Hamvas Béla író-filozófusról beszél Darabos Pál könyvtáros, monográfus

 Száműzetésben a Tisza partján

Hamvas Béla.jpgA huszadik század egyik legnagyobb magyar gondolkodójának, Hamvas Bélának a munkásságát még kevéssé ismeri a magyar elit. Igaz – mintegy műveltségük fitogtatásaként – szoktak rá is hivatkozni elég gyakran. Ezért úgy is mondhatnám: Hamvas Béla a magyar értelmiség ismeretlen ismerőse. Hogy ki is volt ő? Elöljáróban csak annyit mondok róla: Hamvas Béla a magyar irodalom különös, egyedülálló szereplője, akinek rendkívül szerteágazó érdeklődési körébe éppúgy beletartozott a klasszika–filológia, a művészettörténet, mint a keleti vallások és a szent nyelvek. Írásai – éppen ezért – a kultúrtörténethez és a teológiai értekezésekhez egyaránt közelítenek.

Aki a napjainkban közkézen forgó életrajzait elolvassa, nem talál benne borsodi vonatkozást, pontosabban csak itt-ott, egy már-már mellékesen odavetett mondatból tud következtetni erre, hogy talán mégis. Mert amikor szinte valamennyi életrajzi említésben olvasható (egyetlen rövid mondatba tömörítve) az, hogy „1951–64 közötti időt segédmunkásként és raktárosként töltötte”, a „szószátyárabb” szerkesztő itt helyneveket is felsorol, s közöttük Tiszapalkonya is megemlítődik. Jómagam, a Tiszapalkonyai Hőerőmű építésével fogant új város – Tiszaszederkény, Leninváros, Tiszaújváros – monográfiájának készítésekor, még az anyaggyűjtés fázisában találkoztam a mai város legrégebbi lakosával, Donogán Lászlóval, akitől az erőmű építésének, az akkori időknek a felidézése során először hallottam arról, hogy a sok száz, sok ezer építőmunkás egyikét úgy hívták: Hamvas Béla. Emlékszem, a következőket mesélte: „…akadtak nem kevesen, akik megbélyegzésük miatt „menekültek” vidékre, s húzódtak meg egy-egy beruházó- vagy építővállalatnál. Itt előbb-utóbb kiderült, hogy egyik ember földbirtokos volt a múltban, a másik katonatiszt vagy csupán olyan értelmiségi, mint a jeles író, Hamvas Béla, aki a proletárdiktatúra szemében szálka volt, s osztályidegennek számított.

– Ezek, a rendszer szemében úgymond kétes egzisztenciájú személyek, milyen munkakörökben dolgoztak az építkezésen? – kérdeztem tőle.

Általában fizikai munkásként – válaszolta. – Például Hamvas Béla bácsi is kezdetben segédmunkás volt, csak később lett afféle szállásgondnok.” Mi tagadás, felkeltette érdeklődésemet ez a különleges ember, aki ráadásul – időben legalábbis – élete egy jelentős időszakát töltötte Tiszapalkonyán, hisz 57 éves korában, 1954-ben került oda, s egészen 1962-ig dolgozott ott. Esetében sem hiszem el, hogy az a szó, hogy „dolgozott”, csupán raktárosi, szállásgondnoki teendőket jelentett. Hogy mi minden mást is, ebben volt segítségemre Hamvas Béla egykori tanítványa, életrajzírója, Darabos Pál irodalomtörténész.

– Mielőtt a Hamvas Bélához fűződő személyes kapcsolatáról valamint az író Tiszapalkonyán eltöltött éveiről beszélne, kérem, dióhéjban foglalja össze Hamvas életútját!

– Eperjesen született 1897. március 23-án evangélikus lelkészi család sarjaként. Az édesapja Hamvas József evangélikus pap, író, magyar–német szakos tanár volt, aki 1898-ban tanári állást vállalt a Pozsonyi Evangélikus Lyceumban, így a család Pozsonyba költözött. Béla 1915-ben tett érettségi vizsgát, majd önkéntesként katonának jelentkezett. 1916–17-ben az ukrán és olasz fronton szolgált, kétszer is megsebesült. 1919 novemberében apja megtagadta a szlovák hűségesküt, ezért a családot kiutasították Pozsonyból. Akkor költöztek Budapestre. 1919–1923 között Hamvas Béla a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakos hallgatója volt, majd a diploma megszerzése után, 1923–1926 között a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál újságíróskodott. 1927-ben könyvtáros lett, s egészen 1948-ig a Fővárosi Könyvtár volt a munkahelye. Közben persze sokat írt. 1936-ban jelent meg A magyar Hüperion, 1943-ban A láthatatlan történet című műve. 1944-ben fejezte be a Scientia sacra című műve első részét. A második világháborúban háromszor is behívták katonának, a háború után, 1948-ban pedig B-listázák és kényszernyugdíjazták. Innentől kezdve tényleg megpróbáltatásokkal telt az élete. Életének ebben a periódusában – nem jószántából – került hosszabb időre Tiszapalkonyára.

– Ön mikor ismerkedett meg vele?

–1958 késő őszén kerültem vele személyesen kapcsolatba. Akkor még fiatalember voltam, huszonhét éves múltam, amikor megismerkedtem vele. Én akkor már négy esztendeje a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában dolgoztam diplomás könyvtárosként. A megismerkedésünk nem a véletlen műve volt, és nem ért felkészületlenül, hiszen addigra már sok tanulmányát, esszéjét olvastam – „visszamenőleg” – a harmincas és negyvenes évek folyóirataiban, amelyekre más irányú kutatásaim során bukkantam. De ezek a Hamvas-írások annyira megragadtak, hogy az első tanulmányok elolvasása után módszeresen keresni kezdtem őket a különböző és egyre nagyobb számban elém kerülő folyóiratokban. Rögtön felfigyeltem arra, hogy milyen nagyszámú és különböző, sőt néha egymással egészen ellentétes beállítottságú lapokban jelentek meg az írásai, de ennek ellenére mondanivalójuk és stílusuk minden esetben egynemű volt. Nos, a mondott évben 1958-ban, egy Sarlóska Ernő nevű idős kolléga került arra a könyvtári osztályra, ahol dolgoztam. Ernő régi könyvtáros volt, aki az 1940-es években már a Fővárosi Könyvtárban dolgozott, majd 1948-ban B-listázták, és kitették állásából, végül csak 1957-ben kapott ismét könyvtárosi állást az Akadémiai Könyvtárban. Akkoriban már tudtam róla a Fővárosi Könyvtár évkönyveinek valamelyikéből, hogy Hamvas Béla is ott könyvtároskodott, ezért megkérdeztem a kollégámat, hogy nem ismerte-e őt véletlenül. Mire azt válaszolta: nemcsak hogy ismerte, de azóta is tartja vele a kapcsolatot, és éppen a napokban, a hétvégén várja őt baráti látogatásra, éppen az Akadémiai Könyvtárba. És valóban így is történt. Azon a héten, szombaton meg is érkezett Hamvas Béla, és kollégám, öreg barátom be is mutatott neki.

– Hogyan került Hamvas Béla látogatóként az Akadémiai Könyvtárba egy munkanapon? Hiszen az ötvenesévekben szombat is munkanap volt…

– Ez igaz. De az építőiparban az ötvenes évek nagy „szocialista építkezéseinek” munkásait nem a  beruházások környékéről toborozták, hanem az ország távoli szegleteiből is, s mivel az emberek a családjuktól elszakítva dolgoztak, így biztosítani kellett számukra az utazási időt és legalább kéthetente egy pihenőnapot is. Ezért az országban – elsőként az építőiparban – kéthetenként „szabad szombatot” adtak a munkásoknak. Hamvas Béla is ezzel a „kedvezménnyel” élt, amikor vidéki munkahelyéről, jelen esetben Tiszapalkonyáról kéthetente szombaton felutazott Budapestre a feleségéhez az anyósa lakásába. Akkor intézte a család és a maga ügyes-bajos dolgait, és végül, de nem utolsósorban eljárt könyvtárakba és a barátaihoz. A kettő persze gyakran ugyanazt a helyet jelentette, hiszen könyveket kölcsönzött a következő kétheti olvasási szomja csillapításához.

– Ezek szerint Hamvas Béla könyvtárosként is dolgozott Tiszapalkonyán?

– Á, dehogy! Erről szó sincs. Hamvast 1948-ban, a nagy hivatali tisztogatások megindulásakor, több mint húszévi szolgálat után kitették a Fővárosi Könyvtárból, és ekkor három évig földművesként élt. Majd amikor ez is lehetetlenné vált számára, akkor valóban szeretett volna újra könyvtárosként elhelyezkedni, de ezt a barátai közbenjárására sem tudta elérni. Ezért vidéken kényszerült állást vállalni. 1951-ben az Erőmű Beruházó Vállalatnál dolgozott. Ez a vállalat volt a tervezője és kivitelezője a nagy vidéki erőműveknek. Hamvas Béla ennél a cégnél persze nem könyvtáros volt, hanem segédmunkás, raktáros vagy néha irodista és tolmács az akkori keletnémet társberuházók mérnökei mellett. Így került Hamvas 1951–1954 között először az inotai erőmű építéséhez, majd 1954-től 1962-ig a Tiszapalkonyai Hőerőmű Vállalat kivitelezéséhez, végezetül 1962 és 1964 között – a nyugdíjazásáig – a bokodi erőmű beruházásánál dolgozott. És éppen ennek az Erőmű Beruházó Vállalatnak a révén került közel a Roosevelt téren található Akadémiai Könyvtárhoz, mivel a vállalat székháza akkor az V. kerületi Arany János utca és a Széchenyi rakpart sarkán, a Duna-parton volt, az Akadémia tőszomszédságában. Hamvas kéthetenként ide tért be a vállalatához ügyei intézésére.

– Mit jelentett az ön számára a vele való találkozás és Hamvas Béla későbbi barátsága?

– Erre elég nehéz válaszolnom, mert talán egy életgyónásra lenne szükségem, hogy kellőképpen érzékeltethessem ennek a találkozásnak a jelentőségét számomra. Mindenesetre annyit mondhatok, hogy valóságos csodaként érzékeltem az életemben való megjelenését. Egy olyan emberrel találkozhattam személyesen, akinek az addig olvasott írásai a mondanivalójukkal és meggyőző erejükkel már magukkal ragadtak, s akkor egyszer csak megjelenik előttem a szerző a maga valójában, a szellemi erejéhez képest abszolút szerényen és kopottan, egyszerű vidéki építőipari munkásként. A helyzetéről tényleges fogalmam volt, mert érettségi után, 1949–1950-ben magam is dolgoztam hozzá hasonló szituációban a vidéki építőiparban. A helyzet abszurd volta ellenére azonnal rokonszenvet éreztünk egymás iránt. Ettől fogva személyes hívévé szegődtem, és haláláig rendszeresen találkoztunk az Akadémiai Könyvtárban.

– A „rendszeresen” kifejezést használta. Mit jelentett ez kettejük kapcsolatában?

– Ez azt jelentette, hogy az Akadémiai Könyvtárban találkoztunk, ahová először a régi barátjához, említett kollégámhoz, Sarlóska Ernőhöz jött. De később már mindkettőnket látogatott. Rendszeresen kölcsönöztünk könyveket neki, sőt később külföldi könyveket is rendeltettem, amelyeket korábban sehogyan sem tudott megszerezni. Elsősorban az egyik legnagyobb osztrák–német esszéíró, az 1873-tól 1959-ig élt Rudolf Kassner háború után megjelent könyveit és Simone Weil, a háború alatt angliai száműzetésben élt francia filozófusnő műveit hozattam neki.

– Volt ideje Hamvas Bélának Tiszapalkonyán az olvasásra és írásra?

– Tulajdonképpen nem volt, mert egész nap dolgoznia kellett különböző beosztásokban. Emiatt sokat szenvedett is. Napközben csak akkor maradt kevés ideje olvasásra, jegyzetelésre, esetleg írásra, ha valamivel kedvezőbb munkabeosztásba került, például szerszámraktáros lett. Bár írni leginkább a hajnali órákban szeretett, ugyanis egész életében korán kelő volt. Sanyarú helyzetéről levelezésében is említést tett néhány alkalommal, de személyes beszélgetéseink során erről soha nem esett szó. Azokra az évekre enged bepillantást egy levele, amelyet 1960. december 11-én írt Tiszapalkonyáról kedves barátjának, Várkonyi Nándor írónak, irodalomtörténésznek, Pécsre. Azt írja: „Kedves Nándorom, az időegység nálam két hét. Látod, milyen gazdag vagyok, egy év huszonhat egységből áll. Egy periódus: jövök Palkonyára, itt vagyok tizenkét napig, aztán otthon két napig, megint ide és így tovább. A dolgokat leegyszerűsíti, és csaknem állandóan időzavarban vagyok, ha még hozzá valami komoly munkám is akad, mint most, egyszerűen semmire sem érek rá. Fejembe vettem, hogy a Scientia Sacra második részét kidolgozom. Ostobaság? Lehet. Körülbelül húsz kiló jegyzetem van hozzá, és ezt így mellékfoglalkozásként, lopott időben, munkaidő után végezni lehetetlen. Tavasz óta kínlódtam és eldobtam. Októberben újra kezdtem, és most megint leírtam vagy száz lapot, lehet, hogy ez is hamarosan tűzbe kerül. Közben feszült és felajzott állapotban mereven elzárkózva, mesterségesen körülépített térben – mindez, persze barakk –, tömeglakásban (ha külön szoba is, de jobbról, balról rádió, a folyosón lábdobogás), üzemi koszton, feketekávéval és cigarettával, holott a bronhitisz kínoz. Ezért nem válaszoltam azonnal, sőt nem is tudom mióta. Ha tudnék irigyelni valakit, irigyelnélek ezerkétszáz forintodért és nyugalmadért, én munkával 1350-et keresek, és ha jövőre nyugdíjba küldenek, körülbelül hétszáz forintot kapok. Még nem tudom mi lesz. Irigyellek, hogy leülhetsz a gép mellé és írhatsz, vagyis teheted azt, amit akarsz. Az írás engem egyre kevésbé érdekel. Még ezt az egyet szeretném megcsinálni, mondjuk tehetetlenségből megszülni, mert a magzat kész. Amit csinálni szeretnék, az egyetlenegy: mindabból, amit valaha is gondoltam, egy szemernyit realizálni. Egy kis jót tenni valahol valakivel, egy kis világosságot hozni annak, akinek szüksége van rá, egy kis áldozattal megmenteni valakit, akinek sorsába ez van írva. Néhány barátommal beszélgetni, hallgatni és imádkozni. Már évek óta komolyan csak a szentkönyvek érdekelnek, a Szufik, a chasszidok, az Upanishadok, a zen, a mahayana, a Pert em heru. Néha azt gondolom, hogy következő inkarnációmra készülök, mert azt nagyon jól meg akarom csinálni…” A helyzetét úgymond „tudomásul vette”, és befelé kompenzálta a személyisége építése révén. Álláspontja az volt, hogy még az írásnál is fontosabb a személyes élet megérlelése.

– Ez mit jelentett az ő helyzetében?

– Ez azt jelentette, hogy helyzetét a vidéki, adott esetben palkonyai munkahelyi környezetében átlátta, és ezt tökéletesen integrálta saját életébe: vagyis „jelen volt” benne teljes mértékben. Brahmani személyisége révén az adott emberi környezet valamennyi rendű-rangú képviselőjével a beszélgetőfelet egyenrangú embertársként megszólító kapcsolatot alakított ki, kezdve a legegyszerűbb segédmunkásoktól a vezetőkig. Nem „húzta ki” magát a munkahelyi élet semmilyen megnyilvánulásából, mindenütt helytállt, a munkában is és a társadalmi közegben is. Még filmvetítésekre is eljárt, és kártyázott a munkásokkal, részt vett tréfáikban, egyszóval tökéletesen egy volt velük a hétköznapi életben. Ők is maguk közül valónak tartották. Az volt a véleménye, hogy a munkások összehasonlíthatatlanul őszintébbek és emberibbek, mint a már szerepjátszó tisztviselők és vezetők. De azért – az emberségükre apellálva – velük is mindig megtalálta a megfelelő hangot.

– Azért ő mégiscsak más volt, mint a többiek, nem?

– De igen! Csakhogy ebből semmit sem vetített ki környezetére, mert kutató szellemisége eredményeit teljesen befelé építette. A művei is ennek a befelé fordított építkezésnek a megnyilvánulásai voltak. Munkástársai legfeljebb bogaras embernek tartották, mert hajnalban írt, vagy a szabad idejében olvasott, vagy a hivatalos ünnepségeken a zongorán játszott. És annak ellenére, hogy hatalmas küzdelmet kellett folytatnia az olvasásért, gondolatai összpontosításáért és az írásért a környezet bénító hatásaival szemben, mégis sok és jelentős művet sikerült létrehoznia palkonyai évei alatt is.

– Megemlítene néhányat a Tiszapalkonyán írt művei közül?

– Szívesen beszélnék akár hosszabban is róluk, keletkezésükről és a palkonyai helyszínnel kapcsolatos esetleges összefüggéseikről, de ez túlságosan messzire vezetne, és erről részletesen írtam már a Hamvas monográfiám utolsó kötetében. Ezért itt inkább csak felsorolok a nagyobb művek közül néhányat, amelyek Tiszapalkonyán születtek, vagy ott folytatta írásukat. Ott fejezte be és rendezte újra az 1951-ben elkezdett Szarepta című esszékötetét, majd 1956–1957-ben megírta a Nem mind arany, ami réz című egyetlen fennmaradt színművét, majd a Szilveszter című regényét 1957-ben. 1959-ben ott dolgozta át teljes mértékben az 1940-ben megírt, Az öt géniusz földje című nagy nemzetkarakterológiai munkáját Öt géniusz címen. És Tiszapalkonyán fogant meg benne a palkonyai éveit tükröző írása, a Bizonyos tekintetben című regény. Ugyancsak ott kezdte el a Scientia Sacra még a világháború alatt megírt első részének folytatását, a Scientia Sacra második részét, amit végül is soha nem fejezett be. Ugyancsak ott kezdett bele a Patmosz címen összefoglalt, háromkötetes esszégyűjteményének a megírásába is. Emellett sok szöveget fordított le idegen nyelvről az őskori szentkönyvek közül a Scientia Sacra I. részének kísérő műveiként, amiket az Ősök nagy csarnoka címen foglalt össze. Ezek közé tartozik az 1954–55-ben fordított Szánkhjá káriká, a Gyémántnál keményebb, az Orpheusz és A szúfi.

– Ez nagyon gazdag termésnek tűnik. Pedig milyen sanyarú körülmények között születtek ezek a művek!

– Valóban, a körülmények ellenére művekben nagyon gazdagok a tiszapalkonyai évei. Ami számomra akkor különösen fontos volt, hogy e művek nagyobbik részét még a születés állapotában olvashattam részben gépelt, részben szó szerint „kéziratos” születési formájukban. Hamvas kölcsönadta a kéziratait, örült, ha valaki érdeklődik a művei iránt, és igyekszik azokat megérteni és megbeszélni vele. A személyes ismeretségeket nagyon magasra értékelte, ez vezette baráti kapcsolatai kialakításában is. Jellemző reá, hogy vidéki munkahelyeinek szellemi elhagyatottságában is ápolta ezeket a kapcsolatokat, sűrűn levelezett barátaival, és ezekben a levelekben valódi szellemi kérdésekkel foglalkozott, mind a barátai kérdéseire válaszolva, mind a saját problémái felemlítésekor. Nagyon gyakran beszámolt a leveleiben a művei keletkezési körülményeiről, a megírásukkal együtt járó nehézségeiről. E levelezése révén valódi szellemi műhelyt alakított ki, amelynek középpontjában ő foglalt helyet a szellemileg sivár környezetben. Ezzel is pótolta azokat a korábban létező szellemi köröket, amelyeket helyzete miatt nem hozhatott létre ezekben az években, hiszen a barátaival csak ritkán találkozhatott a kéthetenkénti hazautazásai során. Az is jellemző reá, hogy még ezeken a sivár helyeken is barátokra tudott szert tenni, akikkel ezután élete végéig fenntartotta a barátságot. Az élete sajnos hamar véget ért. Tiszapalkonya után, 1962–1964-ben még Bokodon dolgozott, majd 1964-ben nyugdíjba ment, és sanyarú anyagi körülmények között élve, de szellemileg meg nem törve még négy és fél évet alkotott. 1968. november 7-én halt meg. Vidéki száműzetésében a kálvária útját „üdvúttá” igyekezett alakítani, amelyen járva a „létezés ősszavát” juttatta érvényre a külső és belső szellemi tevékenység során, hogy eljuthasson a „normális ember helyzetéhez”. Azt hiszem, hogy ez a tiszapalkonyai éveinek a legfőbb tanulsága.

Hajdu Imre

HAMVAS BÉLA (született 1897. március 23-án Eperjesen, elhunyt 1968. november 7-én Budapesten) író, filozófus, könyvtáros. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett diplomát magyar–német szakon 1923-ban. 1923-tól 1926-ig újságíró a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál. 1927–1948 között könyvtáros a Fővárosi Könyvtárban. 1948-ban B-listára kerül, kényszernyugdíjazzák. 1948–1951 között földműves Szentendrén, 1951-től 1964-ig segédmunkás, raktáros Inotán, Tiszapalkonyán, Bokodon. 1964-ben másodszor nyugdíjazzák. Főbb művei: A magyar Hüperion (1936), A láthatatlan történet (1943), a Sciencia Sacra első része (1944), Karnevál, Unicornis, Szilencium, Titkos jegyzőkönyv, Mágia szútra (1948–1951), Patmosz, Az ősök nagy csarnoka, Szarepta, Szilveszter (1951–1964)

DARABOS PÁL (született 1931. március 2-án Békéscsabán) író, irodalomtörténész. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom, valamint könyvtáros diplomát 1954-ben. 1954-től a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában könyvtáros, onnan ment nyugdíjba 1997-ben. Főbb művei: Hamvas Béla – Egy életmű fiziognómiája 1–3. kötet (Bp. Hamvas Intézet 2002.) Fordításai: Guénon: A keleti metafizika (1993), Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint (1998); Perzsa halottaskönyv (1999), Puggala Pannyatti. Karakterek buddhista könyve (2002), Az iszlám halottaskönyve (2003).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése