„Apalád-Botpalád” – A Paládok

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből 

Botpalád.jpgA folyók árvízmentes magaslatán, az erdők kiirtásával nyert területeken keletkezett Paládokon állítólag már az őskorban is laktak emberek. Botpalád nevét már 1429-ben is Both palad alakban írták. 1410-ben Csaholyi Dienes birtoka volt. 1479-ben Malomvizi Kenderes János, 1490-ben pedig a Rozsályi Kún család is részbirtokot szerzett a településen. Amikor a XVI. század közepén a Csaholyi család fiú ága kihalt, a lányokat „fiúsították”, és innen iktatták be őket birtokukba. A XVIII. század végén a település főbb birtokosai a gróf Barkóczy, gróf Teleki, Kállay, Fülep, Pinkóczy, Tasnádi, Kozák és más nemes családok voltak. A helység legfőbb látnivalója, a református templom, 1812-ben épült, késő barokk stílusban. A Palád névre nem ismerünk megnyugtató magyarázatot. Egyesek szerint – ezt vallja Kiss Lajos is – talán a latin Paulusból való, magyar Pál becézett Pala változatának d– ( régebben gy) képzős származéka. A másik feltevés, miszerint a palaj, homokzátony szóból keletkezett, nem elég meggyőző. A helységnév előtagjában sokan a Bot személynevet, feltehetően a község egykori birtokosát vélik felfedezni.

Varga Zoltán, a világhírű botpaládi szövőnő férje, az egykori iskolaigazgató szerint, akivel a 80-as években beszélgettem, és aki 1200-ig igyekezett visszatekinteni a helység történetében, s a saját családját is egészen „Tuhutum táltosáig” képes volt visszavezetni, a Palád helységnév a mocsár, vizenyős terület jelentésű, latin palladiumból származik, és a Paládok, a ma már a határon túl lévő Nagy-, valamint Bot- és Kispalád neve is a feneketlen sárral hozható kapcsolatba. Botpalád azért Bot-palád – mondta – mert áradáskor gólyalábakon, bottal jártak a faluban az emberek. Én magam, mivel a sár miatt sokszor széles deszkákat raknak le még ma is, s a Palád patakon hajdan pallóhidak vezettek keresztül – „a paládi palló alatt folyik el a Palád-patak” –,a helységnévben a palló szót érzem benne.

A faluban kialakult törvénye van a szónak, a viselkedésnek, a szokásoknak, s csak úgy szabad mozogni benne, ahogy az állatoknak a karámban. A Paládok még a Túr-parti települések között is külön világ. Egy régi, szabadszájú mondás szerint „akit Nagypaládon meg nem lopnak, Kispaládon meg nem szólnak, és ha nő, Botpaládon meg nem b…nak, az akár ki is mehet a világból, anélkül, hogy bárhol is háborgatnák”. Valaha Kispaládon, húshagyókedden, a farsang utolsó napján, a hamvazószerda előtti napon, estefelé a legények végigvonultak a falun, a vénlányok ablaka alatt megálltak, és az – „Akinek van szüz leánya, hajcsa ki a szüz gujára” – kiáltást hallatták, illetve trágár dalokat énekeltek. „Keresztbe viszik még Paládon a létrát? A kispaládiak, a „huncut a bírót” hallván, állítólag faodúba terelték a sárgarigót. Meglátta ezt egy fészekrabló, felmászott a fára, de fennakadt. A többiek, hogy leszedjék, létrát hoztak, amelyet keresztbe vittek az erdőben, és minden fát kivágtak az úton. Egy másik anekdota szerint valamelyik Palád bírája a szájában tartott pipa szárába kapaszkodott, amikor a templomtorony magasában dolgozó kőműves munkája után nézett. Egy harmadik történet is szól a paládiakról. Az egyik fa odvában rigófészek volt, amit egy ember ki akart szedni. Belenyúlt, és a karja beleszorult a lyukba. Többen segítettek, de eredménytelenül. Az egyik felkiáltott: Hozzatok egy baltát! Le kell vágni a karját! Úgy is tettek. De most már mi legyen vele fél karral? „Nem baj az! – mondták – Jó lesz csordásnak!” „A juhásznak jól van dolga, egyik dombról a másikra terelgeti nyáját, fújja furulyáját, bú nélkül éli világát” – mondja a magyar népdal. „A ridekpásztornak csak nappaa van jó dóuga, mikoo a jóuszág mellett hever, a parasztnak ieccaka, mikoo az asszony mellett fekszik, de a csordásnak ieccaka is, hajnalba is, mikoo kedve szerint tülköli fee a falut, meg nappal is. A debrecenyi püspök is valaki, meg a debrecenyi kántor! Hát még a paládi csordás!” – mondta a botpaládi tehénpásztor.

A csordások tudták, hogy melyik borjúból lesz jó bika, melyik tinó való ökörnek, melyik üsző fejőstehénnek. A hozzáértő juhászok keze alatt jól ellett a birka, finom volt a gyapjú, kövér volt a bárány, tudták, hogy melyik növendék juh alkalmas kosnak. Az ügyes kondás is rögtön ki tudta választani a süldők közül a magkannak valót. A pásztorok tudtak gyógyítani, a juhászok körmöt vágni, gyapjút nyírni, a csikósok herélni, sőt operálni is. De a mezőgazdasági munkához nem értettek igazán. Ha egy paládi parasztembernek nem fogott a kaszája, azt mondták rá, hogy rossz paraszt, jobb esetben hogy nem jó a szerszáma, de ha egy botcsinálta pásztor nem szakszerűen vágta a rendet, kicsúfolták. „Ahá, csordás (juhász, vagy kondás), nem karikás ostor, görcsös, vagy kampós bot e héj!” – mondták neki.

A környékbeli helységekben a rossz nyelvek a „galád Palád” szójátékkal „köszörülik” a nyelvüket a két falun. Ha valaki, akkor én tudom, hogy mennyire nincs igazuk. Nekem Botpalád nemhogy nem „Galád”, hanem egyenesen „Családpalád”. Az a hely, ahol az én drága jó édesapám bölcsőjét ringatták, a mai napig is az „apaföldem”, az „Apalád”-om.  Apám hajdan bemutatta nekem és nővéremnek Botpalád „karakteres részeit”, a Felvég folytatásában lévő Domb-sor nevű cigánytelepet, a falu beépítetlen részét, az ősmagyar gyepű hangulatát éreztető Gyeptelket és Móra Ferencnek A hatrongyosi kakasok című meséjét idéző Hatrongyos utcát. Rögtön el is mesélte – „Kukurikú, Kelemen! Mit leltem a szemeten!” – az egy fületlen gombot a szemétdombon előkapirgáló „kan-tyúk” és társai történetét.

A Hatrongyos, ahogy a dél-alföldi Hódmezővásárhely, Kistelek és Ásotthalom helységekben, minden bizonnyal Botpaládon is a szegényebb emberek utcája volt. Akadt belőlük bőven. Ezeknél hamarabb „került ki” gyerek, mint malac, néhányuknak még tyúkja sem volt, vagy ha akadt is náluk egy-kettő, olyan megbecsült jószág volt, hogy az ágyra járt tojni, mint Petőfiéknek még a ládára is fölszállt „ej, mi a kő tyúkanyója”. A „baromfiatlanok” a csirkecsipogás helyett télen legfeljebb a szekérúton pipiskedő pipiskék „Két szűrt vigy, két szűrt vigy”, „Egyre se telik egyre se telik”-párbeszédét hallgathatták. Az ő „háziszárnyasuk” a varjú, vagy ahogy a Paládokon hívták, a „csóuka” volt, amelynek, főleg ha még zsenge, fiatal, kitűnő húsa van. Csak jól meg kell főzni, erősebb a leve és zamatosabb a „sűrűje”, mint a tyúké vagy akár a fogolyé is. A varjak elfogására valaha a környéken kétfelé nyíló, patkányfogó tőrt helyeztek el a hóban. Csalétkül – ha sikerült a malactartó módosabb gazdáktól szerezniük – disznóganéjt használtak. Manapság a Paládokon már nem „csóukáznak”.

A botpaládi szegény ember, akinek a jövője a két karjában és a munkakedvében volt, nem tett félre egy garast sem, nem gondolt a holnapra, nem úgy, mint a gazdagabb gazdák, akik kétszer szerették volna megenni az ételt is. Öblös, tágas, sonkákkal és degesz zsákokkal teli kamrájú nagygazdaházban lakó ember az én gyermekkoromban nem is akadt a zömében riggyent-roggyant szegény kalyibák, mákszemnyi ablakokkal ellátott házacskák alkotta Paládokon, ahol az a tréfás mondás járta, hogy „kétféle bolond paládi van , az eggyik, aki a másét kivánnya, a másik, aki a magajét haggya”, ugyanis egyiknek sem volt semmije, a másiknak sem. Emlékszem egy kerítésre, a Barta-rekeszre, és akkor, apámtól tudtam meg, hogy a családnévvel összekapcsolt köznév a sövény- vagy napraforgókóró-kerítést jelenti a faluban. Jártunk együtt a képzeletemben a nyitnikékek és kis rágcsálók „hibridjével” benépesített Cinegéres nevű erdőben, valamint a Csinzó-fokon, egy vízrajzi eredetű, eredeti nevű, a vadnyugati indián préri nevét idéző helyen, és megfordultunk a Csonárosban, ahol a csípőscsalán-rengetegben egyszer óriáspöfetegeket is találtunk. Paládi nagyanyám felszeletelte őket és rántott is ki belőlük.

Az itt vagy Milotán még csonárnak nevezett csalán Csaholcon, ahol van egy Csináros-éger nevű tábla, sőt a tőle viszonylag távol lévő Fehérgyarmaton is csinár. A Túr-hát egyik „lelke”, a Túristvándiban élő és alkotó Makay Béla nyugdíjas tanító, az én kedves barátom Gyógyítás fűvel-fával című könyvében (Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen) a gyógyító hatású növények közérthető leírását adja a hétköznapi emberek számára. A hajdan a botpaládi Csonárosban is tenyészett, a környéken csonár, csilán, csinár néven is ismert csalánról (235. l.) a következőket írja: „A csalán legértékesebb, legismertebb növényeink egyike. A vértisztításon kívül gyógyítja a reumát, köszvényt, cukorbajt, vízkórt, bőrkiütéseket, gyomor- és bélhurutot, köhögést, valamint vesehomok- és vizelethajtó és általános erősítő.” Kellett is mindig a csalánfőzet, mert a „reumás”, teszetosza, lassú embert meg a köhögős vászoncselédet nem sokba nézték errefelé. A paládiak – indiánok, India, már majdnem Indonézia – földrajzi érdeklődését tanúsítja, hogy Botpaládnak a tisztaberki határ közelében volt, a neve még ma is él, egy Szingapúr nevű dűlője is.

A Csinzó-fok előtagja a talán még a csinál igének is a tövét képező csín (Szatmárban csin) főnévből származik, amely az asztalos szakmában a furatot és a beleillő illesztőcsapot jelenti. A csinos (minden a helyén van nála), a csintalan (ki-kijön a „csinjából”) melléknevek és a csinján bánjunk vele (vigyázzunk, ki ne csússzon a helyéről) szólás is a csin származéka. A Csinzó folyamatos melléknévi igenév a furulyál-furulyáz alternatív formákhoz hasonlóan a z és l képzővel alkotott alakokban egyaránt létező csinol, csinoz ige z-s formájából jött létre, és azt jelenti, hogy beékelődő. A Csinzó-fok tehát a Túrba belefolyó, beleékelődő vízfolyást, eret jelenti. A Cinegéres az azon a területen elszaporodott kis rágcsálókról kapta a nevét. A vidéken ugyanis néhány állat neve elé – eleinte főleg a gyerekek miatt jöttek létre, aztán a felnőttek között is elterjedtek ezek a kedves formák – egy, a jellemző hangadásukat jelölő előtagot is odatettek. Így keletkezett a tehenet jelentő „búboci”, a disznóra vonatkozó „röfimalac” és az egeret „becéző” „cinegér” szó is.

A panyolai Száraz-kerice-hátat idéző Paládok száraza a környék legmagasabb fekvésű része. A talányos nevű, „mákonyos” hangulatú Máka egy nagy kiterjedésű dűlő, a Marója pedig egy homokos talajú határrész.

A Kispaláddal közösen használt, Irgó-Ilgó-Zilgó-ként, három „irgum­ burgum”-néven is ismert Csordalegelő elsősorban neve(i) miatt érdekes. Székelyföldön a Madarasi Hargita lábánál, Székelyudvarhely városá­tól 24 kilométerre, az Ivó nevű településen, csendes környezetben van az Irgó kulcsosházak nevű – az „ireg-forog” igepár első elemével feltehetően az idegenforgalmat „célzó” – vendégfogadó. A Palád-víz csatornát a Holt-Túrral összekötő Irgó-fok vízfolyás, amelyből a legelő neve is származik, minden bizonnyal forgókkal, örvényekkel teli, „irgó-forgó”, gyors vizéről kapta a nevét. A Fehérgyarmattal szomszédos Zsarolyánban van egy Kirgó-pallag nevű dűlő és egy Pirgó-patak. Az erecske valószínűleg a benne keletkezett – a pirgő-pörgő „ikerpörgettyűvel” jellemzett – kis örvényekről kapta a nevét. A paládi Szarvas-láz, amelyben valaha nemes koronájú nagyvadak tanyáztak, ma szintén legelő. A Liget fiatal nyírfaerdő. A Kenderesben korábban érdes levelű, magasra növő ipari rostnövényt termesztettek. A Palád patak és a Holt-Túr határolja a Kürtő-szeget – a tiszabecsi Kürtő rokonátés a tőle csak magánhangzóiban különböző Kurta-szeget. Mindkettőt, ahogy a sonkádi Hosszút, a zsarolyáni Hosszak- dűlőt, a tunyogmatolcsi Hosszú-rekettyét és Horgas-patakot, a panyolai Széles rekettyét, a kisnaményi Antal-tag-görbe -földet, a szatmárcsekei Tekeredőt és Keskenyt, a túristvándi Hajó-lapost, Horgast, Széles-égert és Horgas-égert is, a külseje alapján nevezték el.

A kürtő a nevét a kürttől kapta, ami eredetileg a szarut, a bizonyos állatok fején vagy homlokán lévő csontkinövést jelentette. Az ökör kürtőjét, azaz szarvát a pásztorok – már az ősmagyarok is – hangszerként is használták.  mindig meleg kürtő, a kemence eredetileg vesszőből font és sárral betapasztott, a pendelyéhez hasonlóan széles aljú, fölfelé keskenyedő, füstelvezető csatornája a macskák kedvenc tartózkodási helye volt Paládon. A gyerekeknek szóló „Kürtőre kandúr!”-mondás azt jelentette, hogy a „pulya” ne üsse az orrát a „nagyok” dolgába, „húzza be a farkát”, bújjon el a sutban.

Érdekes a minden bizonnyal a vékony, kapaszkodó növényi hajtást, de a kasza nyelének görbe fogantyúját is jelentő kocs, kacs szóból származó Kocsor-hát dűlő neve is. A kotor, mélyedést, gödröt létrehoz szóból származtatható Katros (Kotorós?) egy vizenyős terület. A felhányt földből és sövényből álló kerítést jelentő, szláv eredetű Garád helyén régen mocsáritölgy-, a mai Szilas területén pedig szilfaerdő állt. A Ló-kertben, amely Nagyszekeresen Csikó-kertként létezik, és amiből Túristvándiban és Szatmárcsekében is van egy-egy, hajdan kipányvázott páratlanujjú patások legelésztek, a Csík-gödör pedig egy olyan mélyedés emlékét idézi, amelyben fürge mocsári halfélék éltek. „Megválogatja, mint a juhász a pergőt” – hangzik az állandó szókapcsolatban. A botpaládiakat azzal is csúfolták, hogy a szóláshasonlatban is szereplő, apró harangocskát kötöttek a csíkokra, hogy észrevehetők legyenek, és így könnyebben kifoghassák őket.

Makay Béla Szabadtűzön című könyvében (Kötet Kiadó, Nyíregyháza, 1995. 16. l.), amelyben a Felső-Tisza vidékének halász-, vadász- és pásztorételeit mutatja be, köztük olyan kuriózumokat, mint a varjú- és a csigapörkölt, az őzgulyás és a galambleves, vagy a vadkacsa tollastul, agyagban, leírja a csíkhalászást és a mocsári halból készíthető leves- és sültféleségek, a csík rántott levesben, hagymás lében, savanyú káposztával, illetve pirítva és rántva receptjeit. „Csíkokat valamikor a mezők árkaiban, főleg a Rókás környékén fogtunk. Nagy vesszőkosarakkal, kasitákkal meg kézzel is. Az iszapból szedtük ki őket, ahol éltek. Szerettük a csíkot, mert jó kemény és szálkátlan volt a húsa” – írja (16–18. l.).

Az „árapasztóul” és belvízlevezetésre szolgáló, „kétnevű” Új-Túr vagy Túr, amely 1927–30 között készült, a vidék és a Paládok egyik legnagyobb vízlevezető csatornája. Az Ócska-Túr vagy Öreg-Túr Botpalád és Kispalád déli részénél folyik el, és még Sonkád előtt beletorkollik a Túr-csatornába. A Cseke vagy Csekély alacsony fekvésű terület egy már nem létező patakról kapta a nevét. A Forrás erdőnek, amelyben valamikor állítólag egy „kútfő” is csörgedezett, már csak a neve volt meg az én gyermekkoromban is. A Bálint-fok vagy Kis-Irgó a belterületről vitte a vizet az Irgó-összekötő nevű csatornába, de van a határban Bodó-csatorna, és nemcsak Gyergyóremetének, de Botpaládnak is van Eszenyő-csatornája. A dunántúli Bakonybánkon van egy Gumi-híd. Onnan kapta a nevét, hogy ha jármű halad át rajta, úgy mozog, mintha gumiból volna. „Iá, naty szamár, két filévee kalapál” – csúfolták Paládon a bámészkodó, málé-szájú, bamba gyereket. Az Ócska Túrnak is nevezett Öreg-Túron átvezető hídnak, amely – mivel a deszkái nem voltak leszögezve – a rajta áthaladók léptei alatt mozgott és dübörgött, Kalapáló-híd volt a neve. Azt is apámtól tudom, hogy a Medve -szeg nevű határrész valaha gazos, azaz erdős hely volt, ahol egy vadászat alkalmával állítólag egy – ezen a vidéken „fehér hollónak” számító – „tányértalpú” is felbukkant, de van a határban Borz-lyuk nevű dűlő is. Kölcsében van Medve-tanya, Nábrádon pedig Medvés nevű határrész.

Az alsós kártyajáték nevét idéző, valójában az első jelentésében az omlós melléknévvel azonos értelmű, a másodikban a süppedékes, pocsolyás, vizenyős helyet jelentő (Földrajzi tájszótár, Összeállította Maácz Endre, Honvédelmi Minisztérium Térképészeti Intézet, Budapest, 1955., a későbbiekben Ftsz) amsós vagy omsós szóból származó Amsós nagy kiterjedésű terület, amely átnyúlik Kispalád és Magosliget határába is. Ennek egy része a Bitykes, ami feltehetően egy bükkerdő emlékét őrzi.

Az egykori mocsaras erdő, a nevével Botpaládon is felhányt földből és sövényből álló töviskerítést jelentő Garád szélén – hogy az erdőbe ne tudjanak bemenni, s ott elszéledni – minden bizonnyal állatok számára készült rekesz volt. A Bajnok nevű rész onnan kapta a nevét, és ezt a lakosok is úgy tudják, hogy ott zajlott le 1703. július 14-én a kurucok első győztes csatája a labancok ellen (Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Szatmár vármegye 159. l., a továbbiakban Borovszky). Botpalád „kistestvérének”, Kispaládnak a Fő utcája is – „elvégre: szükség van itt Alvégre” – Alvégre, és Felvégre tagolódik. Előbbiből ágazik ki a Szugoly, amelynek hivatalos neve nincs is. A Temető utca, „közönséges nevén” Sikátor mellett a „mellékutca-trió” harmadik tagja, az Új utca annyira „vadonat”, hogy neki még hagyományos neve sincs. Kispaládon a hangoskodó, „nagypofájú” embert „sikátorszájúnak” nevezték.

A kispaládi „falusi nagybirtok” „karakteres” része a századforduló után telepített Fiatalos nevű tölgyerdő. „Fiatalosnak nevezik a már záródott állományú erdőt, amelyben a fák magassága 2-5 méter, vastagsága 3-5 centiméter” – írja Balogh Gizella Ildikó Beregi erdőlés című dolgozatában (Régi magyar mesterségek családneveink tükrében, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2010. 15. l.).

A kispaládi határ déli részén található Alsó -erdő nevű „fertály” a tölgyes mellett egy legelőt is magában foglal. Az „Erdő-alvég”-hez „felvég”, azaz Felső-erdő nem társul. Az egykori tulajdonosukról elnevezett Antal cseréje és Bagó nyárasa dűlő tanúsága szerint valaha cser- és nyár- és – erre a legtermékenyebb kispaládi határrész Nyíres neve a bizonyíték – ahogy az azonos nevű dűlővel rendelkező Túrricsének is, nyírfaerdeje is volt a településnek. Ez azért érdekes, mert a Paládok klímája nem igazán kedvező, nyáron néha túl meleg e bájos faféleség számára. A Deszkás-szeg nem a szöges deszka szöges ellentéte, hanem egy másik tölgyerdő egy patak kanyarulatában. A Csullandó nevű határ-rész neve homályban maradt a helyiek számára. Valószínűnek látszik, hogy a Paládokon a csuklik ige – ahogy padló, tarló, vagytok, hagyta, tegnap, az már, már meg, egy kicsit vagy aludni szavaink, illetve kifejezéseink „népies teljes hasonulásos” palló, talló, vattok, hatta, tennap, ammán, mámmeg, ekkicsit, alunni formájának analógiája alapján ez feltételezhető – csullik formában is létezett, s a Csullandó ennek a beálló melléknévi ige-neves formájából „főnevesült”, jelentéstapadás révén. A másik – a prózai „csuklóshoz” képest már elég „hímporos” – elképzelésem, hogy a csillogóan zöld, aranyos fényben játszó, közel férfitenyér nagyságú szárnyaival pompázó csillangó (Ornithoptera primaus) nevű pillangó szolgálhatott a névadás alapjául, amely a dűlő melletti fák lombjain „vitorlázva” megihlethetett egy hajdan itt kaszálgató vagy kapálgató, „lírai lelkületű”, kispaládi gazdát.

A határ legmagasabb kiemelkedésének meglehetősen prózai neve – Domb – egy időre visszatérített a szürke valóságba, de amikor kiderült, hogy a „kis hegyet” Török-dombnak is nevezik a faluban, rögtön a kunhalomhoz hasonló „kontyos-pogány” temetőt éreztem benne, és szívesen hozzákezdtem volna rajta akár az ásatási munkálatokhoz is. A közeli Magosligeten van egy három kiemelkedésből álló Rozsverem-dombja nevű dűlő, amely a nevét onnan kapta, hogy földbe ásott gabonatárolók voltak a területén. A ligetiek szerint a dombok mélyén egy régi csatában elesett katonák nyugszanak. Hogy egy szűk régión belül is milyen eltérések vannak a szóhasználatban, azt a dűlő neve is bizonyítja. A Túr-háton használt – a Rozsály helynévben is benne lévő – rozs szót, bár ismerték, az én gyerekkoromban, Fehérgyarmaton soha senki sem használta. A búza „alacsonyabb rendű társa” gabona, és a belőle készült kenyér és italféleség is gabonakenyér és gabonapálinka volt. A kispaládi Bíró-szer – mivel Bíró nevű család nem él a faluban – minden bizonnyal egykori „bírőjának”, azaz birtokosának tisztségét jelzi. A Császár-szeg ezzel „szeges ellentétben”, a kispaládiak szerint – „ha mán az Isten háta megett vagyunk, mit kerestek vóun itt császárok – egy hajdani család nevét viseli. A pásztorember, még ha élete legfontosabb dolgát panaszolja is el, nem „sír”, csak megállapít, felsorol, őt eső, vihar, jég szoktatja lelki nyugalomra. A néma birkákkal, akik között úgy jár-kel, mint egy sétáló kopjafa, nem lehet ordítani, kurjantani, duhaj módon üvölteni.

A parasztok ezzel szemben tavasztól, amikor jöttek a mezei munkák, miközben kapát kalapáltak, kaszát fentek, a nyári aratáson át egészen a késő őszi betakarításig káromkodtak, mint a veszedelem. Volt, aki úgy megszokta a káromkodást, hogy még a legszolidabb szavakat is úgy kiáltotta, mintha „borzasztóu istenordáliát” tenne.

A kispaládiak egykor a káromkodás „magasiskoláját” képviselték. „Jókívánságaik” között szerepelt a „simogassa meg egy kis lapos gutta”, „az istennyila simogassa meg”, a „roggyon rá a reterát”, „a fene essiek hasra vélle”, „a fene egye meg a husz körmiet”, a „sijjessze el a főüd”, az „essen bele a pondróu”, a „törje ki a happárié”, a „fusson ki a szeme”, a „holló vájja ki a szemiet”, a „hánnyon hegyet alatta a főüd”.

A paládi emberek, ha a temetéseken el is énekelték a Tebenned bíztunk, eleitől fogva kezdetű, kilencvenedik, református zsoltárt, nem hittek semmiben és senkiben, csak önmagukban. A hivatalos egyházzal kapcsolatos álláspontjuk is egy káromkodásban öltött testet. „Szakaggyon a papokra az ég, meg egy darab isten” – mondták. A lelkésznek, Isten szolgájának, a falu cselédjének, hiába volt „káptalan”, olyan bibliai korsó a feje, hogy minél többet adott ki belőle híveinek, annál több maradt benne, az örömök mellett sok keserűségben is része volt a Paládokon. Az itt élők közül – akik többsége ma is csak azt hiszi, amit a szemével lát – sokan nem hitték el neki, hogy a Jóisten, aki a mezők liliomát ruházza, rájuk is ugyanúgy gondol, és nála nélkül még egy hajszál sem eshet le a fejükről, s a papjuk által rigmusban megfogalmazott „Jókor felkelj, öltözz, mosdjál, az Istenhez fohászkodjál!”- parancs utolsó passzusát sokan nem tartották be közülük.

Milyen mértékű „elfajzottságra” vall az, hogy Botpaládról, ebből a „híg erkölcsű” faluból kikerült fehérgyarmati gimnáziumbeli kedves tanítványomból, a közelmúltban, ötvenkét évesen elhunyt Angyalosy Zsoltból református pap lett. Ő sem szűkebb pátriájában lett „próféta”. Korábban Tarpán szolgált, később – míg az Úr „Illés prófétaként”magához nem vette – Nyírbogdányban hirdette Isten üzeneteit szintén lelkész feleségével együtt. Korábbi osztályom „oszlopos tagja” családjának, eredetileg még pontos i-re végződött nevét – számomra „stílszerűen” – az Angyalosi-tag és az Angyalosi-kút őrzi a határban, sőt a Dini Nyírese is az ő Angyalosi Dénes nevű felmenőjéről kapta a nevét. Nemcsak Zsolt, hanem a Botpaládról átnyúló Csinzó-fok is „elvetemült”, Csiszó-fokká „ficamodott”, „csuszamodott” a kispaládi határban.

A Gérütő dűlőnév megértéséhez tudni kell, hogy Kispaládon és környékén a szó eleji magánhangzókat esetenként lekoptatták. „Gende (azaz: igen, de) alig mentem én tíz lépést, csak elszédültem. Úgy berúgtam a pájinkátul, olyan részeg lettem én, mint Timpók András karácsonkor” – meséli „magakőttes legényke” korából való élményét Móricz Zsigmond A boldog ember című regényének hőse, Joó György, alias Pap Mihály, aki a Paládoktól egy kőhajításnyira, Magosligeten élt.

A szó eleji magánhangzó elhagyásának példája a Gérütő, azaz Egér-ütő is, amely a dűlő másik nevével – Kis-egér, Kis-egér-dűlő – egyértelműen bizonyíthatóan, s a helybeliek véleményével is egybehangzóan, a hajdan kézzel-lábbal pusztított mezei kisrágcsálókkal van kapcsolatban. A zsarolyáni Szalapáj nevű dűlő esetében még érdekesebb a helyzet. Ott – minden bizonnyal azért, mert a Hossza lapály nevet túl „hosszának” találták – az elejéről „elhordták” a ho elemet. A hossza ugyanolyan régies formája a hosszúnak, mint a savanyúnak a savanya. Előfordult Szatmárban – például a „’Csés jó reggelt” esetében – hogy több hangot is „elejtett” a takarékoskodó. A kispaládi Égett-gorond az öregek szerint valamikor csererdő volt, amelyet, ahogy a közelben lévő, csaholci Kormos- erdőt is, égetés által tettek mezőgazdasági művelésre alkalmas területté, az Ősz- vagy Őz-hátat pedig a legtöbben „sete-sutáékkal”, az ezen a környéken hajdan nagy csapatokban járt őzekkel hozzák összefüggésbe.

Csekében van Farkasverem nevű dűlő, de a kispaládi Farkas-égetővel kapcsolatban is él egy olyan „csekemese”-szerű legenda, mint amilyen a Tisza-parti községben elterjedt. A néphit szerint a boszorkányoknak farka van, s valaha, a „Könyves Kálmán előtti időkben”, a kispaládiak szerint, elődeik ezen a részen küldték tűzön át pokolra az ördögfarkú „Vasorrú bábákat”. Néhány évszázaddal később – ezt már a rosszakaró környékbeliek terjesztik a kispaládiakról – agyonverték a „pityegőü fenét”, a fűben talált zsebórát is. Hajdan a Kecske-réten , amelyből Fehérgyarmaton is van egy, ahogy a kölcsei Kecske-szegen is, minden bizonnyal „Mekk Elekek” legelgettek, eszperente nyelven mekeggetve. Az országhatárhoz vezető út mellett álló Kutya-sor talán a kutyagolással hozható kapcsolatba, de ez is csak feltételezés a falubeliek részéről. „Ugatóus kutya legyek, ha tudom” – mondhatnám én is „paládiasan”.

„Gondjai fészke a verem” – írja, Mondd, mit érlel című versében József Attila arról, akinek csak „öt holdja terem”. A kispaládiaknak aligha jelenti „gondjaik fészkét”, sőt kisebb gondjuk is nagyobb annál, mintsem hogy a Gonda nevű dűlő nevének eredetén „gondálkozzanak”, és a hangzásában az orosz Kalinkát, de még inkább a magyar szilvóriumot idéző Palinka sem mozgatja meg a fantáziájukat. A „Setiet van, mint a verembe” szóláshasonlatot a Palád-patak legmélyebb részét és a mellette lévő dűlőt egyformán jelentő Setét idézi. Az Új barázda– és a Szabad Föld Tsz. már a „setét” múlté, de nevük – tanyanévként – tovább él a határban.

A Kapás-csere név első eleme minden bizonnyal a művelés jellegére, a második pedig a korábban rajta állt cserfaerdőre utalhat. Eredeti név a tárgyas vagy határozós (tököt vagy tökkel hajigáló) meghatározó tagú, alárendelő összetétellel keletkezett Tökhajigáló, valamint a Pucik és a Sónyaló is. A falubeliek szerint az első név onnan származik, hogy egy alkalommal a dűlőben gyakran összezördült „tökös” parcellaszomszédok egyike, a kukoricásában megbújva, tökökkel dobálta meg haragosát. A másodikat, a Pucikot – „van vier a pucájába” – szintén a „tökösséggel” hozzák kapcsolatba. „Vén kecske is megnyalja a sót”, a vén marha még inkább. A Sónyaló határrész neve onnan származik, hogy hajdanában nemcsak a háztáji kecskékkel, hanem – afféle étvágygerjesztőként – az itt „ridegen” tartott tehenekkel is veres színű, olcsó sóféleséget, úgynevezett „marhasót” nyalattak a gazdák.

A Kabár atavisztikus érzéseket keltett a botpaládi egykori iskolaigazgatóban. Varga Zoltán azoknak a kabaroknak kései utódait látta a paládiakban, akik – miután egy részüket a kazárok levágták – megmaradt három nemzetségükkel, főnökük vezetése alatt, a honkereső magyarokhoz menekültek. A legenda szerint Árpád, valahol Kijev alatt, szívesen fogadta őket, attól kezdve a kabarok a magyarok nyolcadik törzsét képezték, s a csatákban mindig lelkesen kitüntették magukat. Zoli bácsi szerint Árpád a Paládokon telepítette le őket, ennek emlékét őrzi a Kabár dűlő.

(Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése