Prónay Gábor főorvosról beszél Csiba Gábor kórházigazgató

 Apostol a kórteremben

pronay_gabor-3.jpgPrónay Gábor Miskolc legendás hírű osztályvezető főorvosa volt, akit a gasztroenterológia nemzetközileg tisztelt szaktekintélyeként ismert a szakma. Ráadásul nemcsak kiváló szakember, hanem nagyszerű jellem is volt, akit szerettek és tiszteltek a munkatársai, beosztottai.  

1986-ban, a harmincéves osztályvezetői jubileumán az egyik beosztottja, Nagy György ezekkel a szavakkal méltatta: „Amióta csak ismerjük, csúfot űz velünk. Csúfot űz azzal, hogy nem öregszik, nem fárad, nem lankad. Napi négy–öt óra alvással zsinórban dolgozik. A lépcsőt kettesével szedi, az ehetetlen ebédet két perc alatt bevágja, frizuráját nem változtatja, a Wartburgját sem fékezi. Képes egyszerre több emberrel több témában kommunikálni, képes egyszerre egy fenékkel több lovat megülni. Mindenütt ott van, ahol elkordul egy gyomor, vagy megszólal egy vastagbél. Egyedüli hobbija – vesztünkre – a szakmája. Pedig ismeri a művészeteket, közvetlen társasági ember, a kerekasztalok kulcsfigurája és nem utolsósorban bámulatos céllövő, ám mégsem tudtuk – valamilyen társadalmi érvényesülésben igazán előbbre vivő – szenvedélyre rávinni. A memóriája szelektív. A betegek nevét, családját, személyes gondjait, rectoscopos leletét és tavaly előtti laboradatait fejből tudta. A rossz dolgokat viszont fejből elfelejtette. Nyomtalanul mentek át rajta az ágyúgolyók. Bátornak bátor. Ha véletlenül szembetalálta magát egy beteggel, nem futamodott meg, nem kiabált orvosért. Ha fel kellett írni egy receptet – akár magisztrálisat is –, nem rohant a könyvtárba. Tette a dolgát, megoldotta a feladatot. Ugyanakkor nem volt elég katonás. Honvédtiszti múltja ellenére semmi militarista tartás nem volt benne. Meleg szíve uszályában mi, közkatonák is önfeláldozó magatartásra kényszerültünk, s egész csapata erején felül teljesítve szolgálta a dolgozó népet. Nem tudott soha nemet mondani, így azután nem volt képes a törvényesen előírt, mindössze nyolc és fél órás munkaidőt se betartani.”
Íme, Prónay Gábornak mindössze ennyi „hibáját” lehetett összeszedni. A legendás főorvosról Csiba Gáborral, a miskolci megyei kórház főigazgató-főorvosával beszélgettem.

– Az imént idézett méltatásban említetteken kívül voltak a főorvos úrnak még más „hibái” is?

– Voltak, de ezek többségét én is inkább csak hallottam a régebbi kollégáktól, azoktól, akik hosszú éveken át együtt dolgoztak a tanár úrral. Például a jó pedagógiai érzéke ellenére gyenge oldala volt a szidás. Soha nem emelte föl a hangját, igaz, amikor ő megmondta valakinek a magáét, az illető megérezte az időváltozást annak ellenére is, hogy nem dörgött az ég, és nem sújtottak le Zeusz villámai. Az a fajta vezető volt, aki időnként tévedett, de aki ezt mindig beismerte. Mesélték róla, hogy nem volt elég szorgalmas a nyelvtanulásban. Köztudott, hogy napjainkban már mindenütt követelmény a nyelvismeret, s mindenki igyekszik valamilyen idegen nyelvet elsajátítani. Egyedül Prónay főorvos urat nem látta senki sem nyelvet tanulni. Mégis, ha volt valahol egy valamirevaló nemzetközi „összeröffenés”, őt kérték fel tolmácsnak mind az angolok, mind a németek vagy a franciák. A „hibái” közé tartozott az is, hogy az orvospszichológusok nemigen maradtak meg az osztályán. Szó szerint feleslegesnek érezték magukat. Ugyanis ha ez a szakállas, szemüveges, apostol küllemű és jellemű ember belépett a kórterembe, szemvillanás alatt csalhatatlan érzékkel megállapította, hogy kit kell egyszerűen és közvetlenül, kit pedig választékos módon megközelíteni, kit kell bátorítani, vigasztalni, megsimogatni, lecsillapítani vagy „elfenekelni”. Mert ez utóbbit is megtette! – Tudna erre példát is mondani? – Egy alkalommal magam is szem- és fültanúja voltam az alábbi jelenetnek. Tudni kell a tanár úrról, hogy nagyon kényes volt az étkezésre, haragudott a kövér emberekre. Az említett esetben egy – hogy finoman fejezzem ki magamat – nagyon molett nő feküdt az osztályon, és a hölgy kövérségét a tanár úr szóvá is tette. A hölgy érezte, tudta, hogy a kritika jogos, de megpróbált védekezni: „tessék elhinni, főorvos úr, én már csak vizet iszom és mégis”. Ettől a buta mentegetőzéstől a tanár úr úgy dühbe gurult, hogy mérgében azt mondta: „ezt a vizet szabadalmaztatni kellene: mennyi disznóhúst tudnánk előállítani vele”.

– Ön hogyan, milyen körülmények között ismerte meg a tanár urat?

– Először az édesapámtól hallottam róla. Ők egy korosztályhoz tartoztak, s édesapám körzeti orvosként szoros szakmai kapcsolatban állt vele, sőt nagy tisztelője volt. Jómagam szigorló orvosként találkoztam vele, és egy általa vezetett viziten is részt vehettem. Ezzel kapcsolatosan máig emlékszem egy kis jelenetre. Az egyik kórteremben az egyik beteg ágyánál a főorvos úr szájából elhangzott a szokásos kérdés: „hogy van?”. Mire a beteg visszakérdezett: „Tanár úr, mikor fog engem megoperálni?”. Nos, Prónay főorvos tudvalévően belgyógyász volt, tehát soha nem operált, mégis azt válaszolta a betegnek: „most azonnal, de tudnia kell, hogy ez lesz az első éjszaka, amit önnel töltök”. Nagy derültség kísérte ezt a kis párbeszédet. Később kórházi dolgozóként is találkoztam vele.

– Együtt dolgoztak?

– Ő akkor már nyugdíjas volt, de továbbra is a kórház alkalmazásában állt, s elsősorban a helyes életmód, az életvitel kérdéseivel foglalkozott. Megjegyzem, ehhez – idős kora ellenére – maga is személyes példát szolgáltatott. Például bent, a kórházépületben sohasem használta a liftet, mindig gyalogosan járt a lépcsőkön. A csodálkozóknak magyarázatként azt mondta: „minden egyes lépcsőfok egy nappal hosszabbítja meg
az ember életét”. Később a Fogyókúrás Szanatórium „apostolaként”, kitalálójaként is sokszor találkoztam vele. Ennek a szanatóriumnak a működését nyugdíjasként menedzselte, és kis csapatával nagyon figyelemre méltó eredményeket ért el.

– Prónay tanár urat sokan ismerték, ám az ismerősök többsége sem ismeri e gazdag életpálya minden állomását. Kérem, idézze fel Prónay Gábor életútját!

– 1922. október 12-én született Heréden. Az orvosi diplomát 1946-ban szerezte meg a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, majd a Purjesz professzor vezette belklinikán volt fizetés nélküli orvosgyakornok. Ott, a klinikán szerzett 1949-ben szakorvosi képesítést. Az ötvenes évek elején, miután behívták katonának, katonaorvos lett.

– Hogyan került Miskolcra?

– Egy szerencsétlen dysentériajárványt az akkori politikai hatalom – amely betegesen mindenhol beépített ellenséget keresett, s persze talált is – a népi demokratikus proletárdiktatúra elleni merényletnek „minősített”, és Prónay Gábor némi szerencsével ugyan megúszta a halálbüntetést, de 1953-ban megrovottként Miskolcra helyezték, az akkori Honvéd Kórház fertőzőosztályára. Aztán az 1956-os eseményeket követő vákuumban előbb a Semmelweis, majd az újonnan épült megyei kórház belgyógyászatára került osztályvezető főorvosnak. Prónay tanár úr hazánkban az elsők között ismerte fel, hogy a belgyógyászat gyors ütemű fejlődése, az orvostudomány általános művelésén túlmenően rákényszeríti az igényes orvost arra, hogy valamely részterülettel külön és elmélyülten foglalkozzon. Ő már nagyon korán, az 1950-es években a gasztroenterológiát választotta. Hazánkban az elsők között vezette be az endoszkópos vizsgálatokat, ami az akkori idők kezdetleges technikáját tekintve igen bátor, jövőbe látó cselekedet volt. Az utóbbi évtizedekben a száloptika bevezetésével az endoszkópia szédületes ütemben fejlődött, őt igazolván.

– Prónay Gábor a maga szakterületén úttörőnek számított?

– Ez egyértelműen elmondható róla. Prónay tanár úr az 1970-es, 1980-as évekre megteremtett Miskolcon egy figyelemre méltó gasztroenterológiai iskolát. A kezdetektől fogva igen élénk tudományos tevékenységet fejtett ki. 1968-ban védte meg kandidátusi értekezését a gyulladásos vastagbélbetegségek témaköréből. Alapító tagja – és évtizedeken át vezetőségi tagja – volt a Magyar Gasztroenterológiai Társaságnak, majd 1982től a társaság elnökhelyettesi tisztét is betöltötte. Vele kapcsolatosan feltétlenül meg kell említeni azt is, hogy a gasztroenterológián kívül az endoszkrinológiai, illetve anyagcsere-betegségek iránt tanúsított különleges érdeklődést, később pedig az elhízás mint népbetegség, illetve az egészséges életmódra nevelés került a munkássága homlokterébe. A munkásságát, a tevékenységét értékelve el kell mondanom, hogy több mint száz közleményt írt, továbbá egy könyv szerkesztője és négy könyvrészlet írója. A pályafutása során több mint négyszáz előadást tartott. Széles körű nyelvtudása lehetővé tette, hogy a nemzetközi tudományos életbe is bekapcsolódjon, így számos nemzetközi kongreszszusnak, kerekasztal-konferenciának volt a tagja, illetve levezető elnöke.

– Úgy tudom, nagyon sok tudományos szervezet is tagjai sorába választotta!

– Valóban. A teljesség igénye nélkül elmondhatom, hogy Prónay Gábor tagja volt a Magyar Belgyógyász Társaság vezetőségének, a Gasztroenterológiai Szakorvos-minősítő Bizottságnak, az Élelmezés- és Táplálkozástudományi Kollégiumnak, az Európai és Mediterrán Proctológiai Társaság vezetőségének, a Német Adipositas Társaságnak és a WHO Egészségügyi Munkacsoport rákmegelőző szervezetének.

– Ha jól tudom, idehaza sem csak a kórházon belül tevékenykedett…

– Így van. 1977-től volt a megye dietetikai szakfelügyelője, 1982-től pedig Borsod-Abaúj-Zemplén megye belgyógyászainak szakfelügyelője. Az ÉszakkeletMagyarországi régió számára kiemelkedő jelentőségű esemény volt, hogy 1979-ben megalakult a Miskolci Akadémiai Bizottság, s ezen belül Prónay Gábor az orvos- és biológiai szakbizottság elnöke lett. A kórházon kívüli munkájával kapcsolatban feltétlenül meg kell említeni a miskolctapolcai szanatóriumot is, hiszen vele kapcsolatban sokaknak az jut az eszébe: ő volt az, aki 1984-ben létrehozta hazánkban az első anyagcsere-fogyókúrás szanatóriumot.

– A gazdag szakmai tapasztalatát, kutatásainak eredményeit átadta tanítványoknak is?

– Természetesen. S nagyon is szeretett oktatni. Igen sok orvostanhallgató, belgyógyász és gasztroenterológus szakorvosjelölt, dietetikus, nővér tanulhatott tőle. A medikusoktatásban szerzett kiemelkedő érdemeiért 1982-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetem egyetemi docensi címet, 1986-ban a Debreceni Orvostudományi Egyetem tanári címet adományozott neki.

– A társadalom megbecsülte, és az érdemei szerint ismerte el Prónay Gábor munkásságát?

– Azt hiszem, igen. Leszámítva a pályafutásának egyes periódusait. Amíg élt és dolgozott, nagy-nagy tisztelet és szakmai elismerés övezte. Ennek jelei voltak a Kiváló Orvos cím, a Medicina nívódíj, a Friedrich László-, a Hetényi Géza-, a Soós József-, a Pro optimo in gastroenterológia emlékérmek, a debreceni egyetem Kiváló Oktatója címe, a Munka Érdemrend ezüst és arany fokozata. Sok ez vagy kevés? Azt hiszem, nem ez minősíti az embert. Sokkal fontosabb a szakma tisztelete valamint a betegek elismerése és szeretete. Márpedig ezekből bőven kijutott neki.

– Főigazgató úr! Ha napjainkban beállítana önhöz egy fiatal, frissen végzett orvos, aki hallotta már Prónay tanár úr nevét, s arra kíváncsi, ki volt ő voltaképpen, akkor mit válaszolna neki?

– Mindenekelőtt azt: nagy kár, amiért nem ismerhette személyesen. Jómagam nagyon szerencsés vagyok, hogy találkozhattam vele. S hogy miért gondolom ezt? Miért tartottam őt rendkívüli embernek? Nos, megmondom őszintén, nehéz „definiálni” a rendkívüli embereket, mert velük kapcsolatban nehéz csokorba szedni a lényeget. A rendkívüli ember virágcsokra sok szál szép virágból áll össze. Ebből most melyiket válasszam ki? A rózsát vagy a nefelejcset? Prónay Gábor rendkívül agilis, optimista beállítottságú, humán műveltségű ember volt. Mindig volt néhány kedves, megnyugtató szava a betegekhez, ami mély empátiás készségéről tanúskodik. A tanítványai sokat tanultak tőle, és nem csak arról, ami a szorosan vett orvoslást illeti. Tőle tanultuk meg, hogy a beteg lelki alkata, lelki problémái éppen olyan fontosak, mint a testiek. Sőt sokszor ez a döntő. Őszintén csodáltuk rendkívüli intuitív képességét, mely számos esetben segített, amikor a hagyományos orvosi logika már kimerült. Vezérlő elve volt, hogy szüntelenül fejlődni kell, és lépést kell tartani a fejlett orvostudománnyal.

– Prónay Gábor biztatta, ösztönözte a munkatársait arra, hogy lépést tartsanak a legfrissebb tudományos eredményekkel?

– Nyelvtanulásra, kongresszusi aktív részvételre, tudományos közlemények írására, külföldi tanulmányutakra, tudományos fokozat megszerzésére ösztönözte és segítette orvosait, s így az általa vezetett osztályt az ország egyik legkiemelkedőbb gasztroenteorológiai munkahelyévé fejlesztette. Vezetőként szerették és tisztelték beosztottjai. Mindig kész volt mások véleményének meghallgatására, esetenként ellenkező vélemények elfogadására is. Általános műveltségben is példát mutatott, irodalmi, képzőművészeti ismereteivel további megbecsülést és barátokat szerzett magának. Prónay Gábor negyvenhárom éven át gyógyított. Az élete utolsó órájáig dolgozott.

– Ezt szinte szó szerint lehet érteni? A nyugdíjaséveiben sem pihent?

– Számára a nyugdíjasévek sem jelentettek pihenést. Nem fékezte a tempót. Hetvenedik életévében a szikszói kórházból endoszkópos rendelésről útban hazafelé, Miskolc határában karambolozott és lelte halálát. Szegeden temették el, ott, ahol a fiatalságát töltötte.

– Eltekintve az olyan alkalmaktól, amikor a vele kapcsolatos emlékei felidézésére kérik, gyakran szokott a tanár úrra gondolni ma is?

– Igen. A halála óta több mint tíz év telt el, mégis gyakran gondolok rá. Találónak érzem az egyik közvetlen kollégájának, Nagy György főorvosnak a vele kapcsolatban írott gondolatait. Nagy György azt írta: „Az emberiség évezredek óta egy helyben siet, állandó újrakezdésben vagyunk, egy elrontott világot kell helyrehoznunk szüntelen. Ha látta valaki a kínai nagy falat mint meditációs objektumot, és a berlini falat, ugyancsak mint gondolatösztönző forrást, vagy bejárta az inkák földjét és a mai Csecsenföldet, megtekintette a kétezer éves tökélyt, a római Panteont és a közelmúltban leégett, s azóta újjáépített, korszerűsített Budapesti Sportcsarnokot, avagy emlékszik még a lebontott Nemzeti Színházunkra, és látja az azóta felépített újat, bizony nem könnyű meghatározni, hogy merre is haladunk. A társadalmi folyamatok megítélése ezeknél ráadásul sokkal bonyolultabb. Pilátus hezitált, a tanítványok elszéledtek, a nép vért kívánt. Jézust demokratikusan meghozott döntéssel keresztre feszítették. A mi jobb sorsra érdemes népi demokráciánk is kimúlt. Negyven éven át tartó keserves útkeresés során kitapasztaltuk, hogy az érdek nélküli társadalom nem megvalósítható. A csődbe jutott tankok megadták magukat az erős, demokratikus, haladó bankoknak. Most nem egy a jelszó, hanem új. Új szövetség kell, új morál, új demokrácia, új politika, új társadalmi normák. Évezredes a koreográfia. Szabad szelek szárnyán sziszeg szerte körülöttünk az eukonform magyartalanodás, a világkonform amerikanizálódás, a multinacionális tőkekonform-globalizáció. S hiába nyílnak a vigalmi negyedek, hiába vehetnek a homoszexuálisok gyereket, hiába a lágy drog és a kemény pornó, a Western Pub, a Las Vegas Casino. Az emberiség nem boldogabb, noha már skandináv lottó is kapható. A technikai fejlődést nem kíséri, még csak nem is követi az emberi humánum, az emberi lélek fejlődése. Mobillal a markunkban, kvarcórával a csuklónkon, internet-csatlakozású laptoppal a hónunk alatt, fülünkre tapadó CD-lejátszóval is lelkileg retardáltak maradtunk, primitív vademberből legfeljebb egy kissé intellektuális vademberré »fejlődtünk«. A történelem humánspecifikus fogalom. A történelem azt mutatja, hogy eddig minden társadalmi rendszer elég barbár volt, ha csak egy kis lehetősége is adódott rá. Márpedig ha az emberiség meg akarja találni önmaga méltóságát, jobban teszi, ha napjaink liberális tirádái helyett máris új értékrend után néz, a kvarcórákat újraállítja, netán kétezer évvel visszatekeri. Jobb világot csak jobb emberek tudnak teremteni! Erkölcs, hit, szeretet és humánum nélkül nincs jobb világ, bármekkora is a tőzsdeindex, a profitráta vagy a kamatláb. Prónay Gábor egy porszem volt az univerzumban, de Prónay Gábor jó ember volt. A szorgalom, a rend, a takarékosság, a család, a hagyományok, a tekintély tiszteletére, az egyszerű emberek megbecsülésére, a betegek szeretetére nevelte környezetét. Benne megfelelő arányban buzgott a szakmai hiúság, és cselekedett az emberi alázat.” Magamban úgy képzelem, hogy Prónay Gábor valahonnét fentről figyel minket. Talán az angyalok vitték oda, de szerintem maga a Jóisten. Aki azért csak elrendezi a dolgokat. Még azokat is, amiket mi a földön sohasem tudtunk elrendezni.

Hajdu Imre

* * *

PRÓNAY GÁBOR (született 1922. október 12én Heréden, elhunyt 1992. május 15-én Miskolcon) osztályvezető főorvos, címzetes egyetemi tanár. 1946-ban végzett a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, majd 1949-ben szerzett belgyógyász szakorvosi képesítést. 1956-után a miskolci Semmelweis Kórház III. belgyógyászati osztályára került vezetőnek, majd a BorsodAbaúj-Zemplén Megyei Kórház indulásakor a II. belgyógyászati osztály vezetője lett. Fő szakterülete a gasztroenterológia volt. A Magyar Gasztroenterológiai Társaság alapító tagja, 1982-től elnökhelyettese. Az 1979-ben megalakult Miskolci Akadémiai Bizottság Orvos- és Biológiai Szakbizottságának az elnöke. 1984ben Miskolctapolcán létrehozta az első hazai anyagcsere-fogyókúrás szanatóriumot. 1982-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetemtől egyetemi docensi, 1986-ban a Debreceni Orvostudományi Egyetemtől egyetemi tanári címet kapott. 1987 decemberében ment nyugdíjba. Kitüntetései: Kiváló Orvos, Medicina nívódíj, Friedrich László-, Hetényi Géza-, Soós József emlékérmek, a DOTE Kiváló Oktatója, a Munka Érdemrend ezüst, és arany fokozata.

CSIBA GÁBOR (született 1955. szeptember 14én Sajószentpéteren) általános sebész és traumatológiai szakorvos, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház főigazgató-főorvosa, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat miskolci csoportjának vezetője. 1974-ben végzett a bencés gimnáziumban Pannonhalmán. A Debreceni Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát 1981-ben. 1988-ban a Leuveni Katolikus Egyetem ösztöndíjasa. 1995-ben a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen egészségügyi menedzser szakot végzett. 1981–1991 között a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház traumatológiai osztályának a szakorvosa, 1991-től 2000-ig főigazgató-főorvos általános helyettes. 2000-től főigazgató-főorvos. Tudományos tevékenység, publikációk: A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház fejlesztési elképzelései és telephely-rekonstrukciója a megyei egészségügyi koncepció tükrében (szakdolgozat, 1995); A miskolci székhelyű kórházak információs rendszerfejlesztési programja (társszerző, 1999); Az e-technológia lehetőségei a kórházvezetést támogató költséghatékony információmenedzsment megvalósítására (társszerző, 2000). 1994-ben Pro Caritate érdemérmet kapott.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése

Csendes utcán

Hargitai Beáta alkotása …olyan csendességgel lopodzott be az utcába az idő, hogy senki nem vette észre ezt az alattomos munkát. Megkoptak fenn magasan a cserepek, kicsit beázott a homlokzati fal,... Tartalom megtekintése