Westsik Vilmos professzorról beszél Klenczner Imre agrármérnök

 A futóhomok maratoni vetésforgója

Westsik Vilmos.jpgWestsik Vilmos mezőgazdasági mérnök, egyetemi tanár munkássága emberi számítás szerint már nem merülhet feledésbe Nyíregyházán: nevét utca és iskola viseli, egykori munkahelyének kertjében pedig a szobra és a lakóházán az emléktáblája hirdeti, hogy itt egy olyan tudós élt, aki igazán maradandót alkotott. Az általa elkezdett munka harmincéves elemzését még maga végezte el, a hatvanéves elemzés azonban már az egyik utódja disszertációjának az alapja. Sokan ennél kisebb eredményre is joggal lennének büszkék.

Klenczner Imre fiatal agrármérnök még személyesen megismerhette a hetvennégy évesen nyugdíjba vonult szakembert. Klenczner Imre ma már szintén nyugdíjas: korábban harminc évig dolgozott a kísérleti intézetben, ebből negyedszázadon át igazgatóként.

– Volt annak varázsa, amikor először találkozott az újságok által „a Nyírség nagy öregjeként”, „a homok szerelmeseként” emlegetett Westsik Vilmossal?

– Amit ő felépített, annak híre volt a szakmában, úgyhogy én is kíváncsi voltam, hogyan is néz ki valójában. Ha belegondolok, még csak járni kezdtem, amikor ő negyvenhat éves korában, 1929-ben létrehozta a Homokjavító Kísérleti Gazdaságot. Ráadásul nemcsak szisztematikusan megtervezte, hanem pedáns ember módjára annak minden rezdülését aprólékosan dokumentálta, mások számára is hozzáférhetővé tette.

– Mekkora jelentősége volt ennek a létesítménynek a megalapításakor, és hogyan ítélhető meg ma?

– Hatalmas szakmai érték volt ez a létrejötte idején is, s párját rikító szerencse, hogy máig sikerült megőrizni, mi több, ma is időszerű.

– Mikor találkozott vele először?

– Személyesen először 1958 augusztusában, nem sokkal ideérkezésem után találkoztunk. Emlékszem, hogy ő akkor éppen Terlanday Sándorhoz, régi igazgatójához jött, akivel szerettek elbeszélgetni a munkáról. Szinte minden vasárnap délután kijött az intézetbe. Igazán derűs, jó kedélyű, valódi „öregúrként” ismertem meg. Rendkívül jellegzetesen öltözött, nem is láttam másban, csak mellényben, csokornyakkendőben, s télen-nyáron egyforma sötét öltönyt viselt. Elmaradhatatlan volt a kalapja, azt csak akkor tette le, ha leült.

– Milyen benyomást tett önre?

– Inkább egy tekintélyes tanárembernek hatott. Megismerkedésünk idején talán kicsit szokatlan volt neki az új helyzete, hiszen évtizedekig kint lakott a telepen, ha kinézett az ablakon, látta a művét. Amikor nyugdíjba ment, a végkielégítéséből és a Kossuth-díjából vett egy családi házat, s ott rendezkedett be, de olyan idős korban, mint ő volt, elszakadni a megszokott helytől alighanem nagyon nehéz lehetett. Talán ezért is jött ki a telepre vasárnaponként, amikor jószerével egyedül vagy egy-két régi munkatársával járhatta végig a tanösvényeit. Szomorúságot nemigen okoztunk neki, szívesen láttuk, vigyáztunk a munkájára, évtizedeken át pontosan úgy csináltunk mindent azokon a parcellákon, ahogy ő tette volna, vagy ahogy az ő munkájából következett.

– Mielőtt sorra vennénk a szakmai és történeti részleteket, megkérem, foglalja össze, hogy mi a lényege a Westsik-féle vetésforgónak!

– Az általa 1929-ben beállított, ma is meglévő tizenöt homokjavító vetésforgó nemcsak hazánknak, hanem Európának is az egyik legrégebbi tartamkísérlete. Országosan elsőként vizsgálta itt homoktalajon a parlagoltatás, szalma-, istálló- és zöldtrágyázás, valamint a műtrágyázás talajtermékenységre gyakorolt hatását.

– Mitől volt annyira egyedi a Westsik-féle módszer? Hiszen a vetésforgó elég régi találmány…

– Valóban voltak Európában akkoriban – sőt korábban is – hasonló vetésforgó-rendszerű kísérletek, főképpen Németországban és Oroszországban. Ő azonban nem ezekből szerezte a mintát, hanem kimondottan a szabolcsi táj jellegzetességeit vette alapul, az itt jellemző futóhomokból akarta a lehető legtöbbet kihozni. A Westsik-módszer erről szól. Ezenkívül egy ilyen természetű munkában az időtartam nagyon fontos, hiszen lehetnek kiugróan jó és rossz évek is, ám nagyon lényeges, hogy tíz, húsz, harminc vagy még több év átlagában tudjunk végezni mindenre kiterjedő szakmai elemzést. Így már joggal mondhatjuk, hogy mit és hogyan lenne célszerű megváltoztatni a még jobb minőségű és nagyobb termés érdekében.

– Westsik Vilmost korábban nem kötötte semmi ehhez a környékhez, mindössze hallomásból ismerte. Milyen előzmények után került mégis Nyíregyházára?

– A feladatért jött, és tapasztalt, komoly, családos emberként kezdett újat. Emberi kvalitásait mutatja: annak ellenére nagyot alkotott, hogy a Pozsony környéki Modor városkában élő kereskedő-gazdálkodó nyolcgyerekes család anyagi helyzete miatt nem válhatott valóra ifjúkori álma: állatorvos szeretett volna lenni. A lehetőségek csak a helybeli tanítóképző intézetig engedték, de már ez is nagy szó volt. Okleveles tanítóként azonban mindjárt beiratkozott a keszthelyi Felsőbb Gazdasági Tanintézetbe, ahol gazdasági oklevelet szerzett.

– Hogyan alakult a pályája az oklevél megszerzése után?

– Gyakornokként Kecskeméten kezdett tanítani, majd letette a tanári vizsgát, amely alap- és középfokú gazdasági szakiskolai oktatásra jogosította. A jászberényi földműves iskolában, a kecskeméti szaktanítóképző intézetben töltött évek alapozták meg az első önálló nagy feladatot: igazgatói teendőkkel megbízott gazdasági tanár lett Árvaváralján, egy szlovák tannyelvű gazdaképző iskolában.

– Mi történt vele az első világháború idején?

– Az ő életét is megtörte az első nagy világégés, amelyet 1914-től 1918-ig közkatonaként küzdött végig. Élete a kiskunfélegyházi tanítóképző intézet tanáraként folytatódott, miközben megbízták Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunfélegyháza gazdasági felügyelői teendőinek ellátásával is. Kétszeri sebesülése azonban nem múlt el nyomtalanul, sőt olyan erősen megrontotta egészségi állapotát, hogy 1924-ben részleges nyugdíjba kényszerült, teljes munkaképességét csak 1928-ban nyerte vissza.

– A legjobbkor – mondhatnánk így utólag –, hiszen akkor a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara kezdeményezésére már szerveződött Nyíregyházán a Homokjavító Kísérleti Gazdaság, s a kamara éppen egy kiváló elméleti felkészültségű, gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakembert keresett…

– Igen. Westsik Vilmos pedig jött, mert éppen olyan feladat körvonalazódott számára, amilyet elképzelt: homokdombokkal szabdalt ötvenholdas mintagazdaság kialakítása hosszú időre. Korábban a Duna-Tisza közén már tanulmányozta a laza homoktalajon végzett gazdálkodást, és igyekezett újításokat, jobb módszereket bevezetni.

– Mi volt a lényege az általa végzett első kísérleteknek?

– Összehasonlító kísérleteiben „versenybe állította” a már megszokott régi és a még szokatlan, új módszereket. Állami támogatás híján tehetősebb magángazdákat próbált megnyerni kísérleteihez, de azok egy-két évnél hosszabb időre, egy-két holdnál nagyobb területre nem vállalkoztak. Bár a rövid idő és az aránylag kis terület is adhatott jó tájékoztatást, Westsik Vilmos meggyőződése az volt, hogy minden növénytermesztési kísérlet csak akkor válik be a gyakorlatban, ha a vetésforgó keretében is megállja a helyét. Ez azonban nagyon költséges, mert hosszú időt és viszonylag nagyobb területet igényel, ráadásul csak elkötelezett ember képes végigvinni. A nagy lehetőség Nyíregyházán kínálkozott. A szakemberek körében közismert, hogy a Nyírséget különleges éghajlati és talajviszonyok jellemzik, ezért már a múlt század elején is sok közigazgatási és gazdasági szakemberben fölötlött az a gondolat, hogy ennek a vidéknek külön mezőgazdasági kutatóintézetre volna szüksége. A kutatóközpont hetvenöt éves jubileuma alkalmából szerkesztett évkönyvünkben szerepel az akkor Debrecenben székelő Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara 1926. évi október 5-én tartott rendes őszi közgyűlésének jegyzőkönyve, amelyben a következők olvashatók: „Kamarakerületünknek igen tekintélyes és gazdaságilag igen fontos részét képezik homoktalajú földeink, főként a Nyírség. Ezen területeinken nagyon sok oly rész van, amelyeken okszerű gazdálkodással, céltudatos munkával lényeges javítást lehetne elérni, az átlagos terméseredményeket fel lehetne fokozni. Nem elég azonban erről előadásokat tartani, cikkeket, könyveket kiadni. Ezt meg kell mutatni a gazdának, s akkor – ha sikerét látja – követni fogja. E célból kívánunk létesíteni Nyíregyházán egy kis mintagazdaságot. Nyíregyháza város e célra ötven kat. holdat ajánlott fel háromszázhúsz évre, felépíti az összes gazdasági épületet, s minthogy kapcsolatban egy kamarai téli gazdasági iskolát is állítunk fel, e célra tanárlakást és tantermet is. A kamarai igazgató jelentéseit és javaslatait a közgyűlés örömmel fogadta.”

– Ez a felajánlás ma is példát mutathat…

– Nyíregyháza városnak voltak később is sorsdöntőnek bizonyuló előrelátó döntései, elég, ha csak a vasút idehozatalát említjük. A kiváló polgármester, Bencs Kálmán a homokkísérleti telep létrejötte után is „tűzben tartotta a vasat”, hogy egy helyen, egy időben jöhessen létre a kutatás, termelés, oktatás komplex egysége. Szintén évkönyvünkből való az 1930. január 31-i városi közgyűlésen elhangzott bejelentése: „Kiváló fontosságúnak tartom, hogy a város vezetősége arra törekedjék, miszerint az állammal lefolytatott tárgyalások alapján létesíttessék nálunk is egy mezőgazdasági szakiskola (téli tanfolyam), amely a mezőgazdasági kamara által fenntartott homoki gazdálkodás tanítását és oktatását kiegészítve a városalapító ősök utódainak adnának módot és alkalmat mezőgazdasági tudásunk további művelésére.” És az ügyek előbbre vitele érdekében a város nemcsak kért, hanem adott is: terveket készíttetett, versenytárgyalásokat vezetett, váltókölcsönt vett igénybe. Így jött létre a majdani kutatóközpont alapjait jelentő mintagazdaság, amelyben minden parcella 800 négyszögöl volt, tehát akkora, amilyeneken már a valóságban is lehetett gazdálkodni.

– Ahol aztán Westsik Vilmos megkezdhette a munkát. Hogyan fogott hozzá?

– Éppen az előbb említett optimális parcellanagyságok kijelölésével. A történetet nagyon sokszor hallottam magától Vili bácsitól, aki többször elmondta, és le is írta: a homoki gazdálkodás kérdéseit túlnyomórészt vetésforgó-rendszerű kísérletezéssel tanulmányozta oly módon, hogy a gazdaság futóhomokjain tizenöt vetésforgót állított be, amelyek egyrészt egymást ellenőrzik, másrészt egymással termelési versenyben állnak. A kísérletek révén meg tudott állapítani olyan alapelveket és módszereket, amelyek ismerete lényegesen elősegíti a korszerű gazdálkodás bevezetését a tiszántúli laza homoktalajokon. A legérdekesebb az volt, hogy nemcsak a termésátlagokra figyelt, hanem mindennek kiszámolta a gazdasági hatását is.

– Kérem, mondjon erre egy laikus számára is érthető példát!

– Nagyon látványosak a húszéves átlageredmények. Az I. számú vetésforgóban húsz év átlagában katasztrális holdanként termett 5,77 mázsa rozs, 26,66 mázsa burgonya, a maradék rész parlag volt. A II. számú (Westsik-féle) pedig így nézett ki: főterményű csillagfürt zöldtrágyának műtrágyával, rozs műtrágyával, burgonya. Tehát abban különbözik a régitől, hogy a pihenés éve alatt a csillagfürt zöldtrágyaként pótolja vissza az elhasznált talajerőt, sőt gazdagítja is a talajt. A száz kiló szuperfoszfát és a negyven kiló kálisó Westsik szerint azért szükséges, hogy a zöldtrágyát elbontó baktériumok táplálékául szolgáljon. A rozs ugyanezt a műtrágyamennyiséget megkapja, így érthető, hogy az utána vetett burgonya jó feltételeket talál.

– Hogyan alakultak a terméseredmények ilyen körülmények között?

– A terméseredmények különbsége látványos: a II. számú vetésforgóban szintén húszéves átlagban 15,74 mázsa rozs és 57,90 mázsa burgonya termett. Voltak egyes különösen jó évek, amikor a különbségek még nagyobbak voltak, a Westsik-féle vetésforgóban katasztrális holdanként a rozs 22, a burgonya 111 mázsát adott. A jövedelemben az új módszerrel akár ötszörös vagy még nagyobb különbségek keletkezhettek a lényegesen nagyobb költségek ellenére is. Ez nagyon komoly eredmény.

– Legendásak a Westsik-féle bemutatók. Ezek milyenek voltak?

– Az épületben térképek, rajzok, fényképek mutatták az egész kísérleti telepet. Előbb elmagyarázta a tanteremben, mit fognak látni vendégei a természetben, ezután következett a vetésforgók földjeinek, növényeinek bemutatása. A csenevész és dús kalászok a kétkedők többségét meggyőzték. Vili bácsi kezdettől fogva nagy vehemenciával szervezte bemutatóit, szinte kikövetelte, hogy minél több gazda a saját szemével lássa. Évente ezrek nézték meg, főképp májusban, júniusban a kísérleti gazdaságot. Mindig elmondta: vaskos könyvek átolvasása után sem nyer a gazda olyan jó útbaigazítást az okszerű homoki gazdálkodás terén, mintha egyszer megszemléli a nyíregyházi homokjavító kísérleti gazdaságot. Ezzel párhuzamosan bámulatra méltó mennyiségű újságcikket, tanulmányt, könyvet írt, gazdag tapasztalatait következetesen közkinccsé akarta tenni. Imponáló volt, ahogy mindennap kora reggel azonos időben kiment a tornácra, megnézte a hőmérőt, szemügyre vette a természetet, majd egy negyedóráig szótlanul kémlelte a horizontot. Jobb volt az időjárás-előrejelzése, mint a meteorológiai intézeté. Érdekes volt, hogy például az ezüstkalászos gazdatanfolyam résztvevőit nemcsak név szerint tartotta nyilván, hanem aszerint is, hogy milyen korú, hány és mekkora gyereke van, milyen távolságról, hogyan jár dolgozni, hány holdon gazdálkodik, mert egy ember megítélésénél mindezeket fontosnak tartotta.

– A város, a megye, a szakma az idős tudós következetes munkáját, ragaszkodását ugyanilyen figyelemmel értékelte?

– Úgy vélem, igen. Figyelembe kell azt venni, hogy életének kilencvenhárom évéből a Nyíregyházán töltött negyvenhét év sem volt megrázkódtatásoktól mentes, hiszen keresztülgázolt a városon a második világháború, új állami berendezkedés történt, lezajlott az 1956-os forradalom, a mezőgazdaság átszervezése. Westsik Vilmos azonban tartotta a „frontot”, mondván: a föld nem változott, s ha nem vigyázunk, ugyanolyan szélhordta futóhomok lesz, mint annak előtte. Büszke volt arra, hogy az Országos Magyar Gazdasági Egyesület két ízben is a legmagasabb kitüntetésben részesítette, 1928-ban és 1941-ben, 1952-ben Kossuth-díjas lett, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1958-ban levelező tagjává választotta. Születésének századik évfordulóján a szakma négyszáz képviselője tisztelgett emléke előtt, akkor avattuk fel Kucs Béla szobrászművész Westsik Vilmost ábrázoló szobrát, ez idő tájt nevezte el a város a Kótaji út kutatóközpont előtti szakaszát a tudósról, s vette fel nevét az élelmiszer-ipari szakközépiskola és szakiskola. Azóta jutalmazzák a Westsik-emlékplakettel – Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotásával – a kutatóintézet fejlesztésében, a mezőgazdasági kutatásban, a kutatási eredmények gyakorlati alkalmazásában érdemeket szerzőket. A legnagyobb elismerés azonban talán mégiscsak az, hogy az agrárium mai fiatal korosztálya is ismeri nevét, alkalmazza kutatási eredményeit.

– Westsik Vilmos családjáról szinte alig hangzott el valami a nyilvánosság előtt. Vajon miért? Hiszen alkalom lett volna bőven: nemcsak a tudós publikált sokat, de róla is sok cikk jelent meg, számos rádióriportban méltatták.

– Mindig is óvta a magánéletét, régi típusú úriember volt, aki nem keverte a dolgokat. Való igaz, hogy szűkebben vett hivatalos irataiból, nekrológjából jobbára csak az derül ki, hogy Jászberényben – amikor 1909-ben az ottani földműves iskolában tanított – ismerkedett meg Farkas Etelka tanítónővel, aki felesége és munkájában hűséges társa lett. Viszonylag gyakran kényszerült önéletrajzok írására, s ezek a mindenkori elvárásnak megfelelően nem csak a szakmai munkásságról szóltak. Én például az elejtett személyes szavakon kívül egy 1954-ben készült saját kezű önéletrajzából tudom – amely később egy tiszteletére kiadott fakszimile gyűjteményben is szerepel – hogy három lányuk született, házasságuk harmadik évében Irén, Sári két évvel, Margit pedig hat évvel később. A legfiatalabb tanítónő lett, sokáig tartotta is a kapcsolatot az intézettel, a Westsik Vilmos születésének 100. évfordulóján rendezett emlékünnepségen ő vette át a családnak adományozott kitüntetést. Egy másik momentum: amikor a nyolcvanadik születésnapjára készülő kiadványba a munkatársai – Korchma József és Ajtay Ödön – által írt életrajzát meg akarták rövidíteni, nem engedte. Meg is indokolta, hogy miért: mert az érdekességek kihúzásával érdektelenné, hivatalos irattá lehet tenni egy körültekintően, jól megírt életrajzot. Ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy az akkor már nem élő felesége is benne szerepeljen az életrajzban, hiszen sorsfordító helyzetekben jórészt neki köszönhette, hogy Magyarországon folytatta munkáját. 1921-ben például a szlovák kormány tanszékvezető tanárnak hívta a Pozsony melletti gazdasági akadémiára, de maradt 1944-ben is, amikor evakuálták volna Nyugatra, sőt akkor is, amikor 1946-ban a budapesti amerikai követ üzent érte, hogy lehetőséget teremtenének letelepedésére az Amerikai Egyesült Államokban, és dolgozhatna tetszése szerint kísérleti intézetben vagy gazdasági főiskolai tanszéken. Ilyenkor a szeretett feleség – mint Westsik Vilmos írta 1963-ban – mindig a Szózat soraira emlékeztette: „Áldjon vagy verjen sorskeze, itt élned, halnod kell.” A házaspár kapcsolatának mélységét mutatja, hogy a felesége temetésén a gyászbeszédet maga a megrendült férj mondta. Én ilyenről addig még nem hallottam, s azt gondolom, olyan lelkierő, emelkedettség kell hozzá, amely csak kivételes emberek sajátja.

Marik Sándor

***

WESTSIK VILMOS (született 1883. március 3-án a Pozsony vármegyei Modoron, elhunyt 1976. január 29-én Nyíregyházán) mezőgazdasági mérnök, az MTA levelező tagja, egyetemi tanár. Oklevelet a keszthelyi Felsőbb Gazdasági Tanintézetben szerzett 1905-ben, majd Kecskeméten, Jászberényben, Árvaváralján tanított, miközben tanult is. 1919-től gazdasági szaktanár és járási gazdasági felügyelő. 1929-ben Nyíregyházán a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara megbízásából létrehozta a Homokjavító Kísérleti Gazdaságot, amelyet 1957-ig sikeresen vezetett. Kialakította a Westsik-féle homokjavító vetésforgót, amely nemcsak hazánknak, hanem Európának is az egyik legrégebbi tartamkísérlete. Jelentős a szakirodalmi tevékenysége, több mint hatszáz közleményt és több könyvet írt. 1952-ben Kossuth-díjat kapott.

KLENCZNER IMRE (született 1927. október 25-én Püspökladányban) agrármérnök, kandidátus. Keszthelyen, Budapesten, Gödöllőn folytatott egyetemi tanulmányok után 1952-ben szerzett okleveles agronómus szakképesítést. 1954–58 között a moszkvai Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémián aspiráns. A csillagfürt magtermesztésének vetési módjai című kandidátusi értekezésének megvédésével 1958-ban szerzett tudományos fokozatot. Hazatérve négy évig a Nyírségi Mezőgazdasági kísérleti Intézet igazgatóhelyettese, majd 1962-től huszonhat esztendőn át igazgatója volt. Vezetésével az intézet a hatvanas évek közepére a hazai mezőgazdasági kutatás élvonalába került. A hetvenes évek elejétől a szakmai munkája a homoktalajok művelése, javítása és talajvédelme felé irányult. 1988-tól nyugdíjas.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése