Nemesborzova − „Nemes borz odva”

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

Nemesborzova.jpgNemesborzova nevét 1181-ben emlí­tik először. Mint a Borzovay család ősi birtokát, 1436-ban a Kölcseyek szerezték meg. A mohácsi csata után martalócok dúlták fel, 1662-ben pedig a szatmári német helyőrség katonái rabolták ki. Az ellenség megfékezésére az erdőben fekvő falut körülárkolták, és a Nóborda patak vizével az árkot feltöltötték. A sánc nyomai még ma is kivehetők. Hogy       a szak-, pontosabban sakknyelven szólva, „rosálásról”, azaz sáncolásról a mai napig sem szoktak le a borzovaiak,        azt a körülárkolt határrész, az Arkos neve tanúsítja. A településnek a 19. században a Kálos, az Erdélyi, a Pápay és a Mándy családok voltak a földesurai. 1990 előtt Nagyszekeres társközségeként Fehérgyarmat városkörnyékéhez tartozott. Azóta önálló.

A Borzova helynév szláv eredetű – írja Kiss Lajos, aki a szerb-horvát és a vele azonos cseh Brezovát hozza fel bizonyítékul, amelyek jelentése nyírfás, nyíres(ti. falu). A Nemes előtag szerinte azzal kapcsolatos, hogy egykor a faluban sok kisnemesnek volt birtoka (FNESZ 458. l.).

Egy másik feltételezés szerint az ugyancsak szláv eredetű, gyors jelentésű brza szóból származik a név. A Sonkád határában folyó Túr-ágnak Borzsa, a Tisza Bereg vármegye keleti részén folydogáló „mellékpatakocskájának” pedig Borsova a neve. A két lehetőség közül Mező András és Németh Péter Szabolcs-Szatmár megye történeti etimológiai szótára című, közös munkájukban (81. l.) az elsőt tartják valószínűbbnek, mivel szerintük a gyors jelentés csak pataknévben tehető fel, ezen a vidéken azonban sohasem volt gyors folyású víz. A helybeliek szerint, akik ezt cáfolják, a falu közelében folyó Nóbordapatak sodra áradások idején jelentősen felgyorsul, s ez minden bizonnyal a névadás idején sem volt másként.

Mivel területén gazdag bronzkori leletanyagot találtak, a kis településnek akár „Bronzova” is lehetne a neve.

Nekem Borzovát Nagy Ottó bácsi, fehérgyarmati szomszédunk jelentette, akinek cipészműhelyében, a titkokat rejtő padlásra vezető, fali polccá „előléptetett” falépcsőn öreg, mogorva, kérges szárú csizmák és bakancsok, betört orrú gyermekcipők, emberi lábra éhes, tátott szájú nagy csukák és hatalmas torkú „csizmacetek” vártak az újjászületésre. Hozzá és Ilonka nénihez, a feleségéhez, barátom szüleihez, felnőttként betérve is mindig úgy érkeztem, mintha hazatértem volna. Gyakran jártam velük Borzován is, ahol Ottó bácsi népes rokonsága, két fiútestvére és azok leszármazottai éltek, illetve utóbbiak élnek még ma is.

Fehérgyarmati műhelyében a régi típusú, balkaros Singer varrógép, a különböző fűrészek, kézi furdancsok, amerikánerek, fa- és vasszegek, lyukasztók, cakkozók, ampasz, rádli, kézistuffer, ringli, flekkvágóvá átalakított srapnelhüvely, vaskapta, tolvajkulcsra hasonlító kaptahúzó, cipőhúzó, cipőkrém, satu, szabászkés és sokféle fogó − ráncfogó, falcfogó és harapófogó − különböző bőrök, valamint a cájgok, a musta, a klopsta, a bicske, a kerekítő, a kármentő, a falcing, a sodró, a kalapácsok, a susz­terkések, a„fapina”, azaz klemma és a lábszíj alkotta világban dolgozó jó öreg hatása alól nem tudta kivonni magát az ember. Én mindig a gyer­mekkori „ciróka-maróka” és a „csíp-csíp csóka” játék különös hangulatát éreztem a közelében.

Mintha vele mindig egy mágneses mezőben, az emberi melegség, póztalanság és közvetlenség mágneses erőterében mozogtam volna. Minden­kivel megtalálta a hangot. Mesélőkedve kifogyhatatlan volt. Elmondta, hogy szülei Amerikában kerültek össze. Az első fiú még az „Újvilágban” született, ő és öccse azonban már Nemesborzován látta meg a napvilágot. Apjuk nem sokkal legkisebb fia születése után meghalt. Özvegyen maradt asszonya nehezen nevelte a három gyermeket. Részes aratást vállalt, harmadáért kapált. A ház teteje, amelyben laktak, egy ágassal volt kitámasztva. Ha esett az eső, becsurgott a víz a lakásba.

Atyai jó barátomat gyakran meglátogatta Borzován lakó édesanyja. Emlékszem a mamára. Még kilencven éves korában is olyan volt az arca, mint a piros rózsa a fehér havon. Ottó bácsi tőle tanulta meg a fizikai munka és az emberek megbecsü­lését és szeretetét. A mester egész élete azt bizonyítja, hogy az emberi akarat, kitartás és önbizalom segítségével minden megvalósítható. Hetvenöt évesen is vígan száguldozott motorkerékpárján, és feleségét is azon szállította a borzovai „birtokra”, hatszáz öles almáskertjükbe.

A tudományos elméleteknél számomra − ha hitelesnek nem is érzem − az ő „borzovológiai” okfejtése kedvesebb. Ottó bácsi szerint, mivel a falut körülvevő erdőségben hajdanában sok borz tanyázott, a helységnév alap­jául a fehér pofáján az orrától a szemén át a füléig húzódó fekete sávval ellátott „nemes” „építőmesterek” munkájának eredménye szolgált.

Külön öröm számomra, hogy édesapám szülőhelyén, a Borzovához közeli Botpaládon van egy Borzok, Borzlyuk nevű dűlő, sőt, mivel lakó­helyem, Tatabánya közelében is találtam Kis- és Nagy-Borz-árok és Borz­lyuk nevű határrészt, ahol hajdan szintén tanyázhattak néhányan ezekből a bájos kis állatkákból, a Dunántúlon sem maradtam „borzovátlanul”.

Mert új „hazám”, a bányászvidék is gazdag földrajzi nevekben is. „Micsoda nevek vannak még ma is a katonai térképeken: Ürgemáj és Ökör­mező, Kenderföldek és Régi szőlők, Homokhegy, Legelő, Szarkás, s a leg­nagyobb hegyet egyszerűen úgy hívták, hogy Magashegy” −lelkendezik szatmári „földim”, Móricz Zsigmond, az 1932. szeptember 22-én, a Szín­házi Életben megjelent A tél primadonnája, a szén című, Dorogról szóló riportjában, amelyben az újkeletű Auguszta-, Tömedék- és Légakna mel­lett olyan régi földrajzi neveket is említ, mint a Gete és a Kecskehegy, vala­mint a Régi dűlő, a Vizes legelő és a Körtefa.

Nemesborzova olyan kicsi település, hogy nála kisebbet már elképzelni is nehéz. Igazi „borzodúcska”. 44 lakásában százhárman élnek. 1973-ban, amikor mi Tatabányáról hazaköltöztünk Fehérgyarmatra, csak 42 ház állt benne, viszont még százhuszonöt lakója volt. A falunak mindössze két utcája van. De bennük van szimbolikusan az egész emberi lét. Az egyik, a Fő utca – ez a hivatalos neve is – az élet, a másik, a Temető utca, a halál jelképe.

Két „utcája” van a községnek a határában is. Az egyik a Csomota, a másik a Nóborda patak. Utóbbit, amelynek egyik kanyarulatában van a Szugoly, akár „Nóborzovának” is lehetne nevezni. Volt még egy vízfolyás a határban, a Pápai-csatorna, amely a dűlő tulajdonosáról kapta a nevét, de az már rég kiszáradt.

Azt nem tudom, hogy van-e címere a településnek, de ha lenne, én az állatmotívum, a borz mellé legjellemzőbb növényét, a lucernát tenném. Mert gyermekkoromtól kezdve él bennem a borzovai határban megcso­dált, a vak tükrök sárga foltjait idéző, más helyeken vadul tenyésző, élős­ködő arankától mentes, hatalmas, smaragdzöld lucernatábla, amelynek emlékét a Lucernás-kert, vagy egyszerűen Lucernás őrzi. Nagyapám a lucernát − a „lúhere társát” −„lúcérnának” nevezte.

A borzovai határ érdekes nevű „ikerpárja” a Barkó és a Valkó. A barkó pofaszakállt jelent, sőt ez a Gömör megyében élő palócok neve, és Szlová­kiában van egy Barkó nevű település is. Az azonban valószínűnek látszik, hogy a borzovai dűlő nevéhez sem a szőrzetnek, sem a Mikszáth által is „megénekelt” „jó palócoknak” közvetlenül nincs köze.

Van egy Valkó nevű helység Pest megyében, Gödöllőtől északra. A név (FNESZ 678. l.) a szláv Vlkovból származik, és azt jelenti, hogy vlk, azaz farkas tulajdona. Hogy a borzok mellett igazi toportyánférgek éltek-e errefelé, azt nem lehet tudni, de a hajdan itt pompázott hatalmas renge­teg alapján nem elképzelhetetlen. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy − mint a Varjú-tag vagy a Nóborda patak partján lévő Boda-szeg −minden bizonnyal ez a dűlő is egykori tulajdonosáról, egy Farkas nevű emberről, kapta a nevét. Pedig − „háta megett farkas, feje felett varju” − a csikaszok mellett, akár fekete, akár dolmányos formában, a madár is igazi „élő-díszlet” lehetne a határnak a jó termőföldű Domb-hát mellett a legmagasabb részén lévő egykori Haynau-birtokhoz, az Akasztófa-helyhez. Ráadásul − mivel a Varjú-tag egy olyan „member”, aminek három „végtagja” van − a Felső-, a Középső- és az Alsó-láb, a „kár-madár-dűlő”, tollazatának és mély magánhangzókból álló hangjának sötét színe elle­nére is valóságos fehér hollónak, igazi „helynév-ornitológiai kuriózum­nak” számít. Nem úgy a Nóbordapatak kanyarulatában megbújó Hídláb-szeg, amely, mióta a patakról eltűnt névadója, a kis faátkelő mindkét lábát elveszítette, akár a paradox „Lábatlan-láb” nevet is viselhetné.

Az Akasztófa-hely mellett egy másik „kivégzőplacc-nevű” dűlő is van a határban, az Égető. Adatszolgáltatóm, Nagy Ottó bácsi keresztfia, a település polgármestere, kedves, jó barátom, Nagy Zsigmond, de még inkább a néphit szerint, ott égettek meg egy boszorkányt. Még „azerbajdzsános” nevét is tudják. Bakunénak hívták. (Mielőtt „bakizás” vádjá­val illetne bárki is, közlöm, hogy nem az olajváros jelenlegi, Baki, hanem régebbi, Baku nevére gondoltam).

A Becsi-pap-tag nem egy állandóan becsípett, pityókás „tagról”, azaz fickóról, hanem egy nemesborzovai származású, de az igét már Tiszabecsen hirdető, református lelkészről „prédikál”. A Lébuc viszont a bíbic­ről szól, aminek a tojása, akárcsak a fürjé, ritka csemegének számított Borzován is. Ha a kákabélű vendég minden általa kínált jó falatot vissza­utasított, a gazdasszony azt kérdezte: „Hát akkoo mit aggyak neked, lel­kem, lébuctojást?”

A lábak mellett több háta − Nagy-szeg-hát, Vizsnyó-hát, Lapos-rekettye-hát − és, akárcsak az éremnek, két oldala − Mándi-oldal, Nagyszekeresi oldal − is van a falunak. Mint a Somogy megyei Visnye helységnek (FNESZ 697. l.), a Vizsnyó-hát nevű borzovai határrésznek a neve is minden bizonnyal az ősszláv visnya, meggyfa jelentésű szóból származik.

A Tóth Árpád által egy gyönyörű elégiában is megénekelt, vitorlás virágú növényről elnevezett Lapos-rekettye-hátban legfeljebb bogyó ter­mett, de azért Borzovának is volt egy gyümölcsöskertje. Szép hangzású neve − Oltovány −minden bizonnyal az egyik fő kertészeti művelettel, az oltással van kapcsolatban.

Áldjuk a sorsot, mert nagy gőg, amivel ő áldott meg, saját érdemül írni fel −mondhatjuk, Arany János után szabadon. Ottó bácsi, aki majdnem élete végéig kijárogatott borzovai kertjébe, mindig tudta, hogy nemcsak magának tartozik köszönettel, hanem a földnek, a napnak, a szélnek és az esőnek is, amelyek nélkül nem lenne termése.

 (Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése