Két családfenntartó harcolt a messzi Oroszországban

Héj, puja! Csak azér’ imádkozok, hogy ti ne éljétek át, amit mi átéltünk ott a Don-kanyarban!

Erdélyi nagyapámnak akár a mottója is lehetett volna a fenti idézet, ami az ő szájából hangzott el számtalanszor. Január eleje van, csikorog a hó a lábam alatt, ahogy a „bótkerten” át megyek a Kisvégre. A bótkertet az orosziaknak nem kell bemutatnom, azoknak, akik nem rendelkeznek helyismerettel, csak annyi helymagyarázatként, hogy ez egy szűk sikátor, amely a valamikori korcsmánál kezdődik és a Balaton utcára megy ki. Számtalanszor végigmentem gyalog, sétálva, futva, biciklivel puja koromban. Papámék a Balaton utcában, közismert nevén a Kisvégen laktak. Megyek tehát, meglátogatom a nagyszülőket. Tudom, hogy nem lehet rövid a láétogatás, bármennyire is sietett az ember siheder korában, hiszen annyi, de annyi dolgunk volt mindig. Majd pont a nagyszülőknél fogok hosszasan időzni! Aligha! Persze télen kicsit lelassult az idő, kevesebbet fociztunk, így talán kicsivel több idő jutott például a nagyszülőkre is. A Don-kanyart ritkán „úsztuk meg”. Ma már legszívesebben a fejemet verném a falba, hogy miért nem beszélgettünk többet erről az örökké visszatérő témáról, miért nem jegyzeteltem, satöbbi. Puja ész, puja ész.

Erdélyi Nagyapám (ahogy hívtuk: Erdépapám) ugyanis megjárta a Don-kanyart, túlélte, de örök nyomot hagyott benne természetesen. Sógora „odamaradt”, egy alakulatban szolgáltak, de a harcok hevében elmaradtak egymástól. Nem látta megsebesülni, elesni szeretett sógorát, nem akadt tanú, aki Erdei József halálát meg tudta volna erősíteni. Erdei József („Erdémamám” testvére) felesége ekkor már szíve alatt hordta az ifjabbik Erdei Józsefet, de a hamarosan megszülető fiú és édesapja soha nem láthatták egymást.

Erdei Józsefet édesanyja és az egész család reménykedve várta haza a háború után. Bíztak, reménykedtek, hogy hátha…

Soha nem tért haza.

Erdélyi papám rengeteget mesélt a világháborús emlékeiről. Hogy miként tudtak mínusz 40 fokos hidegben életben maradni.

„Kaptunk egy-egy üveg konyagot. Mi beosztottuk, hogy akkor igyunk, amikor kicsit melegíteni akartuk magunkat. Voltak akik rögtön megitták az egészet. Azok reggelre megfagytak.”

Hogy így volt-e, avagy nem, azt mi soha nem vontuk kétségbe. Soha nem kételkedtünk papánk szavában. Pontosan említett dátumokat, helyszíneket, neveket. Még arra is emlékezett, hogy egyik-másik általa felemlített ember honnan származott, „kivót-mivót” civilként, vagy esetleg azt is, hogy mi lett a sorsa.

A valódi borzalmakról nem szívesen beszélt. Nem szenzációt akart, hanem megosztani velünk az emlékeit, talán okulásképpen. Azért halványan emlékszem, hogy említette azt a szerencsétlen bajtársát, akinek leszakadt a feje egy lövéstől, de a fej nélküli test még tett néhány lépést.

Megmaradt az a levél is, amelyet felesége, az én drága „Erdémamám” írt (nagy valószínűséggel a református lelkészünk, a drága Inczédy Márton fogalmazta meg és gépelte le a levelet) a hadseregnek, hogy ugyan engedjék már haza szabadságra az ő férjét, aki már több, mint nyolc évet szolgált le a hadseregben, beleszámítva a tényleges katonai szolgálat idejét is.

Mamámék családjából két életerős ember, két családfenntartó harcolt valahol távol, a messzi Oroszországban. A férfiak munkáját így a nők végezték el, meg az akkor már nem fiatal dédnagyapám. Szántottak, vetettek, arattak, ők voltak a hátország.

Nagymamámék lánya (az én „Kiskönyvem”) három éves volt a doni katasztrófa évében. Egyszer eltűnt otthonról. Nagymamám kétségbeesve tűvé tett mindent, kereste a kisjánt, de csak hűlt helyét találta. Lélekszakadva rohan ki az utcára, sehol sem találja gyermekét. A Kisján ugyanis bepakolt egy kis kofferba (nem lehet tudni, hogy miből állt az úti csomag) és elindult „világgá”, az ő drága édesapukájához. A frontra. A falu végéről hozták aztán haza.

Aztán nagyapám a német-francia határig keveredett a háború vérzivatarában, ott esett amerikai fogságba. Ott evett először csokoládét, a magyar származású amerikai tisztek csábították őket Amerikába. Ő mégis inkább kalandra vágyott, hazajött. Hálából nem szavazhatott itthon, mint „amerikai ügynök”, a kuláklistára is sikerült felkerülnie. Emlékszem, amikor 1990 tavaszán mentünk szavazni, nagyon lelkes volt. Csak a kisgazdák, hiszen legutóbb, közel 50 éve is rájuk szavazott.

Ülök a kisvégen a téli konyhában. A spórban vidáman pattog a tűz, mamám teát főz. Papám ott ül az ablak mellett a hokedlin, csontos ujjaival megvakarja kalapja alatt a fejét és kezdi a mondókáját:

„1943. január 14-én…”

Írta:
Borbély Balázs
Written by
Szerző: 2022. 01. 14.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése