”. Erről szó sincs, de az édesapám munkájának folytatását boldogan vállalom. Csak az eredmény jogosíthat fel a folytatásra. Úgy vélem, az említett elismerések már a „saját jogon” végzett munkámnak szólnak, hiszen immár több mint tíz éve vezetem a vajai múzeumot. A párhuzamot egyébként szívesen folytatom: arra különösen büszke vagyok, hogy nemcsak édesapám tudta „kijárni” a kastély jelentős felújítását a hatvanas évek első felében, de az én közreműködésemmel is sikerült megvalósítani egy – összességében 440 millió forintos – restaurálást 1996–2004 között. Mára már valóban pompázatos az egész létesítmény!

Marik Sándor

MOLNÁR MÁTYÁS (született 1923. augusztus 14-én Karácsondon, elhunyt 1982. március 24-én Debrecenben) tanár, a vajai múzeum megalapítója. Tanítói oklevelét Nyíregyházán, általános iskolai magyar-orosz szakos diplomáját Egerben szerezte. A felesége is pedagógus, három gyermekük született. 1957-ben került Vajára, ahol a kezdeményezésére 1964-ben megalapították a Vay Ádám Múzeumot, amelynek 1977-ben lett függetlenített igazgatója. 1965-ben alapozta meg a múzeum Kortárs Képzőművészeti Gyűjteményét, és megnyitotta az Alkotóházat. 1960-66 között a helyi általános iskola igazgatóhelyettese, 1968-tól a helyi művelődési ház első igazgatója. Kimagasló érdemeket szerzett a Rákóczi-kor tudományos kutatásának megszervezésében, a Rákóczi-néphagyományok gyűjtésében, valamint a kastélykertben található szoborgaléria létrehozásában. Vaja első (posztumusz) díszpolgára lett 1996-ban. Megszervezte a Vay család első világtalálkozóját.

MOLNÁR SÁNDOR (született 1959. március 19-én Vaján) tanár, a vajai múzeum igazgatója, Molnár Mátyás fia. 1982-ben szerzett matematika-kémia szakos általános iskolai tanári oklevelet, majd 1998-ban etnográfusi diplomát Debrecenben. 1993-tól vezeti a vajai Vay Ádám Múzeumot. 2004-ben Podmaniczky-díjat és megyei alkotói díjat kapott.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése