Két családfenntartó harcolt a messzi Oroszországban

Héj, puja! Csak azér’ imádkozok, hogy ti ne éljétek át, amit mi átéltünk ott a Don-kanyarban!

Erdélyi nagyapámnak akár a mottója is lehetett volna a fenti idézet, ami az ő szájából hangzott el számtalanszor. Január eleje van, csikorog a hó a lábam alatt, ahogy a „bótkerten” át megyek a Kisvégre. A bótkertet az orosziaknak nem kell bemutatnom, azoknak, akik nem rendelkeznek helyismerettel, csak annyi helymagyarázatként, hogy ez egy szűk sikátor, amely a valamikori korcsmánál kezdődik és a Balaton utcára megy ki. Számtalanszor végigmentem gyalog, sétálva, futva, biciklivel puja koromban. Papámék a Balaton utcában, közismert nevén a Kisvégen laktak. Megyek tehát, meglátogatom a nagyszülőket. Tudom, hogy nem lehet rövid a láétogatás, bármennyire is sietett az ember siheder korában, hiszen annyi, de annyi dolgunk volt mindig. Majd pont a nagyszülőknél fogok hosszasan időzni! Aligha! Persze télen kicsit lelassult az idő, kevesebbet fociztunk, így talán kicsivel több idő jutott például a nagyszülőkre is. A Don-kanyart ritkán „úsztuk meg”. Ma már legszívesebben a fejemet verném a falba, hogy miért nem beszélgettünk többet erről az örökké visszatérő témáról, miért nem jegyzeteltem, satöbbi. Puja ész, puja ész.

Erdélyi Nagyapám (ahogy hívtuk: Erdépapám) ugyanis megjárta a Don-kanyart, túlélte, de örök nyomot hagyott benne természetesen. Sógora „odamaradt”, egy alakulatban szolgáltak, de a harcok hevében elmaradtak egymástól. Nem látta megsebesülni, elesni szeretett sógorát, nem akadt tanú, aki Erdei József halálát meg tudta volna erősíteni. Erdei József („Erdémamám” testvére) felesége ekkor már szíve alatt hordta az ifjabbik Erdei Józsefet, de a hamarosan megszülető fiú és édesapja soha nem láthatták egymást.

Erdei Józsefet édesanyja és az egész család reménykedve várta haza a háború után. Bíztak, reménykedtek, hogy hátha…

Soha nem tért haza.

Erdélyi papám rengeteget mesélt a világháborús emlékeiről. Hogy miként tudtak mínusz 40 fokos hidegben életben maradni.

„Kaptunk egy-egy üveg konyagot. Mi beosztottuk, hogy akkor igyunk, amikor kicsit melegíteni akartuk magunkat. Voltak akik rögtön megitták az egészet. Azok reggelre megfagytak.”

Hogy így volt-e, avagy nem, azt mi soha nem vontuk kétségbe. Soha nem kételkedtünk papánk szavában. Pontosan említett dátumokat, helyszíneket, neveket. Még arra is emlékezett, hogy egyik-másik általa felemlített ember honnan származott, „kivót-mivót” civilként, vagy esetleg azt is, hogy mi lett a sorsa.

A valódi borzalmakról nem szívesen beszélt. Nem szenzációt akart, hanem megosztani velünk az emlékeit, talán okulásképpen. Azért halványan emlékszem, hogy említette azt a szerencsétlen bajtársát, akinek leszakadt a feje egy lövéstől, de a fej nélküli test még tett néhány lépést.

Megmaradt az a levél is, amelyet felesége, az én drága „Erdémamám” írt (nagy valószínűséggel a református lelkészünk, a drága Inczédy Márton fogalmazta meg és gépelte le a levelet) a hadseregnek, hogy ugyan engedjék már haza szabadságra az ő férjét, aki már több, mint nyolc évet szolgált le a hadseregben, beleszámítva a tényleges katonai szolgálat idejét is.

Mamámék családjából két életerős ember, két családfenntartó harcolt valahol távol, a messzi Oroszországban. A férfiak munkáját így a nők végezték el, meg az akkor már nem fiatal dédnagyapám. Szántottak, vetettek, arattak, ők voltak a hátország.

Nagymamámék lánya (az én „Kiskönyvem”) három éves volt a doni katasztrófa évében. Egyszer eltűnt otthonról. Nagymamám kétségbeesve tűvé tett mindent, kereste a kisjánt, de csak hűlt helyét találta. Lélekszakadva rohan ki az utcára, sehol sem találja gyermekét. A Kisján ugyanis bepakolt egy kis kofferba (nem lehet tudni, hogy miből állt az úti csomag) és elindult „világgá”, az ő drága édesapukájához. A frontra. A falu végéről hozták aztán haza.

Aztán nagyapám a német-francia határig keveredett a háború vérzivatarában, ott esett amerikai fogságba. Ott evett először csokoládét, a magyar származású amerikai tisztek csábították őket Amerikába. Ő mégis inkább kalandra vágyott, hazajött. Hálából nem szavazhatott itthon, mint „amerikai ügynök”, a kuláklistára is sikerült felkerülnie. Emlékszem, amikor 1990 tavaszán mentünk szavazni, nagyon lelkes volt. Csak a kisgazdák, hiszen legutóbb, közel 50 éve is rájuk szavazott.

Ülök a kisvégen a téli konyhában. A spórban vidáman pattog a tűz, mamám teát főz. Papám ott ül az ablak mellett a hokedlin, csontos ujjaival megvakarja kalapja alatt a fejét és kezdi a mondókáját:

„1943. január 14-én…”

Share on Facebook
Facebook
Ossza meg ismerőseivel!
Szerző: 2022. 01. 14.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Tavasz a gyimesi szorosban

Ősz Zoltán alkotása Pasztell 2011. Hol is maradtak ezek a káprázatos hegyek Ősz Zoltán sóhajából az évek alatt?? Ki tudja, hányszor feslettek fel ezek a finom szálak a lélek képzelt anyagán,... Tartalom megtekintése

A füzérradványi Károlyi-kastély

IMG_4516 IMG_4517 IMG_4519 IMG_4523 IMG_4521 IMG_4559 IMG_4556 IMG_4550 IMG_4551 IMG_4553 IMG_4525 IMG_4534 IMG_4529 IMG_4530 IMG_4532 IMG_4535 IMG_4538 IMG_4539 IMG_4546 IMG_4540   XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX  2022.05.02.   XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX IMG_4512 IMG_4510 IMG_4507 IMG_4506 IMG_4504 IMG_4501... Tartalom megtekintése

Anyóka az autóbuszon

Hogy ki volt ő? Egy egyszerű asszony, aki értett a beszéd nyelvén Mindig szeretek autóbuszon utazni. Ott általában  izgalmas beszélgetések hangzanak el, vagy éppen történik valami. Lehet, ezek másoknak lényegtelen... Tartalom megtekintése

Halk sóhaj

Hargitai Beáta alkotása Sóhaj voltál, mint tavasszal a szellő ha virágokat látogat, hogy kinyíljanak, egy gondolat voltál, amit rejtegetve ringattalak, zengő  madárdal,  mit  messzire  hord a csiklandó  napsugár,  tréfa voltál ... Tartalom megtekintése

Nagylegények, nagyleányok

Életünkben vannak olyan események, amelyek nemcsak nekünk, hanem egész közösségünknek fontosak. Ilyenek a születés, keresztelő, konfirmálás vagy elsőáldozás, ballagás, házasságkötés, aztán mindezek elölről kezdve a saját gyerekünkkel. Majd az unokánkkal.... Tartalom megtekintése

Hol bót, hol nem vót

Gyermekkorom egyik legendás helye volt a vámosoroszi vegyesbolt Hajdanában-danában a boltot még bótnak hívták és nem ABC-nek, vagy „tudomisén” minek. A bót egyet jelentett valamikor „Bótos Feri bácsival”. Feri bácsi... Tartalom megtekintése