A világ egyik legszebb gótikus temploma tárul az ember a szeme elé a Piazza del Duomón
A délutáni nap fényében fürdő homlokzat nem ismeretlen előttem. Láttam képen, filmen, körbesétáltam a Google térkép virtuális valóságában, de így érti meg igazán az ember, mi az a genius loci, a hely szelleme. Amikor érez egy halvány leheletnyit az arcán a falakból sugárzó melegségből. Az Istenszülő Mária temploma ez, oda van vésve a timpanon alatti kőtáblára: Mariae Nascenti. A szent aranyszobra pedig a legmagasabb tornyocska tetején ragyog. Apropó, tornyok… Anno, még annak idején, amikor itt is Bécs és a Habsburg császár uralkodott, serege 32. gyalogezredének katonái között magyar bakák bakancsai is koptatták a tér köveit. “Sej Nagyabonyban csak két torony látszik” – énekelték, és azzal folytatták, “de Majlandban harminckettő látszik”. Utánanéztem, Nagyabony nem Nagyabony, hanem Abony, és ahogy az hazánkban megszokott, van egy katolikus és egy református temploma. Ez a “majlandi” látvány viszont arról tanúskodik, hogy a sokszorosa igaz a 32-nek. Lehet, nem akarták a jóravaló katonák, hogy megkapják a Háry János becenevet. Szó mi szó, nem érdemes számoláshoz kezdeni. A gyalogezred száma viszont történelmi tény… 
A zsongó, kavargó “piazzáról” a katedrálisba lépve lelepleződnek csalóka érzékszerveink. Kívül az egyszerű háromszögletű formát hiába csipkézi a tornyok erdeje, nem tűnik olyan óriásnak az épület. Belül viszont lélegzetelállító a tágasság, a boltívek magassága. Magasság helyett talán helyénvalóbb volna távolságot írni. A tervezők vonzódhattak a számmisztikához, mert éppen 52 oszlop tartja a gótikus íveket. Az előbb már érintettem a tornyok számát. Mindegyiken, de még a legkisebb kiszögellésen is áll egy szobor, összesen több mint 3000 darab. Csoda-e, hogy évszázadokig tartott az építkezés. Maradva az oszlopoknál, az embermagasságú talapzatukat nézve sejthető, mekkora terhet viselnek. A négy templomhajó alatt fél hektárnyi a terület. Nem terhelem már tovább számokkal az olvasót, de amennyien itt elférnek, azt csak a San Siro stadion múlja felül.
A szentélyben ott látunk mindent, ami azzá teszi a helyet ami, de természetesen harmonikusan illeszkedve a Dóm nagyságához, jelentőségéhez. Két képpel is illusztrálom. Az alsó a padsorok közül készült, a felső felvétel lehetősége később bukkant elém, amikor már a tetőn sétálgattam. 
Itt a földszinten kihagyhatatlan látnivaló Szent Bertalan szobra. A szerencsétlen sorsú mártír emlékműve néhány lépésnyire jobbra, a szentély mellett kapott helyet. Az apostolt, kinek cselekedeteitől most eltekintek, lefejezték, ám előbb megnyúzták. Elevenen. A vállára vetett “valami” nem ruhadarab, hanem maga a bőr. Brrrr… A téma érdekelte Michelangelót is, a Sixtus kápolnában ott van a mennyezeten a kép. A szobor anatómiai aprólékossága lelkiismeretes munkára vall, az arckifejezéssel kapcsolatban pedig nem tudok mire gondolni. Az alkotót, Marco D’Agratet pedig már nem tudjuk megkérdezni. Az övénél ismertebb név, Caravaggio. Málta fővárosában, Vallettában, a Szent János Katedrálisban van egy híres képe, Keresztelő Szent János fejevétele. Ottjártamkor, és most itt is elborzadtam, elborzadok, mennyire szerencsétlen sors jutott osztályrészül a hitükben szilárd korai keresztényeknek, és még annál is inkább, hogy volt ember, aki mindezt véghez vitte. Nehéz szabadulni a komor hangulattól. Arra gondolok, hogy az Újszövetség történeteiből beemelhettek volna több szívderítőbb hangulatú epizódot, de ki tudja ma már, milyen cél vezette a korabeli egyházi méltóságokat a gyönyörű templom enteriőrjének megtervezésekor. 
Kiadós liftezéssel juthat fel a látogató a dóm tetejére, akinek bírja a lába, az egy még kiadósabb lépcsőzéssel. A födém a támpillérekkel, a megszámlálhatatlan toronnyal, tornyocskával, kőcsipkével, karcsú faragott ívvel, túlzás nélkül kőrengeteg benyomását kelti. Akár el is lehetne benne tévedni, de szerencsére gondoltak erre azok, akiknek ez a dolguk, és odaragasztott nyilakkal vezetik az ámuló szemeket. Éppúgy, mint az erdőben a fára festett jelek. 
Lassú léptekkel halad a sor. Mintha az Alpok valamelyik magasabban fekvő kőrengetegében járnánk. És lám, északra fordulván megpillantom a havas csúcsok egyikét. A Matterhorn – szüremlik ki az előttem beszélgetők szavaiból. Hm… hisz az már Svájc. Milyen közel van… A kiszögellésekben megállva készülnek a szelfik, és mivel Milánó szó szerint a lábunk előtt hever, városnézésre is alkalom nyílik. Az ódon formák közül kinézve idegen a szomszéd városnegyed csillogó üvegű felhőkarcoló csoportja, a Dóm tér melletti híres neves II. Viktor Emánuel “pláza” közelebb áll stílusában. Bár jobban szemügyre véve lelepleződik, hogy tizedannyit sem dolgoztak rajta a kőfaragók. Az olasz félsziget királyságait Olasz Királysággá egyesítő uralkodóról elnevezett épület ad otthont a világ legdrágább divatmárkái üzleteinek, nem kis mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy Milánó a földkerekség divatfővárosává vált. 
Fél óra “sziklamászás” után lassan ráébrednek az egyik lépcsőtől a másikhoz érkezők, hogy a lift bizony csak az épület derekáig hozta őket. Mégis megunhatatlan a hosszú túra a legmagasabb pont irányába. Hol a térre nyílik kilátás egy középkori arc gallérja alatt, hol egy ablakon lehet lepillantani a dóm épületének belsejébe. Rám a legnagyobb benyomást az hely tette, ahonnan semmi más nem látszott, csak maga a toronyerdő. Innen lassacskán már lefelé vittek a lépcsők, megpihentem tehát.
Utolért az a poétikus hangulat, ami még odalenn, a téren megfogott, a “Majlandban” járt magyar bakák nótájával kapcsolatban. A tornyok…
A kék égbe szúró csúcsukkal olyanok, mint egy nyárfasor. És rajtuk – mi más – egy-egy szent szobra. Kányádi Sándor verse szólal meg a lelkemben:
“valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod”
Nem tudom járt-e itt kedvenc erdélyi költőm, ha igen, alighanem gondolt volna saját soraira, töprengésére létről, nemlétről. Vagy csak meglepte volna, hogy a szálfa termetű tornyok mindegyikén “gyújtja, és oltja a csillagot” valaki. Egyszer, rég, a vad nárciszok virágzásának idején Székelyföld erdeiben jártam. Az oroszhegyi polgármesterrel, Bálint Elemér Imrével a természet zöld katedrálisának neveztük a fölénk boltosuló hatalmas fák ágainak, leveleinek zöld kupoláját. Akkor, és ott, itt és most, egyaránt kicsinek éreztem magam az óriások árnyékában. Mint Kányádi:
“valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem”
Ésik Sándor
