Kisar − „Illancsfalva”

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

Kisar az Erdőhátat a Bereggel összekötő „híd” három „pillérét” alkotó „hármas iker”-község egyike, Nagyar és a már a Tisza túlsó oldalán lévő Tivadar szomszédja. A csikó az öregek számára a Beregben, de már Kisarban is „loofijóu”, a nyúl „nyool”, a dűlő is „döllőü”, s a „nyool”, ahogy Esze Tamás földjén is, „úgy szalad a döllőün, mint a séekkattyu”. A fiatalok már nem ismerik az „eszeföldi” beszédet, azt sem igen tudják, hogy az a bizonyos „séekattyu” nem más, mint a sikattyú, az esztováta, azaz a szövőszék része.

Az 1960-ban épült új Tisza-híd elkészültéig a tervezőjéről, a híres dr. Träger Herbertről elnevezett Herbert-híd kötötte össze Szatmárt Bereggel. Szép az új is, és persze sokkal korszerűbb, de én, valahányszor elúszom alatta, még mindig a korábbinak a fa hídlábait keresem, s az utóbbi években, amikor „áthidalgok” a „fakón”, a „II-n” a túlsó oldalra, azt a régit, a „kis Herbert-I”-et érzem magam alatt, amelyet a zöld szín ezernyi árnyalatában pompázó parti fák és bokrok között méltóságteljesen hömpölygő folyó felett kamaszkoromban szinte megemeltek a napsugarak a nyári verőfényben.

A Tisza régi „szerelmem”. Ha csak meglátom, minden ifjúkori emléket felkavar bennem. Elég, ha „üzen”, már megyek is hozzá. Vagy én magam keresek okot arra, hogy láthassam. Legutóbb éppen „folyékony valuta”, szatmári szilvapálinka beszerzésének ürügyén ruccantam ki Gyarmatról Kisarba, a három „Ar” község legkisebbikébe. „Kisar, Nagyar, Tivadar, itt a legszebb a magyar” – igazítottam ki magamban már régen a hajdani igaztalan „három szekér libasz…” végű – egy csapással egyszerre három „ar”-t ütni akaró – falucsúfolót. Kisarban a szeszfőzdéshez, Belényesi Béla bácsihoz ugrottam be, akinek egykor apám volt a leventeoktatója, s a „pálinkapatikus”, a „szilvórium tudósa” mindig nagy szeretettel emlegeti az én drága, jó öregemet. A vásárlás, persze, csak ürügy, valójában a folyót meglátogatni, „Tiszanézni” jöttem Kisarba, az itteni, pontosabban inkább a túlsó, a tivadari partra.

A folyó valamikor halványzöld, áttetsző vize, amelyben a hídról a fenék közelében úszó, ezüstös keszegrajokat tisztán lehetett látni, az alacsony vízállás ellenére is – csak az üdülők kerítésén fennakadt hordalék mutatta a korábban jóval magasabb szintet – szomorúbarna, bánatszürke volt. Egy régi – 1963-ból való – kedves kép villant be a tudatomba. Mosolyra fakadtam tőle. Esett az eső, bugyborékos volt a víz felszíne. Szécsi Andor barátommal, a vagány mókamesterrel, stílszerűen, „ökörködésből” – „ha esik is, ne ázzunk” – nagy, gumírozott, vízhatlan esőkabátban úsztunk át a tivadari oldalról a kisari parton a kövér „áldásra” ügyet sem vető, szoknyájukat combig felhajtó, csinos, sulykoló fiatalasszonyokhoz és lányokhoz. Esetlenül sodródtunk az árral, mint a medúzák, de – követve a folyó áramlását – egy kicsit fentebbről indulva, szerencsésen célba értünk. Nem vitt le bennünket a víz a híd lábáig. A kisari parton madarak ficserékeltek a lombokon. Virágok rikoltozták a hangos életörömöt. A sulykolók között volt egy lány, aki nagyon tetszett nekem. Andor rögtön elvarázsolta fesztelen, gátlástalan „szövegével”. A nevetés nagyon jól állt a csitrinek. Ahogy kacagott, a fogai kivillantak. Gyönyörű, szabályos, keskeny fogsora volt. Vékony ajka nedvesen csillogott, s barna szeme a nevetés kicsiny hunyorgásában természetesen, melegen fogadott el bennünket. Mindketten őt ittuk a tekintetünkkel. A mezopotámiai teremtéstörténetben szerepel egy Kisar istennő. Mintha az ő reinkarnációja lett volna ez a lány. Ifjú füvek, s nyár-virágok tomboló öröme volt bennünk. Éltünk, örültünk az életnek, a folyóból energiákat nyertünk, mint Anteusz, új életet kaptunk a természet őselemeivel, a vízzel, a földdel, a nap tüzével és a levegővel való fizikai érintkezéstől.

Kisar községet, története során – ahogy erről Szirmai Antal beszámol (Szathmár vármegye fekvése, történetei és polgári esmérete, Buda, 1809–10. II. k. 236. l.) – sok-sok megpróbáltatás érte. 1565-ben „átcsatázott” rajta Schwendi Lázár és Hasszán basa. 1662-ben a szatmári helyőrség 2000 Ft-nál is nagyobb kárt tett benne, a fél falu házait felégette. A kisariaknak a törökök kiűzése után olyan gyakran kellett hadifuvarba menniük, hogy kénytelenek voltak állandó kocsist és fogatot tartani erre a célra. A kuruc világban is gyakran meg-, stílszerűbben Kisarcolták a település lakóit. Az 1840-es években, a kolerajárványban több százan elpusztultak a faluban. A Tisza és a Túr is gyakran elöntötte a helységet.

A Nagyartól csak jelzői meghatározó tagjában különböző Kisar utótagját képező ar szót az FNESZ (336. l.) az Arad névvel hozza összefüggésbe, és egy személynévből „eredezteti”, pontosabban „aradoztatja”. Az úr az orr vagy az orv szavakkal való kapcsolatát nem tartja valószínűnek. Én magam a községbeliek „eretnek”, pontosabban „aratnak” magyarázatához – „Kisarba, ha áratt a Tisza, kis ár vóut, Nagyarba meg nagy ár” – csatlakozom. Úgy érzem, hogy néhány alapszavunknak, ahogy két-vagy háromalakú toldalékaink esetében ez meg is maradt, volt magas és mély hangrendű változata is. Az ar-ár szót én az er-ér egyik – ma már csak egy-két „ősszóban” élő – alakváltozatának érzem. Az „origó” („arigó-erigő”) az ér, ebből ered az ered és az erdő szavunk is. Az er mély hangrendű változata, az ar, amely az erdőmunkás, erdőóvó jelentésű ardó szavunkban, az Ardai személynévben valamint a Beregardó, Feketeardó és a szülővárosom, Nagyszőllős közelében lévő Szőllősardó nevében is szerepel, a mai erdő szavunk „gyökerét” képezi. Meggyőződésem, hogy a kisari embereknek van igaza, és a községük nevében lévő ar szó is a folyóvízzel, konkrétan a Tiszával kapcsolatos (neki)ered, azaz árad „forrása”. Ennek bizonyítéka számomra, hogy – ha nővéremmel együtt, „kiáradó” jókedvünkben, nem bírtunk magunkkal – nagyszüleink a „Meg vagytok eredve?” rendreutasító kérdéssel szabtak gátat tombolásunknak. A másik argumentum erre, hogy a közeli Panyolán, igaz, hogy már csak nevében, még él egy Kis-aró, Jánkmajtison pedig egy Kis-érként is emlegetett Kis-ár nevű patak.

Kisar belterületének a község nevével összecsengő része a Kis-fok, amely arról kapta a nevét, hogy ezen a helyen, egykor a Tisza – egyik „kitörésekor” – mély árkot, fokot ásott. Az 1970-es árvíz után itt épültek az új – az Esze Tamás, a Kossuth, a Tavasz és az Új élet – utcák. A Nagy-fok, a település legrégibb utcája, amelyben az 1794-ben épült református templom áll, ezért Templom-foknak vagy Templom utcának is szokták nevezni. A közég főutcája a Nagy utca, amelynek hivatalos neve – Árpád – csak az utca- és házszámtáblákon szerepel, az idevalósiak nem nagyon használják. Ugyanez a helyzet az Alkotmány és a Táncsics utcát illetően is, mert előbbit, a kis zsákutcát – ahogy a nagykanizsaiak a maguk Kölcsey utcáját – csak Kutyaszorítóként, utóbbit, mivel a Nagy utcai kertek alatt húzódik, Kert alja utcaként emlegetik a faluban. A külterülettel határos utcának, a Mezővégnek, amelyből Panyolán is van egy, és a községi sírkert előtt elhaladó Temető utcának, illetve a „cin-terem” mellett futó, keskeny földútnak, a Temető szorosnak „kincstári neve” nincs is. Más a helyzet – és ez nem éppen legelőkelőbb hangzású neve alapján érthető is – a „mar-határ” felé vezető Legelő sor esetében, amelynek újabban inkább a hivatalos nevét – Rákóczi utca – használják. Hogy az egykori, mára már beépített szilváskert, az eredetileg pázsitos hant, zöld mező jelentésű Szepszes honnan kapta a nevét, arra egyetlen népi magyarázat van. A környékbeli „rossz nyelvek” „kipipálják” a szóból a p-t, és máris kész a megoldás: „A híres kisari pálinka helyi élvezőiről utcát neveztek el a faluban.” „Fiam, csak arra vigyázz – mondta, állítólag, egykoron a helybéli „sze(p)szesek” egyik „szeszrezentánsa” – hogy soha ki ne józanodj, mert nagyon sokba kerül újra berúgni.”

Kisar egyik legkarakteresebb egyénisége Nagy Karcsi. Az apját, az „öreg Károlyt”, majd mire „odanőtt”, őt is tanítottam, sőt, osztályfőnöke is voltam a fehérgyarmati gimnáziumban, ahol mindketten érettségiztek. „Nagykaresz”, vagy ahogy a faluban mindenki ismeri, „Kása” már nem paraszt, nem földműves, nem is gazdálkodó, hanem – ahogy a névjegykártyáján is olvasható – „mezőgazdasági vállalkozó”. Ma már traktorral szánt, de zsigereiben érzi, amikor még munkára éhes kezével ő maga fogta az eke szarvát, s ahogy ballagott vele, érezte a lökéseit, mintha a szerszámnak eleven szíve lett volna, és az dobogott volna az övével együtt. Öccsével, a „Kiskásával” együtt olyannyira „cuoleur locale”, hogy ha rajtam múlna, én már Kisart is „Kásar”-ra keresz-, pontosabban „Karesztelném”. Ő is „megissza, ha kell”, de – mint a többi kisari – tud és szeret dolgozni is. Kisarban az ember akkor kezdődik, amikor először vág elfogadható rendet a búzában. Karcsi is boldog „ki vagyok, én vagyok, gazdalegény vagyok”-érzéssel és mesteri biztonsággal ereszti ki a kaszát. Gyönyörűséggel szeli le az előtte bókoló lucernaszálakat. Miközben kapáját belemeríti a felül száraz, lejjebb nedves kisari földbe – mert ősösztönös költő is – mélyenszántó gondolatokat teremtve meditál, vagy a „Hol van az a nyár, hol a régi szerelem”-kezdetű sláger – általa németre fordított – „Wo ist der Sommer, wo ist die alte Liebe”-változatát dúdolgatja.

A munka „seine alte Liebe”, egyik „régi szerelme”. Ott kinn, az isten szabad ege alatt. Napon, szélben, esőben. Vagy a kertben ásni, fölásni a kövér, fényes, fekete, kisari földet, amelyből szinte kedve lenne harapni. A hajdani szatmári „földtúró” emberek számára az egyik legfőbb „bűnnek” számított, ha valaki egész életében nem fogta meg a kaszanyelet, a villát, az ásót vagy az eke szarvát. A kisari ember mindig is büszke volt. Az egyik a lovára, a másik a búzájára, a harmadik a tajtékpipájára. Nagy Karcsi arra, hogy őt – ahogy Hemingway Az öreg halász és a tenger című regényének hősét, Santia-gót – karleszorításban, azaz „szkanderben”, senki sem tudja a környéken legyőzni.

A Nagyar felé vezető, hivatalosan Petőfi utca népi neve Illancs. Honnan került ide? Minden bizonnyal nagyon messziről, a Baja, Érsekcsanád és Jánoshalma közötti futóhomokos területről „fújta ide a szél”. Az utóbbi településhez tartozó Terézhalom régi nevéről, az Illancsról „keresztelték” el. A gyönyörű név magyarázataként az FNESZ-ben (288. l.) a következő olvasható: „Az Illancs hn. megnyugtató magyarázata nem ismeretes. A futóhomok képzete alapján a m. illan ige -cs képzős származékára lehetne gondolnunk, de a futóhomokra való vonatkoztatás másodlagosnak látszik a szegényes településrészhez képest.” Az Illancs név eredetét a futóhomokos rész környékén élők az ismert „Illa berek, nádak erek”-szólással, hozzák összefüggésbe. Az oda települt emberek hamar felismerték, hogy ott nem lehet igazán megélni, ezért a napjainkig fennmaradt szájhagyomány szerint az éj leple alatt visszaszöktek származási helyükre, elillantak, röviden illancs: ebből lett tulajdonnévként a terület földrajzi elnevezése. A múlt emlékei, az elhagyott tanyák romjai talán legjellemzőbben a Borotáról Antallapos felé vezető út mentén maradtak meg, és még ma is meghatározzák a táj képét. Az Illancs kissé pejoratív mellékzöngéje a Tisza-parti falucskában már egyáltalán nem érzékelhető. A szó költői bájával szinte „kiillatozik”, napfényesen, „kicsillan”, „kiragyog”, madárdalként „kicsicsereg” a kisari utcanevek közül.

Milyen jó, hogy a szél hozta „(pitypangpe)helynév-magocska” gyökeret vert, szárba szökkent, és aranysárga virágot nyitott az eső után illatozó kisari televényben! Annyira beleillik, hogy én a település nevét lelkemben – a Kásar költői hangulatú társát megteremtve – már régen Kisar-Illancsfalvára változtattam.

Kisar is a Tisza és a Túr „gyermeke”. A szőke folyó közelében van a daru jelentésű, szláv zsurávl szóból származó, más településeken is meglévő dűlőnevekkel azonos Zsaró-szeg, Zsaró-szugoly vagy Zsaró-szug nevű határrész, és az Uróla vagy Urólla nevű dűlő. Az itteniek őróla, vagy ahogy Kisarban mondják „űrulla” semmit sem tudnak mondani. A geográfiában jártas is legfeljebb a Spanyolországban, Baszk-földön lévő Urola-folyóra és –völgyre „asszociálhat”, de azok olyan messze vannak, hogy oda már el sem „gUrul” a fantáziája szekere.

Atyai jóbarátom, a néhai Borbély Antal kisari orvos szerint, aki egy hajdani jegyzői feljegyzésre hivatkozott, a II. világháború előtt Kisar határában 36000 termő gyümölcsfát számoltak össze. A Tisza árterében, a község határában található még ma is a környék legnagyobb, körülbelül 16 hektár területű ártéri „dzsungelgyümölcsöse”, amely természetvédelmi terület, de szabadon látogatható. A folyó egyik kanyarulatában fekvő, a hajdanában sokféle – aprószemű, berbencei, lószemű, nemtudom, penyigei, lotyó, duránci, veres, fecske, gömöri nyakas, paradicsom, macskatökű, beregi datolya – jóízű gyümölcsöt termett Szilvás-szegben van a Szilvás-szegi halvány, amelyben a mai napig is van még víz.

A Balla Berti-szakadása és a Blum-szakadása dűlők egy- egy személy és egy-egy gátszakadás emlékét őrzik. A Tisza jobb partján, a gulácsi határ közelében van a Gyeplő-szeg, amely minden bizonnyal a Gyepű-szegből „deformálódott”. A folyó másik kanyarulatában lévő dűlővel, az Uszturóval kapcsolatban azt a történetet hallottam Kisarban, hogy egykor egy halász, amikor az ebédre otthonról magával hozott kenyeret és gomolyatúrót, vagy ahogy errefelé mondják, „gömölyét”, véletlenül, tarisznyástól beleejtette a Tiszába, „Na akkoo ussz turóu!”-kiáltást hallatva nézett a néhány pillanatig még a felszínen lebegő „elemózsiás csomag” után. Ha hinnék nekik, akkor az Úsztató-szeg és az Úsztató-hát határneveket is ezzel a „leúsztatással” hoznám kapcsolatba. Az én véleményem szerint – bár ezt eddig senki sem erősítette meg – a szó az ágasfa, ágas, facölöp jelentésű ösztörű mély hangrendű változata. Az ezen a környéken kaszált, még nedves takarmányt a gyorsabb száradás elősegítése érdekében valaha a kisari gazdák is a házak udvarán tartott, köcsögfához hasonló, de annál magasabb ösztörü, uszturó köré boglyázták. De – mivel a határrészt érintő Tisza túlsó partját egy magas agyagfal képezi – az is elképzelhető, hogy a kisari Uszturó neve a Földrajzi tájszó-tárban szereplő gát, sánc jelentésű eszterő (esztere, eszterha) szóból származik.

Jánkmajtison van egy Gémes, illetve Gém-osztoró (Maksainál, 152. l.) határrész, amelynek nevét kétféleképpen magyarázták. Az egyik elképzelés szerint valaha gémek telepedtek meg az ott álló fák ágain, a másik szerint gémeskút volt a dűlő a területén. A kölcsei Holt-Túr egyik ágának, amelyről Szirmai is említést tesz (Eszteróu, Esztróu, II.k. 253. l.), Eszteró a neve. Az uszturó rokona a látófa, a Duna–Tisza közének buckás és a Tiszán-túl rétes, nádas pusztai legelőin a pásztortanya, a cserény mellett vagy a gulyaállás közepén földbe ásott, 3–4 m magas, lecsonkolt ágú fa, amelyre fellépve a legelő távolabbi részére is ellátott a pásztor. A látófa ágai közé holmit lehetett rakni, hozzákötötték a szopósborjút és az állásra hazatérő jószág dörgölődzőfának is használta. Látófának nevezték az uradalmakban 1945 előtt a nagy kiterjedésű kukoricatáblák és szőlőültetvények alkalmas helyén földbe ásott, keresztbe rászegezett fokokkal ellátott, 5–6 m magas faoszlopot vagy fordított V alakú állványt, amelyre a kerülő felhágott, hogy az őrzésére bízott területet áttekinthesse. Az elnevezések a rendeltetés (állófa, őrfa, messzelátó, címerfa) vagy a hasonlóság (gólya) révén alakultak ki.

A Tisza szabályozás előtti medre a Holt-Tisza, amelyben még ma is van víz. Elmocsarasodott, a rothadó növények szagát árasztó holtága, a Büdös-tó a Büdös-szeg nevű dűlőben található, amelynek a településtől távolabb eső részét Külső-, a közelebbit Belső-Büdös-szegnek nevezik. A másik morotvának, a Csejhei-halványnak a „tartozéka” a belterület közelében lévő, az 1970- es árvíz után részben beépített Csejhe-dűlő. A Remete is holtág, amely a falubeliek szerint hajdanában a partján élt „magányos, öreg medvéről” kapta a nevét. Korábban már majdnem kiszáradt, de a ’70-es árvíz óta ismét van benne „folyadék”. A mellette lévő nagyobb kiemelkedésen, a Remete-dombon – Tóth Bálintné, egykori kisari VB-titkár szerint – tégladarabokat, koponyákat és régi pénzérméket is találtak. A Remete-háton, a „nagy pocséta” környékén, régebben tölgyerdő volt. A Tóbeli nevű, mélyebb, vízjárta területről – „Tóubeli” – már Borovszky is tesz említést. „Kiapadt tó volt” – írja róla (97. l.). A hajdan kétéltűektől nyüzsgő Békás-tó egy részét már művelés alá vették. A Cigány-gödörből bányászták egykor a vályogvetéshez szükséges agyagot. A Halvány-déllő az állatok delelője volt a Tisza egyik holtága mellett.

A Túr mellett található a mocsár jelentésű, különböző szláv szavakkal rokon Balácca. A dűlőnév – rövid c-s változatban – Fehérgyarmaton is él. A folyócska közelében van a hajdan a falu elöljárója, Nagy Béla tulajdonát képezte, mintegy birtokosának kiemelkedő jelentőségét is szimbolizáló Bíró-domb. A határban a Hegyecske nevű területen púposodik egy másik kiemelkedés is, a Hegyecske dombja. Korábban, míg szét nem hordták a földjét, Kolerás-domb is létezett. Valószínűleg ez volt az 1840- es járványban elhaltak tömegsírja. Kolerás-domb nevű határrész a hamis esküt tévő vén Márkus legendájának hely-színén, Köröstarcsán és az 1831-es járvány áldozatainak emlékére állított obeliszkkel a tetején, Erdőbényén is van.

Ha „kerekecske dombocska” nincs is, Kerek-palaj és Kerek-tó legalább van a határban. Előbbi egy mélyebben fekvő határrész, utóbbi egy kiszáradt, ma már legelőként szolgáló tófenék. A Homok-mező, amely laza talajáról kapta a nevét, szintén a Túr közelében fekszik.

A „kis-ári” határban a Tiszán és a Túron kívül még jó néhány aracska-erecske folydogál. Itt is van – Kisart sem hagyja cserben, pontosabban „cseretlenül” – egy Cser, amelynek magasabb fekvésű környéke – mi is lehetne más? – az országban, kicsiben-nagyban mindenütt megtalálható Cser-hát nevet viseli. A Cser-szurdék nevű mezőrész a benne található kisebb, völgyszerű bemélyedésekről kapta a nevét. Természetesen van Erge is. Ez egy időszakos vízlevezető árok. „Kapcsolt (test)része” az Erge-hát, amelyen régebben rizst termesztettek.

A mókuscsemege bokrai által díszített Mogyorósban folydogáló vízelvezető árkot Mogyorós-csatornának nevezik. A Tisza-menti mezőrész neve, a „halnevű” Süllős-fok azt „tátogja”, hogy valaha itt folydogálhatott a Süllős patakocska. A Süllős-fok környékét korábban Sarok-hátnak nevezték.

A Valá-gaz vagy Valá-gaza, más néven Egyház erdeje, amelyet Szirmai (II. k. 235. l.) még Valagazza néven említ, már csak „vala gaz”, azaz „volt erdő”. Tölgy-, szil- és akácfáit javarészben kiirtották. Ahogy az Egy-ház-tag nevű dűlő és a Szirmai által Sárkányként említett (II. k. 235. l.), népmesei hangulatú Sárkányerdő, az államosítás előtt ez is a református egyház tulajdonát képezte, a Fejedelem-szer a falunak az egykor Bethlen István által birtokolt része, a Gróf-tag és a Károlyi-szer pedig a Károlyiaké volt. A Borbála-kert nevű almás Károlyi Borbála tulajdonában állt.

Hogy a Paraszt nevű határrész kié volt, azt már senki sem tudja. Mindenesetre a milotai Nagy-paraszthoz képest ez a dűlő kisebbnek tűnik. „Dolmányán a szabó parasztot nem hagyott” – írja Arany a Toldi 10. énekében. A paraszt szó ürest, dísztelent jelent. A szláv proszt szó jelentése egyszerű, így a kisari határrész minden bizonnyal egy „fátlan- bokortalan” földterület lehetett.

A Gróf-tagban állt a Kocskaház, amelyben egykor egy csonka, ahogy Kisarban mondják, „kocska”-kezű mezőőr lakott. A Nagyhadok-vadalmása – az előtaggal azonos nevű család élt a faluban – a területen álló, „savanyú mosolyú” gyümölcsöt termő fákról kapta az utónevét.

A Kormány-földet, mivel Kormány nevű család nem lakott Kisarban, Szarka Lajos adatközlő szerint azért nevezik így, mert a Tisza mellette lévő szakaszán, a nagy sodrás miatt, a „lábbó”-soknak, azaz tutajosoknak nagyon kellett kormányozniuk. Nagyobb azonban annak a valószínűsége, hogy a dűlő arról az eke hátulján lévő, kormánynak nevezett görbe vaslapról kapta a nevét, amely az ekevas által felhasított földet fordítja fel. Túristvándiban az egykor a Kende báró tulajdonát képezte Gőzeke-szán-tás nevű dűlő úgy keletkezett, hogy a korábban rajta állt, lecsonkolt fákat egy akkor „tüzesgépnek” nevezett gőzgép által vontatott hatalmas eke forgatta ki a földből. Abban az időben terjedt el a vidéken az eredetieskedő „Ne tévesszük össze Gizikét a gőzekével!”-mondás.

A mélyebb fekvésű Kiricce -dűlővel – amelynek névváltozatával Panyolán Kerice-szeg formában találkoztam, és amely Olcsvaapátiban Kirice (Csüry 512. l.) néven fordul elő – segítség híján magam próbálkoztam. Mivel a szó Kisarban egy vizenyős területet, Panyolán pedig egy hajdani patakot jelöl (amelyet, feltehetően, vadkacsák is látogattak), az orosz Gogol személynévnek is megfelelő magyar kerceréce előtagját vélem benne felfedezni.

A botpaládi Csinzó-fokhoz hasonló nevű, agyagos, ragadós földű Csingó és a „dingó-diridongó-dongású”, homokos, tiszai partrész, a Dorongó titkát nem sikerült „felfedetnem” senkivel. Az Alsó- és Felsőmocsolád nevében is benne lévő „pocsolyamocsár-hibridet”, a kisari határ egyik vizenyős részét jelentő Macsolát már értem és érzem is. Benne van – településnévként – a gyermekkoromban hallott „Gecse, Csoma, Macsola, Márokpapi, Csaroda” „tocsogós” helynév-sorban is. Hozzá hasonló „öszvér-szó” a túristvándi határban a – „Most légy okos, Domokos! Zsombékos, vagy Homokos?” – Zsomokos dűlő neve. A Tavaszi-nyíl nevű dűlő, amely az I. Forduló is volt egyben, onnan kapta a nevét, hogy régen, minden évben, nyílhúzással osztották fel a gazdák között. Ennek egy része volt a Zab-mező, amelyben, neve alapján, a talajváltó gazdálkodás idején, minden bizonnyal a fürtös takarmánynövényt termesztették. Egy bő vizű gémeskút is állt rajta, amelyet az oldalára festett virágról Tulipán-kútnak neveztek.

A Szatmári-sík zömében ecsetpázsitos, soványcsenkeszes és hernyópázsitos kaszálói, legelői az erdők irtásterületein alakultak ki. Ezek a füves térségek becslésem szerint a síkság mintegy 10 százalékát teszik ki, s nagy szerepük van a táj egyéni arculatának kialakításában. Az egyik legtágasabb közülük a kisari legelő, az ún. Gyűjtő. Nevét onnan kapta, hogy hajdan öt település, Fehérgyarmat, Nábrád, Kisar, Nagyar és Penyige lakói szabadon használhatták, sőt még a vele határos erdőkben is korlátlanul tevékenykedhettek. Ennek oka az volt, hogy a legelőt az árvíz időről időre elöntötte, így a helyiek még csak fel sem mérhették a területet, következésképp fel sem oszthatták egymás között. A vízjárta lapos sokak „üzleti fantáziáját” megmozgatta. Így történhetett, hogy a második világ-háború után – emlékszem a „táblakalitkákat” övező apró rizsgátakra és a mély vezetésű elárasztó csatornákra – még rizstermesztéssel is próbálkoztak a széles mezőn.

A „tősgyökeres” kisari birtokon a Bikáé a község bikája, a Disznó-páskom a sertések, a Csődöré pedig a mének legelője volt. A falu legszebb, 1948-tól 1958-ig élt, az 1954- es Országos Mezőgazdasági Kiállításon nagydíjat nyert, Vándor nevű, világhírű, magyarszürke tenyészállata a Bikáén „dalmahodott”, azaz nőtt tekintélyesre. A helybeliek – hálájuk és kegyeletük jeléül – a község bejáratánál szobrot állíttattak neki. Az alkotás, amelyet Bíró Miklós mátészalkai szobrászművész tizenkét évvel ezelőtt, 2001-ben készített el, a település jelképeként azóta is fogadja a Kisarba érkező vándorokat.

(Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

„Apalád-Botpalád” – A Palád...

A „keskeny út” − Uszka

„Csirittyés Ricse” – Túrric...

Sonkád – „S/rokON/KÁD”

Fülesd −„UgriFülesd”

Kölcse −„Aranyos-rév-hely”...

Kömörő − „Döbrögömörő”...

Tiszabecs – „Becses Becs”...

Milota−„Csupa i, csupa o, c...

Tiszacsécse − „Emlőország”...

Tiszakóród − „Bukóród”...

Szatmárcseke − Hát mindent ...

Nagyar − „Magyar-Nagyar”

Panyola − Az Asas-laposok ...

Nábrád − Nábrádi "nábrándoz...

Tunyogmatolcs − „Kurtakocsm...

Jánkmajtis − „Pujánkmajtis”...

Kisnamény −„Loh-Aljamény”...

A két Szekeres − „Kis szeke...

Nemesborzova − „Nemes borz ...

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!