Tiszacsécse − „Emlőország”

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

„Maga az a név, hogy Csécse, mindig úgy hat rám, mint valami ízes, friss gyümölcs, cuppant az ember, csettint és nevet” – írja Móricz (Móricz Zsigmond: Életem regénye, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1959. 126. l., a továbbiakban ÉR.). Csécse. A szó, mint a fecskecsivitelés vagy a forrásvíz csobogása, megmozgatja a „belső hallásomat”. A település nevére Földrajzi nevek etimológiai szótára című munkájában (158. l.) Kiss Lajos is csak keresi a magyarázatot. Feltételezése szerint itt is egy személynév vált helynévvé, ugyanúgy, mint Cseke esetében, amelynek írása a különböző forrásmunkákban (Chech, Cheche) egybeesik a Csécséével.

„Tiszacsécse a Tisza csücske. Csücsök, csöcs, csecs, csécs, csicseregnek, és a műkedvelő nyelvész szerepébe kényszerítenek a hangsorok, felidézve a jelentésükhöz kapcsolódó anyatej, anyaemlő és szülőföld képét, képzetét is” – írtam a nyolcvanas években, a Magyar Ifjúságban megjelent cikkemben. Az Élet és Irodalom egyik „prominens” újságírója, „azon melegében” – az ÉS-ben – Üzenet Emlőországból című, gunyoros, kaján kis glosszácskájában figurázta ki lelkesedésemet. Nem fájt a lekicsinylő, cinikus írás. Csak mosolyogtam rajta. Sajnáltam a „cikiző” cikk íróját. Mert akinek Budapesten, egy belvárosi bérház „ikszedik” emeletén van a „szülőföldje”, az nem tudhatja, mit jelent a Móricz által láttatott szatmári „nagy tágasság, a színes és csillogó végtelen, a tavaszi napfény és a tág tüdő”. Nem érezheti, milyen a fáról frissen leszedett, cukortól csorduló szilva édessége, milyen a tiszaháti, nyári por illata, s milyen „a természet lelkesítő, tüdőtágító, illatos öröme”.

„Csécse. Mennyire örülök, hogy azt a bájos falut kaptam szülőföldnek. S igaz is, hogy szülőföld céljaira a kis falu alkalmasabb, mint a nagyváros” (ÉR.126. l.) – nyilatkozta Móricz, aki a gyermekkori Csécsét „tündérszigetként” emlegette.

Mivel a helynevekkel való foglalkozást elképzelhetetlennek tartom a településeken élők múltjának, jelenének, ünnep- és hétköznapjainak vizsgálata nélkül, az utca-, dűlő-, víz- és egyéb helynevek bemutatása és „boncolgatása” mellett egy „kis csécsiográfiának” nevezett betekintést is adok az általam jól ismert községről. A közvetlenül az ukrán határ melletti, Tisza-parti település a Szatmári-síkságon, Nyíregyházától északkeletre, mintegy 109 kilométerre található. Nevét (Cheche), amely , mint ahogy korábban már szó volt róla, minden bizonnyal személynévi eredetű – ahogy Maksai Ferenc A középkori Szatmár megye ( 122. l.) című könyvében leírja – 1344-ben említik először, amikor a „hűtlenségbe esett” Szentmágócs nembeli Kölcsey Máté utódja, Dénes fiainak I. Károly király ezt a birtokot is visszaadta. A község ma sem sokkal nagyobb, mint Móricz idejében volt. 1978-ban 106 házat és 415 lakost számlált. 2008. január elsején már csak 237-en lakták. Jelenleg, a 2010-es adatok szerint, 114 lakásban 288-an élnek a községben. 98%-uk magyarnak, 2%-uk cigánynak vallja magát. A helységnek vasútja nincs, autóbuszjárat köti össze a szomszédos falvakkal és a tőle nyugati irányban, mintegy 28 kilométerre fekvő, legközelebbi kisvárossal, „Gyarmattal”, azaz Fehérgyarmattal. A településen orvosi rendelő, védőnői szolgálat, idősek klubja, református parókia és ifjúsági ház is van, önálló iskola azonban nincs, a csécsei gyerekek a szomszédos Tiszakóródon tanulnak.

„Csécsén egy utca folyik végig, mint Buda és Pest között egy Duna. Az út két partján húsz -harminc házhely, úgy összepréselve, hogy szoronganak, mint a lovak a ménesben” – írja Móricz Zsigmond az Életem regényében (ÉR.7. l.). Ma a Kossuth Lajos nevét viselő főutcának egyetlen mellékutcája, a csak Bigecsként emlegetett Petőfi utca mellett a falunak van még egy „anonim” kis „félgatyaszár” utcácskája is. Az Árpád-kor vége felé a Bihar megye északi határán fekvő Túrsámson, ma Hajdúsámson falu közelében feküdt egy Begecs, Bigecs, illetve Bigécs nevű település, amely napjainkra eltűnt. A Bigecs, amelynek „ikertestvére” a közeli Nábrádon, Tiszakóródon és Szamosszegen is megtalálható, a vetést a búzatövistől megtisztító, egy botból és a végén lévő éles vasból álló eszköznek, a Földrajzi tájszótár szerint pedig magának az őszi vetésben növő „szúrókának”, illetve (errefelé nem, csak a Hajdúságban, Létavértes és Monostorpályi környékén) a szőlőben lévő gyümölcsösnek a neve.

A főutcán most is „itt a templom s ott a torony, mint egy kisfiú meg egy kislány, szinte fogják egymás kezét, ha mennek az iskolába az utcán” (ÉR. 201. l.). A község legjellegzetesebb épületei az 1822–25 között épült, ma is álló református templom és a hozzá tartozó, fatalpakon álló, fazsindellyel fedett, négy bájos „fiatornyos”, hegyes sisakban végződő fa harangtorony, valamint a főúton, a Kossuth utcában található Móricz Zsigmond-emlékház.

Azt mondják, a ház olyan koporsó, amely koronként változtatja lakóit. De Csécsén – az árvizek és a partot folyton alámosó Tisza miatt is – az évszázadok során nemcsak az emberek, hanem a lakások is kicserélődtek Ezen a vidéken mindig a ház volt az igazi értékmérő az életek összehasonlításában. A „fészek” önmagában is megfelelő szociális hátteret adott. Valaha a tipikus „csécsei ház – gyermekkoromban láttam ilyent, jártam is egyben – ugyanolyan volt, mint a Móricz-emlékház. Az alacsony vityilló ajtaja csak éppen annyi volt, hogy lehajolva be lehetett lépni rajta. A parányi előszoba-konyha legnagyobb részét elfoglalta a „fűtőü” és a moslékos dézsa. A szabad tűzhelynek nem volt kéménye. Így aztán a házból úgy ment ki a füst, ahogy akart, a „palláson”. Pontosabban még az sem akadályozta, mert padlás a legtöbb házban nem volt. Télen a szalmafedél belseje, ha nem fűtöttek eléggé, a lakásban is dérrel volt borítva, a róla lecsüngő pókháló pedig olyan volt, mint a kivirágzott rozmaring. A szobán egy akkora ablak nézett ki az utcára, mint egy kis négyszögletes bádogtálca. „Közét” homokkal betömködték, és „a jobb szigetelés érdekében” még papirossal is beraggatták. A hálószoba berendezését egy ágy, egy asztal, két szék és egy kis ruhásszekrény alkotta, más nem fért bele. Hatan aludtak benne. Az ember az ágyban, a legkisebb gyerekkel, a felesége pedig szalmát vitt be minden este, leterítette a földre, és azon hált a három nagyobbikkal.

A házak vályogból készültek, többnyire igen rövid idő alatt. Alap nélkül készültek az úgynevezett „lábasházak”. Az öregebb építmények, amelyeknek a talpgerendái elkorhadtak, és a tető lenyomta az oszlopaikat, egy kicsit a földbe süllyedtek. A néhány módosabb épület homlokzatát képező oromdeszkákba kifűrészelték a napot, a holdat, meg egy vagy két csillagot. Aligha tudták már, hogy a hold a török kereszt volt, a csillag pedig a gyerekszámot jelentette, ami a szegényeknél – nekik aztán lett volna (ha lett volna a házuknak oromdeszkája) kifűrészelnivalójuk – néha kétjegyű is volt. A telkeket sövénykerítés választotta el egymástól. A bejárat a fűz-, vagy ahogy errefelé mondják, „ficfavesszőből” készült kapun és a kisajtón, az ugyancsak fonott „verécén” keresztül történt. A sövénykapunak takaros kis vesszőgúzs volt a „zárója”.

A házhelyek olyanok voltak, mint egy jól rendezett ravatal. Elöl volt a feje alja, az út felől a lakóház, evvel egy fedél alatt a lóistálló és a marhaól. Szemben volt a nyári konyha s az apróbb állatok hajléka. Az udvart kettévágta a csűr, amelyen szekérrel át lehetett hajtani, s hátul volt a konyha-és a gyümölcskert. A ház előtt vagy mellett, az udvaron eperfa állt. A szilvás- vagy almáskertben volt a paticsból font sütőház, benne egy kemencével, amelyben hétfőnként – így szokott ez lenni a rendes családban – kenyeret sütött a gazdasszony. Mára csak a lóistálló és a csűr tűnt el. A régi vályogházak helyét azonban már szinte mindenütt elfoglalták a téglából készült épületek. Szalmatetős vagy nádfedeles – a Móricz-ház kivételével – egy sincs közöttük. Cserép, pala vagy bádog fedi őket. A régi sövény helyén takaros léc-vagy vaskapu, illetve kerítés áll.

Tiszacsécse ma is teljes mértékben mezőgazdasági jellegű település. Szinte valamennyi lakosa egyéni gazdálkodó. Fehérgyarmat – ahol ipari üzemek is vannak – elég messze esik. Egy-két „asztaloskodó”, „kőműveskedő” szakemberen kívül még iparos sincs a községben, amelynek léte, mind gazdasági, mind közigazgatási szempontból, a környező nagyobb településekével, Milotáéval, Tiszakóródéval függ össze.

Csécsén a paraszti tevékenységet folytatók, akik ma már traktorokkal és különböző más gépekkel dolgoznak, elsősorban kukoricát, búzát, zabot, repcét, uborkát és babot termesztenek, a kerteket pedig gyümölcs-fákkal telepítették be. Korábban a termést, a szedés után, felvásárolták tőlük, mostanában azonban, amikor már nincs piaca az itteni gyümölcsnek, sokan kivágták az almafákat, a szilvát pedig, ha már másképp nem értékesíthetik a friss gyümölcsöt, megaszalják, vagy pedig pálinkát vagy lekvárt főznek belőle.

A határ jellemzőbb részei a Dinnyés-kert, a Mély-barázda , a Málés-kert, a Milota-szeg, továbbá az Esztergát, a Falu-földi kabolaút, a Tiszakóródra vezető országúton a Folyónak nevezett vízelvezető árkon átívelő Fehér-híd, a „hívogató hangzású”, „beszédes” Jer-hát, valamint a Csorda– és a Disznólegelő. Solohov Feltört ugar címmel is ismert regénye, az Új barázdát szánt az eke hangulatát idéző Mély-barázda dűlő onnan kapta a nevét, hogy alaposan fel kell szántani, hogy a víz a vetést ki ne ölje belőle. A Málés-kertben valaha az itt még ma sem kukorica-, törökbúza- vagy tengeriként, hanem csak máléként emlegetett növényt termesztették.

Régebben – ezt a holtág, a Halvány részét képező Kenderáztató neve is mutatja – a csécsei gazdák kendermagot is vetettek. Mikor a növény felnőtt, felmagzott, megbokrosodott, az asszonyok kinyűtték, kévébe kötötték, és a kévéket lábra állították. A kenderáztatás során a kenderkórókat – a víz hőmérsékletétől függően – 7-14 napon át víz alatt tartották, hogy a szárak külsején elhelyezkedő értékes rostanyag lelazuljon a kender belső, fás szövetéről. A dörzsölővel a Vera című Móricz-elbeszélésben ismerkedhetünk meg. „Kívülről dalolás hallatszott. Lent, a kert elején, a csűrnél már folyt a különös tiszaháti kenderdörzsölővel a munka. Harminc-negyven lány és legény hajtotta a vendégoldalrúdból csinált tekerőt, körbe-körbe a dörzsölőgép körül. Pompás nyáréji mulatság: folyt a nóta, a játék” (ELB. I. k. 439. l.).

A Milota-szeg a szomszéd település határában van, ott Vári-szeg a neve. Egy részét a csécsei gazdák művelték. A Milota-szeg halványai az ott lévő holtágak. Az Esztergát nagy talány a mindennek az eredetét tudni akaró nyelvész számára, mivel még a közelében sincs se töltés, se víz, gátnak se híre, se hamva. Így aztán békésen ballaghat hazafelé a Falu-földi kabolaút nevű, keskeny szekérúton. Nem kell félnie, hogy elüti egy szekér. A településen ugyanis nincs már telente csengős-bongós szánján utazó, de még csak a többi évszakban lovas kocsija bakján, tüzes paripái párájában üldögélő, patkóik suppogását élvezettel hallgató gazda sem. De, hogy a Csécsén élő emberek kedvenc állata, „kabalája” gyakran emlegetett közmondásaikban – „Ha lú nincs szamár is jóu”, „Ajándiek lúnak ne niezd a fogát”, „Nyomtatóus lúnak nem kötig be a száját”, „A lú is megbotlik, pedig niegy lába van”, „Mindenki a maga lovát dicsieri”, „Jóu járásu lúnak kár megöregedni” – és állandó szókapcsolataikban – „annyit ier, mint döglött lovon a patkóu”, „fut a lova”, „kiláccik a lúláb”, „magos lúruu besziel”, „nem adná egy vak lújier” – sokszor előfordul, tanúsítja, hogy életüknek mennyire meghatározó része még napjainkban is a ló. „Nemes állat a ló, huszár alá való, bátor, tüzes a csatában, hasznos az igavonásban” – idézte a gyerekkorában egy képeskönyvből tanult versikét a lovak esze és nemes jelleme iránt tiszteletet érzett, nagy műveltségű Nyilas Jenő bácsi, az „utolsó bölények” egyike. Azt mondta, hogy „nekünk csécsijeknek a vallása, a religióuja, sőüt a religi-lóuja vóut és marad örökkietig a lú. Mi tán nem is reformátusok, hanem lúformátusok vagyunk”. Egykor a csécsei gazda lovász is volt, meg gyógykovács is, a faluban az istállók falán százféle szárazfű lógott csomókban: tarsóka lépdaganat, feketegyökér darázscsípés ellen, nadálytő pókosságra, fűzfa tövén nőtt fehér füvecske pedig sebre.

Az életemben először Csécsén hallott, később Ady A ló kérdez című versében is „szívembe dobbanó” ellovan, mert akusztikailag tökéletesen harmonizál fogalmi jelentésével, számomra az egyik legkedvesebb magyar szó.

Az egészében az elmúlást kifejező ige első része az ell, ellik, ellés szavak tövét képezi, a „lósors”-ban az elindulás, a születés élményét érzékelteti, s ezáltal az el igekötő jelentését a szóra hangolja. A utolsó három hangja képezte van a jelenre utal, a lov tőből a rohan, suhan, lohol igék mintájára alkotott szó, a ló vágtatásával, az idő gyors múlását érzékelteti. A magánhangzók – a magas e-től a mélyebb o-n keresztül a legmélyebb a hangig, a „zöldtől” a „barnán” át a „feketéig” terjedő, háromfokozatú „skálája” – a születés, létezés és elmúlás fázisait adja, a két l pedig, amely a Pegazus páros szárnyaként nyúlik ki a szóból, a nesztelen, finom, lágy suhanást fejezi ki tökéletesen.

Igaz, hogy már csak hárman, Kondor László, Andrikó Csaba és a „LÓuzi” becenévre hallgató Kiss Alajos (ők sem gazdálkodás céljából, hanem, mert jólesik megülni, és a gyerekekkel is meglovagoltatni őket), de azért – bár egyikük sem tudna már egy rudas, nyerges, gyeplős, ostorhegyes alkotta négyes fogatot egymaga kiállítani – tartanak még a faluban egyet-kettőt a sörényes páratlanujjú patásokból. Csaba, akinek épp most vemhes az egyik hátasló-kancája, már alig várja, hogy megsimogathassa, gyöngéden megveregethesse a drága kis újszülött csikócska bársonyos hátát.

Valaha, a Csordalegelőn, amikor még a két híres pásztor, a „bikásan hangzó nevű” öreg Pika és a „vien Varju”, azaz Varjú Sándor bácsi volt a „cowboy”, 400 darab szarvasmarha is volt ebben a kis faluban. Ma legfeljebb 20-25-öt tartanak. Amikor Babita Józsi, a „Szemők” lépett „a szakma két nagy öregje” örökébe, már valamelyest leáldozóban volt a foglalkozás. Ennek ellenére még ő is „pásztorfejedelemnek” számított. Rájuk, hármójukra a mesterség „kék lajbis klasszisaira” már csak az öregebb csécseiek emlékeznek, de a faluban, a csökkenő tehénlétszám ellenére még mindig nagy tiszteletnek örvendő utódaikat, a minden bizonnyal a Paládokról származó Paládi Feri bátyót és a „Lajta vizét megúszó kispejlovam”-nevű Mursa Anti bácsit a középkorúak még ismerték.

Az egykori mestereknek, a híres csécsei csordásoknak és gulyásoknak késői „maradéka” Kondor István. Őt, „mindenki Pistijét”, aki egyesek szerint már csak „tehenvakaróu” lehet nagynevű elődeihez képest, gyermekkorában – ki tudja miért – „a Gyútogatóunak” „becézték”, újabban pedig – ennek sem sikerült kideríteni az okát – szintén nem éppen hízelgően, csak „Hitlerként” emlegetik.

„Úgy ballagnak ki a tehénkék világunkból, mint egykor Huszárik Zoltán lovai. A szatmári falvak csordái pótolhatatlanok lesznek. Összenőttek a tájjal, a faluval, az itteni emberekkel. Nélkülük üresek lesznek az óriási legelők, elhagyatottak a csendes kis istállók. Hajnalban nem lesz tehén-bőgés, surrogó tej. Nem hallatszik a csordás ostordurrogtatása. Nem vegyül a harangszóba a kolompok hangja. Lassan örökre elballagnak a szatmári csordák” – olvashatjuk az interneten Zsigmond Dezső Rekviem a szatmári csordákért című, megrázó dokumentumfilmjével kapcsolatban. Néhány év múlva nemcsak a városi, de már a tiszaháti gyerek sem fogja tudni, mi az a „tiz huz niegyet”, vagyis a „tehenfejies”.

A település „csodacsécserebogara”, amolyan „szerzőü-mozgóu” kisembere az íróval semmiféle, még „szegrű-viegrű valóu” rokonságban sem lévő Móricz Jancsi. Különleges figura, de nem „félnótás”. Már csak azért sem, mert nagyon sok magyar nótát ismer. A kocsma mindennapos látogatója. Ő látja meg először a határ túlsó oldaláról illegálisan átjövőket a Tisza-parton, ismeri az összes környékbeli rókalyuk bemenő és kijövő nyílásának helyét, és, ha kell, tud gyümölcsfát metszeni, tetőt javítani és kerítést készíteni is.

A madarak hasznáról és káráról című munkájában Herman Ottó (Buda-pest, 1908. A m. kir. földmívelésügyi miniszter kiadványa 20. l.) arról az – ezt a vidéket is jellemző – időszakról ír, amikor „Magyarország rónasága legnagyobb részben nádat, gyékényt, sást, sulymot, vízitököt és halat termő rétség, részben ingovány és láp volt.… Akkoron a nemes darunak ezernyi fészke állott az ország területén…a vakvarjú, a szárcsa, a vízityúk, a guvat a czankó és sok más madár ezernyi fészke szaporított akkoron a magyar rétség és mocsár, az ingólápok, semlyékek és turjánok világában”. Az akkori állapotokat tükröző, egykor mocsaras csécsei Daru-dűlőben a hagyomány szerint darvak, a Tisza árterületében fekvő Sólyomban sólymok, a Farkasveremben pedig, amely valaha erdős rész volt, állítólag farkasok éltek. A daru, a magyarság egyik megbecsült, ősi vadmadara, amelynek neve valószínűleg a finnugor korból származó, hangutánzó szó. A Sólyommal kapcsolatban egy olyan feltételezés is él a faluban, hogy eredetileg talán nem is a ragadozó madárról, hanem – mivel a Tisza árterületén fekszik – a bizonytalan eredetű, a suly vagy a sün és a sül szavakkal kapcsolatba hozható sulyomról, a tüskés héjú, ehető termésű „vízi gesztenyéről” kapta a nevét.

Valaha a csécsei udvarok tele voltak sárga kukoricafüzérekkel, amelyek rogyásig ellepték az ereszek alját és a nagy eperfák ágait, a górék résein át pedig boldog nevetésben ragyogtak ki az egészséges, nyolcsoros magyar csöveken pompázó tengeriszemek. A málékenyér a szegény emberek „mindennapija” volt. Sokan csak szükségből, pontosabban szűkségből ették. „A málén a disznóu meghizik, az ember meg eesatnyul. Szivesebben megeszem én a disznóut, aki a málét eszi, minthogy én egyem el előülle az ennivalóuját – mondta nevetve Kósa Károly bácsi. „Adjon az Isten kukoricát minden kőszálon, de nekem meg ne süssék, mer nekem az a halálom, ha málékenyeret kell enni” – mondja Joó György A boldog emberben (101. l.). A málé a csécsei iskolában a mogyorófa pálca mellett hajdan fegyelmező-büntetőeszköznek számított, a renitens nebulónak hosszabb időn keresztül kemény kukoricaszemeken kellett térdepelnie.

A puliszka, ami napjainkban tejes, lekváros, libamájas vagy juhtúrós formában igazi csemegének, kuriózumnak számít, gyakori fogyasztása miatt sokszor szintén csak forgott a szegény ember szájában. A csécseieket a környékbeliek azzal csúfolják, hogy, amikor – mert már rá sem tudtak nézni – megpenészedett, megborotválták, mert azt hitték, hogy kinőtt a szakálla.

A csécseiek élete, ahogy a milotaiaké is, a kukoricához kötődik. A fosztani való kukoricának édes illata van, és sima teste minden csőnek. Puha suskája olyan kedves, még érinteni is jó. S milyen vidámság tud áradni ebből a semmi máshoz nem hasonlítható, furcsa termésből! A fiatalság hempereg a sistergő „vánkoson”. A fosztáshoz nem kell több világosság, mint az evéshez. A szánkat megleljük a sötétben, a suskát is le tudjuk rántani a csillagoltó éjszakában is. Csécsén és Milotán a tengericső az egészség szimbóluma. „Ojjan, mint egy csű málé” – mondják a pirospozsgás, vaskos, életrevaló apróságra.

Szegény ember – ha kényszerűségből is – vízzel főz. Valaha Csécsén a parasztasszony megpirított egy kis lisztet, belekavarta a forró vízbe, és kész volt az „ietel”. A dunántúli gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az az „almásétel”, amit Móricz Tragédia című elbeszélésében a főhősnek, Kis Jánosnak a fia egy drótozott falú cserépedényben kivisz a mezőre az apjának. Nem arra, ami, vagyis tejben habart almalevesre, hanem almás pitére gondol a „pannon” diák.

Almásétel, szilvaleves, mindennapos volt Csécsén. Egy szelet kenyér, egy marék magvaváló szilva, és – akkor már leves sem kellett – kész volt a szegényebb gyerekeknek az ebéd. Gyümölcsfa szinte minden kertben volt, és ma is van. Mivel azonban nincs piaca, hiába „ád az Isten” annyi gyümölcsöt, hogy lehasadoznak a szilvafa ágai, mit sem ér, hajthatja a fák alá a disznót, hogy így, vagy hordóban rothasztva, cefreként s a belőle főzött pálinkaként hasznosítsa a gyümölcsöt.

Bennem Tiszacsécse – gyermekkorom hatalmas diófák, akácok, szomorúfűzek és kőrisfák alatt sorjázó, apró, fehér falú, bogárszemű és mai, kissé modernebb házaival, a bennük valaha élt és ma élő „földijeimmel”, „testvéreimmel”, barátaimmal – örökre úgy él, mint az íróban: „tündér-szigetként.”

Csécse csendes hely. Nemcsak azért, mert már régóta nem járnak az éveken át gyűjtött rongydarabocskákból szőtt pokrócairól is híres falu utcáján szarvasokkal és madarakkal teleszőtt, nagy, tarka szőnyegeket kínáló, harisnyás székelyek. Nem jönnek be ide „Fazikat tesik drótoztatnyi!”-kiáltásokat hallató, nyakukban százrétű drótkarikát viselő drótos- s kis gyémánt végű bicsakjukkal nagy üveglemezeket nyiszálva szétszabó üveges tótok, „Sütemééényszaggatóóót!, Sütemééényszaggatóóót!” éneklő pogácsaszaggató-árusok, idegenből jött koldusok, borostyán-szopókás csibukokat az öreg pipás parasztokra rásózni akaró „jópipa” vigécek, tollas zsidók, esernyőcsinálók, nadályt meg gatyamadzagot áruló, kiabáló cigányok, lábukkal a lábattyún a követ meglódító, s vele a kést „csiszatoló” vándorköszörűsök.

A fiatalok közül sokan elvándoroltak a faluból. Tukacs Lacin és „lám-pás, szép fejű” barátain kívül a hajdani „kis babajánytyukok” többsége – Tóth Ildi, Nagy Csilla, Nyilas Andi, Szabó Marika – is „elszállt a röptető fészekből”: Fehérgyarmaton, Nyíregyházán vagy még messzebb, a fővárosban élnek a párjukkal és gyermekeikkel. Akik maradtak – Nagy Csaba, Bódi Sanyi, Farkas Edit és még néhányan – Csécsén töltik be hivatásukat. Őrzők ők, akik vigyáznak a strázsán, akik táplálják bennünk a tüzet, hogy a szűkebb szülőföld iránti hűségünk, szépbe szőtt hitünk megmaradjon.

(Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

„Apalád-Botpalád” – A Palád...

A „keskeny út” − Uszka

„Csirittyés Ricse” – Túrric...

Sonkád – „S/rokON/KÁD”

Fülesd −„UgriFülesd”

Kölcse −„Aranyos-rév-hely”...

Kömörő − „Döbrögömörő”...

Tiszabecs – „Becses Becs”...

Milota−„Csupa i, csupa o, c...

Tiszakóród − „Bukóród”...

Szatmárcseke − Hát mindent ...

Kisar − „Illancsfalva”

Nagyar − „Magyar-Nagyar”

Panyola − Az Asas-laposok ...

Nábrád − Nábrádi "nábrándoz...

Tunyogmatolcs − „Kurtakocsm...

Jánkmajtis − „Pujánkmajtis”...

Kisnamény −„Loh-Aljamény”...

A két Szekeres − „Kis szeke...

Nemesborzova − „Nemes borz ...

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!