Hőhullámon hajózunk

Forr a beton, izzanak a házfalak, süt a föld is

Fövünk a saját hús-vér kiteljesedésünkben, sülünk saját zsírunkban, még verejtékünk cseppjei is melegen folynak le halántékunkon. Pihegnek az emberek, léhognak az állatok, negyven fele hazafele. A negyven jelenleg nem életévben, hanem Celsiusban értendő. Én nem bírom a meleget, de elfogadom, vagy akár mondhatnám azt is, hogy szeretem. Persze ez nem az a vegytiszta és önzetlen szeretet, mintha ülnénk egymás mellett, a Kánikula és én, csillogó szemmel beszélgetve egymással. Bentről most szívesebben figyelem őkelmét, vagy ha már kint vagyok, akkor csakis vízpartról. Mindegy, hogy milyen víz, csak víz legyen és lehetőleg Túrnak, vagy Tiszának hívják. Meg esetleg balatoni nyárnak, de azt szigorúan csak BB monogrammal kifejezve. Bogláron van az én Balatonom.

Most közel vagyok a vízparthoz, innen, ahol kalimpálok a klaviatúrán, légvonalban nem több, mint 20 méter. Ha ez egy futballpálya lenne, akkor innen a meder vonalában lévő kapu ficakját meg lehetne célozni egy nyeséssel, vagy akár izomból is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a világ egy nagy futballpálya, mert nem az. Az óceánok és tengerek miatt van ez így, ott maximum vízi biciklizni lehetne, de ahhoz meg túl nagyok. A ház előtt csordogáló Tapolnok reményeim szerint újra egész évben vízzel telített lesz. Most is van a mederben, gazdagon benőve sással, vízi tökkel, meg még ki tudja mi mindennel. Múlt vasárnap a Szabó-híd alatt egy vadkacsa család úszott fegyelmezetten, a libáktól átvett rend szerint (libasorban), amikor áthaladtam a híd macskaköves testén. Szívet melengető látvány volt.

Ahogy szántom monitorom barázdáit, dörög. Egyre közelebb hallatszik a mohogás, Darnó felől jön az üdő. Most meg már ahogy hallom, a szél is felélénkült, meg talán már esik is. Megnézem. Még nem esik.

A nyárfák susognak a ház előtt egyre intenzívebben, a vihar közeleg. A dörgés egyre hangosabb, a békák kuruttyolása hasít csak bele a Szél által komponált koncertbe.

Ilyenkor a legfélelmetesebb a puszta. A Szalavény terjedelmes testén villámok cikáznak, megvilágítva egy-egy vadkörtefát, vagy kökénybokrot. Természetfeletti erők jelennek meg vidékünk felett. A Garabonciások vígan szórakoznak, ostorcsapásaikat villámcsapások jelzik, meglovagolják a felhőket és ide-oda vezénylik vízzel telt paripájukat. A Szelet is ők irányítják, tudományuk előtt fejet hajt a Természet.

Azokat a régi nyári viharokat soha nem feledem. Nem volt még időkép, vagy radarkép, de talán még köpönyeg pont hu sem (persze ékezet nélkül), csak a vakmeleget éreztük. Az égen nincs egy négyzetcentiméternyi felhő sem, mégis van valami a levegőben. Tapintható a feszültség, de az élet persze nem állhat le egy pillanatra sem. Akkoriban a falu még mezőgazdasági termelő tényezőként működött, a legidősebb (nyolcvanon felüli) nyugdíjasok háztartásai kivételével egy falusi porta egy élelmiszeriperi termelőegységként működött. A bio konyhakert a zöldségeknek, a gyümölcsfák, a baromfi, ami a tojást és a húst, esetleg a libamájat illeti, a disznó, meg a szarvasmarha. Ez volt az alap. Eszembe jut még egy jellegzetes falusi zajforrás. Ahogy a lovas szekerek végighaladtak a falun. Volt olyan, aki a hang alapján megmondta, kinek a stráfja közeleg.

Kint vagyunk a „mezőn” (mindig ott voltunk), aztán egyszer csak derült égből villámcsapásként (szó szerint) feljön az idő. Túl sokszor én nem áztam meg, mert valahogy, számomra hihetetlen módon mindig hazaértünk az igazi nagy vihar előtt. A vihart meg ott néztük a nyári konyha előtti teraszon, élvezve, hogy mi már védett helyen vagyunk. Bámultuk ahogy leszakad az ég, dörög és villámlik. Beszélgettünk, de főleg a felnőttek. Igazából mi csak hallgattuk a felnőttek történeteit, simogattuk a hozzánk húzódó kutyákat, macskákat. Olyankor előjöttek a régmúlt históriái, amelyek apáról fiúra szálltak.

Elmúltak ezek az évek. Ha tehetném, újra visszamennék abba az időbe, amikor még az Ecceri fiúval, az ő édesapjával, meg feleségével és a gyermekeivel menekülünk egy hirtelen feljött nyári vihar elől emlékezetünk szelíd örökkévalóságába.

Írta:
Borbély Balázs
Written by
Szerző: 2021. 06. 26.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése