Kemény Lajos főorvosról beszél Loós Tibor tüdőgyógyász

Legyőzte a morbus hungaricust

Kemény Lajos.jpgHa tbc, akkor Kemény doktor – a fogalom és a név évtizedeken át összetartozott Szabolcs-Szatmár megyében. Kemény Lajost 1951-ben, mindössze harmincévesen nevezték ki a Megyei Tüdőgondozó Intézet vezetőjének. Megadatott neki az a kivételes lehetőség, hogy megszervezte a megye tüdőgondozó-hálózatát és a tervszerű megelőző munkát, amelynek eredményeként – több évtized után – a tüdőbaj Szabolcs-Szatmár-Beregben megszűnt népbetegség lenni.

A főorvosról Loós Tiborral beszélgettem, aki a nyíregyházi gyermek-tüdőgyógyintézet főorvosa, majd a megyei kórház gyermektüdőosztályának osztályvezető főorvosa volt.

– Mit kell tudni Kemény Lajos indulásának körülményeiről?

– Mondhatjuk, nyitott könyv az élete, hiszen publikációiból s a róla írottakból szinte minden tudható. 1921-ben a nyíregyházi tanyavilágban született, a szülei pedagógusok voltak. A jó hírű Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett, és katonai pályára készült, de édesapja az orvosi egyetemre íratta be, ami első évben – mivel máshová készült volna – elég keserves volt a számára, de aztán megszerette.

– Hogyan alakult a pályakezdése?

– A pályakezdése nem volt könnyű, mert a háború sok mindent felforgatott. A későbbi szakválasztásban az is közrejátszott, hogy a katonai szolgálatát az ipolysági kórház alorvosaként a csont-tbc-osztályon töltötte. 1946-ban lett a megyei kórház orvosa. A belgyógyászaton kezdte munkáját, ahol ismét lehetősége volt foglalkozni tbc-s betegekkel. Ekkoriban – mint később elmondta – menet közben könyvből próbálta megtanulni a speciális gyógykezelést, mert az egyetemen ilyesmire nem készítették fel. Aztán megváltozott a munkaköre, az OTI ellenőrző főorvosa lett, de a tüdőgyógyászat már „megfertőzte”: heti két-három alkalommal kijárt a vásárosnaményi tüdőgondozóba, majd – otthagyva főorvosi munkáját – elment a debreceni klinikára, hogy tanuljon, majd letegye a szakvizsgát.

– Ezt feltehetően alig várták Nyíregyházán…

– Valóban. Hazahívták, és azonnal kinevezték a megyei tüdőgondozó intézet vezetőjének. Harmincévesen kapta meg ezt a megbízatást, amit több mint három évtizeden át látott el.

– Arról van-e adat, hogy hány ember vett részt a szűréseken?

– 1951–54 között napi 400-500 ember átvilágításos szűrését végezték el, és sokan kerültek folyamatos gondozásba. Egyébként Kemény Lajos nagy munkabírására jellemző volt, hogy vezetői munkaköre ellenére nap mint nap részt vett a betegek vizsgálatában, felvételeket készített, s havonta végigjárta a megye összes tüdőgondozóját, részben ellenőrzés céljából, meg azért is, hogy tud-e valamiben segíteni. 1955-től megszervezték a szűréseket az iskolákban, üzemekben is, ami azért volt lényeges, mert ha beteget találtak, be tudták hívni a családtagokat, s hamar megtalálták a fertőző forrást. Lassan javultak a feltételek is, újabb gépeket kapott a gondozóhálózat, s egy idő után már Nyíregyházán is végezhették a bakteriológiai tenyésztést, ami addig csak Budapesten volt lehetséges.

– Hogyan ismerkedett meg Kemény Lajossal?

– Amikor én Nyíregyházára kerültem, Kemény Lajos már a megyei tüdőgondozó intézet vezetőjeként dolgozott, rendkívül nagy energiát fektetve abba, hogy létrehozza a szűrő-, megelőző, gyógyító- és gondozóhálózatot. Megüresedett honvédségi, határőrségi és régi uradalmi épületek felhasználásával és átalakításával részben gyógyító fekvőbetegosztályokat, részben elkülönítést is alkalmazó zárt intézeteket létesítettek. Érkezésem idején már működött a fehérgyarmati tüdőgondozó, majd sorra adták át a hasonló intézményeket Gáván, Tiszalökön, Nagykállóban, Nyíregyházán, Baktalórántházán és Vásárosnaményban. 1958-ban az újfehértói gondozó átadásával fejeződött be a hálózat kiépítése, így a csaknem hatszázezres megye minden lakosa harminc kilométeren belül ellátáshoz juthatott.

– Így kapcsolódott a munkája Kemény Lajos tevékenységéhez…

– Igen, a munkánk Kemény Lajossal akként kapcsolódott, hogy én a kórházi munkahelyemről minden héten háromszor bejártam a tüdőgondozóba. Megalapoztuk a Calmette védőnői hálózatot, majd szép lassan kialakult a munkamegosztás. Napi munkámban a kórház igazgatója volt a felettesem, és nagyon sokat segített Moskovits Károly, aki akkor a megyei egészségügyi osztályt vezette. Az ő érdeme volt, hogy a Bencs-villában rendezhettük be a gyermektüdőosztályt. A gondozói tevékenységet Kemény Lajos irányította. Nekem is ő teremtette meg annak a feltételeit, hogy hetente rendszeresen eljussak a vidéki gondozókba, és ellenőrizhessem a Calmette-védőnőket is. Megszervezte a szükséges konzíliumokat a gyermekosztályra és a tüdőgondozóba. Később a járási kórházak gyermekosztályait vezető főorvosokkal is gyümölcsöző szakmai kapcsolat alakult ki.

– A tüdőosztály kiemelten fontos volt a megyében, ahol a tbc szinte népbetegségnek számított. Mit kell tudni erről a kórról?

– A tuberkulózist a gyakorisága miatt nevezték morbus hungaricusnak is. Az egyes orvosi iskolák az évszázadok során többféle gyógymóddal kísérelték meg betegeik gyógyítását. Ezek közül a Németországból eredő klimatikus szanatóriumi kezelés világszerte elterjedt, és sok beteg számára előnyös volt. Igazi eredményt azonban csak a gyógyszeres kezelés hozott, azon belül is a gyógyszerek kombinációjával megvalósított terápia. Miután Robert Koch felfedezése nyomán bebizonyosodott, hogy a betegség járványos, az azt okozó baktériumok pedig cseppfertőzéssel terjednek, fokozatosan előtérbe került a betegség megelőzése is. 1953 óta az újszülöttek már BCG-védőoltásban részesültek. A háború után az ötvenes évek elejéreközepére érett meg a helyzet a megelőző program megszervezésére és kiterjesztésére, amelynek keretében az egészségügyi kormányzat fokozatosan létrehozta a tbc – és külön a gyermek-tbc – szakfőorvosi hálózatot. Az én feladatom a gyermektüdőosztály megalapítása volt, amelynek helyéül a megyei egészségügyi vezetés a Sóstói úti Bencs-villát szemelte ki.

– Akkoriban a Kossuth utcán volt a tüdőgondozó, elég mostoha körülmények között…

– Bár azonos helyen volt a két gondozó, a gyerekek a felnőttekkel nem keveredhettek. Mi az udvar felől másik bejáratot készíttettünk, külön várónk és laboratóriumunk volt, egyedül a röntgen volt közös, igaz, akkor nagyon sokat röntgeneztünk, méghozzá átvilágításos módszerrel. Ebben a szétválasztásban Kemény doktor nagyon jó partner volt, ő is azt tartotta, hogy igenis el kell különíteni a vizsgálatra jövő felnőtteket és gyerekeket, külön személyzet is kell, legalábbis a laboratóriumba. Végül a Szabolcs-Szatmár megyei kórház 13. osztálya, a gyermektüdőosztály 1955. március 8-án nyílt meg a már említett Bencs-villában. A kezdetben huszonöt ágyas osztályon csecsemő- és kisdedkorú tbc-s betegeket kezeltünk. Ezekben a korosztályokban volt a legsúlyosabb – nem ritkán halálos kimenetelű – a gyermekkori gümőkor. Betegeink egy részét – köztük több súlyos tuberkulózisban szenvedőt – a megye kiváló gyermekorvosa, dr. Dohnál Jenő osztályáról vettük át. Szeptemberben érkezett meg az első orvos munkatársam, dr. Lőrinczy Margit. Szinte mindenki – orvos, nővér, ápolónő – bent lakott az osztályon, hiszen hajnaltól késő estig tartott a munka. A napi élelmet a megyei kórházból lovas kocsin hozták. Később – a mándoki iskolaszanatórium megszűnése után – hozzánk kerültek az ottani kis betegek is, ezért iskoláztatási jogot kaptunk, a mi iskolánk a borbányai iskola kihelyezett részlege lett, és általában rehabilitált tbc-s pedagógusok oktattak nálunk. Betegeink állapotát röntgenátvilágítással követtük. Egy idő után a tudományos munka alapját is megvetettük, voltak külföldi vendégeink is, tudományos tanácskozásokat rendeztünk. Szép időszak volt.

– Tüdőgyógyász körökben sokat beszélnek arról, hogy a tuberkulózis elleni küzdelemben sok olyan orvos vett részt, aki maga is szenvedett a betegségtől, így bele tudta élni magát a morbus hungaricus problémába. Igaz ez?

– Alighanem igen. Például 1951-ben az Egészségügyi Minisztériumba került osztályvezetőként dr. Mosolygó Dénes, aki maga is kétoldali tuberkulózisban szenvedett. Ő a munkatársaival – felismerve a sokéves gondokat – az egészségügyi hálózaton belül külön csoportokat hozott létre, majd 1960-ban megalkották a tbc-törvényt is. Más híres tüdőgyógyászokról is tudtunk, akik tüdőbetegségből kigyógyulván lettek elkötelezettjei a tbc elleni harcnak. Magyarországon egyébként még az ötvenes évek elején is sok gyermek halt meg tbc-ben. Az egészségügyi kormányzat nagy erőfeszítéseket tett a helyzet javítása érdekében. Az iskolás gyermekeket tuberkulinoltásban részesítették. Ez nem védőoltás, hanem úgynevezett próbaoltás. Ha az oltás helyén nyolc milliméternél nagyobb göb és pír keletkezett, azt mutatta: a gyermek vagy átesett a tuberkulózis fertőzésen, és a szervezetben már ellenanyag termelődött, vagy a próbaoltás idején volt tuberkulózisa. Ha göb és pír nem keletkezett, azt mutatta, hogy a szervezet fogékony a tbc-re, vagyis a gyermek nem védett a fertőzéssel szemben. A tudósok keresték a megoldást, ami meg is történt: a Calmette és Guérin által előállított BCG-oltóanyag védettséget adott, ellenállást fejtett ki a tbc-vel szemben. Meg kellett küzdeni az emberi ellenállással is. A szülők ugyanis féltették gyermekeiket a BCG-oltástól, s nagyon gondos meggyőző munkára, felvilágosításra volt szükség, hogy megértsék, éppen a kicsinyek érdekében van szükség erre az oltásra.

– Milyen szerepe volt a technika fejlődésének a tbc megelőzésében?

– Mindenki tudja, ha egy vizsgálatért utazni kell, azt az emberek halogatják. Így volt ez a tbc-szűrés esetében is. Az ötvenes évek második felében, a hatvanas évek elején az ernyő-fényképezőgépek hozták meg a gyökeres változást, mert az eszközök révén maga a szűrőszolgálat mehetett el a községekbe. Öt brigád öt géppel járta a megyét tervszerűen és rendszeresen, továbbá – Kemény Lajos kiváló szervezőmunkája nyomán – eredményesen is. 1964-től évente minden lakost megszűrtek a megyében. A szűrés kötelező volt, ami nekem nem nagyon tetszett – mint általában semmi, ami kötelező. Tudtunk arról, hogy tőlünk Nyugatra vagy Amerikában a felvilágosítás, a meggyőzés volt az alapvető, a kötelező jelleg helyett inkább ezt szerettem volna meghonosítani én is. Az eredmény azonban látványos volt. Az áttörés a hatvanas években történt meg, erre az időre alakult ki Szabolcs-Szatmár-Beregben az ország egyik legjobban szervezett hálózata. Ekkor nyerte el a megye a Korányi-serleget, amelyet a megelőző-gyógyító munkáért kaptunk. A hetvenes években már egyre kevesebb új beteg került a szolgálat látókörébe. Nagyon nagy eredménynek számított, hogy az országos rangsor utolsó helyéről a harmadik helyre került a megye.

– Lépést tudott-e tartani a kórházi hálózat a Kemény doktor csapata által felderített betegekkel?

– Gyarapodtak a kórházak is. A statisztikákból tudható, hogy Kocsordon 120 felnőtt, Gacsályban 90 krónikus, Nyírbélteken 80 csonttébécés hellyel bővült a gyógyítóhálózat az ötvenes évek közepén. Mándokon iskolaszanatórium nyílt, és ide tartozott az általam létesített gyermektüdőosztály is. Az áttörést azonban a sóstói erdőben 1964-ben átadott 300 ágyas tüdőszakkórház jelentette, amelynek igazgató főorvosa az addig Kocsordon gyógyító Pálfy Roland lett. Később mi is odaköltöztünk, az új, korszerű épület legfelső emeletén rendeztük be az ötvenágyas gyermektüdőosztályt.

– Éppen Pálfy Roland mondta nekem, hogy Kemény Lajos kiváló szervező volt, aki igen munkabíró, szorgalmas emberként hasonló jó munkát követelt meg a beosztottjaitól is, de ezért nem mindenki kedvelte. Külön érdemének tartotta, hogy a fontos rendeletek végrehajtását a legprecízebben személyesen is ellenőrizte. Ezzel a ténykedésével sem szerzett sok barátot magának. Ön is így látja?

– Ez valóban így van, de általánosságban is igaz, hogy a szigorú utasításokkal élő vezetőket nem mindenki kedveli. Viszont az is igaz, hogy barátságos, laza vezetői stílussal aligha lehetett volna elérni, hogy a tbc-vel legjobban fertőzött megyék közül a legjobb mutatókkal rendelkező megyék közé kerüljünk.

– Kemény Lajos nem volt könnyen beskatulyázható ember. Ennek voltak külső megnyilvánulásai is. Amikor én megismertem a megyei tanács újonnan kinevezett egészségügyi osztályvezetőjeként, meglepett, hogy a dolgozószobája fehér helyett narancssárga volt, és a falakon a saját készítésű gyökérdíszeit helyezte el. Észrevették, tulajdonítottak jelentőséget az ilyesminek?

– Hogyne. Az ergonómia, színdinamika ismert, később másutt, a kórházakban is alkalmazták – különösen a halványzöldet –, csak akkor volt még szokatlan, amikor ő festetett színes falat. Egyébként a természetes gyökérdíszeket maga kutatta fel, erdőben, szőlőskertben, amerre csak járt. Kereste a különleges alakzatokat, amelyeket aztán aprólékos munkával megtisztított, konzervált. Nem volt két egyforma darab. Közülük sokat őriz ma is a fia, de néhány a munkatársaihoz is elkerült.

– Volt-e más kedvtelése?

– Nagyon szeretett fényképezni, majd később filmezni. Nyugdíjba vonulásakor közvetlen munkatársai is filmfelvevőt, egy akkor nagyon korszerű Super 8-as kamerát vettek neki ajándékba. Használta is, de – mint ismert – a videó hamar lekörözte a filmfelvevőket.

– Milyen kapcsolatban volt a munkatársaival, kollégáival?

– Nem volt bratyizó típus, de nem is zárkózott el a társasági élettől. Volt egy víkendháza a császárszállási tónál, oda többször hívott társaságot, nemegyszer voltam én is ott a feleségemmel. Olyan rácpontyot tudott készíteni, hogy annak párja a környéken nem volt.

– Kemény Lajos rám egy meglehetősen határozott ember benyomását tette. Ön milyennek látta őt?

– Jó szervező, határozott ember volt. Kicsit pattogósan beszélt, az ember hajlamos volt utasításnak venni a kéréseit is, éppen a hanghordozása miatt. Persze ez a keményebb, feltűnőbb – néha ellentmondást nem tűrőnek tűnő – hang lehetett a viszonylag alacsony termetének következménye is, nem tudom. Ugyanakkor nagyon segítőkész tudott lenni, sokszor az egészen apró jeleket is észrevette, s megtudakolta, mi a baj. Velem szemben általában udvarias volt, nem utasítgatott, inkább megbeszéltük a feladatokat. Én dolgoztam önállóan a „gyermekvonalon”, ő pedig intézte a felnőttek dolgát. Egyébként tudtam róla, hogy jó tanuló volt, és édesapja is kiváló, rangos tanító, az evangélikus elemi iskola igazgatója volt. Lajos már a családban megszokta a rendet, azt, hogyha valamit elhatároztak, következetesen végre kell hajtani. Ilyen szempontból ideális volt arra a feladatra, amit fiatalon megkapott. Az biztos, hogy az orvosi hivatásának élt az esküje szerint, és tűzön-vízen keresztülvitte azt a programot, amit az egészségügy országos vezetése rábízott. Ezért alkalmanként egyik-másik kollégájával voltak nézeteltérései, de különösebben nagy afférra nem emlékszem. Egy dologért viszont neheztelek rá: megyei osztályvezetőként sem intézte el, hogy egy korszerű tüdőgondozó intézet épüljön, arra csak mostanában kerül sor. Pedig osztályvezetőként nagy volt a tekintélye, talán pénz is akadt volna. De lehet, hogy éppen azért nem vette előre a tüdőgondozó megépítését, mert tartott tőle: azzal vádolják meg, hogy a saját szakterületét részesíti előnyben.

– Ez a tevékeny ember milyen volt nyugdíjasként?

– Természetesen ő sem tudott leállni. Hivatalos nyugdíjaztatása után – 1982 és 1988 között – még rendszeresen bejárt dolgozni. Aztán rajta is erőt vettek a betegségek. Ebben az időszakban kerültünk közelebb egymáshoz, gyakran emlékezve azokra az időkre, amikor mindketten nagy tempót diktáltunk a szakmai munkában. Minden apró ajándéknak, egy szelet csokoládénak úgy örült, mintha az tényleg valami nagy dolog lett volna. Élete alkonyán mindenkihez barátságosabb lett, melegebb volt a hangulat körülötte. Én egyébként egy dolog miatt különösen hálás vagyok Kemény Lajosnak. Neki köszönhetem, hogy leszoktam a dohányzásról. A hatvanas, hetvenes években már nagyon jól tudtuk, hogy az erős dohányzás és a tüdőrák között igen komoly kapcsolatok és okozati összefüggések vannak. Akkor ő mindenkinek megtiltotta a dohányzást a hivatalos helyiségekben. Egyúttal példát mutatott: ő, aki negyvenéves koráig szívta, egyik napról a másikra teljesen kiiktatta életéből a füstölnivalót. Nekem persze akkor nem tetszett a drasztikus tiltás, de nem volt ellenemre. A munkahelyen én sem szívtam, de otthon napi öt-hat szálat még egy darabig igen, aztán az is abbamaradt. Utólag borzasztónak tartom, hogy mit meg nem tettem: az autóban is dohányoztam, amikor hátul ültek a gyermekeink. Ma már ez elképzelhetetlen.

– Mit gondol, ha Kemény Lajos élne, elégedett lenne a mostani helyzettel?

– Nem tudom, hiszen már én sem vagyok kellően járatos a mai szakmai dolgokban. Értek a tuberkulózishoz, a diagnosztikához, elvégzek konziliárius feladatokat, de az epidemiológiai – járványügyi – helyzetet nem ismerem pontosan. Ez az ágazat ugyanúgy fejlődött az utóbbi évtizedekben, mint az orvostudomány más részei. Kétségtelen, aggasztónak tűnik, hogy mégsem tudtuk teljesen felszámolni a tbc-t, mint azt egy fél évszázaddal ezelőtt reméltük. Érdemes eltűnődni rajta: a nagy járványok bizonyos hullámzó mozgást „írnak le”, előfordul, hogy hosszú ideig nem találkozunk új esetekkel, aztán esetleg ismét nagy számban jelenik meg a betegség.

– Nagy kérdés az is, hogy a nagy népmozgás miként hat a megújuló tbc-re: talán behurcolják?

– Szerintem a felnőttek tuberkulózisa legtöbbször ma is a gyermekkori fertőzés fellángolásából keletkezik. Mindenesetre megszaporodtak nálunk a kiváltó okok: a munkanélküliség, az alkoholizmus, a drog, és külföldön az AIDS – amelyek közismerten melegágyai a tbc-nek. Ez is okozhatja, hogy most nem mondhatjuk ki határozottan: felszámoltuk a tuberkolózist. Ezért aztán úgy gondolom, ha dr. Kemény Lajos élne, és a régi helyén dolgozna, ugyancsak nagy sebességre kellene kapcsolnia a munkában, hogy azt a szintet elérje, amelyre az életében és a munkájában oly büszke volt.

Marik Sándor

***

KEMÉNY LAJOS (született 1921. július 10-én Nyíregyházán, elhunyt 2001. május 29-én Nyíregyházán) tüdőgyógyász főorvos. Debrecenben szerzett orvosi diplomát. Belgyógyászként dolgozott Nyíregyházán, majd szintén Debrecenben tüdőgyógyász-szakvizsgát tett 1951-ben. Ugyanekkor kinevezték a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tüdőgondozó Intézet vezetőjének, ezt a tisztséget 1982-ig látta el. A megyei tanács vb egészségügyi osztályának vezetője volt. Számos állami kitüntetés tulajdonosa. 1980-ban Nyíregyháza díszpolgára lett.

LOÓS TIBOR (született Szarvaskenden 1924. július 19-én) főorvos. A soproni evangélikus líceumban érettségizett, a budapesti orvostudományi egyetemen szerzett diplomát 1950-ben, majd a Szabadsághegyi Állami Gyermekszanatóriumban dolgozott. 1954-től osztályvezető főorvos Nyíregyházán. 1955–1973 között a gyermektüdőgyógyintézet igazgató főorvosa, majd a megyei kórház gyermektüdőosztályának osztályvezető főorvosa. 1978-ben kandidátusi fokozatot szerzett. 1989 óta nyugdíjas. 1993-ban Nyíregyháza díszpolgára lett.

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése