Irinyi Károly professzorról beszél Szőke Domonkos történész

 Debrecen-történet – mentalitástörténet

Irinyi Károly-3.jpgIrinyi Károly a Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelem Tanszékének professzora volt, a hallgatóság körében az egyik legkedveltebb tanár. Népszerűségét imponáló felkészültsége, önálló történelemszemlélete, remek előadói készsége, őszinte, színes egyénisége alapozta meg. A tudomány világa még nagyon sokat várt volna tőle, amikor viszonylag fiatalon elragadta a halál. Szőke Domonkos egyetemi docens évekig a közelében élt, közös szobájuk volt. Ő ismerte talán legjobban a kollégák közül. Kérdéseinkre ő válaszol.

– Mikor ismerte meg Irinyi professzort? Tanársegédje volt?

– Nem voltam tanársegédje, de tanítványa voltam. 1966-ban egyetemi hallgatóként ismertem meg. 1971-ben, végzés után idekerültem a tanszékre, az ő közelébe, s attól kezdve őszinte tiszteletem az ember, a tudós, a pedagógus iránt csak növekedett. Vagyis nem csak szakmailag, morálisan is példaképemnek tekintettem. Akkor ő még docens volt. Legkorábbi, legmaradandóbb, legmeghatározóbb emlékem róla a rendkívüli kisugárzása, hogy ne mondjam, egyéniségének a varázsa. Ezt tudásával, alkatával, habitusával, megjelenésével érte el, amit erősített kellemes orgánuma.

– Nagyon jóképű férfi volt, akibe általában szerelmesek voltak a nőhallgatók.

– Ez is hozzátartozott az egyéniségéhez, de hát én férfiként beszélek. Egyetemi pályafutásom során többektől kaptam motivációt, indíttatást, de a döntő hatást Károlynak köszönhetem. Ez a későbbiekben úgy is megmutatkozott, hogy még azt is mondogatták nekem, úgy viselkedsz, mint Karcsi, talán parodizálod? Ez az öntudatlan azonosulás lecsapódása volt. A fiatalember, ha valakihez hasonlítani akar, szinte önkéntelenül is utánozza, másolni próbálja példaképe mentalitását. Sajnos egyre kevesebben vagyunk, akik az ő hatása alól indultunk. A mostani egyetemi generáció már azt sem tudja, ki volt Irinyi Károly, de a volt tanítványoknak Záhonytól Barcsig, vagy Biharkeresztestől Sopronig, ha a történelem oktatására gondolnak, avagy a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, akkor elsőnek Irinyi tanár úr neve, alakja, hatása jelenik meg a tudatukban. Nekem abban a szerencsében és megtiszteltetésben volt részem, hogy évtizedekig együtt laktam vele ebben a szobában, ahol most róla beszélgetünk. Itt éltünk együtt, ahol Irinyi tanár úr egy nagyon fontos parkolóhelyre talált. Tamási Áron szavaival: az ember azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne. Lefordítva köznapi nyelvre: Károlynak ezt a szakmai otthont a 312. szoba jelentette.

– A híres Irinyi testvérek, János és József is bihari származásuk voltak. Volt valami köze családilag hozzájuk?

– A kérdés önként kínálkozik, bizonyára sokan feltették Károlynak. Az Irinyi testvérek valóban bihari származásúak voltak, de neki semmi köze nem volt hozzájuk.

– Nyilván sokat beszélgettek szakmai kérdésekről, de szóba kerültek emlékek, emberi dolgok is. Ő Esztárban született. Beszélt esztári emlékeiről?

– Sokszor! Nagy mulasztásnak tartom, hogy bár többször megpendítette, menjünk ki együtt, hogy megmutassa azt az egyszerű falusi környezetet, ahonnan elindult, ez valahogy elmaradt. Nagyon sokat beszélt szülőfalujáról, indíttatása körülményeiről, érzelmi kötődéséről, a falusi tradíciókról. Érdekes – alföldi parasztcsaládokban ritkaság – egyszem gyerek volt, ez elég szokatlan.

– Tehát első generációs értelmiségi volt?

– Igen, a legelső generációs értelmiségi, aki bekerülve Debrecenbe, eljutott az egyetemre. Bárhogy faggatjuk és értékeljük az ötvenes éveket, azt a korszakot, amelyről nagyon sok negatívumot lehet mondani, többet, mint pozitívumot, de azt el kell ismernünk, hogy teret nyitott tehetséges népi származású fiatalok előtt.

– Említene néhány nevet?

– Például az irodalmár Kovács Kálmánt, Kiss Ferencet, Juhász Bélát vagy a történész Für Lajost mondhatom. Ezek a tehetséges népi származású fiatalok az egyetemet nem csupán szellemi műhelynek, de szentélynek tartották, erősen kötődtek hozzá, még nem tudván, hogy később rangos tanárai lesznek. Egy dolgot azonban még hadd említsek meg Esztárral, illetve e fiatalok származásával kapcsolatban! Azokban a kegyetlen ötvenes években a paraszti lakosság számára az egyik nyomasztó tehertétel a beszolgáltatás volt. Ők nyaranta kijártak aratni, mert azt tartották, hogy a szellemi munka nem lehet akadálya annak, hogy a nyári terményt be ne takarítsák. A barátok összefogtak, s egyik helyről mentek a másikra, családtól családig, két-három-négy napra aratni. Erről később is úgy beszéltek, mint becsületbeli feladatról, küldetésről: nem lehet az otthoniakat cserbenhagyni. Egyrészt mert nehéz idők járnak, másrészt mert áldozatot hoztak értünk.

– Mit gondol, honnan merítették ehhez az etikai inspirációt? A népi írók szellemi hatása volt ez?

– Részben igen. Ők mindannyian ismerték, tanulmányozták a népi irodalmat, az inspiráció kétségtelen. Érdekes azonban, ezt Karcsi többször emlegette nekem, hogy Veres Pétertől hallotta élete legnagyobb hatású világirodalmi előadását itt az egyetemen. Ez azért sajátos és szokatlan, mert a debreceni egyetemen jó színvonalú, rangos világirodalmi oktatás folyt és folyik, másrészt Veres Péter nem a világirodalmi előadásairól nevezetes. De ő mindvégig úgy emlékezett rá, hogy tőle hallott először Ibsenről megragadó, nagyon magvas gondolatokat. Ez határozottan megragadt bennem. De ahogy a Karcsival való beszélgetésekre emlékszem, az etikai helytállás parancsa középiskolai oltás is volt. Ő a debreceni református gimnázium növendéke volt, részben onnan hozta magával ezt a belső késztetést.

– Végül nem jutott ki Esztárra?

– Nem, sajnos, azóta is szánom-bánom, mert főleg az én hanyagságom miatt maradt el a látogatás. Pedig Károly gyakran szóba hozta illyési értelemben a gyökereket, a forrásokat, amelyek meghatározóak. Ő néhány holdas kisparaszti családból származott, de az ötvenes évek végén, a hatvanas években a szülők beköltöztek Debrecenbe. A földjükkel aztán valami probléma támadt. Az édesapja végül, úgy emlékszem, közalkalmazotti státusban szolgált.

– Az ő tudományos korszaka a dualizmus volt, tehát a magyar történelemnek a szabadságharctól az első világháborúig (1848–1914) terjedő periódusa.

– Igen, bár a Mittel-Európa-tervekkel kapcsolatban is végzett kutatásokat, azaz a dualizmus nemzetközi, egyetemes problémái is érdekelték. Azon elsők közé tartozott, akik sajátos vélekedést formáltak a XIX–XX. századi magyar történelemről. Az egyik újszerű megvilágítása az 1848/49-es események értékelése volt. Úgy gondolta, hogy ’48/’49 szemléletét nem lehet kizárólag a romantikus nemzettudatból levezetni, mert nemcsak Kossuth Lajos hatott, hanem Széchenyi István és Görgey Artúr is. 1848/49-ben heroikus nemzeti küzdelem folyt, de egyúttal kemény belső harc is a három személyiség, a három koncepció között. A régi történetírás megalkotta a hős (Kossuth) és az áruló (Görgey) ellentétpárt. Irinyi Károly úgy látta, és úgy oktatta, hogy történelmi korszakokat s benne a személyeket nagyon differenciáltan szabad megítélni, hiszen a forradalom nemcsak példaképeket teremt, de nagyon sajátos figurákat is, akik ugyancsak történelmi szereplők. Hadd tegyem hozzá, hogy Károlyban rendkívül erős magyarságtudat munkált, de mint történész kellőképpen tudott ellenpontozni. Sajátos felfogása volt az 1867-es kiegyezésről is. Azt tartotta, hogy 1867 reálisan vállalható alternatíva volt, nem veszteség, de nem is nyereség, nem zsákutca, de nem is győzelem, olyan paktum, amelyet dialektikusan kell vizsgálni. A magyar társadalomnak egy olyan lehetősége a Habsburg-monarchián belül, amely felnyitotta a polgári átalakulás, az ipari forradalom előtt a sorompókat, s a gazdasági élet viszonylagos felgyorsulását hozta. Így tanította akkor is, amikor a hivatalos vélekedés ’67 teljes elutasítására hajlott.

– Egy ponton meg tudom erősíteni, amit mondott. Egy előadásán hallottam, s máig megmaradt bennem, hogy a kiegyezésről szólva elmondta, az 1960-as Budapest köz- és lakóépületeinek nagyobb része még 1867 és 1914 között épült. Ez meglepő adat volt számunkra! Debrecen történetével is foglalkozott?

– Nagyon sajátos nézetei voltak Debrecenről, a városról, mint a magyarság keleti perifériájának egyik őrhelyéről. Nehezen tudnám bizonyítani, de valamiképpen Németh Lászlóhoz hasonlóan vélekedett, hogy ti. Debrecen az erősen centralizált, túlhangsúlyos Budapestnek lehetett volna szellemi, gazdasági ellenpontja. De azzal a sajátos debreceni szellemiséggel, amelynek megvolt a maga tradicionális vallási, politikai, gazdasági súlya, a polgári átalakulás kínálta lehetőségeket nem lehetett maradéktalanul kiaknázni. A cívisváros ugyanis részben a haladás éllovasa, a magyarságtudat őrhelye volt, ám ragyogóértékei ellenére a perifériára sodródás veszélye is fenyegette, mint ahogy az be is következett. Gondoljunk csak Nagyvárad és Debrecen fejlődési ütemének különbségére a dualizmus korában! Erről szól többek között A politikai közgondolkodás és mentalitás változatai Debrecenben 1867–1918 című posztumusz könyve. Ez a könyv tudománytörténetileg is új megközelítést hozott. Károly szerint ugyanis nem gazdaságot, társadalmat, politikát, szellemet kell kutatni, noha mindegyiknek megvan a maga indokoltsága és kutathatósága, hanem mentalitást, viszonyulást kell keresni, ami benne van az egyénben, az osztályban, a cívis-polgárban. Nem lehet egy emberben elválasztani azt, hogy eddig gazdasági, ettől családi, ez a műveltségi szelete, vagyis a különböző tényezők együtt alakítják ki a karakterét, a lelki alkatát, amelyben nehezen különül el politika, kultúra, viselkedésmód, szokásrendszer. Ez a rendkívül magas színvonalon megírt, gazdagon dokumentált dualizmus kori Debrecen-történeti munka a mentalitástörténetet volt hivatva ábrázolni, értelmezni, elhelyezni. Irinyi Károly Debrecen-képe valószínűleg sok olvasónak okoz meglepetést. Mítoszromboló, ugyanakkor történeti meditálásra és gondolkodásra késztetőírás. Hogy milyen volt az egykori Debrecen, azt talán ebből a munkából tudjuk meg igazán.

– De miért posztumuszként jelent meg ez a könyve?

– Ismeretes, hogy az 1970-es években Ránki György szerkesztésében kezdődött Debrecen történetének monografikus feldolgozása és kiadása öt kötetben. Irinyi Károly nagy ívű dolgozata a harmadik kötethez készült, s mert a sorozat e kötetének megjelenése hosszú éveket váratott magára, Irinyi Károly kézirata is az asztalfiókban maradt. Ő már nem érhette meg a kötet megjelenését, amelyet végül Gunst Péter szerkesztett. Károly kézirata azonban messze túllépte a kívánt terjedelmet, ezért a szerkesztő jelentősen megkurtította.A történelmi intézet vállalkozott a teljes kézirat kiadására. A megkésettség mögöttes okaként azonban számolnunk kell azzal is, hogy a könyv terjedelmű dolgozat szemléletével szemben fenntartások húzódtak meg. Irinyi Károly dualizmusfelfogása nem volt könnyen beilleszthető a baloldali marxista értékrend szerint fogant kötetbe. A szerzői, írói késedelemhez szerintem ez a bizalmatlanság is hozzájárult.

– Életében viszont megjelent és nagy szakmai sikert aratott a Benda Kálmánnal közösen írott nyomdatörténet.

– Ez a vállalkozás legalább olyan alapmű, mint később néhány Irinyi által jegyzett munka. Ezzel a nyomdatörténettel debütált Károly, mint tudós. Nagy megtiszteltetés volt a fiatal kutató számára, hogy Benda Kálmán elfogadta szerzőtársának. Mellette megjelenni szakmai elismerést jelentett, rangot adott.

– Egyszóval megszerezte a szakmai respektust?

– Irinyi Károly szakmai felkészültségét, előadói kultúráját és íráskészségét nagyra tartották a történettudományi intézet szakemberei, köztük a vezető történészek is. Jól ismerték, mert ő ügyelt arra, hogy a pesti kollégákat minél többször meghívja debreceni szereplésre. A nyitottság híve volt ugyanis, azt tartotta, hogy több szem többet lát. Féltékenység nem gyötörte, mert nem szenvedett a kisebbségi érzéstől.

– Kinek volt ő voltaképpen a tanítványa?

– A debreceni egyetemi tanárok közül szorosan senkihez sem kötődött. Legközelebb Hajnal István szociológiai történetlátása állt hozzá. Nagyon szerette a polgári radikálisok értékrendjét, Szekfű Gyula színes megelevenítő képességét.

– Irinyi Károly szakmai kiválóságát méltatjuk, mégis viszonylag későn lett professzor. Ennek mi lehetett az oka?

– Idejében megírta a kandidátusi disszertációját, ki is nevezték docensnek. De az ő szakmai előmenetelét mindig hátráltatta a hivatalos politikának nem tetsző, vele divergens, sok ponton feleselő tudományos állásfoglalása, amelyet még a hetvenes évek politikai légkörében is nehezen respektáltak. Említettem, hogy kutatásainak súlypontjában 1848/49, illetve 1867 és a dualizmus kora állt. De neki volt egy harmadik érdeklődési területe is. Ez a két világháború közötti korszak jellegének a megítélése. A hivatalos történettudomány ezt a korszakot akkor fasizmusnak, szélsőséges, menthetetlen ellenforradalmi korszaknak bélyegezte. Már hallgató korunkban tapasztaltuk, ő abban volt nagy, hogy a történelmi kérdéseket árnyaltan, adatgazdagon tudta megjeleníteni. Károly megközelítésében a két világháború közötti korszak nem fasizmus, hanem egy nagyon ellentmondásos, kétségtelenül jobboldali ideológiai jegyekkel leírható rezsim volt, a hárommillió koldus országa. Ő is így látta és jellemezte, ugyanakkor azt is látta, hogy a rendszer bizonyos értelemben értelmiségi vagy paraszti gyökerű elemeknek a felemelkedését, szűk határok között bár, de lehetővé tette. A Horthy-rendszer az ő értékrendjében nem volt egyértelműen fasizmus, differenciált elemzése szerint a politikai struktúrában megvoltak a különböző tendenciák, a jobboldali, baloldali és harmadikutas képződmények.

– Ő tagja volt a pártnak? Úgy tudom, 1956-ban nem „pörkölte meg” magát. Nem emlékszem vele kapcsolatban semmilyen megtorlásra.

– 1956 előtt népi indíttatású társaival együtt tagja volt az MDP-nek. Úgy emlékszem, éppen 1956 őszén nősült, a forradalmi eseményekben talán ezért sem vállalt jelentékeny szerepet. Soha nem tartotta azonban 1956-ot ellenforradalomnak, ezt persze a katedrán nem hangoztathatta, hiszen az állásával játszott volna. 1956 után, bár többször kapacitálták, nem lépett be a pártba. A Kádár-rendszer korszakának nagyon kritikus, de nem mindenben szembehelyezkedő figurája volt. Tény, hogy szelleméhez méltó állami feladatot sohasem kapott, nem volt még dékánhelyettes sem. Maximum szakszervezeti funkciót ruházták rá, de ő azt is komolyan vette.

– Szeretett a hallgatókkal foglalkozni?

– A kedvenc foglalkozásai közé tartozott, már-már hobbija volt a hallgatókkal való foglalkozás. Legjobban az előadást, mint műfajt kedvelte. Mi nagyon sokat beszélgettünk barátilag igazán intim, közvetlen, emberi dolgokról is, például a sikerről, a kudarcról. Mint fiatal, induló egyetemi embert ezek a kérdések természetesen engem is foglalkoztattak. Emlékszem, egyszer úgy fogalmazott, ahhoz, hogy az ember igazán sikeres legyen, sok tényező, szorgalom, tudás, tehetség, kapcsolat stb. szerencsés összejátszása szükséges. Fontos szerepet töltenek be az embertől független, rajta kívül álló, objektív körülmények is. Az igazi nagy siker keveseknek adatik meg. Egy dolog azonban kizárólag magán az emberen múlik: a XII-es terem hallgatóságát neki kell meghódítania. S ez a karrier csúcsa!

– Irinyi professzor életvidám ember volt, szeretett társaságban dalolni, mulatni. De hivatásos énekes is volt. A debreceni Kodály kórusban még azután is fellépett, miután a kórus professzionista énekkar lett.

– Ez az ő színes egyéniségének egy másik gyakorló terepe volt, amin nem nagyon tudtam őt követni. Ennek ellenére, ha van valami zenei ismeretem, ami a hangszeres zene, főleg a barokk körébe tartozik, azt tőle tanultam. Úgy gondolom, hogy a vokális zene, a közös éneklés olyan érzelmi rezonanciát hozott ki belőle, amit másképp nem tudott megélni. A kórusmuzsikának lehet valami általam felfoghatatlan mágikus hatása. Úgy láttam, hogy ő rendkívül komolyan vette, s valami kedélyt felszabadító hatást, nyugalmat keresett és talált benne. Gyakran voltam viszont vendég a kondorosi kertjében, amelynek külön varázsa volt. Nagyon szerette ezt a kertet, ahová sűrűn meghívta a kollégákat. Főztünk, kapáltunk, s valósággal élveztük, hogy munka közben is lehet eszmét cserélni, tudományról vitázni.

– Mit jelentett számára a család?

– Sokszor találkoztunk családilag, olykor összejártunk. Felesége, Valika, a Kossuth Gyakorló Gimnáziumnak volt nagyon megbecsült tanára, két stramm fiú édesanyja. Károly családi kötödése szintén sajátosan „irinyis” jellegűnek mondható. Nem volt vallásos, legalábbis, ha a vallást hagyományos teológiai-hitbéli alapon értelmezzük, de ha etikai értékrendnek tartjuk, amely az ember viselkedését, napi szokásait befolyásolja, akkor Károly ezeket a normákat következetesen betartotta. S e normarendszerbe beletartozott a család is.

– Váratlan halála nagyon megdöbbentő volt, nemcsak azért, mert sosem betegeskedett a viszonylag fiatal professzor, de azért is, mert abban az évben a történelmi intézetnek több halottja is volt.

–1988 augusztusában történt, ebben az időszakban ő a Nyári Egyetemen szokott előadni. Ezt is nagyon fontosnak tartotta, a magyar szellem, a magyar kultúra egyik kitárulkozási lehetőségének. Éppen abban az évben hozta nekem szóba, hogy előbb-utóbb be kellene kapcsolódnom, hogy legyen, aki adott esetben felváltsa, helyettesítse. Úgy váltunk el a tanév végén, hogy jövőre bedobnak a mélyvízbe, de szeptemberben amúgy is találkozunk. S aztán váratlanul jött méltatlanul korai halálhíre. Egy rendkívüli termékenynek ígérkező tudományos pálya szakadt félbe. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a betakarítás ideje jött volna az életében.

Bakó Endre

***

IRINYI KÁROLY (született 1931. augusztus 15-én Esztáron, elhunyt 1988. augusztus 9-én Debrecenben) történészprofesszor. Elemibe Bihar megyei szülőfalujában járt, középiskolai tanulmányait a debreceni Református Főgimnáziumban végezte, tanári diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett. Ugyanott kezdte oktatói és tudományos pályáját. Fő kutatási területe a XIX. század második felének, a dualizmus korszakának politikatörténete. Benda Kálmánnal közösen megírta A négyszáz éves debreceni nyomda 1561–1961. című könyvét. Fő műve: Mittel-Európa tervek és az osztrák–magyar politikai közgondolkodás, 1973. Születésének hatvanadik évfordulójára Politikai gondolkodás-műveltségi áramlatok címen tanulmánykötetet adott ki a KLTE Történelmi és Klasszika Filológiai Intézete. Posztumusz könyve: A politikai közgondolkodás és mentalitás változásai Debrecenben, amiért posztumusz Csokonai-díjat kapott. 

SZŐKE DOMONKOS (született 1946. július 13-án Visznek községben) történész, egyetemi docens. Iskoláit Heves megyei szülőfalujában kezdte, Gyöngyösön végezte. Egyetemi tanulmányokat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen és Moszkvában folytatott. Ezerkilencszázhetvenegyben szerzett diplomát. Attól fogva a Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Intézetének oktatója immár docensi minőségben. A történelemtudomány doktora.Kutatási területe a XX. század magyar eszmeideológia története, különös tekintettel a konzervatív áramlatokra. Főbb művei: Modernizációés/vagy népiség? 1994; Nemzet, középosztály, reform, 1994; Veres Péter, 1996; Szellem és politika, 2001; Szellemi ideológiai viták Magyarországon 1939–1952.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése