Milota−„Csupa i, csupa o, csupa a…”

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

A Tiszabeccsel szomszédos Milota sem kerülte el a tréfás „bélyegzőt”. „Lakóit „miautai macskásoknak” nevezték el. Egyszer ugyanis, az egyik háznál, disznóvágáskor, a gazdasszony figyelmetlensége miatt a cica állítólag ellopta a „meghúrolt” belet. A segítő szomszédasszony úgy látta, hogy egészben nyelte le, s úgy gondolta, ha megölik az állatot, épségben kivehetik belőle az „értékes göngyöleget”. Innen ered a mondás. A település a XII. században jött létre. A XIX. század közepéig a Kölcseyek és a velük rokon Kendék tulajdona volt. A valószínűleg szláv eredetű – „csupa i, csupa o, csupa a” – bájos helységnévben, ahogy ezt korábban, a Malonta kapcsán már elmondtam, én a Halotti Beszédben is szereplő miloszt, a későbbi malaszt, kegyelem, kegy, és a mili, kedves jelentésű szavakat érzem. Ezt szubjektív okok, személyes emberi élmények is erősítik.

Nagyszüleim hatalmas udvarán egykor tucatszámra „parkoltak” szekerükkel a gyarmati vásárra bejövő milotai gazdák. A szomszédunkban lakott a Milotáról beköltözött Török Guszti bácsi és családja, akikkel szinte „egylelkű” közösséget képeztünk, s akiktől megtanultam „milotaiul”. Guszti bácsi szellemes csevegő volt. Több más gyakorlati fogás mellett nemcsak azt leshettem el tőle, hogyan kell – egy bottal a négy sarkába is gondosan begyömöszölve az illatos, friss „beléget” – feltölteni a szalmazsákot, hanem azt is, hogyan beszélnek a tiszaháti emberek. Az általa mesélt történetek olyan érdekesek voltak, hogy, ha leírta és kötetbe rendezte volna őket, a könyv minden bizonnyal igazi bestseller lett volna. Ma is tisztelettel gondolok finom szellemére, sziporkázó humorára, kedves, szeretetre méltó modorára.

Guszti bácsiék beszédében – még napjainkban is meg-megcsodálom ezt Milotán az öregeknél – az ősi, rövid magánhangzós formát megőrizve a tehén tehen, a szekér szeker és ami a Mariskáé vagy a Juliskáé, az a Mariskajé és a Juliskajé volt. Erre a jelenségre később a szépirodalomban, Jókainál is találtam példát. „Halottra harangoznak, s ilyenkor egyet szokott még imádkozni a megboldogult lelkeért” – írja a nagy romantikus író (Mire megvénülünk, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957. 101. l.). A birtokost jelentő szón a birtokra utaló é előtti magánhangzónak a Mariskajé, Juliskajé alakokban tapasztalható „meg nem nyúlása” figyelhető meg Móricz Áthelyezés című elbeszélésének „a hangja visított, mint a vércseé ”-részletében is. Milota nevével kapcsolatban – Guszti bácsi mesélte el nekem – a következő monda élt, és él még talán ma is a községben: „Mikoo Álmos vezierlete alatt a magyarok Halicson keresztül jöttek, Árpád fija, Álmos unokája, Béla megszerette Melotát, Terebes, holicsi fejedelem jányát. De eeváltak egymástul, igy osztán Melota Zsongornak, Borsa vára urának lett a felesiege, hogy közelebb legyen Béláho. Zsongor natyszáju tóut vezier vóut, akit a magyarok megvertek, de ű előübb eefogta Bélát. Melota, hogy kiszabadiccsa a kedvesiet, tóut katonának őütözött, s mint ijjent, ieppen az azelőütt kiszabadult Béla ölte meg. Ennek az esemienynek a hejjien iepült Melota, a mostani Milota.”

A község szülötte, Milotai (Melotai) Nyilas István, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem udvari papja volt. A helység bekerült a magyar irodalomba is. Závada Pál családregénye címéül és főhőse vezetéknevéül is a Milota nevet választotta.

A község „gerince”, „ősvonala”, a Nagy utcának is nevezett, Fő-, hivatalos nevén Vörösmarty utca. Keleti fele a Kis-vég, amelyet – ki tudja honnan ered a „majdnem fővárosi uszodás” elnevezés – Komját utcának is neveznek, a nyugati pedig a Nagy-vég. A Fő utcából nyílik a Kis utca és a Dombon húzódó Szugoly. A beletorkolló két kis mellékutca és a Nagy utca képezte „torkolatot” Csillag-saroknak nevezik. A Tiszához vezető keskeny utcát, a Balla-sikátort vagy-szorost és a Kis és a Nagy utcát összekötő Varga-sikátort is egy ott élő családról nevezték el. A Kis utca egyik fele a Rezes utca, amely onnan kapta a nevét, hogy régen egy öreg kolompár élt benne. A falu része volt az esténként egykor „feketén bólingató” fákkal ékes Epreskert, a Gyepű-árka, amely a belterület vizét vezette el és a Szeles-tó, amely egy vályogvető gödörből keletkezett.

A Tisza egyik milotai szakaszának Vész a neve. A szájhagyomány szerint az elnevezés alapjául az szolgált, hogy Ocskay gárdája itt úszta át a Tiszát. Mások a „törökvész” idejére teszik a keletkezését. Sokkal valószínűbb, hogy a név, amely a Vésztő településnévben is benne van – a helység tő utótagja (folyó)torkolatot jelent – a halászattal, közelebbről a víz fenekére érő nád- vagy vesszőfalakból álló halfogó eszköz nevét jelentő vejszével kapcsolatos. „A falu olyan vízfolyásnak a torkolatánál épült, amelyben vejszékkel halásztak” – olvashatjuk az FNESZ-ben (692. l.). Ma már a Vész határrész nevében a községbeliek is a névszóige főnévi jelentését érzik, s ezért keresik benne a veszély jelentésű vészt, holott a szónak – ahogy erre, Kiss Lajoshoz hasonlóan Csüry Bálint is tökéletesen rávilágít – ahhoz semmi köze sincs. Ez a vész, amely a dűlő nevében az igenévszónak csak homonimája, régebben, Szatmárban halászó helyet jelentett.

„A folyó mélyebb helyein, a parton ülőhelyeket és hálórúd-támasztó helyeket készítenek, és ezeket vészeknek hívják” – írja a Szamosháti szótár szerzője ( II. k. 452. l.). Hogy a milotai Vésznek is ez lehet a jelentése, annak (így már majdnem egyértelmű) bizonyítéka, hogy a szótárban (453. l.) találtam egy Vészoldalt is, amely egy – Halmi falu határában lévő – dűlő neve, sőt Milotának is van egy Csíkvész nevű határrésze, amely minden bizonnyal nem a mára már kiszáradt, de hajdan itt pompázott „csíkos” tóban élt lények nagy tömegekben történő pusztulásáról, hanem magukról a fürgeség jelképeiről és a vizecske partján „vészteglő”, az ő „kifogásukra” egykor idetelepült csíkászok helyéről kaphatta a nevét. Ezt igazolja Maácz Endre Földrajzi tájszótára a vejsze, vejsz szócikkhez fűzött „magyarázat-kvartettjének” negyedik pontja is. 1. rekesztősövénnyel történő halászat helye, 2. nyílt víz a mocsárban, ahol halászni lehet, 3. halászható ér, 4. a lápnak apró, nyílt tükrei, amelybe a csík-kasokat rakják. Hálásak lehetünk a két kiváló szakembernek, mert „elhárították a vészt a fejünk felől”.

Az Új-Túr a birtokrendezés idején tagokba mért Birtokos-mezőnél érinti a milotai határt. A Fő- csatorna, egy nagyobb patakmeder, a kóródiak szerint Tisza-meder volt, amibe csak beleterelték a Palád–Csécsei-csatornát. A Pecéhez hasonló kis víz, a Cigány-patak, a milotaiak szerint piszkos, sáros vizéről kapta a nevét, de az is elképzelhető, hogy az előtag család-vagy etnikumnév. A lejtős medrű Sebes-patak időszakos vízfolyás. A mellette lévő földeket Sebes-pataki szélnek nevezik. Szinte minden szatmári település határában „cserdegél” egy „cserfes” Cser. Milota sem „kivécser”. Csermelyecskéjének hurokszerű kanyarulatát Kétágú-Csernek nevezik. Sőt Jer-csatornája, másnéven Jer-árka is van a falunak. Amin a Cser áthalad, az a Cser-, amin a Jer, az a Jer-hát-dűlő. Utóbbi két részből áll, a Kis- és a Nagy-Jer-hátból. A nagyobbikat Zsíros-Jer-hátnak is nevezik, mivel, egy alkalommal a csendőrök elől bujkáló tolvajok állítólag itt ásták el az általuk ellopott szalonnát. A Cser patakon van egy átkelő is, a Cser-híd.

A Kotyka egy áradás által vájt gödör a Tiszánál, a Kotyor pedig egy holtág, azaz halvány. A Csiri-gödrét – csiribi-csiri bá’ – egy „varázslónevű” emberről nevezték el, aki halakat telepített a kis tavacskába. A népmesei hangulatú Hetven-ágú arról kapta a nevét, hogy valaha rajta folyt a Vájás nevű főcsatorna, mely itt sok kis apró kanálisra szakadt.

Rednek egy közigazgatásilag Üröghöz tartozó vajdasági település, ugyanakkor egy bozóttal benőtt, hosszan elnyúló milotai árok neve is. Korábban vízzel volt tele, s vadkacsák fészkeltek benne. A névadók bizonyára sejthették, hogy előbb-utóbb kiszárad, s szárnyas lakói innen, kényszerűségből, útnak eRednek. Először arra gondoltam, hogy a hajdani kis csatorna a századunk első felében még a hazai fészkelő faunánkhoz tartozott, védett és veszélyeztetett madárról, a világ 26 túzokfaja közül a legkisebbről, a reznekről kapta a d-z hangváltás formájában később kissé „elvetemült” nevét. De a rejtélyes névnek nem ez a megoldása. Két napig kínlódtam vele, amíg megtaláltam hozzá a kulcsot. „Ha megázik is a bunda, mégis bunda a bunda. Ha megázik is a kender, mégis kender a kender.” „Kifordítom, befordítom mégis bunda a bunda”. „Kifordítom, befordítom, mégis kender a kender.” Bizony az. Rednek-ként is. A megoldás: rednek, azaz kender. Ez a vizesárok tehát valamikor minden bizonnyal „kenderáttó”, pontosabban – ahogy a rőt rezeda visszafelé olvasva a dezertőr, a római fővezér rézevő fia, mór, az ingovány pedig nyávogni – „óttárednek” volt.

Az Al-Dunát idéző Vaskapuról az öregek azt mondják, hogy Milota régen körül volt kerítve, s éjszakára mindig bezárták az ezen a részen állt „portáját”. Sőt – a Vári-szeg nevű mezőrészre hivatkozva – egészen odáig elmennek, hogy az nem Milota Vári községgel folytatott „határvillongásának”, hanem egy hajdan itt állt – vadkacsalábon forgó? – várnak az emlékét őrzi. A Szabolcs megyei Timáron, ahol gyakran megfordultam, a Luka-hát ,a Péterke-oldal, a Godolya, az Aranyos, a Sváb-út, a Csorka, a Bika- rét, a Butyka-part, a Miadon-part és a Bagoly-szeg mellett van egy – talán a milotai határrészhez hasonlóan, nevével szintén egy régi objektumot őrző – Vaskapu-homok nevű dűlő is.

Arra gondolok, hogy Puskás Pista bácsi, a milotai kovács, aki azóta már Hephaisztosz égi műhelyében veri a vasat, micsoda pompás vaskaput tudott volna készíteni! Takaros kis ember volt az öreg. Igazi milotai. Egyszer, amikor nála jártam, azon tűnődtem, vajon két legfontosabb szerszámának miniatűr, szerves változata, hallócsontjainak láncolatában az üllő és a kalapács hány százezer vagy millió leütést továbbíthatott agya felé a munkában addig eltöltött hatvannégy esztendő alatt.Hat és fél évtized az üllő és a kalapács mellett! A mester már ezért vasdiplomát, és – stílszerűen – vasgyűrűt érdemelt volna. Emlékszem a kezére. A tenyere alighanem azbesztből volt. Én elejtettem a forró vasat, ő úgy tartotta a markában, mintha egy hűvös, fekete márványdarabot fogott volna. Incselkedett velem, fogjam meg a másikat, az egyáltalán nem meleg. Amikor, utolsó találkozásunkkor, kinyitottam a műhely ajtaját, hogy a szerencsekívánások és a búcsúkézfogás után útra keljek, a felhőtlen égbolt ragyogott rám, és közben eső csöpögött a nyakamba. Paprikajancsi mosogat? Veri az ördög a feleségét? Visszanéztem. Pista bácsi állt, huncutul mosolyogva, a hűtővizes tartály mellett. Búcsúzóul még utánam fröccsentett egy adagot. Ezt a mosolyt, ezt a lelkemet életem végéig melegítő, parányi lángocskát kaptam tőle ajándékba.

A milotai Szenna, amely egy Somogy megyei helységnek is a neve, minden bizonnyal nem az Arábiában honos cserjéről, nem is Aryton Sennáról, a balesetben meghalt, világhírű autóversenyzőről, hanem – ezt az álláspontot képviseli Kiss Lajos is (FNESZ 604. l.) – a valaha rajta szárított széna egy korábbi, szláv alakjáról kapta a nevét. A Lucernás-hátat a szálastakarmányról, a Gombás-hátat a réti csiperkéről, a Kőrisest a kőrisfaerdőről, a Bodzost pedig a benne tenyésző, ernyős virágú, bogyótermő bokorról nevezték el.

Milota egyik legjellemzőbb mezőgazdasági növénye a kukorica, amit ezen a vidéken málénak neveznek. A Málés-kert mellett a korábban szilva-, körte- és almafákkal teleültetett Csetri- dűlőnek is van egy Csetri-málés-kert nevű része. A Csetri előtag vagy egy személyről, vagy a lucsok, lucskos, csatakos, sárvizes (Ftsz) szavak magas hangrendű „rokonáról”, a csatorna szóban is benne lévő csator résznek megfelelő cseter (csetres) szóról kapta a nevét.

„A legjellemzőbb magyar fa a diófa. Ezt nem metszik. Zúzzák és törik. Ha nem terem, meg kell verni hosszú rudakkal, s a fájó sebekből termő ágak hajtanak. Így verik a magyarságot a rászabadított elemek és még a rossz gyermekek is. De a magyar fa egyre ősibb erővel sarjad” – írja Móricz, Ady Nekünk Mohács kell című verse „Veréshez szokott fajta, Cigány-népek langy szívű sihederje, Verje, csak verje, verje” – soraira emlékeztetve (Móricz Zsigmond: Tanulmányok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 491.l ).

A település a magyar dió „fővárosa”. A Milotai 10-es fajtát (M10 papír-héjú) az 1910-es években a londoni tőzsdén is jegyezték. 2002 óta minden évben megrendezik a községben a tízezreket megmozgató, immár országos-, sőt világhírű diófesztivált, ahol a „milotai csodabogyó” feldolgozásának teljes körét bemutatják, és az erre a célra épített, hagyományos kemencékben dióbéllel ízesített népi tésztaféleségeket is sütnek. A környező községekben hajdan nagy népszerűségnek örvendett almát és szilvát a dió olyannyira háttérbe szorította, hogy a településnek csak Kis-almása és Kis-szilvása van. Van viszont Nagy-kaszálója, Nagy-rétje, Nagy- patak-hátja, és – remélhetőleg csak a határban – Nagy -parasztja is. Hogy utóbbi kiről vagy miről kapta a nevét, arról nem szól a fáma.

Ha már a Nagy parasztnál tartok, el kell mondanom, hogy a „milotai paraszt” bicskanyitogatóan sértő „titulus” mellett a környéken él a „megadja a módját, mint a milotaiak a csikóherélésnek” szóláshasonlat is, aminek az az alapja, hogy már rég megdöglött a hozzá nem értő kezek alatt a szegény kasztrálandó pára, de az alkalmi „felcserek” – hogy félmunkát ne végezzenek – „ad finem” vitték a műveletet.

„Kenyeretlen Milota, éhen hal ott a puja” – mondják, teljesen igazságtalanul, a szorgalmas, önzetlen, gondoskodó és nagyon vendégszerető milotaiakról. Hogy mennyire előzékeny fajta a milotai, azt egy másik „falucsúfoló” is igazolja, amely szerint a tatárjárás idején, menekülés közben, a Túr pallóján kellett keresztülmenniük, s – „Tessiek, Zsóufi néném! Tessiek Jóuzsi bátyám!” – addig udvariaskodtak, amíg rajtuk nem ütöttek a „kutyafejű” harcosok.

Milota Nagy diós nevű határrészében és más területein is igen sok van a „legjellemzőbb magyar fából”, ezért aztán a község lakóit nyugodtan nevezhetnénk „Dió-, gyermekeiket pedig a Mogyorós dűlő alapján „Mogyorógenészeknek”. A szájhagyomány szerint a Mogyorósnak a településtől távolabb eső részén, az ún. Mogyorós-alji dűlőben állt valaha egy orosz falu, amelyet a Tisza áradása pusztított el. A Kotyor nevű holtág mellett van a Béreg nevű dűlő, ahol egykor, állítólag, egy hagymakupolás pravoszláv templomocska is állt. A Darukiáltó, előtagját tekintve vándormadár-, egészét vizsgálva pedig – mivel Kölcsében, Vámososrosziban és a Beregben lévő Csarodán is van azonos nevű határrész – „vándordűlő-név”. Az Ölyvös az itt ölyüként is ismert ragadozó madárról, az Ökör-legelő pedig a derék igavonókról kapta a nevét.

Bár a Libakert, illetve a Liba-dűlő nevű határrészek tanúsága szerint Szatmárcsekében és Tunyogmatolcson is – mert egy nyáron, ha gondját viselték, háromszor is meg lehetett tépni, tél derekán pedig meg lehetett tömni, hízlalni – népszerű volt a liba, a nagytestű háziszárnyas igazi paradicsoma Milota mellett Vámosoroszi volt, ahol régente rengeteget neveltek belőle. Milotán – ha már a nagyobb testű vadmadaraknál tartunk – a Bagoly-tábla, a Bagoly-híd és Bagolyi-dűlő mellett van még Túzokos is. Utóbbi névadója, a darualakúak rendjébe, a túzokfélék családjába tartozó, metaforaként a Toldiban is előforduló („Hé, fiúk! Amott ül egy túzok magában…”), pulyka nagyságú, szürkésbarna tollazatú madár – mivel vele kapcsolatos helynév Milotán kívül a környéken egyedül Orosziban fordul elő – bizonyára régen is „ritka vendég” volt errefelé.

A szárasztó Milotán jelenti ugyan a nagy testű madarak, a lúd és a daru szárnya alatt lévő lapos tollak csoportját is („kitiepem a szárasztóuját ennek a libának, mee beteszem a dugóuba” – mondja a libatöméshez készülődő asszony), de a ház előtti beszélgetésre szolgáló kispad, a „szakállszárító”, valamint a Háló-, illetve Hordószárasztó-dűlő esetében az utótagnak a köznyelvi, szárító értelme van benne. Előbbi a Tisza kavicsos partrésze, ahol a halászok egykor, munkájuk befejeztével, a hálóikat terítették ki a napra, utóbbiban pedig valaha egy szilvafaerdő volt, amelyben pálinkafőzde is működött, s a kiürült cefretároló hordókat annak az udvarán szárították ki.

Szatmárban a fűz − vagy ahogy itt mondják, „ficfát”, amely az „azt a ficfán fütyölőü rézangyalát” tréfás káromkodás mellett több szólásban és közmondásban is szerepel, a boszorkányok és a tündérek szent fájának tartották. „Ficfa alatt esküttek” – mondták azokról, akik házasság nélkül éltek együtt, és „letette a ficfaszéket” az, aki a kelleténél tovább maradt valahol látogatóban. A „ficfa hegedühö nádvonóu pászol” a „zsák meg a fóuttya”, a „ficfábul a sipot könnyü mekcsinálni” pedig a „könnyü Katit táncba vinni” közmondás „népi parafrázisa”.

Milotán, az egykori bérlőjéről elnevezett Klein-tagban állt a Nagy-ficfa, amely arról volt nevezetes, hogy – nagyenyedi „ikerpár-rokonához” hasonlóan – személyhez, sőt nem is akárkihez, hanem egyenesen Petőfi Sándorhoz köthető a „megeredése”. A milotai öregek szerint a költő szúrta le itt szalonnasütéshez használt nyársát, az gyökerezett meg, s nőtt hatalmas fává. Tehát nemcsak Nagyarnak, hanem Milotának is volt Petőfi-fája. Úgy látszik, „a szabadság és szerelem költőjének” utódját, „a Hortobágy poétáját” az Ady Endre utca „névadóját”, annyira sem értékelik a milotaiak, hogy „utcahosszat” emlegessék. Inkább az ott élők neve alapján tájékozódnak, és orientálnak másokat is. Pedig ha még élne, és netán elvetődne ide az egykor Nagyváradon, az általa „Pece-parti Párizsként” emlegetett városban élt költő, egy dolog miatt bizonyára nagyon otthon érezhetné magát Milotán. Nevezetesen azért, mert a falunak is van Pecéje.

A Váradot délen érintő, a Sebes-Körösbe ömlő, gyönyörű lótuszvirágairól is híres patak, amelynek neve a középkorban még Hévjó, azaz meleg folyó volt, milotai „szegény rokonával”, az esővizet összegyűjtő és elvezető csatornával csak annyiban lenne kénytelen közösséget vállalni, hogy – akár tetszik neki, akár nem – az FNESZ szerint (504. l.) az ő neve is a pöcegödör előtagját képező pöcével azonos etimológiailag. De a milotai Pece, amikor egyáltalán van benne víz, szintén „peckesen” folyhat: róla a települést – az alliteráló Ady-elnevezés alapján – akár „Pece-parti Pest-nek” is nevezhetnénk.

(Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

„Apalád-Botpalád” – A Palád...

A „keskeny út” − Uszka

„Csirittyés Ricse” – Túrric...

Sonkád – „S/rokON/KÁD”

Fülesd −„UgriFülesd”

Kölcse −„Aranyos-rév-hely”...

Kömörő − „Döbrögömörő”...

Tiszabecs – „Becses Becs”...

Tiszacsécse − „Emlőország”...

Tiszakóród − „Bukóród”...

Szatmárcseke − Hát mindent ...

Kisar − „Illancsfalva”

Nagyar − „Magyar-Nagyar”

Panyola − Az Asas-laposok ...

Nábrád − Nábrádi "nábrándoz...

Tunyogmatolcs − „Kurtakocsm...

Jánkmajtis − „Pujánkmajtis”...

Kisnamény −„Loh-Aljamény”...

A két Szekeres − „Kis szeke...

Nemesborzova − „Nemes borz ...

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!