Tiszabecs – „Becses Becs”

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

Tiszabecs.jpg„Legel még a bika Tiszabecsen?” szól az ugrató kérdés a Tiszaháton. Egykor a faluban fából készült, szalmazsuppal fedett templom állt. A szalmában maradt néhány szem búza kikelt, szépen zöldült a tetőn. A hívek nem tudtak megegyezni, kié legyen, azért úgy döntöttek, legelje le a falu bikája. A derék állat nyakára kötelet kötöttek, s kezdték felhúzni a tetőre. A kegyetlen művelet során a fuldokló bika kiöltötte a nyelvét, mire az egyik presbiter felkiáltott: „Eszi mán, komám, né, hogy sodorintja a nyelvievel!” – mondja a falucsúfoló.

„Mikor a szemem lehunyom, egyszerre Buda, egész Buda  köröttem  muzsikál, köröttem ezer holdfényes határ, s ezer határon túl a távoli Somogy és Szatmár minden tücskei” – írja Szabó Lőrinc, életének tiszabecsi időszakára emlékezve. Bennem a „becsvágy” a Tiszabecshez való vonzódást is jelenti. A település egy olyan időszakot idéz, amikor az ősz királyi pompával vonult be Szatmárba, piros és sárga lobogókkal, a kukorica, a dinnye, a tök, a paradicsom és az érett paprika színeivel. Amikor a hársak aranyleveleket vettek magukra, a somok bíborvöröseket, a tölgyek rozsdabarnákat. Jó volt a napsütésben sütkérezni. Örvös, begyes, golyvás galambok röpködtek körül. Az égen fehér felhők, s kékség, csodálatos kékség volt.

Tiszabecs a XII. század elején benépesült Tisza–Túr-köz egyik első falva. Már 1181-ból van róla adatunk. A településnek a Tisza vonalát őrző vára – mivel fontos objektumnak tartotta – sokáig az uralkodó tulajdonában maradt („…castrum…regium Bech” Maksai 115. l.), csak 1368-ban sikerült a Szántai Bekcs, későbbi nevén Becski családnak megszereznie. Talán ez a név ihlethette annak a szabócsúfolónak a költőjét, akit az 1901-es születésű, „nagy fazon”, nagy egyéniség Bartha Ödön idézett, amikor – „nomen est omen” – a Szabó nevű becsi „kecskének” az „Ecski, becski, berecski, ha kiszabod, úgy szabd ki, hogy pászoljon!”-verses utasítást adta a leendő öltönyéhez átadott vég posztóval kapcsolatban. A kőművest – kedves állatmetaforával – fecskének, a szabót – szintén hasonlóságon alapuló névátvitellel, de inkább már ironikusan – kecskének nevezték „Becsecskén”. A füsti fecske a kéményseprő volt. „Én vagyok a füsti fecske, hej, szeret éngem a menyecske, hej de szeret éngem, amikor mos, hej, mer szereti ű, ami kormos” – énekelte vidáman az alföldi „kéménycucáló”, „kürtőükotró”.

Ödi bácsi, a vasárnap délutáni „ejtőzések” során apámmal remekül el-elanekdotázgató, drága, jó öreg, az igazi falusi úr, a nemes magyar világ utolsó bölénye emlékét rajtam kívül az Ödi-tagja dűlő is őrzi a tiszabecsi határban, a Höffer-féle tag vagy Doktor-tagja pedig a Becsről később Gyarmatra áttelepült, szintén óriási egyéniség, a még idős korában is nagy kujon hírében állt orvos, Höffer Feri bácsi „birtoka” volt.

Becs a XIX. században a báró Eötvös, gróf Teleki és gróf Károlyi családok tulajdonát képezte. Utolsó földbirtokosa Gaál Endre volt. Az ő leszármazottja Gaál János tiszabecsi iskolaigazgató, akinek a fehér-gyarmati Zalka Máté Gimnáziumban végzett két fia, János és Attila „szolGaált” nekem szülőfalujával kapcsolatban néhány hasznos információval. „A Becs helynév puszta személynévből keletkezett, magyar névadással. Az alapjául szolgáló személynév talán az ótörök bics, vág igével kapcsolható össze” – írja Kiss Lajos (FNESZ 594. l.). Innen már csak egy aprócska képzettársítás, és már ott is vagyunk a bicskánál, amely bicsok, bicsak, fityok és olcsófajta, fanyelű formában tiribicska néven is „hetykélkedett-zsebkéskedett” valaha a településen. „Fére bicsak, had fordiccsak!”, vagyis, „Ide vele! Hadd lássuk!” – mondták, ha „elő akarták hozatni a farbát”. Az új bicskának jó erős volt a „nyaklója”, csak a vastag hüvelykkörmével tudta kinyitni a legerősebb becsi legény is, mielőtt a kocsmaasztalba belevágta. Mikor legény lett a becsi kislegény, bicskát kellett vennie. Ha volt is otthon egypár topa, úriforma kés a háznál, úgy gondolta, hadd legyen fegyvere, mert mi az ember bicska nélkül. A „Van nékem egy bicsakom, ha akarom, kicsapom” becsi mondókától megihletve, én magam is gyorsan faragtam bicska-bikkfanyelven egy „fanyelű-zsebkés-verset”. „Bugylibicska unokáit Tiszabecsi Bicska Miska esténként bicskamesével csicsígatja, andalítja. Mese közben rozsdás hangja – csik-csuk, csik-csuk – el-elcsuklik, s öreg becsi bicskanyelve mind gyakrabban megbicsaklik. És, miközben meséivel minden bicst álomba bódít, ő maga is „elbóbicskál”, szép csöndesen BECSukódik”.

Kiss Lajos magyarázatánál – ha figyelembe vesszük, hogy Tiszabecs már létrejöttekor is fontos átkelőhely volt, és napjainkig is az maradt – sokkal logikusabbnak tűnik, hogy a helység utóneve a Földrajzi tájszótárban becse, vecse, vécs alakváltozatban is szereplő, rév, átkelőhely jelentésű becs szó.

A helység kelet-nyugat irányú, hivatalosan Rákóczi utcaként ismert utcája a település legrégibb „nyomvonala”. Érdekes módon itt nem Fel-vagy Alvégnek, hanem Nagy utcának, Nagyvégnek nevezi a nép. Mint az abszurd viccben az abszolút kis botnak, ennek is csak egy vége van. A községben létezik ugyan Kis-vég is, de ez nem a Fő utcához tartozik, hanem az abból észak felé tartó, több kis „anonim” utcácskára szétágazó Kis utcának a része. A Nagyvég folytatása Sonkád felé a Honvéd utca, amely onnan kapta a nevét, hogy egy határőrlaktanya volt benne. A másik szomszéd település irányába tartó utca neve Milotai utca.

„Az a kisfiú jár el hozzám mostanában, nevetve holtan, aki voltam” – érzem én is, amit Ady megfogalmaz Egy ismerős kisfiú című versében. Valahányszor elkerekeztünk édesapámmal mellettük, a csomagtartón ülve összeszorult gyomorral, babonás félelemmel néztem a kaszárnya udvarán felszerelt – akkor általam „inkvizíciós kínzóeszközöknek” látott – „égig érő” létrákat, rudakat és köteleket. Ha majd én is katona leszek… – gondoltam – abba belehalok… soha nem leszek képes felmászni rájuk. Ma, a hetven felé közeledve, amikor talán e gyermekkori szorongás leküzdésének vágyától is vezérelt, közel fél évszázados, napi rendszerességgel végzett sporttevékenységem eredményeképpen – négy-öt perces pihenőket beiktatva – egymás után harmincszor-negyvenszer is macska-könnyedséggel, „lábsegítség nélkül” felfüggeszkedem a tornateremben a kötélre, mindig találkozom – és soha nem nevetem ki – azzal a gátlásos, tiszabecsi kisfiú-önmagammal.

A Fő utcától a község „sírkertjéig” vezető utca neve – mi is lehetne más! – Becsen is Temető utca. „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” – énekelheti a „vendéglátóipari egységből” az Akácfa utcán a Kis utca részét képező Kutyaszorító nevű zsákutcában lévő otthonába hazafelé botorkázó, BECSí-pett „becsi bácsi”, aki portája felé közeledve talán még nem is sejti, hogy az igazi kutyaszorító az előszoba lesz, ahol a neje sodrófával fogadja. A Malom utcában – ez a hivatalos neve is – az 1950-es évekig egy gőzmalom működött. Az utca Uszka irányába vezető részét Hosszú-szernek nevezik. Korábban, amikor még csak az egyik oldalában voltak házak, stílszerűen akár „Fél szernek” is hívhatták volna.

Tiszabecs nekem Móricz Hímes tojások című bájos kis elbeszélésének Galambos nevű települése. A szomszéd helységnek – amelyet minden bizonnyal Milotáról mintázott – a novellájában szereplő, ott lakó, csirkeparittyázó, csibész, de aranyos fiúkra való tekintettel a Parittyás nevet adta az író. A tojásgyűjtő kislányok a Tisza gátja mellett haladó, ma Töltés utcának nevezett úton mehettek át egyik faluból a másikba. A Töltés utcában töltöttem én is szüleimmel és leánytestvéremmel – afféle „albér-, illetve, a falusi létforma miatt találóbban „alvég”-letben – néhány, de egész életre szóló lelki töltést adó hónapot, amelyeknek emléke ma is táplálja bennem azt a családom által kialakított hitemet, hogy az életet, amely szigorú, biztos és előttünk ismeretlen törvények szerint halad, nem a mérhetetlen önzés, hanem a szeretet irányítja.

A becsi reggelek csodálatos világa, amikor az égen a felhők előbb bíborosan, majd éles aranyfénnyel szikrázva pompáztak, a földön az állatok reggele volt. Tehenek mentek az úton egyesével, párosával, csoportosan majd már egész csordába olvadva. Bárányok jöttek, libák szálltak ki vijjogva, s ellepték a töltésoldalt. Disznók döcögtek ki röfögve, s rövidesen már túrtak is az árok szélén. A melegedő estéken bogárzottak a csikók és a kis madarak, és a lányok sietve szűrték el az édes illatú tejet, hogy leskelődhessenek a kapun a legény után. Becsen szinte kint éltünk a természetben, ahol az ember olyan őszinte lesz, mint a növény s az édes, szép mezei vad. Emlékszem, egyszer az egyik ház udvarán egy borjú megnyalta a kezemet. Érdes volt a nyelve, mint a smirgli, de a szeme tele volt jósággal és ragaszkodással. Most is látom a szekérbe befogott, piros pej színű, erős becsi lovakat, s a télen, az ajtajukon vastagon ömlő párát árasztó istállókban álló, hatalmas tőgyű, friss tejillatú teheneket, ahogy jámboran kérődznek a jászol mellett s a karámban a nagy anyajuhokat, a közöttük furakodó, suta, vékony, bégető bárányokkal.

„Galambos-tiszabecsi” létünk meghatározó társai voltak az állatok, köztük még a gyöngyesőként szerteszét pergő gyöngytyúkoknál is szebb galambok. Szomszédunk – a nevére már nem emlékszem – nagyon sokat tartott belőlük, de szállásadónk is „galambászkodott”. Azt a kevés kellemetlenséget, amit a galambok elhullajtott tollaikkal és néha az ablakunk párkányára vagy üvegére pottyantott „guanójukkal” okoztak, jócskán ellensúlyozta csodálatos, hófehér, kékesszürke vagy szivárványszínű tollazatuk és csoportos repülésük látványa, a duzmadt nyakú pulykakakasok éles tululu és a rikító tollú pávák nyávogós gyomorhangú kiáltásaitól sem zavartatott, kellemes turbékolásuk és szárnyverésük hangja. Ma is látom a ház tetején sétáló, fényes tollú madarakat, ahogy gyönyörű kacérsággal udvarolnak egymásnak.

Most, gondolatban, BECSerkészem a becsi határt. A Tisza itt érkezik hazánk területére. Becs felőli partján fekszik az általa korábban három oldalról ölelt, ma már csak két oldalon „árnyalt” – valójában félsziget – Sziget nevű dűlő. A Tiszának a mellette lévő szakaszán állt a Vízimalom. Az Inna vagy Innya egyik része – amelyen a lovakat vitték le a folyóra, hogy megitassák őket – füzes volt, a másikat művelték.

Kölcsében van Juh-akol, Kisszekeresen Birkaól nevű dűlő. A becsi Tisza Juh-firisztő nevű, sekélyebb része „bari-kád”-ul szolgált azoknak a birkáknak, akiket a Juh-kosár nevű dűlőben legeltettek az „ihászok”. A fiatalabb becsiek már nem tudják, hogy a dűlő nevének utótagja – a kas, kaska, kasornya szavak rokona – valamikor a juhok elkerítésére szolgáló, vesszőből font, a Földrajzi tájszótár szerint esztenának is nevezett karámot jelentette. A kosárhoz hasonló funkciója volt a „lécká”-nak is. Ez egy rácsos deszkafalakból összeállított rekeszték volt, amelyet nyáron ide-oda szállíthattak az ugaron.

A becsi „szövetgyapjas”, fésűs merinó bundájából, amit felvásároltak a helyi juhászoktól, Debrecenben finom ruha, a báránygyapjúból pedig Balmazújvároson a mesterek keze alatt – a gyapjú szálakra való szétverése, összegyúrása, szárítása, keményítése, formázása és vasalása után bevarrással és díszítéssel, hortobágyi csikós-, gulyás- vagy juhászkalapok készültek. Tiszabecsen nemcsak a malacok, hanem a birkák is kurta farkúak voltak. Egy alkalommal, még kisgyerekként, szemtanúja voltam, ahogy a lehajló szélű, zsíros, vén kalapos öreg juhász egy tőkén baltával egymás után csapta le három, mindössze egy-két hetes kisbárány „hátsó lötyögőjét”. Irtózatomat látva megmagyarázta, hogy erre azért van szükség, mert a hosszú farok „elcsatakosítaná”, elpiszkítaná a gyapjút, a későbbiekben pedig, a nőstényeknél a párzásnál is „útban lenne”.

A „bibi”, a bicska és a birka tiszabecsi életem meghatározó tényezője volt. Kánya Gyuszi barátommal és a többiekkel a bürök kövér szárát bicskával apró darabokra vágtuk, a két végüket bevagdostuk, s ahogy a gémeskút melletti vályú vizébe belemártottuk őket, a bemetszett részek felkunkorodtak, s a szár és a „gyapjú” együtt aranyos kis „báránykákat” képezett.

A hajdani igazi becsi bárányoknak, ha a Juh-kosárból, a környező földeknél magasabb fekvésű dombjáról, a vámosoroszi Csaholci tető becsi rokonáról, a Tetőről továbbkóborolva a Farkas-dombjára tévedtek, akkor sem volt félnivalójuk, a magaslat nem egy ordasról, hanem a tulajdonosáról, egy gazdáról kapta a nevét. Az Ölyvös-nyárast viszont egész biztosan a nyárfaerdőről és a számos, benne fészkelő, itt „ölyü”-nek is mondott madárról nevezték el, amelyből az Ölyvös dűlő tanúsága szerint a szomszédos Milotára is jutott. Az ölyv (ölv) szóról Czuczorék (551. l.) a következőket írják: „Nem kételkedhetni, hogy gyöke öl ige, minthogy más állatokat öldös, fojtogat, ragadoz, s innen lett ölő, módosítva ölü, ölv, mint nyelv, nyelő, nyelv, el, elő, elv, fenyő, fenyü, fenyv, hamu, hamv stb. Ez elemzésből az is kitűnik, hogy helyesebben íratik lágyítás nélkül: ölv, mint lágyítva: ölyv.” Mivel ezt – már gyermekkorom óta – én is így érzem, az általuk leírtakat nagy „ölvezettel” „ölvastam”.

A Tisza közelében az egykori Hivatal rég lebontott épületének, amelyben az ide hajón leszállított sót mérték, már nyoma sincs, de emlékét még őrzi a Mázsáló és a Kancellária nevű dűlő. A Vékást, amely onnan kapta a nevét, hogy csak egy vékányi vetőmagot lehetett bele vetni, elmosta a víz. Megállok a határ szóra rímelő Batár, a Tisza itt országhatárként is „folycionáló”, kisded ága mellett. A folyócska a csernaújfalusi hegyekben ered, Ugocsában, s Magosliget és Uszka határán átfolyva, itt, Becsnél „szakad” a Tiszába. Elidőzöm egy kicsit a régi Kenderáztatónál, aztán megtalálom a hajdani Zsákmosót, a folyócska egyik, könnyen megközelíthető, sekélyebb részét is. Eszembe jut a gyermekkoromban hallott – el is mosolyodom rajta – „Busujj seggem, nincs pendejem, Batárba fult a kenderem”-mondás. „Megyek a Tiszára, látóujier” – mondta egyszer szállásadónknak, Ödi bácsinak a felesége. Először azt hittem, a szemüvegét hagyta el, de aztán kiderült, hogy az a bizonyos látó nem más, mint látnivaló minta az eláztatott kenderből, ami megmutatja, hogy lehet-e már a kévéket „kőüteni”, azaz kiszedni őket a vízből.

Errefelé, a Batár torkolatánál volt a Nagy forgó nevű „vízi körhinta”, tőle nem messze pedig a Fenék-forgó nevű kiváló halászhely. Keresem, de nem lelem az „odaátra”, a határon túlra vezető, a másik végén a „vasfüggönnyel” elzárt egykori kis fahidat. A folyócska partján állt a Görbe-fűzfa, amelyről Barta Ödi bácsitól – „Csabám, ha megkérdezik maj tülled Gyarmaton, hogy hun laksz, mondd azt, hogy…” – a következő mondókát tanultam: „A görbe ficfánáá, ahun az ut ki van ficamodva, Káterékkee szembe, a dongás lámpánáá, ucca etty, fasor kettőü, a hásszámot lemosta az esőü.” Hogy kik lehetnek azok a Káterék, miért éppen az a nevük, és milyen lehet az a „dongás lámpa”, akkor még – mert nem éreztem, hogy ez az „elterelő hadművelet költészetének” része – nagyon érdekelt. De amikor rákérdeztem, az öreg csak huncutul mosolygott, és nem mondott semmit.

A Batár kis mellékfolyója, a Fok mellett számba veszem a régi vízfolyások – a Cser, a Berecz-patakja, a Bos-csatorna, az Ó- és az Éger-patak „listáját”. Végigmegyek az egykor Bajnok nevű nagy térségen, amelynek egy része már Uszka és Botpalád határához tartozik. Keresem rajta a régi – egy házból és néhány gazdasági épületből álló – Bajnok-tanyát és a Bajnok-kutat. Vannak, akiknek az a véleménye, hogy a név a tatár-török időkben lezajlott „bajnokoskodásokkal”, hős magyar elődeik diadalával van összefüggésben, de vannak, akik – meglehetősen prózai módon – úgy vélik, a becsiek a határrészért Rozsállyal folytatott perének szerencsés befejezésével kapcsolatos. Utóbbiak „prókátorszagot” éreznek benne, mint a Peresben, amely gazdátlan árterület volt, s amelyre a Töltés elkészülte után többen is bejelentették igényüket. Hogy végül ki lett a „bajnok”, azt már senki sem tudja megmondani.

A hivatalos álláspont szerint a Rákóczi-szabadságharcban Ocskay brigadéros 1703-ban a Bajnok- dűlőn vívott diadalmas csatát. Korábban egy-egy csontdarabot vetett ki a föld errefelé, ami a „rebellis érzelmű” becsiek szerint vagy lóé, vagy labancé lehetett, mert – meggyőződésük szerint – a kurucot a magyar föld nem veti ki magából.A Sár-, Sármászó– vagy Szarmászó-patak nevű mocsaras dűlő, amely később sertések legelője lett, egyre „mélyebbre süllyedő” neve „röfögésével” példázza – az „aki disznók alá keveredik, maga is „eldisznul”-parafrázisával – az „aki korpa közé keveredik…” közmondást. A Tarmászó nevű részről – amelynek nevét sokan a Sármászóval hozzák kapcsolatba – az a népi elképzelés él, hogy a hajdan itt „császkált-mászkált” kopasz, „kutyafejű” tatárokról és kontyos, pogány törökökről nevezték el, a Karikázó vagy Karikádzó pedig az a hely, ahol a „tatárjártkor(!)” a mongol katonák letelepedtek, és lovaikat – mint a Kossuth nótában a magáét az „egy szép barna, de magyar huszár ” – körbe-körbe futtatták, „karéjoztatták”. A Bugyogóval kapcsolatban is két felfogás él. A nevet a török férfiviselettel összefüggésbe hozók álláspontjánál reálisabbnak tűnik az az elképzelés, hogy a lapály „tocsogóját” valaha egy bővizű forrás hozta létre. A Cseles-kert esetében is valami „fortélyt”, hadi cselt sejtenek az idősebb becsiek. Az ismeretlen eredetű, Szólát nevű határrész-név leírva elgyönyörködteti a „szólátó” szemét, kimondva pedig – szó, lá, ti, (dó, ré, mi) – hangzóinak két és fél szótagot képező „szolmizációs sorával” megmozgatja a „szóhalló” zenei fantáziáját is. Az Almás nevű dűlőben valaha, ősz tájé-kán vadalmafák gyümölcsei mosolyogtak fanyarul az ágak közül az arra járókra, az Ág-köz nevű határrész pedig onnan kapta a nevét, hogy a Tisza fő-, és egykor szintén itt folyt mellékága határolta.

 (Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése