A döglött tyúk, a nadály, meg egy kakaós csésze

Nagy volt valamikor a gyalogos forgalom az Erdőháton

Máriska és fiai, Tota Feri és Ádám, Szekeresről jártak át az Ecceri fiú szülőfalujába. Ők voltak a mi piócás embereink, mert ősszel nagy kereslet mutatkozott a nadályra. A szekeresi vályogvetőn gyűjtötték a nadályt, ezzel kezelték a magas vérnyomást. Rátették a beteg nyakára, a nadály beleragadt, jól megszívta magát, aztán a beteg remélhetőleg meggyógyult. A nadályt többször is használhatták, csak ki kellett belőle fejteni a kiszívott vért. Nem lehetett túlságosan gusztusos látvány, na de akkor a nadály volt a vakcina, meg kellett becsülni ezeket a mini kompresszorokat. Aztán amikor szegény kis gyógyászati segédeszköz elhasználódott, mint egy mosogatószivacs, a hátsóudvaron végezte és táplálékául szolgált a legfürgébb tyúknak, vagy a legrámenősebb kokasnak.

Bolondos Jolán Darnóról járt Orosziba, nem sok cipőt koptatott el, mert télen is mezítláb jött. Pedig bizonyára nem volt fakír. Fázott-e a lába, érzett-e egyáltalán hideget, fájdalmat, gyötrelmet? Nem tudjuk már megkérdezni tőle, mert már nem jár át sem nyáron, sem télen, sem tavasszal. Ősszel nem tudom, mert sokszor van köd.

A köd leple alatt könnyen átsurranhat, a lehullott falevelek bársonyszőnyegén nesztelenül suhanva. Egy „tángyér meleg étel”, egy kis avas szalonna, vagy egy kis liszt, netán zsír volt a fizetség, ezért megérte neki télvíz idején is átgyalogolni. Jobb dolga úgyse nagyon volt, ideje volt bőven, míg le nem pergett a homokórája. Egy cigerettáért képes volt megmutatni azt is, amit a rongyos göncei takartak. Ezért hívták Bolondosnak. Nem nagyon kellett agitálni, hogy megmutassa életfájának tetemes számú gyűrűjét, hogy mást ne mondjak. Be-benézett az Ecceri fiúékhoz is olykor, kapott egy kis meleg teát, valami étket, jó szót. Egyszer különösen hűvös volt, amikor bekönyörögte magát a konyhába. Reszketett a hidegtől, az Ecceri fiú édesapja meleg teát adott neki. Na de kinek a csészéjében? Az egyik „onokáéban”, ami nem is lett volna baj, ha az „onoka” ne akkor toppant volna be. Bolondos Jolán keszkenőjét megigazította, és szép lassan, élvezettel kezdte szürcsölni a forró italt a bögréből. Az édes folyadék élvezettel öblögette, teste szépe lassan felmelegedett, elégedetten nyalta meg mind a három fogát. Ez a jelenet egy valamikor napi forgalomban lévő csészét likvidált örökre. Az Ecceri fiú három fiának megvolt a saját külön bejáratú bögréje (amit csészének hívtak), mindegyik a sajátjából itta 18 éves koráig a szűrt kakaót, amely friss tejből készült és az íze még mindig itt van a számban. A középső fiú volt a peches, Jolán az ő csészéjét kapta meg, és az övé lett örökre. Többé abból a csészéből nem ivott senki.

Nemcsak Jolán járt át Darnóról, hanem gyakran tűntek fel más „kódusok” is onnan. Nem volt mindegyik mezítlábas természetesen, de toprongyosok voltak, szürkék és feketék, koszosak és szánalomra méltók. A szociális pókháló nem jutott el mindenhova, sok volt az éhes száj, a kilátástalan sors. Nincs új a nap alatt. Kaptak ezt, azt néha egy kis munka is akadt, talán az a kis döglött tyúk jobban is esett, ha teszem azt tapaszthattak egy kicsit érte. Akkor az már nem alamizsna volt, hanem fizetség, jogos juss. Az embernek legyen tartása akkor is, ha mezítláb jár.

Jöttek gyakran tapasztó „sármunkások” Berekről, „vécepucolók” is valahonnan. Na, az utóbbiakat nem engedték be a házba. Nem volt még feltalálva sem a szippantó, sem a Domestos. Jöttek köszörűsök, kosárfonók, kaskészítők. Döglött tyúk sokáig elásva nem maradhatott, konvertibilis fizetési eszköz volt ugyanis.

Jöttek szép számmal jósok az Erdőhátra is. Élénken emlékezik kis könyvem egy rejtélyes, fekete ruhás, fekete keszkenős idegen nőszemélyre. A magas, sovány asszony Zsuzsika mamát nevén szólította. Tudta, hogy bánata van, mert a fia nem jött haza a háborúból. Parancsolóan utasította szegény asszonyt, hogy égesse el az összes pénzt, ami a háznál van és akkor ő megmondja, hol van a fiú. Dédnagyanyám persze újságpapírt égetett, úgy gondolta az is elég lesz a jövendöléshez. A jósnőt persze nem tudta megvezetni, aki ezt látva sértődötten tűnt el a semmiben, ahonnan jött. Aznap felbukkant még több helyen a faluban, be is jutott néhány helyre, ahol aztán meghökkentette a háziakat, mert olyan dolgokat közölt velük, nevükön szólítva őket, ami családi titok volt, vagy családi dráma. Nem értették, honnan szerezhetett tudomást ezekről a dolgokról. Valami felsőbbrendű lény jelent meg náluk? Lehet. De az is lehet, hogy a családi titkokról tudott a falu, a drámákról, bánatokról szintúgy. A jósnő így először csak fel kellett, hogy keresse a falu száját, kinyitotta a fülét és már össze is állította a végzetes jóslatát itt is, ott is. De ne legyünk hitetlenek, biztos nem így volt.

Árultak aztán vándor árusok tekenőt, amelyet egy szál fából kapartak, vájtak ki. Egyes vidékeken a „teknyőkaparó” mitikus rangra emelkedett, megjósolt mindent, még azt is, ami aztán nem következett be. Ezért persze a botcsinálta (?) „teknyőkaparót” ne vádolja senki hozzá nem értéssel, hiszen ő világosan látta előre a jövőt, csak az utódok nem fogadtak szót, így aztán mégsem úgy lett, ahogy kellett volna lennie. Az utódok addig hatajkodtak, hogy a jövőből nem lett semmi. Először csak sima jelenné vált, ott már adott volt a csalódás. Pedig mennyit fizettem annak az ilyen-olyan jövendőmondónak! Oszt mi lett belőle? Semmi. Aztán minden múlt idővé vált, és afölött már van hatalmunk. Azt már úgy meséljük, ahogy akarjuk. A múlt a mi lehetőségünk. A múltban lehetünk szépek, gazdagok, sikeresek és boldogok. Határunk a csillagos ég. A határtalan csillagos ég.

Írta:
Borbély Balázs

Hasonló