Ceausescu után néhány nappal

Ombód

Ombód.jpgA forradalom második napján kitették a falu lakói a Homoród hídja előtt, Ombód végén a táblát: Ambud. Azelőtt Paulesti neve szerepelt a térképen, a tábla elődjén, valamint a bukaresti nyilvántartásokban. Csak ezen a módon lehetett elkerülni, hogy megjelenjenek a buldózerek és az “ésszerűsítés” keretében eltűnjön egy szatmári magyar falu. Az eddigiekből nyilván kiderül, hogy melyik Szatmárról van szó. A ma három országban elterülő egykori megyének Romániára eső részébe barangoltunk ezúttal. Egy ezervalahány lakosú faluba Szatmárnémetitől keletre, ahol újra szabad magyarnak lenni.

Egyetlen nagyon hosszú utca ez az Ombód – állapíthatja meg némi felületes séta után az egy napra érkezett vendég. Ha különbséget keres attól a Szatmártól, amit itthon megismert, eleinte nehéz a dolga. A református templom szakasztott olyan, mint amilyeneket a határon innen, mifelénk is emeltek a századforduló idején. A házak többsége még a királyság alatt épülhetett. Akad közöttük néhány, amely magán viseli a gazdagabb tarpai porták formáját, díszítményeit. Maguk az épületek nem keltik a szegénység benyomását, de… Ahogy a falu életének rezdülései lassan folyamattá válnak, elszorul az ember szíve. Gumikerekű fogatok trappolnak végig az úton, rajtuk egy-egy vastagon bebugyolált fázós család. Csak száját éppen megmozdítva emeli ostort szorongató kezét kalapjához a gazda, nem tudják ki az idegen. A hangos, határozott jónapotra kinyílt arccal fordulnak vissza: adjon az úristen magának is. Megjön a busz, tetején az itt elmaradhatatlan iker gáztartállyal. Leszállnak néhányan, sietősen igyekeznek hazafelé. Idős asszonyok állnak ki a kisajtóba, aztán nem várva meg, amíg odaér az ember – behúzódnak.

Az általános iskolában üresen konganak a folyosók és az osztályok, egy szobából hallatszik életjel. Kónya László és két kolleginája fogad. Mindhárman jó melegen felöltözve dolgoznak. A hölgyeken vastag sál, bolyhos fejkendő. Zavartan keresgetik a szavakat, de annyi bizonyos: tenyerükön hordják a vendéget.

– Jöjjön, nézzen szét iskolánkban – indít máris útnak az épületben az igazgató. – Berta, – szól oda a fiatalabbik kartársnőnek – mesélje el, hogy a tánccsoportunk milyen sikereket ért el. Megyünk végig a kihalt folyosón, és mesélnek egymás szavába vágva. – Azért pucér a fal, mert leszedtük a tenger sok propagandaanyagot. – világosít fel az igazgató. Majd visszarakjuk, ami tényleg odavaló.

– Megvannak még a tablók, igazgató elvtárs? – kérdezi Berta. – Hogyne, felraktam őket a kultúrház padlására – derült fel Kónya László arca.

Az iskola szomszédjában emelkedik a falu méretéhez képest szokatlanul nagy kultúrház. Állapota az iskoláéhoz hasonlóan végtelenül leromlott. Az igazgató a poros padlásfeljárón kettesével szedi a fokokat és azonnal megtalálja, amit keresett. Tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt készült falvételeken mosolyognak a helyi fiatalok népviseletbe öltözötten. A képek mellett régebbi tablókon magyar, a későbbieken román nyelvű oklevelek bizonyítják az egykori sikereket.

– A tánccsoport ma is működik, lelkes emberek segítik. – Vas Berta, aki a tantestületben gondját viseli az együttesnek, hozzáteszi: – pedig a legutóbbi időkben gyakran kaptuk a tanácsot, hogy nem lenne baj, ha nem járkálnánk annyit a fellépésekre. A helyezéseinkre meg csak legyintettek. Ha tudnák, hogy nem is azért csináljuk…

A két épület előtti havas járdán egy kis cigánygyerek koldul tőlünk. Kónya László ad neki valamennyi aprópénzt, a kisfiú továbbáll. Mi a község Nemzeti Megmentési Tanácsának elnökéhez készülődünk, lévén, hogy a kultúrház előtti hirdetőtáblán felfedeztem a nevét egy hirdetményen. A tudósításból az derül ki, hogy a falu lakói már huszonháromezer lejt gyűjtöttek össze a segélyalapra.

Szabó Endre háza az iskolától és a templomtól valami két-háromszáz méterre lehet. Messziről fel lehet ismerni, mert a takarosabbak közül való. A vaskerítés mögött a háziasszony teregeti a frissen mosott ruhát. A gazda és egy vendége, hátulról, a nyárikonyha felől kerül elő. Az udvar ellenkező végében az itteni sváb csűrökre emlékeztető féleresz látható, mellette pedig “piros szemöldökű” ajtóval és ablakkal ellátott istálló. A kölcsönös ismerkedés után, amit fűszerez egy csipetnyi fürkésző gyanakvás, a ház tisztaszobájába vezet utunk. Bent testes cserépkályha teremt barátságos meleget. A berendezés szerény, éppúgy, mint itthon – ugyan hányadszor írom már ezt…

– Ismerkedjen meg Székely Antal barátommal – mutatja be korábban jött vendégét. A hajlott korú emberről megtudom, hogy valamikor ugyancsak iskolaigazgató volt. Különben földrajz szakos. Hosszúra nyúlt beszélgetésünkben Székely András – érthető módon – jobbára a múltat idézte.

– Még a királyság alatt is jobb volt, uram, mint Ceausescu idején. A falu házai akkor épültek. Mostanában csak fogyott minden, új házat itt nem lát. Már Groza megkezdte az államosítást, elvették a földeket.

– Erre én is emlékszem – vág közbe Szabó Endre – felraktam a szekérre az apám ekéjét, boronáját és lovastul ott hagytam a kollektívában. Ezért nem maradhattam paraszt, pedig annak születtem.

Szabó Endre kőműves mesterséget tanult föld híján, de amolyan ezermester féle. A faluban alighanem nagy megbecsülésnek örvend, mivel a presbiterek egyike, sőt a Nemzeti Megmentés Tanácsa élére is őt választották.

– A tanácselnök volt egyedül román a faluban – ismerteti a közigazgatás előbbi állapotát a falu mostani feje. – Simon Máriának hívják, a férje magyar, ő nem. Hódított itt magának házat, de van neki Szatmáron is. Odamentünk hozzá most visszavenni, amit a faluval megvétetett, és elvitte magához. Nem jött ki a házból, nem mutatkozott…

A nemzetiségi kérdés megkerülhetetlen egy ilyen beszélgetésben. Szomorú szavakkal, elfojtott indulatokkal emlékeznek vissza vendéglátóim.

– A szomszéd falu Pálfalva, románul Paulesti – mondja Szabó Endre. – Ott lakik néhány őshonos román család, a Bükkaljáról pedig beköltöztek frissek is. Közigazgatásilag már nagyon régen odacsatolták Ombódot, és a tanács így román lett. A névtáblát akkor vették le, amikor kiderült, hogy Ombód is felkerült a “szisztematizálási” program listájára. Az Ambud tábla helyére Paulesti került, így eltűntünk a térképről – szerencsénkre. A tábla sorsa pedig egyúttal a falu sorsa…

Amint azt a bevezetőben említettük, ismét ott az Ambud felirat, de ez sem ment ilyen egyszerűen. Aznap éjszaka erős volt valaki, hogy kiszakítsa helyéről és a Homoródba vesse. Bele is fagyott a jégbe reggelre. Az ombódiak azonban türelmesen újra kitették. Azóta nem akadt, aki bántsa.

– És miért nem Ombód kérdeztem.

– Lassan megyünk messzire uram – hangzik a válasz. – Így van Lacikám? -– fordul az igazgatóhoz.

– Hát persze… – válaszol zavartan. Éppen most tegeződtek össze észrevétlenül.

– Nem haragszol ugye, én vagyok az idősebb – hidalja át Szabó Endre a suta szünetet.

– A társadalmi érintkezés szabályai is újakká válnak – fordul felém ismét az igazgató.

– A gyanakvásnak nincs még vége – érdeklődöm.

– Nehéz… nagyon nehéz. Még itt közöttünk a színmagyar faluban is megvoltak a szeku fizetett besúgói.

– Négyszáz lej volt a járandósága annak, aki vállalta, vagy rá tudták kényszeríteni, sóhajt egy nagyot Szabó Endre. Nem volt titok kik azok, akiktől tartani kellett. Akinél állandóan kinn volt az útlevél, akinek jobban jutott ez meg az… Szóval tudtuk. Meggyötörték a lelkeket uram… Ára volt mindennek. Hat liter benzin és fél kiló kávé a tarifája a kishatárátlépésnek, és így tovább.

– Bízzunk benne, hogy elmúlt – mondja vontatott hangon az idős pedagógus. – És bízzunk abban, hogy el is tudjuk felejteni. Az lenne a jó, ha megint magyar lehetne, aki magyar, és azért nem bántanák.

Ha a gyerekek átmehetnének tanulni. Mert a tudományt nem értik, ha nem az anyanyelvükön tanulják. Az lenne jó, ha nyugodtan élhetnénk.

– Bizony az én fiam is… – fuldokolva próbálja leplezni sírását Szabó Endre, patakzanak a könnyei. – Tavaly áprilisban maradt odaát, azóta nem láttuk, éppen Nyíregyházán. A szakmájában helyezkedett el, tekercselő. Hát mit vétett? Mit vétettünk?

Azt hittem, ezek az emberek könnyebb lélekkel búcsúznak el tőlem, ha kibeszélik magukat. Nem így történt. Bizodalmuk van ugyan a jövőt illetően, de bennük még a félsz. Sokadszor sóhajtanak nagyot, amikor kezet rázunk. Az ombódi utca éppolyan kihalt, mint délelőtt, csak egy csoport cigány beszél hangos szóval. Hatalmas, köteg fát cipel mindegyik a hátán, és boldogan ugrálnak amikor intek, hogy le akarom fényképezni őket.

(1990. január 6.)
(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben II. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1992.)
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése