Hol bót, hol nem vót

Gyermekkorom egyik legendás helye volt a vámosoroszi vegyesbolt

Hajdanában-danában a boltot még bótnak hívták és nem ABC-nek, vagy „tudomisén” minek. A bót egyet jelentett valamikor „Bótos Feri bácsival”. Feri bácsi rendszeresen, nagy nyilvánosság előtt adta le a rendelését az ÁFÉSZ központba, csendre intve a bent tartózkodó és türelmesen várakozó vásárló közönséget.

– Hálló, itt Kádár Ferenc boltvezető, Vámosoroszi kettes, beszélek. Hálló!

Bótos Feri bácsinál volt telefon, meg a tanácsházán és talán a tsz irodában. A tanácsházán csak nagyon ritkán járt az ember, de az a telefon már az én gyerekkoromban is olyan öregnek számított, mint az országút. Feri bácsi telefonja a bót kirakatában volt elhelyezve, az ablaktőccén, ha jól emlékszem. Mert én is gyakori fültanúja voltam, amikor Feri bácsi leadta a rendelését. Nagyon nagy kínnal hallgattam én ezeket a telefonálásokat, mert gyerekfejjel minden egyes bótban eltöltött percet elpazarolt pillanatnak gondoltam. Ezek ugyanis a játéktól, a gyurmázástól, focizástól vagy gombfocizástól, vagy éppen az olvasástól vettek el értékes perceket, negyed-, vagy néha akár félórákat, de volt olykor ettől extrémebb hosszúságú „vásárlási idő” is. Feri bácsi ugyanis nem volt egy kapkodós fajta, neki aztán az idő dimenzió nem sokat számított.

– Asszonyok, asszonyok, csordahajtásra mindenki hazamegy!

Ezt harsogta, amikor valami türelmetlen asszonyság hangot mert adni a felháborodásának, hogy még mindig nem szolgálták ki. Azt szándékosan nem írtam, hogy sorra került, mert a sorban állást nem ismerték az én gyermekkoromban faluhelyen. Ez volt az én bótos élményeimnek az alfája és omegája is egyben.

– A puja ráér, nehogy má’ több dóga legyen, mint nekem!

Hányszor mentem haza úgy a bótból, hogy tehetetlen dühömben átokkal sújtottam az elém tolakodó, egyébként köztiszteletnek örvendő asszonyságokat, ritkább esetekben férfiakat. A gyermek – aki akkor pujaként volt betagozódva a helyi közösségbe – nem számított. Nem tehettem, nem tehettünk ellene semmit, mert akkor még rend volt. A felnőttnek a pujával szemben mindig igaza volt, a bótban is, az iskolában is, mindenhol. Ha elém tolakodtak nyugdíjas (a kort amúgy nem nyugdíjban számolták, hanem esetleg otthonka színben: a piros pettyes fiatalabb, a kék pettyes kissé érettebb, a fehér pettyes fekete alapon a „szépkorú”, ami persze akkoriban nem így lett kimondva) nénik, akik aztán dolguk befejeztével ráérősen beszélgettek a bolt előtt, mikor én jóval később kijöttem, engem mindig csendes szitkozódással töltött el. Hangosan persze nem fejezhettem ki a véleményem, de a gyerekek háttérbe szorítása a pultnál mindig benne volt a pakliban. Feri bácsi ebből soha nem csinált problémát, mindig azt szolgálta ki, aki a legrámenősebb. Ja igen, ez nem önkiszolgáló ABC volt.

A bótot ma is látom lelki szemeim előtt. Reggel korán kinyit, délben bezár. Aztán Feri bácsi nyitja ki újra karikás szemekkel, délután kettőkor. Feri bácsi a déli időszakot átaludta és ez látszott is rajta. Kialudt szemekkel a farzsebéből elővett fésűvel hátrafésülve a haját nyitotta ki délután a birodalmát. Fehér köpenyben, elegánsan. A fa polcokon takarosan elhelyezve minden, szép rendben, áttekinthetően. A hűtőben még sütemény is volt. Hangulata volt az üzletnek.  Közvetlenül az iskolaudvar mellett, számtalanszor pattant a labda a bót falán.

A kenyeret mindig délután hozták meg, a kék Barkasz megjelenése egyet jelentett a délutáni nyitással. A friss, még meleg kenyér illatára még ma is elevenen emlékszem. Arra is, hogy a „farát” valahogy mindig kikezdtük, mert annyira finom volt, hogy nem bírtuk ki gyerekfejjel hazáig anélkül, hogy meg ne kezdjük.

Hétfőnként zárva volt a bót, ilyenkor a korcsmába hozták a kenyeret, pujaként mi is betehettük lábunkat a „szentélybe”. Első korcsmaélményeim ezekhez a hétfői kenyérvásárlásokhoz fűződnek. A korcsma egy kultikus hely volt, oda belépni olyan volt, mintha a „Tiltott Városba” mentünk volna egyedi meghívóval. De a korcsma egy másik dimenzió, arról már esett szó korábban és még lesz máskor is. Most a bótban vagyunk.

Feri bácsi meg közben tette a dolgát. Ceruza a füle mögött, a pulton számol hangosan, mormolva, kenyeres papíron összeadva a tételeket.

– És másegyebet kérsz?

– Asszongya hogy négy meg kilenc az tizenhárom asszongya…az annyi mint…

Közben ki-kiszól olykor a hangosabban zsörtölődő asszonyságoknak. 

Na meg a főzés! Feri bácsi agglegényként élte le az életét. Ez akkoriban nem volt annyira elterjedt, vagy megszokott, mint manapság. Feri bácsi akkora tekintélynek örvendett, hogy ezt senki nem hánytorgatta fel neki. Azt sem, hogy nagyon szeretett elméletben főzni. Valójában szórakoztató volt, ahogy a profibbnál profibb háziasszonyokkal szóban főzött, de ezt akkor nem tudom biztosan. Mindenesetre nagyon érdekelte a téma, az is lehet, hogy jó szakács volt. Nem érdeklődtem utána.

Azt tudom, hogy Feri bácsi egy nagyon rendes ember volt. Látom, amikor megyek a bótba, Feri bácsi kacsintgat jobbra-balra. A kikacsintásai legendásak voltak. Neki dolgozott egész nap az idő, mert ő ráért egész nap dolgozni. Busszal járt át, s vissza. A focimeccseinket sem hagyta volna ki soha. Lelkes szurkolója volt az Oroszi csapatnak, de ő csendben szurkolt, ott is visszafogottan viselkedett. 

A bótban egy időben még könyveket is árultak, meg sok más egyéb dolgot. Emlékszem rá, hogy többször vettem le egyiket-másikat vágyakozva a polcról. Nagyon szerettem volna a „Frakk a macskák réme” című könyvet. Aztán mire sikerült előteremteni hozzá a szükséges anyagi erőforrásokat, elkelt. Így maradt helyette a „Manóalagút”, jobb híján. Aztán elolvastam és tetszett ez a könyv is. Arra is emlékszem, amikor egyszer nagyapám „síkporért” küldött fel, de olyat akkor már pár évtizede (?) nem árultak. Úgy éreztem, hogy égek, mint a Reichstag. Ki lettem kacagva, ami persze nagyon felbosszantott. A bót már rég nem „Bótos Feri” bácsiról szól. Ez az írás szóljon róla is!

Írta:
Borbély Balázs

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése