Szatmárcseke korán létesült település. Maksai szerint már 1181-ből találunk róla írásos adatot (123. l.). Akkor még hatalmas erdőség közt fekvő predium, „kis népességű telep” volt. Csak néhány lovas jobbágy, szolgák, valamint a névadójaként számon tartott Cseke nevű („…custos silvarum, cuius nomen Cheke.”) erdőőr lakták. Fő birtokosa kezdettől fogva a Kölcsey és a velük rokon Kende nemzetség volt. Azt hiszem, hogy utóbbiak és az én gyermekkori, csekei jó pajtásom, Kendi Jóska nevében is a török kündü méltóságnév és a magyarban dehonesztáló kend, („uracs”) „titulus”, pontosabban „Öntilus” van jelen, amely – főleg, ha nemes emberrel kapcsolatban használták – valóságos „injúriának” számított. A sok viszontagságon keresztülment falunak nemcsak „főtörökből”, hanem „közpogányból”, sőt labancból is kijutott. Az 1565-ben Kisarnál táborozó török csapatok a helybeliek szerint Csekébe is „átrándultak”, s a Rákóczi-szabadságharc idején a falu sem „úszta meg” a „darulábú”, „szarkaorrú”, „dióverő pózna” németség látogatását. És hogy még több jusson neki a „jóból”, 1709-ben és ’42-ben pestisjárvány tizedelte meg a lakosságát, 1865-ben pedig tűzvész pusztította, amelyben a XV. században épült református templom is leégett.

A község neve tehát, a hivatalos álláspont szerint, a régi magyar Cseke személynévből származik, amelynek előtagja a csökevényes szavunkban is benne lévő csökik, csekik, növésben elmarad ige. A cseke gázlót is jelent, és egy török eredetű személynév is, amelynek jelentése: húzó, vivő.

Én nem válogatok a többféle feltételezés között. Már rég „átgázoltam” rajtuk, s azóta biztosan lépdelek a „gázlón”. Mert tudom, „zsigereimben érzem”, hogy a helységnév – a Tisza valamivel alacsonyabb vízállására utalva – a sekély, csekély szóból származik. Csak érdekességként említem meg, hogy az egyik mélyebben fekvő dűlőnek Botpaládon is Cseke, „alias”Csekély a neve.

A helységnévnek a megyei hovatartozásra utaló Szatmár előtagja csak afféle megkülönböztető jelző. A közeli Szatmárnémeti Satu Mare neve Kiss Lajos szerint (FNESZ 598. l.) a falu, illetve nagy jelentésű román satul és mare szavak összevonásával keletkezett, jelentése tehát: nagy falu. A települést a Tiszaháton, román neve, alapján – „megyünk Suta Marijékho” – tréfásan „Suta Mariként” vagy „Suta Mariskaként” emlegetik.

Nemrég egy baráti társasággal jártam Csekében. Amíg a Honvéd utcai kisvendéglőben, a „Gödörben” a csekei specialitás, a kötött tésztás leves, a „gömleves” elkészült, magára hagytam a „csapatot”, elmentem egy kicsit körülnézni, nosztalgiázni. 1950–51-ben (apámat, aki hivatalnok volt, s leventeoktató múltjával nem éppen a „legjobb kádernek” számított, Fehérgyarmatról ide „száműzték”) Csekében, a Himnusz „szülőhelyén” élt szűkebb, négytagú családunk. Elhaladtam a ház előtt, ahol egy nagygazdáéknál laktunk albérletben, s az apró kacsaival akkor még az épülete érdes külső falaiba kapaszkodó ampelopszissal befuttatott iskola mellett, ahová az 1951/52. tanévben jártunk a nővéremmel, s ahol a Dávid József igazgató és a Bakó Józsefné osztályfőnök tanító által aláírt II. osztályos félévi és év végi bizonyítványomat kaptam. Az iskolában a mi „családi” ébresztőóránk alapján csöngettek, amit reggelente be-, a tanítás befejeztével pedig hazavittünk. Gyarmati, Csekét is jól ismerő, rosszmájú barátom szerint biztos volt még a Tisza-parti faluban másoknak is órája, csak a tavasszal lejárt időmérőt – hogy ne kopjon – őszig nem húzták fel. Úgy gondolták – mondta, hogy reggel fel-, este meg lemegy a nap, harangoznak is, így aztán óra nélkül is elfogadhatóan lehet tájékozódni az időben.

A gyermekkori, gyönyörű, veretes, szép szavak csalogánydalként szólaltak meg újra a lelkemben. Csekében, ahol akkor még a köblös, a vieka, a marok és a sukk voltak a mértékegységek, a szalmazsák surgyé, a cigánygyerek purgyé, a befőtt befőüszt, a nő ige nőül, a fő főül, a visz viszen, a tesz teszen, a vesz veszen, a megy megyen, az elkéredzkedik eekieredzik vagy eekierőüdzik, a vagyontalan semmitlen volt. Nem volt ősszel és tavasszal időhatározó, csak – ahogy télen és nyáron – őszön és tavaszon . Érdekes volt az „elengezés”, a talál igének tanál, a dalolnak danol, a hol kérdőszó-nak pedig hon formában történő „l–n-cserés” használata.

Csirkeparittyázó, kis suttyó csekei osztálytársaim, a kutyakergető „legénybogyóuk”, „virtuslegienykék”, Imre Jenő, Bóné Lali meg a többiek s a gyönyörű leánykák, a kis „ünőük”, „ielőü, lábon járóu tulipánok” jelentek meg előttem. A fiúk, akikkel szabad időnkben együtt tekeregtünk, „bodásztunk”, bitangoltunk a határban, vagy a falu főutcáján a „szienásszeker” „vendiegóudalának” hátul kilógó, a rakománytól a bakon ülő által nem látott két végére „sétaszekerezies” céljából felkapaszkodtunk. Közben az irigykedő lemaradottak a „ragóuznak hátul” vagy „angaróznak hátul” kiáltással árulkodtak a kocsisnak, aki – ha elég hosszú volt az ostora bőrszíja – hátra-hátracsapott, hogy lekergessen bennünket, a „potyautasokat” a „falusi omnibusz”-ról. A lányokkal haragszomrádot, ipi-apacst, bújócskát, kinn a bárány, benn a farkast, bújj, bújj zöld ágat játszottunk, a fiúkkal mázas lábasok tetején doboltunk, golyóztunk, gomboztunk, bigéztünk.

Cseke főutcájának egyik fele az Alvég, hivatalos nevén Kölcsey utca. Itt állt valaha Kölcsey Ferenc Kölcsey Istvántól örökölt nemesi kúriája, amelyet a költő 1820-ban át-, majd 1836-ban újjáépíttetett. Az udvarházat 1889-ben lebontották. Akkori tulajdonosa, Kende Elemér, az utcafronttól beljebb emeltetett egy új kastélyt, amely 1944-ig családja tulajdonát képezte. Az „átkosban” erősen „amortizálódott” épületet 1965-ben lebontották, s a helyén épült fel a művelődési ház, amelyben a kiváló és lelkes lokálpatrióta, Lakatos József tanár kezdeményezésére egy emlékszobát rendeztek be a Himnusz költőjének relikviáiból.

Emlékszem, milyen lesújtó élmény volt számomra, amikor először jártam a kis múzeumban, és megláttam, hogy nemzeti énekünk eredeti kéziratában az áldd szót az alkotó „kurtán-furcsán” egy d- vel jelölte. A magamfajta „vaskalapos tanerő”, ha „dolgozatról” van szó, a géniuszokkal szemben is „szőrszálhasogatóan” könyörtelen. Nem hajlandó elhinni, hogy akkor még „ennyire” mások lettek volna a helyesírási szabályok.

A kúria mellett a falunak van egy Zoltán nevű, ma már a belterülethez tartozó része is, amelyen Kölcsey Zoltán tanyája állt. Az Ákos-tanya, Kölcsey Ákos egykori „tuszkulánuma”, ahogy a Kende-uradalomhoz tartozott régi Báró-háza, valamint a Kende Béláról elnevezett Béla-tanya is, már a külterületen van.

Az Alvég folytatásában haladó utca, a Nagyari út, 1945 után épült. A reformkor másik nagyjáról, a „legnagyobb magyarról”, Széchenyiről elnevezett, Új sorként is emlegetett utca régi neve, a Bákány, minden bizonnyal egy egykori dűlő emlékét őrzi.

A „görbe” közmondás szerint „Vak tyúk is talál szeget”. A Dózsa György utca, eredetileg Vak-szeg onnan kapta a nevét, hogy déli vége az Ökörlegelő nevű mezőrészbe torkollik, tehát mindenképpen rossz helyre vezeti a szegény „világtalant”. Csekében a gazda, mikor az ökreit, tavasszal, először hajtotta ki a legelőre, láncot fektetett az ól küszöbére, s azon léptette keresztül őket, mert a néphit szerint akkor nem szélednek el a többiektől, s könnyebb őket megfogni. A Kossuth, régebben Éger utca , amely az erdő felőli falurészen, a Nagy-éger-oldal nevű dűlő közelében van, onnan kapta a nevét, hogy valaha égerfák szegélyezték. Az Alvéget és az Éger utcát összekötő keskeny utcát, mivel benne van a falu „gyermekkertje”, hivatalosan Óvoda-köznek nevezik, de a nép csak Sikátorként emlegeti. A sikátor minden bizonnyal latin eredetű szó, amely feltehetően a secare (elvágni) szóból ered, s így jelentése: elvágó, kettévágó.

A Tisza felé vezető kis utca, a Potyok-part feltehetően a folyó áradásai folytán kialakult gödrös, lapályos környékéről, vagy a temető körüli, vízlevezető árokról kapta a nevét. A Túristvándiba vezető országút mentén van a Szűcs Béni gödri, amelyet a mellette álló ház tulajdonosáról neveztek el. Számomra érdekes egybeesés, hogy gyermekkoromban, Fehérgyarmaton is volt Béni gödri, télen azon korcsolyáztunk, és újabban – bár, ahogy „Béni bácsi tengerének” is, a feltöltést követő beépítés miatt már csak a neve él – van Potyok-part is. A kis kacsaúsztatót az „én időmben” – mivel a sporttelep mellett volt – mindenki csak Pálya gödriként ismerte. A Potyok és Potyok-part új keletű elnevezéseket meggyőződésem szerint egy Csekéből betelepült „gyarmatosult gyarmatosító” „potyoktathatta” el.

Csekében a falu közepe táján, az Alvégen valaha volt egy mélyedés, amit a Tisza és a Túr áradásai hoztak létre. Ahogy újabban a vendéglőt, az ötvenes években még ezt is Gödörnek hívták. A néphit szerint benne lakott a „fekete csuszó”, egy afféle „magyar loch nessi szörny”, amellyel – ahogy a „kókuval” vagy a „pulyaszedővel” is – a gyerekeket ijesztgették. Ezzel szemben létezett a faluban ennek egy fehér változata, amely a közfelfogás szerint a házat a veszedelemtől óvja, és a kártékony férgeket, egereket pusztítja. A csuszó elnevezés Csekében kígyóra, vízisiklóra és mindenféle hidegvérű csúszómászóra érvényes név volt. Panyolán – a Kígyós nevű dűlő tanúsága szerint – a névvel kapcsolatban már nem történt semmiféle „csúsztatás”.

A csekei Kölcsey utca másik fele, a Felvég, régebben – mivel felvágós, sőt a felvágósnál is felvágósabb „felvég-ős” bocskoros-, kurta- és hétszilvafás kisnemesek lakták – hivatalos nevén Nemes utca volt. A belőle kiágazó kis mellékutca a Rózsa-kert nevű mezőrész közelében van, ezért Rózsa utca a neve.

Gondolatban most végigsétálok a főutcán. Újra gyermek vagyok, s aranyos köd száll le bennem a dibdáb földi bajokra. Olyan boldog vagyok, mint több mint hatvan éve az a hét-nyolcéves „kukorékoló, fiatal, kis kakas” voltam itt. Hajdani „vasmagyarok”, báránybőr sapkás, bekecses, lajbis, rég a végtelenbe röppent emberek kavarognak ebben a ködben, mint a csókák a „csónakfejfás” református temetőben. Apám kezének lecsüngő kisujjába kapaszkodom. Tiszta, árnytalan lelki jóság és értelem tükröződik „az öreg” tekintetében. Derűs, kedélyes hangon mesél a „Nyeldelbornyúról”, akit ő talált ki. Aztán Teri testvéremmel – ő a csikó, hosszú copfja a gyeplő – lovacskázunk az udvaron. Egyszer a nővéremmel – ő nyolc éves volt akkor, én hat – a csekei Felvégen sétálva egy deszkakerítésen a krétával „felpingált” „Tót Mari oljat eset a jegen, hogy klasz” felirat ütötte meg a szemünket. Mi akkor már elég jól ismertük és alkalmaztuk a magyar helyesírás szabályait, s az anyanyelv olyannyira szentség volt számunkra, hogy ez a „szörnyszülött mondat” egész életünkre megmaradt bennünk. Azóta is emlegetjük. Nem tudom, ki lehetett a „krétafehérrel feketén” kárörvendő „krónikás”, azt sem, hogy ki volt az a Tót (esetleg Tóth) Mari.

„Megismerni a kanászt cifra járásáról”, „Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni” – mondják a magyar népdalok. Gyermekkorom óta érzem, hogy a tánc a járásnak, a menésnek a költészete. Szatmárban nemcsak a táncnak, amikor a bálban a férfi és a nő együtt rebben, lebben, dobban, lobban a zene ütemén, hanem a menésnek is megvolt a rendje. Csekében megtudhattam, hogy a mozgásnak minden alkalommal sajátos „koreográfiája“ van. A sár miatt a „csillagoltó sötétségben” gyakran a kerítésen tornáztuk végig magunkat, s ahol nem volt sövény, ott „tapodnunk” kellett a pocsolyát, és lábunkat a „hasra vágató” talajon hozzá kel-lett szoktatnunk az egyensúlyozás, a „pocsétáncolás” művészetéhez. Ha száraz idő volt, vigyáztunk, hogy göröngyre ne lépjünk, mert – ahogy a babonás felnőttek mondták – „a nem jóu”. A református pap, aki a kertjében hátratett kézzel, nagy léptekkel járkált, az utcán azzal a furcsa, „fapapucsos” mozgással csoszogott, ami még a reformáció előtt élt szerzetesi elődeit jellemezhette. Óvatosan lépdelt végig a deszkapallón, amit a „tiszaháti ész” húzott végig a sártenger színén. Vastag bottal szurkálta a pocsolyát, így törekedett sikerre az egyenes lépésben. A szembejövők sorra lelépdeltek előle, ki a kerítés tövére, ki az itt-ott még jeges földre. Az esküvői menet elején, hiába járt lelke a hetedik mennyországban, mivel senki sem terített elé bíbor szőnyeget, a sarat, vagy ahogy Csekében mondták, a „sárt” a boldog ara sem tudta „áthidalni”, neki is bele kellett lépnie fehér atlasztopánkáival.

A falu elöljárója nagyon bögyös kis ember volt. Hol hegyesen, hol súlyosan járt. Néha úgy lépett, mintha tojásra hágna, néha pedig megnyomta a földet, hogy az szinte behorpadt alatta. Minden lépésén látszott, hogy nagy tisztességet hordoz a vállán, amit ő igen-igen becsül, és másokkal is igyekszik megbecsültetni. Nem engedte a rangja, hogy sebesebben járjon a szokottnál. „Nem hajt a tatár” – mondta, „a házam se ieg”. „Nincs a világon rosszabb, mint várni, anná csak egy rosszabb van, szaladni valami vagy valaki után” – vallotta a szatmári „gyalogos”. .A futó embert Csekében nem is tartották normálisnak. „Szalad a bolond!” – kiabálták a „futóbolondnak”.

Ha a csekei férfiember vasárnap az Isten házába indult, nehéz és ünnepélyes léptekkel ment, „gangosan sétált”. A szekerébe fogott teheneit vezető parasztember, mintha neki is járom lenne a nyakában, maga is úgy bandukolt, előre-előrebókolva a fejével, mint igásállatai. A tenyeres-talpas eladólány, lépéseinek csisszenő sikárlásával zenebonálva, úgy mozgott, nehézkesen lóbálva magát, mint a fiatal üsző a mezőn. A munka nehezebbik végét is bátran megfogó özvegy úgy tolta magát előre, nagy léptekkel, férfiasan kopogva nagy csizmáiban, mint egy igás bivaly, az öregember pedig olyan imbolyogva járt, mintha a föld ingoványként süllyedezett volna alatta.

Az öreg koldus télen, a havas úton, „járta a polkát meg a csárdást”, egyik bokáját a másikhoz ütögette, nem mintha jó kedve lett volna, hanem, hogy a lába el ne fagyjon. A postás nehézkes, csámpás léptekkel ballagott, ahogy „hivatalos személyhez illik”, s a házas ember, még a „tizenkilenc esztendőüske” is, lógó fejjel, öreges, nehézkes, meggondolt lépésekkel cammogott, amelyekben azért több erő volt, mint egy legényke vidám koppanásaiban.

A tanító néni szinte lábujjhegyen, hol „menüettet járva”, hol könnyed „mazurka-polkalépésekkel”, szinte lebegve, tova-tovarebbenve, mint egy barázdabillegető, közlekedett az osztályteremben. A szép, ifjú „urijány”, akinek minden mozdulatában benne volt minden, ami a férfiszemet megigézi, vidáman, ruganyos léptekkel ment az utcán, mint mesebeli megfelelője, akinek lába alatt még a fű sem hajlik meg, és aki „virágokat lépik”.

Apám egyik munkatársának, a falusi környezetből mindig kirívó, csokornyakkendős „világfi-hivatalnoknak”, mikor a hattyúkecsességgel feléje tartó, „kukkra” álló orrú nagygazdafeleség-parasztasszonyhoz – akiknél mi „albérletben” laktunk – kézcsókot adni járult, mindegyik lépése egy-egy meghajlás volt.

A „naccságos asszonynak” a bejárónőjét, házi cselédjét „sejemtalpu”-nak nevezték, mert olyan zajtalanul tudott járni a lakásban, „átpilinkézni” egyik helyiségből a másikba, mint egy kísértet.

A főutcáról gondolatban a ma Vasvári Pál utcának nevezett Csipára fordulok be, ahol valaha a szegény emberek, a „kóudusok” laktak. A Pest megyei Alsónémedi határában van egy Csipa-hegy nevű határrész, amely agyagos, „siralmasan” rossz minőségű földjéről kapta a nevét. A tisza-zugi Csépa települést a környékbeliek, sőt néha még a helyiek is Csipa-ként emlegetik. A hozzá tartozó Csipsár-dűlőt mocsaras talajáról nevezték el. A Komárom-Esztergom megyei Kömlődön, ahol osztálytársuk szüleinek meghívását élvezve egy hétvégén tanítványaimmal „piknikeztem”, van egy Csipás nevű dűlő, amely a rajta átmenő utat szegélyező gledícsiáról, népiesen „csipafáról” kapta a nevét. Csekében, a törzsén és ágain nagy, lapos tövisekkel „ékeskedő”, hivatalosan lepényfa-, krisztusfa-, ktrisztustövis- és koronaakácként is ismert növénynek a babéra emlékeztető, de annál jóval nagyobb, hatalmas, hüvelyes termését „órijás fapaszujnak” nevezték.

A csekei utca neve, a Csipa talán a házak udvarán álló öreg szilva-fák táskás „szeméből” kicsorduló, a mézszínű borostyánra emlékeztető, gömbölyű formában megszilárduló, a faluban „kóuduscsipaként” emlegetett gyantaféleségből származik. Az igazi csipát a faluban tréfásan „álom bácsinak” nevezték. „Na, türüjjük ki a látóunkbul álom bácsit” – mondták reggelente.

Mi, a Gyarmatról átmenetileg bekerültek, „jöttmentek”, akiknek a családjában a gyermekek is teljesen egyenértékűek voltak, már kisiskolásként is láttuk, hogy a csekei gazda – akkor a falu törvénye még „épen” állt – tökéletesen háttérbe szorítottnak tekinti a feleségét mindenben, ami az ő   hatalmi dolgait érinti. Hát még a gyermeket, aki a „fejjier”-, azaz a „főü”-, de „mégiscsak cseléd” asszony mellett az igazi „cseléd” volt, és a „kis lucskos”-on át egészen a „nagy lóugóu”-ig a növény- illetve állatvilág-ból vett s egyéb más metaforákkal volt: „vesszőü”, „csemete”, „tökmag”, „karalábé”, „vakarcs”, „maradiek”, „kaparóu”, „csöpsieg”, „kis köjök”, „ivadiek”, „embercsirke”, „emberfijóuka”, „epcsinálta köjke”, „kutyaellette köjke”, „pondróu”, „kizs balha”, „kizs bogár”, „prücsök”, „verezsbieka”, „pocok”, „tacskóu”, „kizs bitang”, „kis nyavaja”, „zabi”, „dökszem”, „bőügőümasina”, „átok”, „rontás”, „kis istenatta”, „istenátka”, „kis ördög”, „pokol” és „gyehenna”.

A gyermek, ahogy Mikszáth regényében a Noszty-fiú, vagy Móricz Tragédia című elbeszélésében a Sarudy-lány, még felnőttként is, amíg a szülei éltek, csak a mögötte álló famíliát képviselte a falu szemében. Várinét például – hiába volt már férjes asszony, háromgyermekes család-anya – még mindig csak „a Medvés-jány”-ként emlegették Csekében.

„Hárman laknak egy kis házban: Sénki, És, Valaki. Sénki eement gombászni, Valaki madarászni. Ki maratt otthon?” – tették fel a faluban a találós kérdést, amire a választ, az És-t, mivel kiejtve mindenki kötőszónak érezte, magától senki sem találta meg. Jelképesen benne van ebben a „fejtörőben” gyermekkorom „egykés” csekei családmodellje. Az apuka a Valaki, az anyuka a Sénki, a gyerek, az És azonban, aki a „Sénkinél is „sénkibb”, észrevétlen marad.

Iskolatársaim az „András, töki, monya hangyás!”-rigmussal csúfolták Csekében a szegény, együgyű „falubolondját”. Én nem álltam közéjük, mert sajnáltam az állandóan az ismeretlen „Szibírija, Mibírija, meg a többiek”-kifejezést ismételgető legényt, bosszúja – jól fenékbe rúgott – mégis engem, a legkisebbet ért utol. Lám, a mony, a magyar és a mogyoró szavakban is benne lévő finnugor eredetű „ősszó” is előbukkant a „falubolond-cukkolóban!”

A csekei ember nyelve azáltal vált költőivé, hogy valamilyen újszerű képben tett láthatóvá egy hangulatot, s e kép segítségével mások képzeletét, hangulatát is mozgásba hozta. Csekében csodálkoztam rá először az egyszerű falusi embereknek a csillagokkal teli éjszakai égboltot, a „kokaskukoriekolásos, emberfiereg-mocoriekolásos” hajnalhasadást vagy a reggeli harmatot érzékeltető „nagyapámnak nagy inge, szász fóut is van  rajta, még sincs egy őüties se rajta”, „csont kürttel kürtölnek, arany deszkák hasadnak, főüdi fiergek mozognak”, „hákcsóun háktam, liepcsőün lieptem, aranygyürüm elejtettem, hóud letette, nap feevette, gelebiebe eresztette”-találós kérdéseiben lévő gyönyörű képek által a naiv világlátás költői módjára.

A faluban három sírkert van: a református, a katolikus és a zsidó temető. A református temetőben található közel hatszáz fejfa eredetével kapcsolatban többféle elképzelés él. Egyesek úgy vélik, hogy az ősi ugor temetkezési szokások emlékét őrzik, mások szerint, mivel régen, a falut körülvevő vizek áradásakor a halottakat csak csónakkal vihették a temetőbe, ezek a síremlékek a „magyar Charon ladikját” szimbolizálják. Van olyan helyi hagyomány is, amely szerint a múlt században egy vízbe fúlt legény sírjára tettek ilyen fejfát, s ettől „jött divatba” a „fekete csónak”. Mivel az 1800-as évek közepénél korábbról hasonló alakú fejfát nem találunk a temetőben, az is elképzelhető, hogy egy vándormesternek köszönhetően terjedt el a faluban ez a fajta síremlék.

Bényei József Csontváry című versét egy nem mindennapi felismeréssel – „A fának emberarca van” – kezdi. A csekei református temetőben én is azt érzem, hogy a kátránnyal és korommal impregnált fekete fejfák – „stilizált-antropomorf” módon – azokat ábrázolják, akik alattuk nyugszanak. Mindegyiken találkozhatunk az A.B.F.R.A.-rövidítéssel, melynek olvasata: „a boldog feltámadás reménye alatt”. Az elhunyt életének legfőbb eseményeit rövid versikékbe szedték, azt vésték a fejfákra. A temető legmagasabb helyén áll Kölcsey Ferencnek a Gerendai Antal tervezte, hat fehér márvány köroszlopos, felül párkánnyal egybefogott klasszicista síremléke.

Ha a csekei temető fa síremlékeit látom, gyermekkoromban egy, a faluban átélt temetésen a kisfia koporsója mellől harsogott, a hajdani „vajákos” siratóasszonyok sírását és jajgatását idéző, és a fülemben azóta is visszhangzó, soha véget nem érő – „Jaj, Bihari Kálmán!, Jaj, Bihari Kálmán!, Jaj Bihari Kálmán!…”-asszonyi jajveszékelés szavai szólalnak meg bennem.

A Tisza , a Túr és a Holt-Túr, illetve annak egyik ága, a Tekeredő mellett Cseke határában számos ér, cser, csermely és árok csörgedez. Ilyenek a Cser nevű, természetes, később csatornázott vízelvezető, amelybe az Alsó-palaj-csatorna torkollik, a Kecske-foka nevű árok, a „vagányul hangzó” Tökös-csatorna , továbbá a száraz időben a természet által a „forgalomból kivett”, sással benőtt partú, egymással szépen alliteráló Pályi-, Poja– és Póka-patakok, valamint a Lónyai- és a Balajcsi-csatorna.

A községhez tartozó, a településtől dél-nyugatra található erdők összefoglaló neve az Erdő. Tőle elkülönül a hajdan a kisnemesek által birtokolt Nemesek erdeje , amelyet gyerekkoromban – A Pál utcai fiúk hősének a birtokos jelzővel való „egybecsengése” miatt – „Nemecsek-erdeje”-ként emlegettünk, továbbá egy hosszan elhúzódó erdősáv, amelynek a neve Dűlő erdő, a Túristvándi felé vezető országút bal oldalán álló Eszenyő, valamint az idősebb fákból álló Csonkási erdő.

A Nyáras, amelyen korábban topolyák és nyírek is álltak, azon a részen található, ahol a Kis-Túr a Tiszába ömlik. Nyáras és Nyárfás van Tunyogmatolcson, Nyáraska Tiszacsécsén, Cégénydányádon pedig még Jegenyés is. A csekei Nyáras közelében volt a délvidéki várost idéző Szabadka nevű gyümölcsös. A kertről kapta a nevét a Kis-Túr torkolatának közelében, a folyócska Cseke felé eső oldalán hajdanában működött, alul-csapott, három pár köves „kalló”, a Szabadkai vízimalom. A helybeliek – és a nagyariak szerint is – annak a „muzsikáját” hallotta – „Nagy távolban a malom zúgása, Csak olyan volt, mint szunyog dongása” – Petőfi is, lelkének A Tisza című versét termő, „édes, mély mámorában”. Napjainkban már csak a szomszédos Túristvándinak van vízimalma a környéken, amely népi stílusban épült, alulcsapós, három hajtókerekes alkotás.

A csekei határ részei, az Erdei legelő, a Cserfüzesi nagy kaszáló, a Körtvélyes-berek és a szépen alliteráló nevű Köles-kerti-kaszáló. A Marcsa-tanyasi föld és a valaha hozzá tartozott Marcsa-tanya a Kende család egyik nőtagjának a tulajdonában állt. Minden bizonnyal itt is „tanyaralt” bárólány létére a nevével nem egy „Kenderike-Marikát”, hanem egy „tanyaras-talpas” „tanyasi debellát” sejtető Kende Marcsa és „(mar)csa-pata”.

Egy alkalommal, még gyerekkoromban, amikor elkerékpároztunk a vadszőlővel benőtt falú, parasztház külsejű, tornácos épület mellett, édesapám egy első hallásra a dallamával és a szövegével együtt a fülemben örökre megmaradt – nagyon a helyszínhez illő – dalt énekelt nekem. Azóta sem hallottam senkitől. „Menjünk a tanyára, egyszer valahára. Ne mondd nekem, hogy a tanya sáros. Hidd el, rózsám, jobb lesz a tanya, mint a laktanya. Nincs ott flanc meg úri nyavalya. Marcsa leszel, nem Mariska, tököt eszel, mint a Riska. Menjünk a tanyára, egyszer valahára. Ne mondd nekem, hogy a tanya sáros” – visszhangzik bennem ma is az én drága, jó apám kedves hangjától és meleg humorától szívszorítóan kedves, „édes (t)anyanyelven” megszólaló nóta.

A Szolgabíró-tagon lévő birtok három Kölcsey-testvér, Dénes, Laura, és az emberek emlékezetében csak az úr „kvintesszenciájaként”, „non plusz ultrájaként” értékelt „nagybetűs szolgabíróként” megmaradt – harmadik létére is „első” – tulajdonát képezte. A „szolgabíró”, aki „nem siet, nem fizet, és nem udvariaskodik” egy általam Csekében egyik osztálytársamtól hallott, vaskos, paraszti rigmus egyik metaforáját is képezi. A titkot csak a kultúra álszemérme teremti meg. Osztálytársaim, akik között én afféle „úrifiúnak” számítottam, a természet gyermekei voltak. Nem létezett misztérium előttük. Nekem, aki olyan családban éltem, ahol soha egy trágár, obszcén, sőt még egy kétértelmű szó sem hangzott el, meglehetősen szentségtörőnek, de azért mégis „jópofának” és eredetinek tűnt a nemiségről akkor már az állatok párzásának természetes szemlélése révén markáns fogalmat alkotó pajtásomtól a paraszti durvaság. „A te p…ád üveghintóu, az én f… om szóugabiróu. Kinyillik az üveghintóu, besétáll a szóugabiróu” – mondta – mintha maga költötte volna – a „verset”.