Pista bácsi alulmulta a világ legkisebb törpéjét

Apró kis lábaival ügyesen szteppelt a világot jelentő deszkákon, miközben vicces hangon énekelte, hogy hej hó, hej hó…

Cirkusz érkezett a faluba. Na meg a céllövölde. Esetleg Koós János! Vagy Lüszi a bűvész? Netán egy laza kis esztrádműsor április 4-re, május 1-re, vagy esetleg egy jó kis zárszámadó bankettre? Úristen, mennyire lázba hozott mindenkit, úgy a kicsinyét, amint a nagyját! Mai szemmel visszatekintve kicsit megmosolyogtató, de hajdanában nem mosolyogtunk, hanem kacagtunk, röhögtünk, visítottunk, annyira különleges dolgok voltak ezek. Vagy a körhinta! Én szédültem rajta, azért mindig fel kellett ülni rá. Egyszer az egyik faluban állítólag megtörtént az a csúfság, hogy a körhinta kezelője beindította gépezetet és azonmód elaludt. Na biztos, hogy nem a víztől. Az ijedt körhintázók aztán üvöltözve dobálták cipőjükkel, hogy méltóztasson felébredni és szíveskedjen leállítani a pörgést. Ha ez valóban megtörtént, nem hinném, hogy néhány pofon ne csattant volna ezután a spicces körhintás orcáján. Tájegységtől függetlenül ez mindenhol statáriális ítélettel és azonnali végrehajtással jár.

Mondjuk én a cirkuszért furcsa mód sohasem voltam oda. Nem szerettem a cirkuszt, sem ilyen, sem olyan értelemben. Az ókorban bizonyára más lett volna a helyzet, ha teszem azt Rómában lakom mondjuk 100-ban, akkor olykor ellátogattam volna tógámban a Circus Maximusba. Bérletet akkor sem váltottam volna, bár ókori énemmel még nem találkoztam, nem tudok ókori ésszel gondolkodni.

Ha aztán a televízió sugárzott cirkuszi közvetítést, én legszívesebben átkapcsoltam volna, ha lett volna hova. Egyszerűen nem hozott lázba. Talán néha a bűvészek. Olykor az akrobaták. Ritkán a késdobáló. Késdobálással mi is próbálkoztunk gyerekfejjel, hála Istennek senkit nem öltünk meg és mi is túléltük a gyerekkort. Később a „késdobáló” már nem a cirkuszt juttatta az ember eszébe elsősorban, hanem a magas biztonsági kockázatú vendéglátóipari egységeket. Azokat is sikerült megúszni élve, erről ennyit és ne többet!

Térjünk vissza a céllövöldéhez. Legendák születtek arról, hogy milyen trükköket vetettek be a rafinált céllövöldések, hogy csúcsra járassák a bizniszt és lehetőleg minimális veszteséggel. Biztos így volt. Beetetés, kis konc, majd szívatás. Olyan ez, mint hajdanán a játékgépek. Hosszú távon a játékos vesztésre van ítélve. Azért olyan jó volt néha egy-egy kétpálcást leszedni, hol egy kacsintós pénztárca, hol egy nyaklánc (Ez tényleg arany? Persze!), vagy kulcstartó, plüssmajom került ki a bódéból és vált az aktuális Old Shatterhand tulajdonává. Mi persze ilyenkor büszkék voltunk céllövő tudományunkra, a dübörgő disco zene abban a pillanatban bennünket ünnepelt, nekünk szólt a Dschinghis Khan.  A vibráló fények nekünk villogtak, a céllövöldén ragyogó izzósor táncra perdült. Vagy csak mi gondoltuk így? Arany nyaklánc! ABBA jelvény! Sörbontó! Igazi kincsek voltak ezek akkoriban, bár Fehérgyarmaton Cukros Mari butikjában ezeket azért ha nagyon akartuk volna, akkor megvásárolhatjuk. De milyen messze volt még akkoriban az a Gyarmat! Volt azért olyan is, hogy a puskagolyó nagyon nem akart célba találni. A célzóvíz volt talán a hibás? Az sose.

A cirkusz más volt. Messziről jött emberek, szabadok mint a madár. Csodáltuk őket, mert ők különlegesebbnek, vagányabbnak tűntek, mint az általunk ismert átlagemberek. Valami különleges misztikum vette körbe őket, pedig már gyerekfejjel is kiszúrtuk, hogy bizony a bűvésztől vettük a belépőt, esetleg a kaszkadőr egyben bohóc is. Meg aztán a kopottas felszerelés, a szemmel láthatóan viharvert kellékek gondolkodóba ejtettek. Volt úgy, hogy néhány napra ilyenkor új iskolatársat, vagy osztálytársat kaptunk, ugyanis a cirkuszi társulathoz tartozó gyerekek ugyanúgy tankötelesek voltak, mint mi. Az aktuális tananyagról ugyan fogalmuk sem volt (honnan lett volna), nem is nagyon érdekelte őket (miért is érdekelte volna, hiszen ők már részesei voltak a műsornak, egykerekű biciklin tekerve dobálták a buzogányokat, vagy ugratták a bohócot). Mi viszont kíváncsian fürkésztük, kérdezgettük őket szünetben, ők meg ha kellett, szemrebbenés nélkül hazudtak. Tudták, hogy mit akarunk hallani, erősítették illúzióinkat, hiszen ők már gyerekfejjel is illuzionisták voltak. Mi meg a közönség.

Az Ecceri fiú legnagyobb fia néhány évig művelődési ház igazgató volt három községben. Jöttek a furábbnál furább levelek, képeslapok, ajánlkozások. Néha személyesen is megjelent egy-egy Woland, vagy egyéb furcsa szerzet. Emlékszem egyszer arra mentem haza, hogy megy bent a szobában az eszmecsere az aktuális produkcióról. Idegen autó a házunk előtt, idegen ember affektál a színvonalas esztrád műsorát reklámozva. A széken meg… Ott könyököl egy törpe. Kissé meghökkentem, főleg amikor közölték, hogy ő a világ legkisebb embere természetesen. Minden törpéről ezt állították gondolom, aki cirkuszi szerepre adta a fejét. Olyan lazán könyökölt a székre támaszkodva, mint ahogy a bárpultnál szoktak a nagymenők. Én persze tudtam, hogy nem ő a világ legkisebb embere. A családi fotóalbumban volt ugyanis egy fotó, amely Pista bácsit ábrázolta, aki a fotón 64 éves volt és ő volt állítása szerint a világ legkisebb embere. Ő egy kis asztalkára támaszkodott, de szépen pödört bajszával, komoly tekintetével meggyőzőbb volt, mint a nálunk dikheszkedő kis ember. Valamikor kifejezetten féltem a törpéktől. Például úgy megijedtem a „Névtelen vár” című filmben felbukkanó Hany Istóktól, hogy alig bírtam elaludni. Aztán rájöttem, hogy ez butaság, mert az. Például Hófehérke, meg a többi mese. Mondjuk a Hétszínű Kapanyányimonyókkal nem szívesen találkoztam volna, de hát ő egy olyan manó féle. Végigmértem és csak mosolyogtam rajta magamban.

Aztán mikor mentek kifelé elégedetten nyugtáztam, hogy I. Hektor, az akkori németjuhász kutyánk majd felborítja játékos kedvében. A kicsi emberke megszaporázta lépteit, nem is tudta leplezni a riadalmát. Én nem mertem hangosan kikacagni, emberünk megúszta esés és sérülés nélkül.

Biztos tetszett volna Pista bácsinak is a jelenet, bizonyára örömmel konstatálta volna, hogy így jár mindenki, aki a legkisebb akar lenni. Még akkor is, ha Pista bácsi akkor már valószínűleg az égi cirkusz szórakozni vágyó közönsége előtt állt szépen pödört bajszával, gondosan megkötött nyakkendőjével. Apró kis lábaival ügyesen szteppelt a világot jelentő deszkákon, miközben vicces hangon énekelte, hogy hej hó, hej hó…

Szerző: 2020. 09. 28.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló