Szeleczky Zita színésznőről beszél Kriston Béla életrajzíró

A Nemzet mostoha Kishúga

Szeleczky Zita.jpgAz 1945-ben Nyugatra emigrált, kiemelkedő tehetségű magyar színésznőről, Szeleczky Zitáról a Buenos Airesben megjelenő Magyar út című lapban Kerecsendi Kiss Márton ezt írta 1948 novemberében: „Aki kiemelkedik a tömegből, aki csak fél fejjel is nagyobb, mint a többi, a körül általában sok a vihar. Föl kell nézni reá, s ez különböző érzékenységet vált ki az emberekből. Tisztelni vagy irigyelni kell azt, aki többre hivatott. Harcolni érte vagy ellene…”. Szeleczky Zita valóban kiemelkedett a kortársai közül: csodálta, szerette, tisztelte a fél ország, de – miután a közeledő szovjet csapatok elől külföldre menekült – hazaárulónak,antiszemitának, nácinak, nyilasnak kiáltották ki, és távollétében három év börtönre ítélték.

De valójában ki is volt Szeleczky Zita, a filmvászon egykori nagy sztárja, a közönség nagy kedvence? Igazak-e, vagy alaptalanok a vele kapcsolatos vádaskodások? Eleget tudunk-e arról a művésznőről, aki érzelmileg szorosan kötődött a gyönyörű borsodi tájhoz, gyermekkora kedves színteréhez, Nekézsenyhez?

1937-ben végezte el a Színiakadémiát, majd a Nemzeti Színház tagja lett 1941-ig, amikor a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött. 1944 elején a Madách Színházban vendégszerepelt, és 1944 őszén ismét a Nemzeti szerződtette. Magyarországon a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején a legkedveltebb színésznők egyike volt. Népszerűségét megalapozta, hogy számos magyar és olasz filmben szerepelt. 1945-ben kellett elhagynia az országot, és távollétében a Népbíróság „háborús magatartás miatt” – de valójában koholt vádak alapján – háromévi börtönre ítélte. Ezután Ausztriában, Olaszországban, majd 1948-tól Argentínában élt, ahol a Magyar Színjátszó Társaság előadásain szerepelt. Az emigráció éveiben is nagyon sokat jelentett számára Magyarország, a magyar kultúra, s azon belül is a magyar költészet, amelynek klasszikusait szinte nap-mint nap olvasta. Habár úgy érezte, hogy igaztalan támadások érték a szülőhazájában, soha nem szakadt el ettől a tájtól, legfeljebb csak fizikai távollétében, de lélekben sosem. A művésznő a kommunista rendszer bukása után látogatott először haza Magyarországra, majd nem sokkal később végleg hazatelepült. Talán őt magát is meglepte, hogy csaknem ötvenéves emigráció után milyen sokan emlékeztek még rá, s milyen sokan föl tudták idézni az általa évtizedekkel ezelőtt sikerre vitt szerepeit.

Szeleczky Zitáról Kriston Béla miskolci íróval, festővel, gyártörténésszel beszélgettem, aki évekkel ezelőtt elsőként ragadott tollat a művésznő rehabilitálása érdekében, majd megírta a – jelenleg kiadásra váró – élettörténetét is.

– Gondolom, még egész fiatalon lett Szeleczky Zita rajongója

– Nagyon korán színházba járó ember lettem, de imádtam a filmeket is, elsősorban a magyar filmeket. A két világháború közötti magyar filmek első számú csillaga Szeleczky Zita volt, akinek minden filmjét láttam fiatalkoromban, a legtöbbjét többször is megnéztem. De nemcsak én voltam nagy rajongója annak idején, hanem az osztálytársaim többsége is. Emlékszem egy miskolci színházi diákelőadásra, amelyben a művésznő játszotta A Noszty fiú esete Tóth Marival című darab főszerepét. Óriási élmény volt! A diákközönség tombolt, csoda, hogy nem szakadt le a karzat.

– Kérem, idézze fel Szeleczky Zita életét, művészi pályafutását!

– A gyerekkorát legszívesebben a Borsod megyei Nekézsenyben töltötte, ahol anyai nagyapja, négyesi Négyessy Barnabás földbirtokos élt a családjával. Az édesapja, Szeleczky Emánuel mérnök építette a Nekézsenyhez közeli Putnokot Egerrel összekötő vasútvonalat. Egyébként még az is borsodi vonatkozású életrajzi adat, hogy Zita egy évet Miskolcon, a Tóth Pál nevét viselő középiskolában végzett. A többi iskoláját viszont már a székesfővárosban járta ki. Ott végezte a Színiakadémiát is, mert amióta az eszét tudta, mindig színész akart lenni. Olyan évfolyamtársai voltak, mint Szörényi Éva, Lukács Margit, Gobbi Hilda vagy Pataki Jenő. Persze, ő az említettek közül is kiemelkedett. Szeleczky Zita, amíg itthon élt, a Nemzeti Színházban Tünde volt és Júlia, aztán Melinda a Bánk bánban, Titánia a Szentivánéji álomban, játszotta Solvejget a Peer Gyntben, Satát Németh László Villámfényében. De aranysujtásos egyenruhában ő volt Mária főhadnagy is az Operettszínházban. A mozi csillagaként tartották számon: huszonhat filmben alakított fontos női szerepet. Való igaz, egy nemzedék rajongott érte, az „életteli naiváért”, a bájos mosolyú üdvöskéért.

– S ezt a szárnyaló karriert törte ketté a háború…

– Igen, elmenekült a közeledő orosz csapatok elől. Az egyik levelében azt írta: „Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy ne kelljen a szörnyűségeket átélni és a kommunizmusban élni. Hiszen az egész ország menekült volna, ha tehette volna, s aki nem tehette – nem hagyhatta ott szüleit, gyereket várt, várta a férjét, fiát a harcmezőről vissza, nem volt rá semmi lehetősége –, az rettegve várta, hogy mi történik vele, átéli-e a borzalmakat, amit az oroszok bejövetele és azok kiszolgálói rámérnek.”Ausztrián és Olaszországon át Argentínába vezetett az útja. Ott játszott emigráns német társulatoknál, majd megalapította az argentínai Magyar Nemzeti Színházat. Az emigráns színészetnek nem a könnyebbik végét fogta meg: Évát játszotta Madách tragédiájában, s játszatta a Bánk bánt. Magyar egyesületek alkalmi estjein Petőfit és a többi magyar klasszikust szavalta. Mint írja: „Valaha odahaza egy boldog és szabad Magyarország megbecsült művészeként nagy álmokat álmodhattam. S mindig vágytam rá, hogy – amint a mi nagy értékeink szellemi kincseit kinyomtatva könyvtárakban megőrizzük – megvalósíthassak egy lemeztárat is a nagy költők műveiből, ahol méltóan és nagyszámú verssel szerepelhessen minden költőnk. Mennyivel nagyobb szükségét éreztem immár sokéves keserű számkivetettségünk, hazátlanságunk esztendeiben. Az emigrációs hét szűk esztendők nem engedik meg a nagy álmok megvalósítását. Ahogy lehet, harccal, küzdelemmel, elnyomással teli korszakát éljük. De a magyar költészet egyik legnagyobbja útmutatást ad erre az átmeneti és küzdelmes időszakra is. Reményik Sándor írja: »Dagadnak benned árvizes esők, zúdulna Niagarás zuhatag. Elégedj meg, ha megtölthetsz belőle kristálytiszta vízzel egy poharat«. S íme, megtöltöttem kristálytiszta vízzel egy poharat. Én is vágynék rá, hogy két kézzel szórjam a magyar költészet kincsestárának kincseit árva magyar testvéreimnek. S íme, csak pár igazgyöngyöt nyújtok át, de a száműzetés sivatagában vándorló magyarnak, talán ez a pohár víz a legüdítőbb.”

– Hogyan vélekedtek róla itthon az emigrálása után?

– Miután 1945-ben külföldre távozott, csupa rosszat és hazugságot terjesztettek róla, később pedig teljesen elhallgatták. Idézem őt: „Én 1945-ben hagytam el Magyarországot, mert Magyarországon magyar mertem lenni, s népem élet-halál harcával egyetértettem, s mindent megtettem az értünk harcoló magyar katonáink vigasztalására, látogattam a kórházakat, felléptem a nekik rendezett kívánsághangversenyeken, s mikor meghallottam, hogy megfagynak kinn a katonáink, egy egész filmem jövedelméből, 35 ezer pengőből vásároltam meleg holmit, s küldtem a frontra! Mindezért »népellenes« lettem a magyar népi demo(cso)krácia szemében, amely boldogan ítélkezett felettem egy nevetséges per keretében, melyben ugyan megszégyenültek – hiszen még baloldali kollégáim is mellettem vallottak –, de ez nem gátolta őket abban, hogy el ne ítéljenek »in contumaciam« három esztendőre, vagyonelkobzásra stb. Az is igaz, hogy a sötét emlékű Rákosi-korszak idején ez a távollétben hozott ítélet szinte felmentésnek számított, de az ítélet mégis fennállott! Ha haza akartam volna menni, ezektől, a magyarság ellenségeitől kellett volna perem felülvizsgálatát, vízumot kérni, s erre nem voltam hajlandó! Én különben is Magyarországon voltam egész életemben, ha nem is a földrajzi keretben, de lelkiségben igen, hiszen magyar életet éltünk, magyar költőket, írókat tolmácsoltam magyar közönségnek, magyar újságokat járattunk, magyar egyházakba, egyesületekbe jártunk, magyar barátok vettek körül…” Azokról az évekről 1988. január 28-án kelt levelében azt írta nekem: „Az az igazság, mind irigy volt rám, mert az írók, a producerek engem akartak először, s csak akkor adták másnak a szerepeket, ha én nem értem rá, vagy nem tudtam vállalni, mert a közönséget csak én hoztam be igazán, nekem zúgott a taps – s mindez megbocsáthatatlan bűn! Így aztán – bárkinek – jólesett leönteni engem a »nyilas, náci« stb. jelzővel, mert azzal tudták, hogy tökéletesen eliminálnak örökre. Gobbi azt mondja, hogy »meg kell neki bocsátani«, de ugyanakkor úgy leönt hazug rágalmakkal, hogy ne bocsássanak meg. Bár nincs is mit megbocsátani, s nekem nem volna miért bocsánatot kérni – s nem is tenném! Csikós Rózsi említette: aranyosak voltak privát társalgásban, Olga nővéremet, mikor otthon volt, meghívták ebédre, a legnagyobb szeretettel beszéltek rólam. Tolnai Klárit említette: egyszer majd elájultam, mikor olvastam egy cikkben, hogy őt a Nemzet Kishúgának hívják. Mikor, ki? Mert az az én jelzőm volt, s engem az nagyon boldoggá tett.”

– Hogyan került kapcsolatba a művésznővel?

– Pesten járva – ha jól emlékszem 1987-ben – elmentem a Filmmúzeumba, ahol nagy és kellemes meglepetésemre épp az Azúr expressz című filmet vetítették Szeleczky Zita és Básti Lajos főszereplésével. Mondanom sem kell, meg akartam nézni, de már nem volt rá jegy, holott az új generáció, a háború után születettek igazából már nem tudták, ki is az a Szeleczky Zita. Nagy-nagy könyörgésemre aztán csak bejutottam az előadásra, s rendkívüli élmény volt a filmet annyi év után újra látni. Hazatérve Miskolcra – még a film hatása alatt állva – írtam egy cikket a Diósgyőri Munkásba, majd pedig a Heves megyei Népújságba arról, hogy ideje volna már Szeleczky Zitát rehabilitálni, neki igazságot szolgáltatni, és visszaállítani emberi, művészi becsületét. Az egri újságban megjelent cikkemet nagy meglepetésemre a művésznő Egerben élő rokonai kiküldték neki Amerikába, mire ő hálás köszönőlevelet írt nekem. Tulajdonképpen így kezdődött a mi levelezésünk, barátságunk. Amikor kikerült hozzá a Megszállott című regényem, többek között a következőket írta nekem: „A Megszállottat már nagyon olvasom, nagyon tetszik, remek a stílusa, s már a témaválasztásért is szeretem és becsülöm, mert ebből látszik, milyen rendes, jó ember!… Azoknak szolgál elégtételt, akiket nagy álmok, célok mozgattak, ihlettek, akik életüket feláldozták ezekért az ideálokért, s hálátlan, irigy kortársak, utódok letörték, elhallgattatták őket! Maga az igazság bajnoka, s ez olyan gyönyörű! Fazola Henriknek, Teklának, fiúknak maga szolgáltat igazságot, elismerést, s most velem kapcsolatban is: ki írta az első kedves, meleg, elismerő sorokat egy igazságtalanul vádolt és bojkottált magyar művészről? Megint csak maga!…”

– Ha későn is, de a művésznőt rehabilitálták. A becsületét visszaadta a magyar állam, sőt 1993-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztjével is kitüntették.

– Igen, de még 1990-ben is volt olyan újság, mégpedig a Magyar Hírlap, amely azt írta róla – miután 45 év után újra magyar földre lépett –, hogy álnéven érkezett haza a szélsőjobboldali színésznő, aki még a háború vége előtt Németországba ment ki, és onnan is uszított. Fájt neki ez a vádaskodás, és elszomorította annak ellenére, hogy mindenhol, ahova csak elment, nagy-nagy szeretettel fogadták. Szerencsére nagyon sok köszönetet, szeretetet kapott az egyszerű emberektől. Kerecsendi Kiss Márton újságíró nem sokkal az elítélése után azt írta róla, hogy Szeleczky Zitának azért kellett bűnhődnie, mert magyarnak és tehetségesnek született: „Ez a két dolog külön-külön is tehertétel egy embernek, de így együtt, úgy látszik, megbocsáthatatlan. Ballagok hazafelé a belgránói nyári éjszaka békés csöndjében, s arra gondolok, ha majd nem a népbírák, hanem valóban a magyar nép ítélkezik otthon, akkor Szeleczky Zitát nem ítélet várja, hanem egy szabad ország szeretete, és akkor azt mondják majd neki, hogy Szeleczky Zita, kishúgunk, áldjon meg az Isten, hogy szavaltál a katonáinknak, hogy vállaltad a nyomorúságot, hogy elviselted a rágalmakat, és megmaradtál annak, aminek az Isten teremtett: magyarnak!.” S ez így is történt. Amikor annyi-annyi év után hazatért, megtapasztalta a szeretet ezer jelét. Meghívták a Filmmúzeumba, ahol éppen a filmjeit vetítették. A nekem is elküldött körlevelében – amelyet a barátainak, tisztelőinek küldött – azt írta: „Félve mentem fel a színpadra: Istenem, milyen kiábrándultak lesznek az emberek, mikor a fiatal szép filmsztár helyett, akit most láttak a filmen, megjelenek a mostani formában! De nem kellett félnem! Nem lehet elmondani, szavakkal leírni azt a kedvességet, szeretetet, rajongást, amellyel a közönség az előadás után körülvett. Egyik rajongóm csináltatott sok fényképet, így tudtam azokat dedikálni, és az emberek csak jöttek és jöttek és csókoltak. Csókolták a kezemet, a ruhámat, szinte imádattal vettek körül, és itt érződött meg, hogy ez az a magyar nemzet, ez az a lélek, amelyik körülvesz és szeretettel, rajongással őriz lelkében örökre.” De megemlíthetem a Bajor Gizi Emlékmúzeum megnyitását is, ahová úgyszintén meghívták, s a beszédet mondó Töröcsik Mari annyira kedves volt vele, hogy még a neki adott virágot is átadta Szeleczky Zitának, mert – mint mondta – kislánykora óta nagy hódolója volt, s látta az összes filmjét.

– Azt olvastam Szeleczky Zitáról, hogy „magyarul legszebben beszélő színésznőnk”  volt.

– Nagyon szerette, és nagyon féltette a magyar nyelvet. Mint érdekességet elmondom, hogy a rokonai legnagyobb megdöbbenésére nem bírta nézni a tévét és hallgatni a rádiót, miután negyvenöt év után először hazajött.

– Mi volt az észrevétele a magyar nyelvvel kapcsolatban?

– Azt mondta, hogy egyszerűen a fizikai rosszullét környékezte, s még a szobája bezárt ajtaján keresztül sem bírta elviselni a magyar nyelv megcsúfolását, azt az idegen, éneklő stílust, amelyet hallott. Arra gondolt: Úristen, mit csináltak a mi szép nyelvünkkel? Mintha nem is magyarul beszélnének. Egy furcsa, minden félmondat után felfelé kanyargó hangsúly, amely csak tartott, soha nem fejeződött be. Így jellemezte a mai magyar közbeszédet.

– De akadtak pozitív élményei is, nem? Hiszen nem lehetséges, hogy ebben az országban mindenki csúnyán beszélne magyarul…

– Szerencsére látta Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat című művét, hallotta a színészek gyönyörű beszédét, ami visszaadta lelki egyensúlyát. Így írt: „Aztán egyszer a kocsiban ülve rádióban hallottam magyar művészeket nagyon régi magyar verseket szavalni! Az is élmény volt! Akkor újra rádöbbentem, hogy milyen nagy és nemes hivatása van a magyar írónak, költőnek, előadóművésznek! Ők tartják meg a nemzetet. Hogy is mondja Szabó Dezső: Treuga Dei című írásában? Láttam a magyar lélek kőműveseit, a magyar szellem elrendelt építőit. Megtagadva, kitaszítva, megrágalmazva, üldözve, elhagyatva: gigantikus heroizmussal, halált lebíró daccal építik a jövendőbe az örök magyar arcot. Ők építették meg csodálatos katedrálisaidat: egyetlenül gyönyörű magyar nyelv! A magyar irodalom, a magyar művészet, a magyar tudomány, a leghősibb eposza a Földnek és legmártíriumosabb legendája.”

– A beszélgetés elején már megemlítettük Nekézseny nevét, mint a művésznő gyermekkorának kedves színhelyét. Magyarországra visszatérve ellátogatott ebbe a faluba?

– Természetesen. Amikor 45 év után először hazajött, a visszatérését a következőkkel indokolta: „Fel kellett szabadulnia az országnak ahhoz, hogy én, Szeleczky Zita emelt fővel, félelem és megjuhászkodás nélkül léphessem át Hazám határát! Elhatározásomhoz hozzájárult az is, hogy 1985-ben elhunyt drága nővérem hamvait is haza akartam vinni. Kis falunk temetőjében nyugszik most már ő is, hazai földben – együtt vannak már szeretteim: édesapám, édesanyám, bátyám, nővérem. Nővérem hamvainak elhelyezése bizony nagy szomorúsággal járt, újra otthon lenni a régi családi portán, amelyet azóta felparcelláztak, és legalább hat–hét új otthon van rajta, aztán bemenni a kis református templomba, leülni – utoljára – abba a padba, amely a szószékkel szemben van, és amelyik nagyapámnak, Négyessy Barnabásnak és családjának készült. A falusiak nagyon aranyosak voltak, igen sokan kikísérték a nővéremet a családi sírboltig, amelyet egy drága jó magyar gyönyörűen rendbe tett újra, és betettük az én drágámat is; most már mindenki együtt nyugszik ott.”Nem tette hozzá, de biztos, hogy gondolt rá: önmagát kivéve. De sajnos hamarosan az a pillanat is elérkezett, amikor őt magát is a nekézsenyi temetőben helyezték örök nyugalomra. 1999. július 12-én, hétfőn hajnalban hunyt el, nyolcvannégy éves korában. Holttestét augusztus elsején Budapesten a Kálvin téri református templomban ravatalozták fel, ott, ahol az esküvője is volt. Majd végakarata szerint megtért pihenni oda, ahol gyermekkorában sokszor volt boldog: a nekézsenyi temetőben temették el 1999. augusztus harmadikán. A következő évben, pontosan augusztus 3-án a síremlékét, Domonkos Béla szobrászművész domborművét dr. Székely György színháztörténész avatta fel. Végezetül idekívánkozik Zászlós Zsóka György író azon mondata, amely a – kívánsága szerint – a művésznő fejfájára is felkerült. Azt mondta, ha meghal, ez legyen az utolsó üzenete. Íme: Szépséget a békében, hitet a háborúban, vigaszt az összeomlásban, reményt a hontalanságban. Adhat-e valaki ennél többet nemzetének?

Hajdu Imre

***

SZELECZKY ZITA (született 1915. április 20-án Budapesten, elhunyt 1999. július 12-én Érden) színésznő. 1937-ben végezte el a Színiakadémiát. A Nemzeti Színház ösztöndíjasa, majd rendes tagja lett 1941-ig, majd 1942–43-ban a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött. 1944 őszén ismét a Nemzeti szerződtette. 1945-ben elhagyta az országot. 1962-ben az Amerikai Egyesült Államokba költözött. 1949–1994 között a világ magyar településeit látogatta önálló műsoraival. Magyarországra 1990-ben látogatott először, majd végleg hazatelepült. 1993-ban rehabilitálták, és a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. Kívánságára Nekézsenyben a családi sírboltba temették el nagyszülei, szülei, nővére hamvai mellé. Főbb színházi szerepei: Titania (Shakespeare: Szentivánéji álom); Sata (Németh László: Villámfénynél); Ledér (Vörösmarty: Csongor és Tünde); Júlia (Shakespeare: Rómeó és Júlia); Solvejg (Ibsen: Peer Gynt); Lelstück Mária (Huszka Jenő: Mária főhadnagy). Főbb filmszerepei: Zenélő malom, Rózsafabot, Gül baba, Egy éjszaka Erdélyben, Sziámi macska.

KRISTON BÉLA (született 1928. április 4-én Miskolcon) író, gyártörténész, festő. Iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, 1947-től negyven éven át a diósgyőri kohászatban dolgozott tervezőként, majd 1984-től gyártörténészként. Újságíróként a Diósgyőri Munkás és az Észak-Magyarország című lapokban publikált. 1979-ben a Fazola Henrik halálának 200. évfordulójára írt, A megszállott című kisregénye színpadi változatát a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be. Festményeivel számos önálló kiállításon szerepelt. Önálló művei: A megszállott (kisregény, 1983), A küldetés (dokumentumregény, 1987).

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése