Ratkó József költőről beszél Antall István újságíró

 A lázadó ember, az örök forradalmár

Ratkó József2.jpgRatkó Józsefet 1963-ban mint „nyári Mikulás”ismertem meg a Kelet-Magyarország szerkesztőségében Nyíregyházán. Az újságoknál akkoriban így nevezték azokat a nyaranta a redakciókban dolgozó fiatalembereket, diákokat, akikkel jó esetben leendő újságírókként  számoltak. Ilyen voltam én is. Ratkó József – akit már akkor is mindenki csak Jóskának hívott – roppant közvetlen ember volt, ugyanakkor „folyamatos lázadó”, egy „örök forradalmár”. Később a Kelet-Magyarország újságírójaként bármikor is mentem riportútra a megyében, hazafelé mindig benéztem hozzá Nagykállóba, ahol az ottani könyvtárat vezette, és „váltottuk a világot”.

Máig nem tudom, hogy 1964-ben miért hagyta ott a lapot. Talán mert nem bírta az újságírás mindennapi „lélekölő, hazudozós, felületes” robotját – mint azt mentorának, Kiss Tamás költőnek írta Debrecenbe. Vagy azért, mert könyvtárosként nyugodtabb, önálló munkakört kapott szolgálati lakással, s több ideje maradt a szépirodalomra? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettem Antall Istvánnal, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőjével, aki nemcsak jó barátja volt Ratkó Jóskának, de számos esetben dolgoztak is együtt: közös munkájuk gazdagította a megyét, az irodalmat.

– Én „folyamatos lázadónak” láttam Ratkó Jóskát. Az ön véleménye szerint mi késztette őt erre az örök ellenzéki szerepre?

– A fölöttébb erős igazságérzete. Az, hogy a „dolgozók társadalma” éppen a kétkeziekkel nem törődött, hogy az emberiesség nevében az ember volt a legjelentéktelenebb érték, hogy a társadalmi hierarchia és a kiszolgáltatottság mit sem változott a létező szocializmus ideje alatt. Hogy a megkésett feudalizmus merev alá-fölérendeltsége az emberek zsigereiben továbbélt, hogy jelentős szakadék tátongott a szavak és a tettek között, s hogy a szociális igazságosság illúzió maradt, mert az államosított újraelosztás minden önállóságot, alkotókedvet kiölt az emberekből, a merev központosítás pedig képtelen volt demokratikussá tenni kicsiny világunkat. A magyar történelem iránti olthatatlan érdeklődése és fogékonysága költői erővel hozta felszínre az évtizedes, évszázados elhallgatásokat. Ratkó József rendkívüli  közvetlenséggel tudta és érezte a gazdaság, a társadalom egészének bajait. Szerintem esze ágában sem volt ellenzékinek lenni, csak ösztönei és tapasztalatai markánsabb számvetésre késztették őt, mint másokat.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Nyíregyházán a főiskolás társaimtól hallottam, hogy Jóskát meg kell ismerni. Egy közeli vendéglőben találkoztunk, ahol ő szinte fogadóórát tartott. Személyes ügyeken igyekezett segíteni, közéleti kérdésekről nyilatkozott. Költészetről szó sem esett. Nem tudtam még nehéz sorsáról, akkori tragédiájáról, kilencéves kisfia haláláról. Egy hajszolt, zilált emberrel találkoztam, aki nem volt azonos a költőről kialakított képemmel.

– A második találkozó már sikeresebb volt?

– Évek teltek el addig. Közben a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójához kerültem. A kultúrával, az irodalommal is foglalkoztam, de őt nem kerestem. Közös barátaink révén azonban értesültünk egymás dolgairól, mígnem egyszer csak megjelent a szerkesztőségi szoba ajtajában. Megállt, még le sem ült. S egyszerűen azt kérte, hogy írjak meg helyette egy könyvkritikát az Alföldbe Péntek Imre Édesség, antireklám című könyvéről. Bár a kritika soha nem született meg, én innentől számítom bontakozó, eleinte igencsak tartózkodó barátságunkat.

– Jóska nagyon kanyargós életutat járt be, mire révbe ért. Mit osztott meg önnel élete részleteiről?

– Ő sajnos soha nem ért révbe! Sem a sorsa, sem a természete, sem a műfaja nem engedte, hogy megnyugodjék. A költészet az ő értelmezésében azt jelentette, hogy az egész világot, a világ minden gondját a vállán cipeli az ember, annak minden felelősségével együtt, míg – mondogatta – „a tudós csak egy szeletét vizsgálja a világnak”. Költői alkata szerint nála nem volt szétválasztható az esztétikum, vagyis a szépség tudása a moráltól, vagyis az igazság tudásától. Otthonról hozta a lázadó, többet akaró ember tragikus életélményét. Apja alkoholizmusa a nagyot akarás drámája, a szépre és a jóra vágyakozó ember bukása. Apja színésznek készült, verseket írt, s lett munkás, nagycsaládos nyomorgó, széteső életű, másokat is boldogtalanságba kergető lélek. Az anya csak az erején felül vállalt érzelmi utóvédharcokban vehetett részt. Minden erőfeszítése ellenére sem tudott biztonságot nyújtani gyermekeinek. Pedig a család tehetsége többszörösen igazolható: a gyerekek – hányatott sorsuk ellenére – tanultak, tanár, matematikus, költő, mindenféle kikerült közülük. A kérdés második felére válaszolva: Ratkó József a saját sorsával kapcsolatban hosszú személyes beszélgetéseinkben szemérmes volt, mint egy szerzetes. Nem titkolózott, inkább férfiatlannak, ízléstelennek gondolta az önsajnálatot. Családja drámájáról csak töredékeket villantott föl, azt is keserű humorral, ironikusan és megbocsátó szelídséggel.

– Milyen volt vele dolgozni? Hagyta magát befolyásolni? Elfogadta mások véleményét?

– Nemcsak dolgozni, de egyszerűen együtt lenni is nagyszerű élmény volt. Olyan levegő volt körülötte, amiből annyit nyelt az ember, amennyit csak tudott. A barátsága nem egyszerűen rányitotta az ember szemét a világra, hanem a megszólalása, a hallgatása, a jelenléte a vele lévők érzéseire és hangulatára is hatott. Ha megbízhatatlan volt a mindennapi dolgaiban, annak az lehetett az oka, hogy a gondolatai, a fantáziája messze megelőzte a cselekedeteit. Ha viszont dolgoztunk – vagyis leültünk verset válogatni, prózát olvasni és szerkeszteni – akkor halálosan pontos volt. A véleménye minden esetben tömör, kristálytiszta volt. Nagyon komolyan, meggyőzően tudott érvelni. Amikor sorozatban dobálta ki azokat a verseket, amik nekem tetszettek, akkor azt mondtam neki: álljunk meg, és magyarázd meg, hogy miért rossz egy vers! Visszalapozta, és elkezdte szóról szóra, mondatról mondatra, sorról sorra, rímről rímre, képről képre értelmezve olvasni. Olyan verselemzést rögtönzött, hogy tátott szájjal hallgattuk. Kiváló szerkesztő volt, erre a Hangsúly című rádiós folyóirat szemléletes bizonyíték.

– A folyóirat létrejöttében is szerepe volt…

– Hogyne! A politikailag legkényesebb pillanatban, a Mozgó Világ című folyóirat körüli balhék állandósulása idején, a Tiszatáj-írások miatti országos botrány és hatalmi ingerültség kellős közepén az egyik megyei kulturális fórumon fölállt Jóska, és azt mondta: kell egy megyei irodalmi folyóirat! Keményen érvelt azzal, hogy a provinciális Szabolcsi Szemle és a Pedagógiai Műhely „nem hallatszik a megyehatáron túlra”, s hogy „mi vagyunk az utolsó megye, ahol ilyen lap nincs”, pedig a fél magyar irodalom innen való, úgyhogy a fiatal tehetségek ilyen műhely híján csak téblábolnak. Elképzelhető, hogy mekkora vihart kavart!

– Lett a szavainak foganatja?

– Egy rádiós folyóirat kísérletéig igen. Az ő neve volt a jelszó, amire megnyíltak az íróasztalfiókok, és megnyíltak a szívek. Ő volt a garancia arra, hogy Czine Mihály, Kiss Ferenc, Görömbei András, Aczél Géza, Márkus Béla, Nagy Gáspár, Gál Sándor, Szöllősi Zoltán, Czakó Gábor, Makovecz Imre, Fekete Gyula, Kányádi Sándor, Magyari Lajos és Kósa Ferenc az első szóra vonatra üljön, és előbb a két szép szemünkért, majd semmi kis honoráriumokért kéziratot hozzon, megszólaljon, és dolgozzon nekünk. Jóska kitűnően gondolkodott, tervei voltak, nemcsak ötletei. Messze túllátott a szellemi és politikai határokon. Ratkó József, a nagykállói Krúdy Gyula Könyvtár igazgatója, a költő, a dráma- és esszéíró minden ellenkező híreszteléssel szemben nem volt provinciális jelenség. Ezt a Hangsúlyban is bebizonyította. A helyi tehetségek mellé hozta Debrecent, az országos szellemi mozgásokat, a határon túli törekvéseket, de még idejekorán az emigráció irodalmát is. Ratkó József meglátta az országos jelentőségű és hatású folyóirat lehetőségét ebben a rádiós periodikában: nem a meglévő helyi kiadványok ellen, hanem azok mellett. Ráadásul akaratlanul is – a maga rendkívül szerény eszközeivel – a Hangsúly része volt a rendszerváltást előkészítő szellemi mozgalmak láthatatlan hálózatának. Remekül tudtunk együtt dolgozni, holott négy különbözőbb lelki alkatú szerkesztőt el sem tudok képzelni, mint Ratkó Józsefet, Nagy András Lászlót, Görömbei Andrást és magamat. Az együttműködésünk munkákat, kéziratokat inspirált, zenészeket vitt színpadra, kritikai szellemet szült. A Hangsúlynak talán nem is érdeme, csak eredménye, hogy kialakult egy kisszámú törzsközönsége, volt egy hangulata, az állóvizet talán megmozgató szellemi izgalma. Áttekintve a felvételeket, a címeket, a verseket, drámakísérleteket, a zenét – amelyek immár digitalizálva a világhálón is föllelhetők a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár működtetésében a www.mzsk.hu/hangsuly címen –, úgy vélem, ma sincs rajta mit szégyellni. És ez nagyon nagy dolog. Értéket igyekezett közvetíteni, s talán egy sajátos műfajt is teremtett: folyóiratot mutatva, színházat, pódiumot, rádiót művelt a közönség előtt.

– Beszéljünk Ratkó Józsefről mint költőről is! Hogyan születtek a versei?

– Érett benne a vers, de soha nem beszélt róla. Hordozta, alakította hetekig, hónapokig, de kizárólag magában. Valami megpendített benne egy szót, egy sort, egy gondolatot, egy érzést, egy képet, és azt hurcolta. Teljesen esetleges volt, hogy mikor fordul termőre a dolog. Rendkívül szellemes szóalkotó, szójátékos is volt. Dőlt belőle az incselkedő nyelvi lelemény: „pártékony elvtársak”, „mogorvos”, „nagykakálló” stb. Ha viszont előkotorta a papírt a bal belső zsebéből, a szíve felől, akkor a kézirat teljesen tiszta volt: áttekinthető, szinte húzások és javítások nélküli. Egyébként is nagyon szép, kiírt, mégis természetes kézírása volt. Ezért tudtunk később, 1987-ben kéziratos könyvet csinálni neki, A kő alól címmel.

– Melyik kötetét szerette legjobban? Volt olyan költeménye,  amelyik a legközelebb állt a szívéhez?

– Véleményem szerint talán A törvénytelen halottaim – megjelent 1975-ben – volt számára az egyik legfontosabb műve. A halálhoz, a veszteségekhez, a hiányhoz való személyes viszonya itt emelkedett több nagy versben is egyetemessé. Ám az 1984-es Félkenyér csillag volt az esszencia. Az ugyanis a válogatott verseit tartalmazta, azt rendkívüli gondossággal állította össze. Persze a korábbiakra is példamutató műgonddal figyelt. Mindenképpen nagyon gondos és aprólékos szerző volt.

– Nemcsak írni tudott kifejező erővel, a verset is kivételesen adta elő…

– Így van. Eszembe jut, hogy – már a nyolcvanas évek delelője felé járhattunk – Lezsák Sándor egy bizonyos október 23-án – vagy akörüli napon – a lakitelki művelődési ház színpadára meghívta a magyar költészet akkoriban legizgalmasabb személyiségeit. Csak fejből mondom, sorrend, teljesség és válogatás nélkül: Szécsi Margit, Szervác József, Tóth Erzsébet, Baka István, Zalán Tibor, Buda Ferenc, Ágh István, Ratkó József és mások sorakoztak egymás után, és elmondtak egy-egy saját verset. A művelődési ház előcsarnokában kortárs képzőművészek kiállítása, a terem szakadásig tele, a feszült csendben az emberek lélegzetvételét is hallani lehetett. (Kinn volt egy rádiós közvetítő kocsi, s konyakért, amit a kocsmában mérettem üvegbe, az estet nekem is rögzítették a kollégák, ami azért volt jó, mert az ő példányukat, amikor visszaértek Pestre, a rádió udvarán azonnal elkobozták a „szervek”.) Ott Jóska egy pillanatnyi gondolkodás után Görömbei Andrásnak súgta oda a várakozó tömegben, hogy: Tánc. Görömbei bólintott: jó lesz. És akkor Jóska felment a színpadra (már a nevére tapsolt a közönség, de leintette őket) és elkezdte mondani: „Magyarország, temetőföld, posztumusz, humusz történelme soha el nem évülő priusz. Bűnjel itt a csillag is, mert Megragyog s lehull. Kard lángol az éjszakában Attilátlanul”. Ratkó tudta, hogy melyik versét kell választania. Póztalanul, rekedtes hangján szinte csendes, monoton tartózkodással mondta, s így megrendítően szépen szólt a vers. Roppant hiteles volt, és ennél több nem is kellett.

– Hogyan született a Segítsd a királyt! című drámája?

– Tartok egy kissé a történetekre rakódó mítoszoktól, de mégis elmesélem. Az első Hangsúlyt szerveztük, és a közönség előtti rádiófelvétel izgalmában Nagy András László Skodáján kipöfögtünk Nagykállóba Jóskához, mert egy sornyi kéziratunk sem volt a Segítsd a királyt! című darabból, de a bemutatóját a plakátra már kinyomtattunk. Némi unszolás után Jóska előkotort néhány cetlit, kocsmai árcédulát, lefirkantott ötletet, de jelenet, párbeszéd,  összefüggő szöveg sehol! Végtelenül csalódottak voltunk Lacival. Nagy András László higgadtabb, kedvesebb, sokat látott, tapasztalt, színészeken edzett és emberekkel bánni tudó lélek, én azonban fölcsattantam: „Hát ennyit ér a barátságunk? Ennyit ér a szavad? Kész darabról beszéltél, aztán nincs itt semmi! Nemhiába mondják a hátad mögött, hogy nem írsz már semmi fontosat, nem kell tőled tartani!”. Jóska ült velünk szemben, ott tornyosodott valami fotelben, nyelt, nyelt, aztán kihajított minket. Hazafelé mondogatta is Laci, hogy a fene tudja, mihez kezdünk ezután. Másnap hajnali öt órakor csöngettek a házgyári kis lakás negyedik emeleti ajtaján. Kitámolyogtam. Jóska volt: „Engedj be, főzz kávét!”. Kicsapta a konyhaasztalra a salátáit és elkezdte: Segítsd a királyt, első szín, első jelenet, az öreg mondja: Király temet királyt, apa fiút… Ültem a hajnali szürkeségben, egy szál alsógatyában a hokedlin, és tudtam, hogy egy megismételhetetlen csoda részese vagyok. Ilyen pillanat nem lesz még egy az életemben. Éreztem, sejtettem, hogy ebben a néhány mondatban évtizedes munka van. Ratkó József egy éjjel több verssort írt le, mint amit korábban egy kötetbe szánt. Olvasás, rengeteg olvasás, jegyzetelés, az „apa temet fiút” kétségbeejtő helyzetének átélése, a temetetlen holtak örökös tudat alatti számontartása, a levert és elhazudott szabadságharcok, az elkótyavetyélt igazságtételek halmozódtak, a magyar történelem helybenjárásának keserű tapasztalata a huszadik század hatvanas, hetvenes éveitől… Személyes és közösségi sors, ösztönök, megszerzett tudás, egy sajátos karakterű lelki alkat, különös tehetség érett be. Mert mi, hétköznapi emberek nem látjuk munkának a füstös, mocskos és kisszerű kocsmákban eltöltött mérhetetlen időt, nem látjuk munkának a vitákat, a beszélgetéseket, a hadakozásokat, nem látjuk munkának az olvasást, a keresgélést, a gondolatokat, az önkínzást, a terméketlen kételyt, a töredék verssorok időtlen várakozását. Mindezt a belső földindulás, a szanaszét járó fogaskerekek szinte hangtalan helyrezökkenése, a dolgok végső elrendezése beindítja, és kisszerű hitetlenkedésünk egy pillanat alatt foszlik szerte. Azon a hétvégén a közönség előtt elhangzottak az első sorok. És ez csak a kezdet volt! A továbbiakban kéthavonta történő rádiófelvételek kérték, követelték a következő részeket. Volt olyan, hogy Jóska egy emelettel lentebb még írt, fenn a közönség előtt már ment a részlet eleje. Már bemutattunk vagy hat–nyolc jelenetet, és a szűk rádiós, színész, tollforgató összeesküvésen kívül szinte még mindig senki nem hitte el, hogy ebből lesz valami. Csak amikor az olvasópróbán négy és fél óra után az István imájának utolsó sorait is elmondta Csikos Sándor! Akkor kezdődött az igazi munka, de az már Nagy András László személyes története, ha úgy tetszik pályáját befolyásoló drámája.

– Ratkó Józsefről sokan és sokat írtak eddig. Vajon miért hiányzik mégis egy átfogó értékelés a munkásságáról?

– Mindenekelőtt látni kell az életmű teljességét. Ehhez a megfelelő forrásokat mostanában teremti meg Babosi László alapkutatása. Személyében egy, a munkája iránt mélyen elkötelezett kutató dolgozik a Ratkó-életmű gondozásán. A versek és a drámák kötete után a teljesség igényével készül a prózai írások gyűjteménye is. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő folytatja majd a feltárásokkal párhuzamos résztanulmányok közlését, amíg meg nem érik benne egy átfogó munka igénye. Már eddig is fantasztikus részleteket ismerhettünk meg általa például Ratkó és Illyés levelezéséből. Minden megérik majd. Ratkó József rendkívül népszerű, sokak által kedvelt, a versmondók viszonylag szűk körén kívül, a határokon túl is ismert költő.

– Az ön véleménye szerint mi az oka annak, hogy a magyar színházakban nem láthatjuk Ratkó József színdarabjait?

– Hogy drámáit ma nem játsszák, ez megítélésem szerint egyszerűen a színházi világ, a magyar szellemi élet lassan két évtizedes lázas átalakulásának következménye. Persze, van szerepe annak az értékválságnak is, amit éppen a politikai szabadság, illetve a vele járó szertelen szabadosság kelt. Élek a gyanúperrel, hogy a politika szereplői közül nem egynek érdeke a tömegek minél teljesebb elbutítása, hiszen a fogyasztás engedelmes alanyai nem gondolkoznak világmegváltó kérdésekről vagy klasszikus drámákról. Pedig Ratkó Antigoné-fordítása nyelvileg, költészettanilag is új fejezetet nyit a Nyugat nagy fordítói után, s emellett a Kreón személye köré szőtt drámatöredéke is remek színházi feladat.

– Mit gondol, mi lesz a sorsa Ratkó József legismertebb színdarabjának, a Segítsd a királyt! címűnek? Talán megtörténhet, hogy elfelejtik?

– Egészen biztos vagyok benne, hogy a Segítsd a királyt! költői, drámai ereje, történelmi érzékenysége a populáris és így nagyon népszerű István, a király című rockoperát is túléli. Eljön annak a darabnak is a maga ideje, és meg vagyok győződve arról is, hogy az életműsorozat harmadik kötete, a prózagyűjtemény is igazi meglepetés lesz. Ezután kezdődhet el egy átfogó monográfia készítése, a teljes életmű elemzése és értelmezése.

Marik Sándor

***

RATKÓ JÓZSEF (született 1936. augusztus 9-én Budapesten, elhunyt 1989. szeptember 13-án Debrecenben) költő, dráma- és esszéíró. Iskoláit Pesterzsébeten kezdte, majd vidéken lelencgyerekként folytatta. Élt Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Erdőbényén, Hajdúhadházon, Tiszadobon, középiskolát Nyíregyházán végzett. 1956–58-ban a szegedi egyetemre járt magyar–olasz szakra, de nem fejezte be tanulmányait. Segédmunkás, tanító, újságíró, majd 1964-től Nagykállóban a járási könyvtár munkatársa, később igazgatója volt. Lírája az élményköltészet, a lírai realizmus jegyében indult, majd a metaforikus-látomásos jelleg került túlsúlyba. István királyról írt drámáját (Segítsd a királyt!) az 1984–85-ös évadban a nyíregyházi színház adta elő. 1969-ben József Attila-díjat, 1975-ben SZOT-díjat, 1985-ben Szép Ernő-díjat kapott.

ANTALL ISTVÁN (született 1953. szeptember 18-án Egerben) újságíró, szerkesztő. A nyíregyházi tanárképző főiskolán földrajz–rajz szakos diplomát, a MÚOSZ újságíró iskolájában művelődéspolitikai újságíró oklevelet szerzett. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz szakán etnográfus szakon végzett. A Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójának munkatársaként dolgozott. Ratkó József költővel, Nagy András László színházi rendezővel, valamint Görömbei András irodalomtörténésszel rádiós folyóiratot szerkesztettek Hangsúly címmel 1983–1987 között. Később a Magyar Ifjúság című hetilap, a Magyar Rádió, a Magyar Televízió munkatársa, szerkesztője. A Magyarok Világszövetsége sajtótitkára, szóvivője, a Világlap felelős szerkesztője. 1999-től a Magyar Rádió munkatársa, az Irodalmi Újság szerkesztője.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése