Béres András koreográfusról beszél Kállai Gábor biztosítási igazgató

A táncos lábú meseíró

Béres András.jpgBéres András egy írásában gazdag embernek vallotta magát, „mert aki a néphagyományt, népművészetet magáénak tudja, az gazdag ember. (…) Semmi többre nem törekedtem, csupán önzetlen tolmácsolója akartam lenni mindannak, amit népünk évszázadokon át megőrzött.” Önzetlen tolmácsolója volt népmesegyűjteményével, tánckoreográfiáival, a hortobágyi ízes, zamatos történetekkel, és nem mechanikus átvevője. Megvolt az a képessége az említett művészi területek mindegyikében, hogy a forrás felszínre hozatala után az anyagot belső logikája szerint esztétikailag önálló színpadi vagy irodalmi formába öntse.

Bizonyos, hogyha ő és kortársai nem mentik meg a hagyományos paraszti világ kulturális értékeit, a XXI. század hűlt helyét találja a kincsnek. Negyven évig vezette az általa is alapított Debreceni Népi Együttest, s akinek van fogalma, mit jelent egy amatőr társaság irányítása, együtt tartása, nemzetközi menedzselése, a produkciós kényszer elfogadtatása ennyi éven át, annak ennyi elég, a méltató szavak szinte feleslegesek. Az országszerte ismert kutatóról és művészről Kállai Gábor, az OTP Garancia Biztosító megyei igazgatója beszél, aki mintegy húsz évet töltött mellette.

– Mikor ismerte meg Béres Andrást?

– 1970-ben kerültem az együttesbe. Bandi bácsi fia, Andris nekem osztálytársam volt a Fazekas Gimnáziumban. Tornáztam, de sportbalesetet szenvedtem, kellett valami mozgás. Andris hívott az együttesbe. De tulajdonképpen azért álltunk kötélnek az osztályból négyen, mert Andris azzal is kecsegtetett bennünket, hogy meg lehet fogni a lányok derekát. Volt ott korábban egy Vadász nevű gyerek, aki arról volt híres, hogy két év alatt nem tanulta meg a cifralépést. Engem már kezdtek „kis Vadásznak” hívni, annyira nem ment, de Andris és későbbi felesége, Edit hóna alá vett, és külön foglalkozott velem. Elkezdtem haladni, egy év múlva már színpadon voltam. A végső lökést az adta, hogy az együttes a „Ki mit tud?”-ra készült, de az egyik fiút nem engedték el, s Bandi bácsi azt mondta nekem: van még három napod, azaz egy délután, egy este és egy éjszaka, holnap délutánra meg fogod tanulni a táncot. Így lettem állandó tag. Az első időkben nagyon sarkos, nagyon kemény embernek ismertem Bandi bácsit, talán egy kicsit tartottam is tőle. De nagy érzéke volt feloldani a fiatalokban a feszültséget. Később értettem meg, hogy a szigorúsága sokszor visszahatás arra, hogy mi is próbálgattuk rajta fiatalos oroszlánkörmünket. De ha féltem is, mindig tiszteltem. Tiszteltem azt, hogy van egy világos rendezőelv az együttesben: próbaidős tag csak az lehet, aki legalább 50 népdalt ismer, 3 táncot színpadképesen elsajátít.

– Ezt eleve megkövetelte? Az együttesnek volt gyerekcsoportja, azt gondoltam, abból nőttek fel a fiatalok.

– Én nem voltam gyerekcsoportos, azon kevesek egyike voltam, aki már serdülőként, 16 évesen került az együttesbe. A gyermekcsoportok ellenére szinte állandó fiúhiány mutatkozott, ezért serdülő fiúkat is felvettek. De a gyerekek előtt is voltak követelmények. Próbaidős csak az lehetett, aki letette a vizsgát. Ahhoz, hogy rendes tag legyen valaki, 150 népdalt kellett ismernie és 5 tánc színpadképes tudása volt a belépő. Méghozzá úgy, hogy azt mondták, rendezői bal egyes, C dallam harmadszor, azt abban a pillanatban csinálni kellett. Később viccelődtünk, s megkérdeztük, hogy a fiúét vagy a lányét táncoljuk. Követelmény volt az Ortutay féle Kis magyar néprajz ismerete is. Az én korosztályom rendkívül szerencsés volt, ugyanis rengeteget jártunk vidékre autóbusszal, hogy mást ne mondjak, Zalaegerszegre, Szolnokra, állandó fesztiválokra, s a népdalokat ott tanultuk meg. Bandi bácsinak az is szokása volt, hogy házi feladatokat adott, s azokat az utazás során kérte számon. Tehát nemcsak arra törekedett, hogy a csoport minél színpadképesebb legyen, hanem az emberfőkkel is foglalkozott.

– A próbákon, együttléteken szóba hozta a származását, a családi gyökereit?

– Olykor szóbahozta, hiszen nagy anekdotázó volt. Témáit hol a világirodalomból vette, például egy Aesopus-mesét idézve, hol a saját, megélt sztorijait mesélte, máskor a családi esetekkel példálózott, de mindig az alkalomhoz legmegfelelőbb példát választotta. S szeretett képletesen fogalmazni. Tudtuk, hogy rozsályi parasztcsaládból származott, gyümölcsösük volt, s vélhetőleg nem lelki sérülés nélkül élték meg, hogy a földjüket tagosították, hiszen az édesapja kifejezetten gyümölcsnemesítéssel foglalkozott. Hallottuk, hogy a téeszelnök vagy az ágazatvezető minden évben elküldött neki egy láda golden delicsesz almát, mert azt mindenki tudta a faluban, hogy az a Béresék fájáról való, az édesapja oltotta vagy nemesítette. Erre nagyon büszke volt. A testvére kapta a paraszti örökséget, ő pedig a tanulás lehetőségét, a tudást. Arra is büszke volt, hogy a szülői várakozásnak meg tudott felelni. Nem ismertem a szüleit, de többször voltam vele a rozsályi temetőben, s akkor sokat beszélgettünk róluk. Tanúsíthatom, hogy nagyon szerette őket.

– Olyan értelemben is ragaszkodott a gyökereihez, hogy összegyűjtötte, megírta a Rozsályi népmeséket.

– Igen. Hihetetlen műveltségű ember volt, polihisztor. Nyelveket tudott, remekül rajzolt, soha nem felejtette el, hogy mindezt önerejéből, a szülei támogatásával érte el. A Rozsályi népmeséket is azért írta meg, mert ezzel is adózni akart szülei emlékének és falujának. Mert arra is nagyon büszke volt, hogy rozsályi. Kérdeztem tőle, hogy miért nem ír monográfiát a faluról. Azt válaszolta, az ő célja csak az, hogy továbbadja, ami az övé, amit kapott. A népmeséket szellemi ajándéknak tekintette. Eredetileg csak a saját gyerekeinek szánta, de időközben rájött, hogy a mesék megérdemlik, hogy több gyerek is megismerje őket. Hiszen ilyen típusú mesékből egyre kevesebb van, s még kevesebb lesz. Kaptam példányokat a tudományos dolgozataiból is. Ezeket is az az elv vezette, hogy továbbadja, amit elsajátított.

– Miért kellett neki a Déri Múzeumból elmennie?

– Erről különböző pletykákat hallottam, de én elfogadom, amit nekem mondott. Helycserét ajánlottak neki, mert valakit ide akartak hozni. Talán Pécsre kellett volna mennie, de ő makacs ember volt, másrészt tudta, hogy neki ott nincsenek gyökerei. Ő a Déri Múzeumban volt otthon. Elkezdett valamit, elindult egy irányba, de más irányba akarták terelni.

– De ez már következmény lehetett, mert a múzeumban valami rendellenesség történt, amiért őt, mint igazgatót is felelőssé tették.

– Lehet. Nem tudom pontosan. Mindenesetre Bandi bácsi megkapta az ajánlatot, és nem fogadta el, nem volt hajlandó elmenni Debrecenből, ezért a megyei levéltárban helyezkedett el. Mivel az életünk huszonvalahány évig összekapcsolódott, én az életvitelének láttán, életelveinek ismeretében mindig makulátlan embernek tartottam. Még az utolsó külföldi utunk alkalmával, amikor Portugáliában is felléptünk egy folklórfesztiválon, beteg emberként is tanújelét adta önzetlenségének: a tiszteletdíját felajánlotta a csoportnak. Ő csak egy részt kért, amiből pedig hazafelé jövet Spanyolországban élelmet vettünk.

– Megtörte őt ez a hercehurca?

– Megtörte, tüske volt benne élete végéig. Nagyon későn kezdett el róla beszélni, már akkor rég nem voltam aktív tag, felnőtt ember voltam. Ő hozta fel a témát, én sohasem mertem volna rákérdezni. Megtörte, hiszen a levéltáros pálya nem azonos a néprajzkutatással. Nagyon bántotta a kényszerű pályamódosítás, úgy érezte, többre lett volna hivatott. Mint muzeológus, néprajzos nagyot tudott volna alkotni, de elvették tőle a lehetőséget. Én is úgy érzem, hogy többre lett volna hivatott.

– De mint levéltáros is remekül megállta a helyét, hiszen kandidátusi fokozatot szerzett. Az a tény, hogy nem hagyta el Debrecent, azt sugallja, hogy a Debreceni Népe Együttest mindennél többre tartotta.

– Az együttes volt az élete! De az is elképzelhető, bár ez most jutott eszembe, még nem gondolkodtam rajta, hogy talán ezzel is bizonyítani akart. Biztos azonban, hogy az együttes vezetése nem pótcselekvés volt részéről. 1948-ban kezdte többekkel együtt a népi táncot, 1950-ben egyik alapító tagja volt az együttesnek, az 1960-as években, amikor kettévált a csapat (Varga Gyuszi bácsi kiszállt, és megalapította az Építők Hajdú Táncegyüttest), ő vitte tovább eredeti nevén a csoportot. Lehet, hogy később nem minden döntése volt szerencsés, esetleg szakszervezeti vagy megyei együttesként több támogatást élvezhettünk volna, de ő azt tartotta, ha egyszer valami mellett letette a voksot, amellett kitart.  Rengeteget dolgozott egy-egy műsoron, mindent megtett azért, hogy a következő fellépés is színvonalas legyen. De a tapsrendbe magát sohasem állította be. Mindig úgy kellett előrángatni valahonnan a színfalak mögül.

– Ő nemcsak kitűnő koreográfus, de neves tánckomponista is volt. Melyek a leghíresebb táncai?

– A Varga Gyulával közösen szerzett Hortobágyi pásztortánc ma is világhírű. Nincs olyan alföldi együttes, amelynek ne szerepelne repertoárján. Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogyan készültek a Béres dr. koreográfiái? Mikor összegeztem, magam is megdöbbentem, hogy különböző módokon. Volt, amikor megérkezett papírral a kezében, s azt mondta, te itt jössz be, ennyi taktusig ezt csinálod, tehát szinte rögzítve volt minden lépés. A táncleírást ugyan nem ismerte, de a maga skicceivel, remek memóriájával és tánctudásával otthon összerakta a koreográfiát. De komponált úgy is, hogy csak az ötlet volt meg, s táncosaival együtt kísérletezte ki a végső formát. Néha a kísérlet abbamaradt. Vagy azért, mert rájött, hogy nem jó az elgondolás, vagy azért, mert a táncosokon elakadt. Egyszer, talán Balmazújvárosban szerepeltünk, s ott egy fúvószenekart hallgattunk, amikor Bandi bácsi felkiáltott: gyerekek, olyan táncot csinálok, hogy na… S az elkészült tánc úgy indult, hogy a fiúk körbetáncolnak egy fúvószenekart. Így született egy lakodalmas verbunk! A legjobb, leghatásosabb kompozíciói azok voltak, amelyekben szabadjára engedte az érzelmeit. Ilyen például a Kerezsi leánytánc, ami a dinamizmusával pont a nőiesség határán áll meg. Vagy a Nagybáródi táncok. Aztán a Sorozó verbunk. Arra azt mondta Vásárhelyi László, fiúk, ennek a táncnak fröccs íze van. Vagy a Szatmárököritói fergeteges. Ez talán az ereiben lüktetett, annyira tudta, érezte. De ne felejtsük el a Mikepércsi csárdást vagy a Dorogi friss csárdást. Ezeknek a motívumait ő helyben gyűjtötte. S nem hagyhatom ki a Három tánc Bartók zenéjére című kompozícióját. Ez azért lényeges, mert voltak, akik azt tanácsolták neki, hogy szakadjon el végre a folklórtól. Béres András azonban elvszerűen ragaszkodott a népi hitelességhez, de egyszer-kétszer megmutatta, hogy ő is tud elvontabb dimenzióban gondolkodni.

– Visszatérve az ő vezetői mentalitására, türelemmel tanított, vagy ezt kiadta segédeinek?

– Egy héten háromszor volt próba, kedden és csütörtökön 6-tól 9-ig, vasárnap 9-től 13 óráig. Minden próba 45 perc tréninggel kezdődött. Ennek része volt a motívumsorok gyakorlása is. Ha szükséges volt, belekerültek a következő tánc új motívumai. A tréninget mindig az asszisztens vezette. Nekem szerencsém volt, mert akkoriban a tréningeket a „néptánc őrmestere”, Cseles Panni, vagyis Neuwirth Annamária vezette. Csécs Lenke, Abari Borbála, Gönczi Jóska, Csukás Béla, Németh Karcsi, Kiss Attila, Kiss Feri, Horváth Béla stb. táncolt akkor az együttesben. De voltak, akiknek külön próbára is szükségük volt. A próbarend mindig ki volt függesztve, tehát előre tudtuk, hogy a bemelegítés és a szentenciahirdetés után mit gyakorolunk. A szentenciahirdetés azt jelentette, hogy félkörben állva meghallgattuk Bandi bácsi legfontosabb információit, majd egyeseket behívott magához audienciára. Ott négyszemközt dicsért vagy szidott, kinek mi járt. 7-től 9-ig aztán a próbarend szerint folyt a munka. Vasárnap délelőtt klasszikus balettel kezdtünk. Bacsó Alexandra tartotta a gyakorlatokat. Az elején nem szerettük, később meg felléptünk Alexandra nénivel még balettvizsgákon is. Rájöttünk, hogy a balett rengeteget segít az egységes megjelenésben, a kéztartásban, a fejtartásban, megtanulod a kilencedeket, mármint a beállásokat. Bandi bácsi tudta, hogy szükség van rá, ha nem is mojszejevi szinten. A néző a színpadon nem arra kíváncsi, hogy milyen aranyosak vagytok, mondogatta, hanem arra, hogy tudtok táncolni, milyen a produkció. A néző, különösen külföldön, azt várja el, hogy amatőr létünkre profik legyünk. Nem engedhető meg a slendrián munka. Vasárnap 11-től zenekari próba következett. Begyakoroltuk, hogyan fest egy kétórás, egy 45 perces és egy 30 perces műsor. Egy hónapban egyszer, illetve a műsorok előtt öltözőpróbákat tartottunk.

– Ezeknek a magas követelményeknek csak kérlelhetetlen szigorúsággal lehetett érvényt szerezni. Ám voltak olyan periódusok, amikor feszültség támadt az együttes és vezetője között, sőt tudunk „lázadásokról” is.

– Tartom, amit mondtam. Tagadhatatlan azonban, hogy előfordultak esetek, amikor elveszítette a türelmét. Emlékszem, a Fergetegest gyakoroltuk, s már százegynéhány strigulát húztunk a falra, ennyiszer állította le a táncot az első dallam közepénél. Megesett, hogy közénk vágta a botot, a csengőt vagy a cipőjét. Akkor ez nagyon sértett bennünket. Ma már 51 évesen sok mindennel azonosulok, amivel akkor nem értettem egyet. Igaz, volt rá eset, hogy szétrobbantotta az együttest, máskor veszélyeztette az utazást. Ilyenkor a tehetetlen düh munkált benne. De minden esetet konkrétan kell vizsgálni, s akkor kiderül, hogy ezek reakciók voltak részéről az őt ért támadásokra, amikor azok a bizonyos oroszlánkörmök már maradandó sérüléseket próbáltak neki okozni. Ha ilyenkor egyik fél sem volt hajlandó megalkudni, márpedig ő semmiképpen nem, akkor az „oroszlánkölyöknek” mennie kellett. Mit mondjak? A fiával is, aki pedig az egyik legjobb táncos volt az együttes történetében, lejátszódott ez a konfliktus.

– Ezek szerint a családtagjaival sem kivételezett? Egy időben a felesége, később lánya és fia is táncolt az együttesben.

– Nem, sőt szigorúbb volt velük! Zsuzsa lányával már felnőttként beszéltük meg, hogy szerinte nekem többet megengedett az apja. A nyolcvanas években néhány évig Zsuzsa volt az asszisztense, de az együttműködés apa és lánya között nem volt feszültség nélküli. Bandi bácsi következetessége olykor kimerítette a makacsság fogalmát. Azt vélelmezem, hogy engem azért tekintett haláláig barátjának, mert én kompromisszumkész ember vagyok. Jobb szeretem a konszenzust, ami mindenkinek jó. Beláttam már viszonylag fiatalon, hogy annak is engednie kell, akinek igaza van. Ez a jó házasság titka is. Így voltam Bandi bácsival, bár egyszer-kétszer magam is szembeszegültem vele. Egy alkalommal minden rossz volt, amit a próbán csináltam. Erre egy papírra felírtam, és odavittem neki: „Főnök, ma hagyjon, mert olyanom van.” Aznap nem szólt hozzám többet. De tizenvalahány év múlva nevetve elővette a cetlit a tárcájából. Ma is olyanod van? – kérdezte. Vagy egy másik eset. Már a kilencvenes években történt, Szicíliában szerepelt az együttes, én Franciaországban dolgoztam, kint csatlakoztam hozzájuk. Késő este nagyon fáradtan érkeztünk a célhelyre, mindenki ideges volt, ő ráadásul már nagyon beteg. Az én bőröndömet adták le elsőnek, mire ő szúrós megjegyzéseket tett. Pillanatok alatt összevesztünk. Másnap nagyon ravasz módon kereste a módját a békülésnek, szándékosan elvesztett egy fogadást, csakhogy fizethesse a sört. De azt nem mondta volna a világért sem, hogy bocsánat, ne haragudj. Aki nem fogadta el egy ilyen gesztusát, azzal könnyen megszakadt a barátság.

– Milyen volt az ő politikai felfogása. Egy jó darabig benne élt a közéletben, például városi képviselő volt.

– Szociálisan érzékeny ember volt. Komolyan vette, fontosnak tartotta, hogy városi tanácstag. Nem az érdekelte, amivel nagyon sok időt töltöttek, hogy melyik cég kapjon több lakást a városi keretből, hol legyen az újabb parkoló stb. Őt az érdekelte, hogy az az ember, akit ő képvisel, aki az ő körzetében él, mit kap Debrecentől. Az ő képviselői mentalitása sokkal inkább a mai érdekvédelmi képviseletet idézi. A Jászai Mari téren lakott, s ráadásul kutyát tartott, de amellett kardoskodott, hogy kerítsék el a játszóteret, mert a kutyák állandóan belemennek a homokozóba. Számára nagyon fontos volt, hogyan élnek az öregek, mi van velük. Tudta egyébként, hogy az ő szavára többet adnak, mint máséra.

– Ön volt az utódja. Az együttes 54 éves. Él és virul?

– Bandi bácsi nagy betegen felhívott, mondván, beszélni akar velem. Az volt a kérése, egyébként élete során az egyetlen kérése tőlem, hogy vegyem át az együttes vezetését. Azt mondtam, rendben van, vállalom, habár akkor már egy kicsit eltávolodtam a tánctól, ráadásul az idő szorításában éltem. Az első találkozáskor megmondtam a társaságnak, hogy nem erre készültem, egy évig vállalom, tovább se időm, se energiám. Azt is elmondtam, hogy át kell gondolni a struktúrát, a hogyan tovább kérdését. Egy év múlva békével elváltunk. Az együttes ma is él, azt nem mondom,  hogy virul, ma nehezebbek a működési feltételek, de biztos vagyok benne, hogy amíg lesznek, akik ismerték Bandi bácsit, nem fogják abbahagyni.

– Bár voltak ellene lázadások is, a lázadók a halála után megbékéltek vele. Az 1996 januárjában rendezett gálaesten ott voltak azok is, akik korábban csoportosan távoztak.

– Találkozom velük a sírnál is! Ilyenkor csak a szépre emlékezünk, s nagyokat nevetünk. Az együttes példásan ápolja Bandi bácsi emlékét. Gálaesteket szervezett, most azt tervezi, hogy emléktáblát helyez el egykori lakóháza falán. Az én gyermekeim is, ha a temetőben járunk, a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy felkeressük Bandi bácsi sírját is. Találkozom olyan gyerekekkel, akiknek csak a vonásairól sejtem, hogy kihez tartoznak. Tehát akármilyen konok, kutyatermészetű volt ez az ember, valamit csak lerakott a lelkekbe és szívekbe, hogy még az ivadékok is tisztelik és ápolják az emlékét.

Bakó Endre

BÉRES ANDRÁS (született 1928. május 16-án Rozsályban, elhunyt 1993. november 14-én Debrecenben) néprajzkutató, levéltáros, koreográfus. Iskoláit a Szatmár megyei Rozsályban, Debrecenben és Szatmárnémetiben végezte. Egyetemi tanulmányokat Debrecenben folytatott, 1950-ben végzett a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–latin szakán. 1959-ben néprajzból is diplomát szerzett, egyidejűleg ebből a tárgykörből doktorált. 1950–1957 között a Déri Múzeum néprajzi munkatársa, 1969-ig igazgatója. 1969-től a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár tudományos munkatársa, később főmunkatársa. 1954-től hosszú éveken tagja a Debrecen Városi Tanácsnak. Néprajzkutatóként fő kutatási területe a Hortobágy volt. Arra van egy kűhíd rakva címen 1982-ben jelent meg pásztortörténeteket, néprajzi novellákat tartalmazó kötete. 1983-ban kandidátusi fokozatot szerzett. 1950-től 1990-ig vezette a Debreceni Népi Együttest.

KÁLLAI GÁBOR (született 1953. szeptember 5-én Debrecenben) tehetségfejlesztő, biztosítási szakember. Gyermekkorát Polgáron töltötte. Középiskolai tanulmányokat a debreceni Fazekas Gimnáziumban folytatott, érettségi után gépjármű-villamossági műszerész szakmai képesítést szerzett. A katonai szolgálatot követően a biztosítási szakmában dolgozott, többek között ügynöki munkakörben. Később tanítóképzőt végzett, táncoktatói képesítést szerzett. Közben ifjúságpolitikával foglalkozott. 1989-ben egy francia cégnek dolgozott többnyire külföldön. Hazatérve a Garancia Biztosítónál főosztályvezető lett. A Kossuth Egyetem Pszichológia Tanszékén tehetségfejlesztő szakértő oklevelet szerzett. Jelenleg az OTP Garancia Biztosító megyei igazgatója.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése