Végvári Lajos művészettörténészről beszél Máger Ágnes festőművész

 A művészet papja, az értékeket védő katona

vegvari_lajos-3.jpgVégvári Lajos művészettörténész professzor az élete nyolcvanöt esztendejéből az utolsó harminchármat Miskolcon töltötte. S bár gyermek- és ifjúkorában minden szállal a Dunántúlhoz kötődött, a pannon tájtól kapott élményt, hitet és kötelességtudást, majd választott hivatása sokáig Budapesthez kötötte. Az említett utolsó harminchárom év kapcsán igenis jussa Miskolcnak, hogy Végvári Lajost a saját fiának tekintse, és büszke legyen rá. E gazdag életpálya legkiemelkedőbb állomásairól Máger Ágnes festőművésszel, Végvári Lajos feleségével beszélgettem.

– Ki volt ez a rendkívüli ember? Honnan jött, honnan hozta magával ezt a csak rá jellemző szellemi muníciót?

– Zsirán született, Sopron megyében. Apját Végvári Jánosnak, anyját Maurer Teréznek hívták. Apai ágon a nemes Gosztonyi, anyai ágon pedig egy felvilágosult, polgári hagyományokat őrző család leszármazottja volt. Gosztonyi nagyapjával latinul kellett társalognia, a Maurer nagyapjával viszont magyarul és németül. Apai ágon „labancverő” birtokosok, anyagi ágon festők,egyházi méltóságok, jogászok, újságírók, vármegyei tisztségviselők voltak az ősei. E kettősség érződött szülei házasságán is, ez szőtte át egész gyermekkorát.

– Milyen személyiségű emberek voltak a szülei?

– Az apja erőteljes személyiség volt, négy nyelven beszélt, elképzelései, ítéletei megfellebbezhetetlenek voltak. Anyja ellenben termetre törékeny, művelt asszony, aki három gyermeknek adott életet: Lajosnak, Évának és Vilmosnak. A család sokat költözött. Lajos az elemi iskolát Sopronban kezdte. Törékeny, érzékeny gyermek volt, a mama csak úgy hívta: „Mein lieber Bube”. Leginkább a Maurer nagyapja bátorította: „Ha megkérdeznek, mi akarsz lenni, mondd azt: pap, csibész, katona. A papi hivatásnak anyád örül, ha katona leszel apád, én pedig azt szeretném, hogy huncut, csibész légy!” Elemi iskoláit viszont már Sümegen fejezte be, ahol apja a Hangya Szövetkezet boltját vezette. A városka mediterrán hangulata, a sümegi várrom természeti környezete intenzívebb élményt nyújtott számára, mint Sopron. Erős természetszeretetét Sümegnek köszönhette, és persze szüleinek, akikkel sokat kirándultak. 1929-ben beiratkozott a sümegi Kisfaludy Reálgimnáziumba. 1937-ben érettségizett, előbb egy ügyvédi irodában, majd a Sümeg és Szentgrót című hetilapnál újságíróként dolgozott.

– A családban, a gimnáziumban, Sopronban és Sümegen megszerzett szellemi muníció birtokában biztosan többre vágyott, minthogy egy kisvárosi hetilap újdondásza legyen…

– Valóban. Érettségi bizonyítványa alapján vizsga nélkül felvették a Pázmány Péter Tudományegyetemre, francia–magyar szakra, de apja kívánságára átiratkozott jogra, majd végül a bölcsészetnél kötött ki. Művészettörténetet, esztétikát és irodalomelméletet tanult, diplomát is az utóbbiakból szerzett. Somogyi József szobrász-, Bod László, Seres János, Cziráki Lajos, és Veress Pál festőnövendékekkel életre szóló barátságot kötött. A jövő művészeivel kötött barátságok alakították kritikai érzékét, megtanulta avatottként szemlélni a művészetet. Kedves, nagyra becsült professzorai, mint Hekler professzor klasszikus görög művészetről szóló előadásairól vagy Kerényi Károly mitológiai előadásairól időskorában is „regényeket” mesélt. Egyetemi padtársai, akik később szakmájukban hírességek lettek – mint például Karinthy Ferenc író, Somlyó György költő, Radocsai Dénes művészettörténész –, valamennyien Szerb Antal „holdudvarához” tartoztak. Általuk ismerkedhetett meg ő is a nagy íróval, aki szelídsége miatt az Aljosa nevet ruházta rá. Szerb Antal hívására került még egyetemistaként a Fővárosi Népművelési Intézetbe tiszteletdíjas előadónak. Ekkor került kapcsolatba a későbbi Új Holdasokkal: Mándy Ivánnal, Nemes Nagy Ágnessel, Pilinszkyvel, ugyanis előadássorozatot kezdett A világirodalom nagy drámái címmel. Előadói készsége magával ragadó volt, már akkor nyolcszáz–ezer embert vonzott. 1943 őszén vonult be katonának a légvédelemhez. Bélvattán a tüzérezred parancsnoka lett.

– Született bölcsészként milyen katona volt?

– Jellemző kedélyére és a háborúhoz való hozzáállásához, hogy hóvár építésére és hócsatára adott parancsot. Ezrede át akart állni az amerikaiakhoz, de ezt a német elhárítás megneszelte és Csehországba, Brünnbe, Prosztejovba irányították őket. Ott a csehekkel együtt dolgoztatták, így hamarosan kapcsolatba került a cseh nemzeti gárdistákkal, akikhez aztán átállt. A háború végén, 1945 tavaszán viszont a szovjetek elfogták, és Szibériába hurcolták. A láger, ahová ő került, tizenkét ezer főnyi foglyot őrzött.

– Szellemileg hogyan viselte a fogság körülményeit?

– Életigenlő természete, „homo ludens” mentalitása a fogságban is megsegítette. A lágerben is kultúrával foglalkozott. A hétvégeken kötelező „davaj kultúr” programokon előadták Goethe Faustjának rövidített változatát, majd Schiller Don Carlosát. Közreműködött a Berlini Rádió Tánczenekara, hisz ők is ott raboskodtak. Újságszélekre készített magyar–orosz szótárt, ezt a nyelvet is tűrhetően megtanulta.

– Fizikálisan hogyan bírta a lágert?

– Még a fogságban sem ette meg a faggyús birkahúst és a napraforgóhéj-pogácsát! Szívesebben evett kölest, vadhagymát, ivott fenyőteát. Így, ha csontra fogyva is, de aránylag egészségesen térhetett haza 1947 őszén.

– Idehaza mi várt rá?

– Rövid időn belül házasság. 1948-ban házasságot kötött volt egyetemi társával, Henszelmann Lillával, a híres röntgenológus lányával. Visszakerült a Fővárosi Népműveléshez, majd Pogány Ö. Gábor hívására a Fővárosi Képtárban vették alkalmazásba. Ebben az évben védte meg doktori címét Sümeg műemlékei című disszertációjával. Három évig volt a Magyar Nemzet műkritikusa. Magyar otthonok címmel nagyszabású kiállítást rendezett, melyben a festmények korabeli enteriőrjükben szerepeltek a késő barokktól a csőbútorig bezárólag. A kiállításnak sikere volt, de a korabeli politika nem nézte jó szemmel. Pár hónap után lebontották. Mindez nem szegte kedvét. Miháltz Pálnak, Domanovszky Endrének, Hincz Gyulának, Egry Józsefnek, Nagy Istvánnak, vagyis a kortárs művészeknek szervezett kiállításokat. 1950-ben Goda Gábor kinevezi a Fővárosi Képtár igazgatójává. A helyzetét nehezítette, hogy a képtárba helyezték Szántó Juditot, József Attila egykori élettársát, továbbá Oelmacher Anna festőművészt, a szocialista művészcsoport tagját. Az új jövevények azután nem titkolták, hogy pártszempontból rossz véleményük van igazgatójukról. 1950-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a Képzőművészeti Főiskolán adott elő.

– Ez az az időszak, amikor hazánkban is megkezdte „diadalútját” a szocreál. Végvári Lajos mindezt hogyan viselte el?

– Nehezen, egyre nehezebben. Mindig fájdalommal beszélt erről. Emlegette, hogy lebontatták a Fővárosi Képtárban rendezett jugoszláv kiállítást, főleg Mesztrovicsot kifogásolták. Aztán beköltöztek a képtárba az Államvédelmi Hatóság képviselői. Ez volt az első szovjet beavatkozás a művészet világába. Hamarosan brosúrákat kaptak a művészek egy tervezett kiállításhoz, témajegyzékkel együtt, például: „a nép képviselői lefoglalják a gyárakat, hős határőreink disszidáló kapitalistákat fognak el a határon”. A zsűribe meghívták a munkásosztály képviselőit is, például Szőcei elvtárs sztahanovista esztergályost. 1953–1954 között a Szépművészeti Múzeum igazgatóhelyettese lett, s mint ilyen, aktív szerepet játszott a Nemzeti Galéria megnyitásának szervezésében. Egry József halála után emlékkiállítást rendezett, amelyet bezárattak, mondván, rontja az V. kerületi dolgozók ízlését. A politikai élet egyre rosszabbra fordult. Koncepciós perek követték egymást, Végvári Lajost is többször kihallgatták, hiszen öccse, Vilmos Rajk egyik bizalmi emberének a lányát vette feleségül. Abszurdum, hogy a Sztálin-szobor pályázatot a párt vezetői, Rákosi, Gerő, Révai és Farkas Mihály zsűrizték! Végvári Lajos egyre több konfliktusba került kollégáival, Pogány Ö. Gáborral, Aradi Nórával. Ezután a Szépművészeti Múzeum pártszervezetének taggyűlésén kizárták a pártból. Mivel a múzeumi életben lassan ellehetetlenedett a tudományos munka, Lyka Károly meghívását elfogadta, és a Képzőművészeti Főiskola tanszékvezetője lett. A főiskolán Rabinovszky Máriusszal és Lykával tökéletes volt az együttműködésük. Ezekben az években barátkozott össze Bernáth Auréllal, Pátzay Pállal, Ferenczy Bénivel, Borsos Miklóssal is. Különösen sokat jelentett számára Szőnyi István barátsága, aki akkor már a főiskolán tanított. A főiskolai munka lehetőséget adott arra is, hogy dolgozzon a Munkácsy-nagymonográfián. 1956 tavaszán elkészült egy része, amelyet kandidátusi disszertációként nyújtott be.

– S eljött 1956 ősze…

– Az új tanév, 1956 ősze sok meglepetést hozott. Rákosit leváltották, megalakult a Petőfi Kör, a növendékek készültek az október 23-i demonstrációra. Végvári a diákjaival részt vett az eseményekben, de a szovjetek bejövetele után óvta a növendékeit. A húga, Éva, aki Zeneakadémiára járt, disszidált Bécsbe, majd Amerikába ment. A nehéz hónapokban egyetlen vigasztalása az írás maradt. Monet-ról írt monográfiát. Később, 1958-ban az Akadémia kiadásában megjelent Munkácsy-nagymonográfiája magyarul, németül, később franciául, majd oroszul. 1959-ben Delacroix-ról írt könyvet.

– A magánélete hogyan alakult?

– 1960-ban új házasságot kötött Gergyessy Mária doktornővel. E házasságból – amely tíz évig tartott – két gyermek született: György és Ágnes. Sok előadást és cikket vállalt, hogy a szükséges anyagiakat megszerezze. Éjjel írt, nappal előadott.

– Kikkel foglalkozott?

– Giottóról jelent meg monográfiája, majd Hals, Rembrandt, Vermer következtek. Szinte hihetetlen, hogy ezek mellett fotóelmélettel is foglalkozott, ő maga is kitűnően fotózott és laborált. Megalakította a NADAR fotótársaságot. 1967-ben az ESFIAP nemzetközi elismerését kapta fotózással kapcsolatos munkásságáért. Foglalkoztatta a fotózás értékeit új dimenziókba átemelő diaporáma műfaja. Itthon és külföldön minden diaporáma-fesztiválon jelen volt, előadott vagy zsűritag volt. 1962 és 1967 között sokat utazott. Hajózott a Földközi-tengeren, járt Ausztriában, Franciaországban, Itáliában, ahol ösztöndíjas is volt. Szerette Olaszországot. Rómát egyenesen imádta. Azt mondta, ha nem élhet Rómában, teljesen mindegy, hogy hol él! Itáliai tartózkodásai idején Amerigo Tottal barangolt. Nyaranta művésztelepet szervezett Egerben, Sárospatakon, Sümegen.

– Ön mikor és hogyan ismerte meg a professzor urat?

– Én 1967-ben nyertem felvételt a Képzőművészeti Főiskolára festő szakra. Személyes ismeretségünk ekkor kezdődött, bár én már előtte is ismertem. Kirakatrendező-növendékként bejáratos voltam a főiskolára, ahol minden szombaton zeneórákat tartott. Műegyetemisták, bölcsészek, sokan más egyetemekről, mind ott tolongtunk a nagyelőadóban, hogy hallhassuk. Beszélt az adott történeti háttérről, a zeneszerzőről és a műről, csak ezután hallgattuk a zenét. A villanyt lekapcsolta, hogy nagyobb legyen a beleérző képességünk. Ezekről a zeneórákról kábultan távoztam. Általa tanultam meg a komolyzenét szeretni és igényelni. Művészettörténet előadásain mindig ugyanazon a helyen ültem. Egyszer távol maradtam az óráról, és ezt észrevette. Elmondása szerint ez hívta fel a figyelmét, hogy utánam érdeklődjön. A tanulmányi osztályon, ahol egyébként is kéthetente jelentkeznem kellett politikai priuszom miatt, átnézhette adataimat, önéletrajzomat. Egy alkalommal behívott tanszéki szobájába és elbeszélgettünk. Leginkább az utolsó zeneóra anyagáról, Honegerről, mert a számomra addig ismeretlen zeneszerzőről, a szokatlan hangzásról kérdezgettem. Beszélgetéseink rendszeressé váltak, művészeti témakörön kívül személyes dolgokról is beszélgettünk. Vonzó, szép férfi volt. Ötvenévesen teljesen ősz, tele energiával, lobogással. Mindig sietett, nyitott kabátban járt, sokat dohányzott. Utóbbiról házasságkötésünkkor leszokott. Barátság, szép emberi kapcsolat alakult közöttünk. Mindent jelentett. Ő lett az apám, hiszen az igazit gyermekként elvesztettem, a férfi, akire felnézhettem, a tudós, akit tisztelhettem, akitől tanulhattam. Udvarias és tapintatos volt, nem sürgette az időt, 1971-ben a diplomám évében az akkori rektortól, Domanovszky Endrétől kérte meg a kezemet, s csak utána édesanyámtól. Kortársai és barátai közül sokan nem helyeselték kapcsolatunkat a nagy korkülönbség miatt.

– Kapcsolatuk elmélyülésével új helyzet állt be mindkettőjük életében. Illetve attól a pillanattól elkezdődött egy új élet, méghozzá egy teljesen új helyen, Miskolcon.

– Incipit vita nuova… valóban új élet kezdődött számunkra 1971 őszén, mikor Miskolcra költöztünk. Minden vagyonunk négy bőrönd tartalma volt. Előző házasságából pár könyvet, személyes apróságokat, ruháit tudta elhozni, nekem meg nem volt kétbőröndnyi holmimnál több. Tartalmát tekintve ecsetek és festék kivételével ugyanaz, mint az övé. Pető János képzőművész közvetítésével jöttünk Miskolcra. A Herman Ottó Múzeum művészettörténészt keresett, lakást is ígértek. Miskolcról nem sok élményem volt. Párszor kirándultam Bánkúton, s csak a „világvégi” Marx téri átszállóhely rossz emléke maradt bennem. A miskolci állomás még ezen is túltett. Nekem, aki Szombathelyen születtem, az állomás környéki sivárság mélyen szívembe markolt. Emlékszem, a budapesti nyüzsgés után mennyire kétségbe voltam esve jövőnket illetően. Lakás nem várt, mert az előző művészettörténész eladta, így Pető Jánosék fogadtak be. Három hónapig laktunk náluk, csak hálával tudok önzetlen segítségükre gondolni! Ezt a szállásunkat több albérlet követte, ami néha a kollégiumi szintet sem ütötte meg. Sokszor nehézségbe ütközött még ruháink tisztán tartása is. Mennyi elszántság és bizalom kellett részéről, hogy budapesti barátait, minden komfortot odahagyva, velem kezdjen új életet! Természetesen sok pártfogónk akadt, köztük Csabai Kálmán festőművész, akinek szívügye volt, hogy minél előbb rendezett körülmények közé kerüljünk. 1972. február 26-án kötöttünk házasságot a diósgyőri házasságkötő teremben. Közben Bárczi Béla, akkori tanácselnök segített, hogy a Diósgyőrben épülő tízemeletes házak egyikében szövetkezeti lakáshoz jussunk. A lakást baráti kölcsönökből fizettük ki.

– Hogyan indult az új életük?

– Nagy volt a boldogság! Első bútorainkat magam fabrikáltam hűtőláda- és tv-dobozokból, melyeket textillel vontam be. Kaptunk néhány leselejtezett iskolapadot, és máris kész volt az összkomfort! Férjem elkezdte a múzeumi munkát. Hogy fejlessze a városi képtárat, sok művet szerzett a minisztérium gyűjteményéből, és megismerkedett az egyik legsokoldalúbb magyar műgyűjtővel, aki a városban élt, dr. Petró Sándorral. Katalogizálta a gyűjteményét, majd Petró halála után a műtárgyait besorolta a Herman Ottó Múzeum Képtárába. A szépen felújított épületben sikerült egy átfogó, sokoldalú kiállítást létrehoznia, mely kétszázötven év magyar művészetét mutatta be. Másik munkahelye a Miskolci Galéria volt, ahová kiállításokat szervezett Rippl-Rónai, Gadányi Jenő, Kernstock Károly, Herman Lipót műveit bemutató tárlatokat. Részt vett a miskolci Fotógaléria alapításában, ahová számtalan kitűnő fotográfust hozott: Dozvald Jánost, Eiffert Jánost, Féner Tamást, Jung Zsenit, az osztrák Georg Gaudernakot. Közülük sokan diaporámával is foglalkoztak. Több szemeszterre terjedő előadás-sorozatot tartott a debreceni egyetemen dr. Ujváry Zoltán néprajzprofesszor meghívására. Majd a miskolci egyetemen művelődéstörténeti és Biblia-történeti előadásokat tartott. Megszervezte a Műbarátok Körét. Jó viszonyban volt Szabadfalvi József professzorral, aki a Herman Ottó Múzeum igazgatójaként a leromlott intézményből az egyik legjobb magyar múzeummá fejlesztette a miskolci intézményt. Az elmúlt évtizedben részt vett a Gyárfás Ágnes által alapított bölcsészegyesület munkájában, és megszervezte a művészettörténeti tanszéket. Nagy öröm volt számára, hogy visszaköltözött Amerikából Szalay Lajos, aki mestere volt a magyar nyelvnek.

– E miskolci évtizedek legfelejthetetlenebb szakaszát „boldog aranykornak” nevezték. Miért?

– Tényleg ez volt a boldog aranykor! 1974-ben született Zsófi lányunk, aki szintén szakmabéli lett, díszletés jelmeztervező. Férjem nagyszerű, csodás apa volt. Sokat foglalkozott, játszott Zsófikával, babakocsiban kitolta az erdőig is, amíg én festettem. Sokat kirándultunk, gyalogoltunk a Bükkben.

– Hogyan teltek a mindennapjai?

– Korán kelő volt. Reggel 8-kor már verte az írógépet és tizenegyig, délig dolgozott. Beosztotta az idejét, rengeteget olvasott. 1979-ben a Derkovits utcai műteremlakások egyikébe költöztünk, melynek kis kertje baráti találkozók, sütögetések színhelye lett. Édesanyja, Riza nagyi házasságunk kezdetétől velünk volt és sokat segített. Miskolcon nem alakult ki művészbaráti körünk, csak közvetlen szomszédainkkal, Seresékkel és Csabaiékkal jártunk össze. Miskolci barátai az orvostársadalom krémje: Török Pál, Marton György, Aszódi Imre, Szombathy Zsigmond és felesége voltak. Velük Lajos- és Ágnes-napokon sok kellemes együttlétünk volt. Ilyenkor szerette a hagyományosabb ételeket, például a marhasültet, ismerte és gusztussal válogatta az ételekhez illő borokat. Miskolci élete alatt tizenkét könyvet írt és számtalan tanulmányt. Ezek közül jelentősebbek: Tudod-e mi a művészet? Ez közös munka volt, én illusztráltam. A szép fénykép, a Szinnyei Merse Pálról írt tanulmánykötet, Az európai művészet története, és tanulmánykötet Seres Jánosról, Holló Lászlóról, Szalay Lajosról, Szőnyi Istvánról, Bernáth Aurélról. Élete utolsó éveiben a szépírás felé fordult. Több önéletrajzi könyve jelent meg: Életem a vár alatt, Önarckép tollal, Tempesta. 2000-ben Miskolc város díszpolgára lett. Gazdag életművet hagyva maga után nyolcvannégy évesen távozott közülünk 2004-ben. Ez élete rövid summázata – a társ szemszögéből. Ő még rövidebben így fogalmazta meg: „Így éltem e kis hazában, és remélem, megfeleltem valamennyire Maurer nagyapámnak. Itt próbáltam lenni a művészet papja, az értékeket védő katona és csibész, aki túl tudta élni a század emberpróbáló szörnyűségeit”.

Hajdu Imre

***

VÉGVÁRI LAJOS (született 1919. augusztus 28-án Zsirán, elhunyt 2004. május 29-én Miskolcon) művészettörténész, a művészettörténeti tudományok kandidátusa. A budapesti egyetemen szerzett diplomát 1943-ban. Ugyanabban az évben a Fővárosi Népművészeti Intézet munkatársa lett. 1948-tól a Fővárosi Képtár munkatársa, 1950–1953 között igazgatója. 1954-ben a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, 1954–1981 között a Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető tanára. 1971-től Miskolci Herman Ottó Múzeum tudományos főmunkatársa. Elévülhetetlen érdemei vannak a Miskolci Képtár megalapításában és gazdagításában. Számos művészettörténeti könyv, monográfiaszerzője. Kitüntetései: a Munka Érdemrend ezüst- és arany fokozata; Köztársasági Kereszt; Ipolyi Arnold-emlékérem; Miskolc város Pro Urbe Díja, Miskolc díszpolgára; Sümeg díszpolgára; Borsod-Abaúj-Zemplén megye Alkotó Díja, a Magyar Fotóművész-szövetség Életműdíja.

MÁGER ÁGNES (született 1944. március 14-én Szombathelyen) festőművész. Diplomát 1971-ben, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett, azóta Miskolcon él és alkot. Fontosabb munkái: Szekrényes szárnyas oltár (Miskolc jezsuita templomának a kápolnája);Szárnyas oltár Eglisan (Svájc); Veronika-oltárkép (Vatikán auditórium); Ináncs, Szendrő plébánia-templomának secco-képei. A Dante-bronzbiennalé rendszeres résztvevője. A Miskolci Irodalmi Szalon alapítója. Kitüntetései: Derkovits-díj (1972), Kondor Béla-díj (2000).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése