Két családfenntartó harcolt a messzi Oroszországban

Héj, puja! Csak azér’ imádkozok, hogy ti ne éljétek át, amit mi átéltünk ott a Don-kanyarban!

Erdélyi nagyapámnak akár a mottója is lehetett volna a fenti idézet, ami az ő szájából hangzott el számtalanszor. Január eleje van, csikorog a hó a lábam alatt, ahogy a „bótkerten” át megyek a Kisvégre. A bótkertet az orosziaknak nem kell bemutatnom, azoknak, akik nem rendelkeznek helyismerettel, csak annyi helymagyarázatként, hogy ez egy szűk sikátor, amely a valamikori korcsmánál kezdődik és a Balaton utcára megy ki. Számtalanszor végigmentem gyalog, sétálva, futva, biciklivel puja koromban. Papámék a Balaton utcában, közismert nevén a Kisvégen laktak. Megyek tehát, meglátogatom a nagyszülőket. Tudom, hogy nem lehet rövid a láétogatás, bármennyire is sietett az ember siheder korában, hiszen annyi, de annyi dolgunk volt mindig. Majd pont a nagyszülőknél fogok hosszasan időzni! Aligha! Persze télen kicsit lelassult az idő, kevesebbet fociztunk, így talán kicsivel több idő jutott például a nagyszülőkre is. A Don-kanyart ritkán „úsztuk meg”. Ma már legszívesebben a fejemet verném a falba, hogy miért nem beszélgettünk többet erről az örökké visszatérő témáról, miért nem jegyzeteltem, satöbbi. Puja ész, puja ész.

Erdélyi Nagyapám (ahogy hívtuk: Erdépapám) ugyanis megjárta a Don-kanyart, túlélte, de örök nyomot hagyott benne természetesen. Sógora „odamaradt”, egy alakulatban szolgáltak, de a harcok hevében elmaradtak egymástól. Nem látta megsebesülni, elesni szeretett sógorát, nem akadt tanú, aki Erdei József halálát meg tudta volna erősíteni. Erdei József („Erdémamám” testvére) felesége ekkor már szíve alatt hordta az ifjabbik Erdei Józsefet, de a hamarosan megszülető fiú és édesapja soha nem láthatták egymást.

Erdei Józsefet édesanyja és az egész család reménykedve várta haza a háború után. Bíztak, reménykedtek, hogy hátha…

Soha nem tért haza.

Erdélyi papám rengeteget mesélt a világháborús emlékeiről. Hogy miként tudtak mínusz 40 fokos hidegben életben maradni.

„Kaptunk egy-egy üveg konyagot. Mi beosztottuk, hogy akkor igyunk, amikor kicsit melegíteni akartuk magunkat. Voltak akik rögtön megitták az egészet. Azok reggelre megfagytak.”

Hogy így volt-e, avagy nem, azt mi soha nem vontuk kétségbe. Soha nem kételkedtünk papánk szavában. Pontosan említett dátumokat, helyszíneket, neveket. Még arra is emlékezett, hogy egyik-másik általa felemlített ember honnan származott, „kivót-mivót” civilként, vagy esetleg azt is, hogy mi lett a sorsa.

A valódi borzalmakról nem szívesen beszélt. Nem szenzációt akart, hanem megosztani velünk az emlékeit, talán okulásképpen. Azért halványan emlékszem, hogy említette azt a szerencsétlen bajtársát, akinek leszakadt a feje egy lövéstől, de a fej nélküli test még tett néhány lépést.

Megmaradt az a levél is, amelyet felesége, az én drága „Erdémamám” írt (nagy valószínűséggel a református lelkészünk, a drága Inczédy Márton fogalmazta meg és gépelte le a levelet) a hadseregnek, hogy ugyan engedjék már haza szabadságra az ő férjét, aki már több, mint nyolc évet szolgált le a hadseregben, beleszámítva a tényleges katonai szolgálat idejét is.

Mamámék családjából két életerős ember, két családfenntartó harcolt valahol távol, a messzi Oroszországban. A férfiak munkáját így a nők végezték el, meg az akkor már nem fiatal dédnagyapám. Szántottak, vetettek, arattak, ők voltak a hátország.

Nagymamámék lánya (az én „Kiskönyvem”) három éves volt a doni katasztrófa évében. Egyszer eltűnt otthonról. Nagymamám kétségbeesve tűvé tett mindent, kereste a kisjánt, de csak hűlt helyét találta. Lélekszakadva rohan ki az utcára, sehol sem találja gyermekét. A Kisján ugyanis bepakolt egy kis kofferba (nem lehet tudni, hogy miből állt az úti csomag) és elindult „világgá”, az ő drága édesapukájához. A frontra. A falu végéről hozták aztán haza.

Aztán nagyapám a német-francia határig keveredett a háború vérzivatarában, ott esett amerikai fogságba. Ott evett először csokoládét, a magyar származású amerikai tisztek csábították őket Amerikába. Ő mégis inkább kalandra vágyott, hazajött. Hálából nem szavazhatott itthon, mint „amerikai ügynök”, a kuláklistára is sikerült felkerülnie. Emlékszem, amikor 1990 tavaszán mentünk szavazni, nagyon lelkes volt. Csak a kisgazdák, hiszen legutóbb, közel 50 éve is rájuk szavazott.

Ülök a kisvégen a téli konyhában. A spórban vidáman pattog a tűz, mamám teát főz. Papám ott ül az ablak mellett a hokedlin, csontos ujjaival megvakarja kalapja alatt a fejét és kezdi a mondókáját:

„1943. január 14-én…”

Írta:
Borbély Balázs

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése