Fehér Tibor színészről beszél Komáromy Éva színésznő

 Fehér Pufira színházat lehetett építeni

feher_tibor_komaromi_evaval.jpgÚgy hozzátartozott Miskolchoz, mint az Avas, a Tiszai pályaudvar, Déryné emléke vagy a főutcára kiterpeszkedő lábas kőszínház, a magyar színjátszás egyik legelső szentélye. Barátja, ismerőse volt minden miskolci. Ha az utcán ment, százak köszöntötték, s váltottak szót vele. Természetesen a színpadról ismerték legtöbben, a nagyszínházból, a művelődési házak, üzemi rendezvények pódiumairól, de látták őt, találkozhattak vele nap, mint nap a piacon, a strandon, kávéházakban, a Népkert fái alatt is.

 

Fehér Tibor, a színész igazi miskolci jelenség volt. A Miskolci Színészmúzeum munkatársai készséggel segítettek, s kigyűjtötték nekem Fehér Tibor összes miskolci szerepét, amelyet az 1950/51-es évadtól kezdve az 1983/84-es évadig bezárólag eljátszott (1984-ben hunyt el, hatvanhárom éves korában). Összesen százhuszonnyolc szerepet számoltunk össze, amit még két rendezés egészít ki. Szigligeti Ede Liliomfijában mutatkozott be a miskolci közönségnek Adolf szerepében 1950 őszén, s 1984-ben Wedekind Lulu című darabjának Doktor Golljaként köszönt el végleg szeretett publikumától. Közben volt Svejk, Zsupán, Böffen Tóbiás, Sir John Falstaff, Rettegi Fridolin, Miska pincér, Sir Bazil, Szakonyi Adáshibájában Bódog, Csehov Három nővérében Csebutikin katonaorvos. És sorolhatnám vég nélkül a különböző karakterszerepeket.

A talán legmiskolcibb színészre a pályatárssal, az operettpartnerrel, Komáromi Éva színésznővel emlékeztünk. Méghozzá stílusosan, s méltóan tisztelegve emlékének, ezért egy szentélyben, a színészmúzeum hűs falai között idéztük őt, ahol Fehér Tibor számos relikviáját, többek között a szerepeit is megörökítő fotókat láthatja az oda belátogató színházbarát közönség.

– Művésznő! Ön mikor és hol találkozott először Fehér Tiborral?

– Itt, Miskolcon 1961-ben. Én azon az őszön szerződtem a Miskolci Nemzeti Színházhoz. Ha az évadnyitó társulati ülést nem számítom, akkor én mint néző találkoztam először vele. Ugyanis a társulat műsoron tartotta az előzőévadból Jakobi Sybill című nagyoperettjét, amelyben Pufika a kormányzó szerepét játszotta. Tulajdonképpen ezzel a darabbal indult az új évad is, így én a nézőtérről ismerkedtem meg a kitűnő társulat tagjaival, leendő játszótársaimmal. Ott akkor rögtön feltűnt, hogy az előadás motorja Fehér Tibor, akit már a belépése pillanatában nagy taps köszöntött, ami neki természetesen kijárt, hiszen évek óta a miskolci közönség kedvelt táncos-komikusa, buffoja volt. Istenkém, de jó lenne, ha sokszor lehetnék a partnere – gondoltam akkor ott a nézőtéren, hiszen láthatóés hallható volt, hogy Pufika tökéletesen ismeri és tudja a szórakoztató műfaj, az operett minden csínját-bínját. Kívánságom szerencsére teljesült, s az évek folyamán sokszor lehettem partnere. Először 1963 februárjában. A szabin nők elrablása című darabban – 1963. február 16-án volt a premier a Kamaraszínházban – játszottunk együtt, ahol ő Rettegi Fridolin szerepét alakította kitűnően, én pedig Irma szerepét játszottam. Később partnere lehettem a Leányvásárban, a Mária főhadnagyban, a Viktóriában, a Sztambul rózsájában, a Luxemburg grófjában, hogy csak a legkedvesebb darabjainkat említsem.

– Pufikának nevezte Fehér Tibort, s valóban így hívta őt egész Miskolc. Fehér Pufi. Ki adta neki és miért ezt a becenevet?

– Hogy ki adta neki és mikor, azt nem tudom, én már így ismertem meg őt, mert amikor idekerültem, a régi kollégák így szólították. Sőt, valóban az egész város így hívta, így becézte őt. Én úgy gondolom, ez is a szeretetnek egyfajta jele, hisz például az egész nemzet Öcsinek, Öcsi bácsinak nevezi a legnagyobb magyar futballistát, Puskás Ferencet. Ez a becenév nyilván Fehér Tibor kövérkés testalkatára, kissé pufók arcára utalt, amit senki nem szánt sértőnek, mint ahogy ő sem vette annak. Ő ezzel az alkattal volt Fehér Tibor, a kitűnő színész. Mesélik, hogy az ötvenes évek elején Honthy Hanna játszotta Miskolcon a Csárdáskirálynő címszerepét, Pufika pedig a fiatal Bóni grófot, a táncoskomikust. S állítólag Honthy, a nagy primadonna azt sziszegte mérgesen az egyik előadás szünetében: „Ez a dagadt gyerek mindig takar engem a színpadon”. Ám mindjárt hozzá is tette, mintegy megbocsátásul: „De ebből még lesz valaki!”. Lett is.

– Művésznő! Tud valamit Fehér Tibor pályakezdéséről? Hol, mikor, hogyan lett ő színész?

– Annak idején – ez 1971-ben történt – Benedek Miklós, az Észak-Magyarország kitűnő színikritikusa az évad végeztével írt egy nagy cikket Pufikáról annak apropóján, hogy betöltötte az ötvenedik életévét, s ráadásul egy másik jubileumot is ünnepelt, miskolci színészi pályafutásának huszonötödik évfordulóját. Én is abból az írásból tudtam meg, hogy egy, az 1939–40-es színházi évad idején készült, szatmárnémeti magyar nyelvű színházi lap szerint, az akkor bemutatott Fényes Szabolcs-operettben, a Pusztai szerenádban lépett először színpadra, Matyi csapos naturburs szerepében. Érdekességként említem, hogy ennek az említett színházi lapnak a címoldalán Papp Ella, a szatmárnémeti színház ünnepelt primadonnája, a későbbi miskolci színésznő volt látható, aki nem volt más, mint Fehér Tibor édesanyja. Szóval Pufika Erdélyben kezdte pályafutását. Megjegyzem, a Magyar Színházművészeti Lexikon szerint 1938-ban Aradon lépett fel először, de végül is az a lényeg, hogy Erdélyből került Miskolcra, ahol végleg letelepedett. Odaát – szintén Benedek Miklós írásából tudom – eljátszotta többek között Kodolányi János Földindulásában Kistót szerepét, s fellépett Erdélyi Mihály Dalol a nyár című operettjében is.

– Belekapaszkodom az egyik szavába, azt mondta: végleg letelepedett. Miért maradt Fehér Tibor egészen a haláláig miskolci színész? Olyan jó volt itt a légkör, a társulat, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy nem hívták máshová?

– Én úgy gondolom, sok összetevője van annak, hogy Fehér Tibor több mint harminc éven át miskolci színész maradt. Mindenekelőtt az, hogy ő nem volt „kofferes színész”, aki az egyik évadban itt, a következőben pedig máshol ver tanyát. Mindenekelőtt azért nem volt ilyen, mert igényes volt önmagával és a mesterségével szemben. Egyszer beszélgettünk erről, s azt mondta, hogy az állomáshelyeit gyakran váltogató színész a régi dolgait, alakításait az új helyen újként tudja eladni. De épp ez ebben a csapda, mert egyszer csak arra jön rá, hogy képtelen megújulni, mindig ugyanazt a figurát, ráadásul ugyanúgy alakítja. Viszont aki évtizedeken át egy helyen koptatja ugyanazokat a deszkákat, annak szerepről szerepre meg kell küzdeni önmagával. A megújulásért. Az egy helyben élésnek tehát megvannak a nehézségei, hisz a színésznek állandó harcot kell vívnia önmaga beidegződéseivel, meg kell küzdenie az önismétlés veszélyével. A közönség mindig egy új arcát akarja látni. De mégis megéri, mert a küzdelemért a színészt kárpótolja a közönség szeretete, rajongása, s erre – mint minden színész – Pufika is nagyon vágyott. Ő mesterségbeli tudásával, alakításainak ezer arcával kivívta a miskolci színházbarátok tiszteletét, szeretetét, rajongását.

– Ha már a közönség szóba került, megkérdezem: milyen ez a miskolci színházlátogató közönség?

– Nézetem szerint rendkívül hálás publikum. S nagyon szereti, ha a megszokott kedvenceit látja viszont a színpadon. Ezt én már az első pillanatban ott a színházi nézőtéren, a Sybill előadását nézve megéreztem. Akit ez a közönség megszeret, azt rajongással szereti. S ezt érzi a színész, s ezért soha nincs szíve becsapni rajongóit. Ha kell, vért izzad, hogy a következő darabban még jobbat alakítson. Így függnek össze a dolgok a mi szakmánkban. De visszatérve az előbbi kérdésére, hogy hívták-e Pufikát másfelé? Nos, itt egyedül Budapest jöhetett volna számításba. Úgy tudom, Pestre nem hívták. Ez részben érthető, az Operettszínházban akkor élte fénykorát Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar. Nemigen kellett több táncos-komikus. Megjegyzem, ha Pufika felkerült volna Pestre, egészenbiztosan országos hírnevet vívott volna ki magának.

– Táncos-komikus, mondta már nem először. Valóban az volt, de nem csak az!

– Kétségtelen, hogy a legnagyobb közönségsikereit a zenés darabokban, főleg az operettekben aratta. Ez azzal is összefüggött, hogy a közönség a zenés darabokat általában jobban kedveli, mint a prózai műveket. Ráadásul ezek a művek nagyszerű lehetőséget kínáltak neki a poentírozásra, a közönség megnevettetésére. Engem is nagy szeretettel és türelemmel tanítgatott arra, hogyan kell poentírozni. Megjegyzem, ő mindig a figurából indult ki. „Sohasem lehet öncélú a humor!” – figyelmeztetett többször is, vagyis hogy nem a mindenáron való nevettetés a fő cél. Ezért is válhatott később kiváló jellemszínésszé, amit nagyszerűen alakított prózai szerepek egész sora igazolt. Ezekben a darabokban mutatta meg igazán, milyen kiváló színművész, aki nagyszerűen tudott halk szavú, mélyen érző embereket megformálni. Tudatos mértéktartás jellemezte, ugyanakkor az egyes szituációkra kivételes, veleszületett képességgel tudott ráérezni. A rendezők nagyon szerettek vele dolgozni, személye biztos sikert garantált.

– Fehér Tibor prózai szerepei közül egy különösen emlékezetes marad. A Szakonyi-darabban, az Adáshibában nyújtott alakítása. Az öreg Bódog szerepét alakította, s abban a szerepben nagyszerűen megtestesítette a kispolgári magatartásformát, ahogy akkor mondták, a bódogságot.

– Nagyon szerette azt a szerepét. Mellesleg Szakonyi Károly, a szerző, a miskolci Adáshibát jobban sikerült előadásnak tartotta, mint a pestit, pedig abban aztán tényleg hírneves színészek játszottak. Emlékszem, amikor ez a darab már egy ideje sikerrel ment, készített vele interjút a miskolci Déli Hírlap újságírója, Gyarmati Béla, aki később sok éven át volt a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója is. Ebből a beszélgetésből, – mert jellemző Pufikára – hadd idézzek fel egy rövid részletet! Akkor éppen Darvas Pitypang című vígjátékában Fellegi Ábel „vándorapostol szerepét játszotta, amire nagyon készült, s amíg nem volt „kész”, nagyon izgult, hogy sikerüljön. Nyilván ezért kérdezte tőle Béla: „Valld be, hogy féltél a Bódogtól is! De csak ezért, mert szivarozni kellett. Nem szeretnék még egyszer rászokni a dohányzásra. Meg a ginre sem. Úgyhogy most nem is koccintok veled. Mert remélem, azért jöttél, hogy felköszönts!”

– Művésznő! Önök között, úgy tudom, kiváló kollegiális kapcsolat alakult ki az évtizedek során.

– Valóban. Csupán azt sajnálom, hogy a prózai darabokban nem játszhattunk együtt. De végül is kárpótol mindezért a sok nagyoperett, zenés darab, ahol partnere lehettem. Sőt sokat léptünk fel a színházon kívül is, úgynevezett hakniban, melyeket Pufika éppúgy tisztelt, mint a kőszínházi előadásokat. S ezekre is teljes elánnal készült, egyetlen fellépését, szerepét nem kente le. Számára az alberttelepi művelődési ház színpada éppoly szent helynek számított, mint az a színpad, amelyen Laborfalvy Róza vagy Egressy Gábor játszott. Öröm volt vele együtt játszani, mert Borsod megye minden szegletében ismerték, szerették, emlékszem, a közös táncainkat mindenhol vastapssal jutalmazta a közönség. Egyébként a miskolci pályafutásom első 15–20 évében nagyon sokat jártunk vidékre tájolni, s szó szerint nagyszerű, családias kollektíva kovácsolódott össze, amelyben természetesen Pufika, aztán Varga Gyuszi és Máthé Baba voltak a legmeghatározóbb személyiségek. Én egészen fiatalon kerültem ide, s mindig ott voltam a közvetlen környezetükben, folyton figyeltem őket, mert tőlük mindent meg akartam tanulni a szakmáról. Akkor valahogyan több segítőkészség, kollegialitás volt a színészek között, mint ma, sohasem volt féltékenység. Emlékszem, ha valami bizonytalanság volt bennem, ő rögtön észrevette, s odajött hozzám, s önzetlenül segített. Tanáccsal, biztatással. Édes mondása volt: „anya, nem izgulunk, hang fent, poén lent, szakma a kisujjunkban!” Ő a sikert nem sajátította ki magának. Sohasem akarta, hogy a poén mindig az övé legyen, s csak nála jöjjön be a taps. Őbenne kellő alázat volt a színjátszás mestersége iránt.

– Ez egyfajta emberi nagyságot tükröz.

– Valóban. Emberi nagyságot, emberi bölcsességet és nagy-nagy emberszeretetet. Ha valakinél, akkor nála a nyomát sem lehetett fellelni a féltékenységnek. Ilyen magatartásra csak az igazán nagyok képesek a mi pályánkon is. Ezt igazán mi, kollégái láttuk, tapasztaltuk testközelből. A nagyközönség természetesen a nevettetőt vagy a bölcs gondolatokat kimondó teátristát ismerte, akiről mi azt is tudtuk, hogy nagyszívű ember. Őt nem lehetett nem szeretni. Nagy anekdotázó volt. A színházi társalgónak mindig ő volt a középpontja. Mindig nagy hallgatóság vette körül, hiszen minden arcra mosolyt, nevetést fakasztott mókás történeteivel.

– A színész Fehér Tiborról mindenki tudott Miskolcon, viszont a közéletben szereplő Fehér Tiborról már kevesebben.

– Ez így van, de azt hiszem ez érthető. A színész ott fenn a színpadon állandóan reflektorfényben áll, a közéleti munkát végzőre viszont jóval kevesebb fény vetődik. Ez még akkor is igaz, ha a közéleti emberszínész. Pufika kilenc évig volt tagja Miskolc város tanácsának, illetve a végrehajtó bizottságnak. Amikor ezt a fajta tevékenységet befejezte, s vállalt funkcióiról lemondott, akkor, ötvenéves korában ezt nyilatkozta egy újságcikkben afféle vallomásként: „Városatya voltam sokáig mint a végrehajtó bizottság tagja. Most csak fia a városnak. De nagyon szeretnék továbbra is édes fia lenni!…” Az maradt élete végéig. A város, a színház Déryné-gyűrűvel jutalmazta, s a „Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja” címmel.

– És a szakma? Az akkori kulturális vezetés?

– A vidéki színésznek mindig nehezebb volt a dolga, hisz kiesett a budapesti látószögből. Vagy alig-alig látszott. Fehér Tibor ennek ellenére hírt tudott adni magáról. 1959-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1978-ban pedig kiérdemelte az Érdemes Művész címet. S persze jutalmazták művészetét az akkori szocializmus díjaival, Munka Érdemrenddel, Szocialista Kultúráért kitüntetéssel is.

– A nagyközönség országszerte leginkább a nagysikerű Tanú filmből ismerhette meg Bacsó Péter rendezésében, amelyben egy börtönőrt játszott kitűnően, nagyszerű partnereként a főszereplő, Pelikán József szerepét alakító Kállai Ferencnek.

– Sokan a mai napig idézik a filmnek azt a jelenetét, amikor mennek ők ketten hajnalban a börtön udvarán az akasztófához, s az írásos ítéletért kiabálnak a börtönigazgatónak:

Doktor Kotász! Doktor Kotász!

– A miskolciak Frank Wedekind Lulu című tragédiájában látták őt utoljára a színpadon.

– Ezt a darabot Csiszár Imre rendezésében 1983. november 22-én mutatták be a Játékszínben. Ő dr. Goll, egészségügyi tanácsos szerepét játszotta. A történelmi hűség kedvéért elmondom, hogy abban a darabban olyan nagyszerű partnerei voltak Pufikának, mint Blaskó Péter, Mihályi Győző, Bregyán Péter, Gáspár Tibor, Csapó János, IgóÉva, Fráter Kata. A Luluban nyújtott alakítása talán azért is maradt meg bennünk maradandóan, mert akkor láttuk őt utoljára a színpadon.

Természetesen számos más darabban nyújtott nagyszerű alakítását is máig emlegeti a közönség.

Készülve erre a beszélgetésre, kigyűjtöttem néhány Fehér Tibor alakításáról szóló korabeli kritikát. Az 1976-ban bemutatott Brecht-darabban, A kaukázusi krétakörben a kövér herceget játszotta, s „hangjával jelenítette meg a figura joviális kedélyességgel leplezett ravaszságát és kegyetlenségét.” Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabjáról azt írta a kritikus: „Simon György túl tragikusra értelmezte a lányáért rajongó apa szerepét, s emiatt „klasszikusan” megrendítőre vette a játékos tartalmú halotti jelenetet. Pedig ez inkább a vígballadai értelmezést kívánja, amelyre Fehér Tibor Antonio alakítása jó példa.” A mi Csehovunk című bemutatót, amelyet az orosz író egyfelvonásosaiból állított össze a rendező, 1978 decemberében láthatta a közönség, s Pufika a Jubileum című egyfelvonásosban Hirin könyvelőt játszotta, s „ellenállhatatlanul mulatságos és egyszerre leleplező erejű figurát rajzolt”. Ödön von Horváth Férfiakat Szelistyének! című vígjátékában a kancellár szerepét formálta meg „derűt keltően érzékeltetve a főúr korruptságát.” A Jancsó Miklós rendezte Csárdáskirálynőben a Fürst von und Zu Lipper– Weylersheimet alakító Fehér Tibornak kitűnő humorát, ezernyi apróötletét emelte ki a színikritikus. S folytathatnám, mert a dicsérő kritikáknak se szeri, se száma.

– Beszéljünk a magánember Fehér Pufiról is! Például a kövérkés alkatáról az jut eszembe, hogy biztosan szeretett jókat enni.

– Valóban nem vetette meg a gasztronómiai élvezeteket, de később, amikor cukros lett, le kellett mondania sok mindenről. Inni általában fröccsöt ivott vagy fehér bort, de nem volt nagy fogyasztó. Miskolcon, a Selyemréten volt a lakásuk. A felesége Komlóssy Teri volt, a színház primadonnája, aki 1954-ben került az Operettszínháztól Miskolcra, s itt elsősorban az operettek primadonnaszerepeiben aratott nagy sikereket. Sajnos már ő is meghalt. Pufikáék házasságából egy lánygyermek született, ő aztán elkerült Miskolcról, most nem tudom hol él.

– Fehér Tibor viszont örökre itt maradt. Miskolcon, a Szentpéteri kapui városi temetőben nyugszanak hamvai a város által adományozott díszsírhelyen. Jómagam személyesen tapasztalom gyakorta – szeretteim sírja közel van az övéhez –, hogy sok temetőlátogató, miközben hozzátartozója sírjához siet, néhány pillanatra, percre megáll a jóemlékű színész márványtáblájánál.

– Jó ezt hallani, mert ez azt jelenti, hogy bár már húsz éve elment közülünk, az emberek még emlékeznek a színészükre, aki táncolt nekik, nevettetett, és szórakoztatta őket több évtizeden át. 1984. augusztus 30-án hunyt el. Csütörtök este volt, a Tiszai pályaudvaron, a vonatnál várta a feleségét, amikor rosszul lett. A szívroham már csak annyi időt engedett neki, hogy a közeli lakására vigyék. Pufika annyi-annyi gyönyörű miskolci évad szereplője mégiscsak vette a „kofferét”, és elszerződött messzire, egy másik színházhoz. Ma is ott játszik, s az angyalok ott az égben jókat derülnek a poénjain. Szerintem még Szent Péter is el-elmosolyodik, amikor Pufikát látja komédiázni.

Hajdu Imre 

FEHÉR TIBOR (született 1921. március 24-én Nagyváradon, elhunyt 1984. augusztus 30-án Miskolcon) színész. Pályáját 1938-ban kezdte Aradon, majd több vidéki színházban játszott. Egy Fényes Szabolcs-operettben, a Pusztai szerenádban lépett először színpadra Matyi csapos naturburs szerepében. 1947-től haláláig a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt, 1981-től nyugdíjasként. Táncos-komikus és buffo szerepeket alakított nagy sikerrel. Fanyar bölcsességgel megformált karakterszerepek is fűződtek a nevéhez. 1959-ben Jászai Mari-díjat, 1978-ban érdemes művész kitüntetést kapott. A Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja. Főbb szerepei: Blind, Frosch (ifj. Strauss: A denevér); Tigris Brown (Brecht–Weill: Koldusopera); Švejk (Hasek–Burian: Švejk); Puzsér (Molnár: Doktor úr); Böffen Tóbiás (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok); Falstaff (Shakespeare: A windsori víg nők); Mujkó (Huszka: Gül Baba); Bódog (Szakonyi: Adáshiba); Szorin (Csehov: Sirály); Csebutikin (Csehov: Három nővér). 

KOMÁROMY ÉVA (született 1939. január 31-én Kisbéren) színésznő. 1960-ban a szolnoki Szigligeti Színházban játszott, 1961 óta a Miskolci Nemzeti Színház művésznője. Sikereit főleg operettekben aratta. Főbb szerepei: Maya (Fényes Sz.); Eliza (Lerner – Loewe: My Fair Lady); Sybill (Jacobi V.); Stázi, Cecilia (Kálmán: A Csárdáskirálynő).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése