Egy tál békalencse

Kisnamény

Mint egy frissen fürdött szép paripa, olyan büszke tartással magasodik a kis falu fölé Kisnamény temploma. Az esős nyárban, amely különben a hőségben sem szűkölködik, gazosak a kertek, gurdaly veri fel az út szélét, és vállig ér a mácsonya. Ez utóbbit héjakútnak is hívják errefelé, mert levele hónaljában csészényi víz marad még a legtikkasztóbb napokra is. De csak a határban. Furcsa, hogy itt is megnő, ahol semmi helye. A reformátusok nemrég festhették ki isten házát, mert vakít a fala, és ízlésesen keríti barna szegély a torony alatti oromzatot. Kevés épület dicsekedhet ilyen új külsővel. Az elhagyott házak, amelyekből a gazda megtért őseihez, a legkevésbé. Az elöljáróság, benne a postával ugyancsak friss kőporozású, de valahogy idegenszerű emberek nélkül. Az új épület nagyon kevés. Egy kézen meg lehet számolni. A régiek a ráfutott és nem ritkított izabellaszőlő súlya alatt kissé megroskadt tornácoszlopokkal, porcsinfű benőtte udvarokkal egy mozgalmasabb kor emlékei. Csakúgy, mint a Barkócziak egykori kastélya, de talán ez van a legrosszabb állapotban. Az előkertje körbekaszálva, de megverte az isten azt a portát, amelynek virágoskertjében kaszával tartanak rendet.

Néptelen Kisnamény főutcája ezen a júliusi kánikulai napon. A gólyák fáradtan kelepelnek, még a fecskék is csak módjával röpdösnek. Egy kis árkocska szeli ketté a helység közepét, abban kuruttyolnak hatalmas kecskebékák. A forróságban sűrűn gyöngyözi a víz színét a békalencse. Kiskörömnyi zöld levélkéik parttól partig ellepik az erecskét. Két kisgyerek napraforgó kórójával térítgeti-kapargatja egy helyre, és szedi egy rozsdás tálba a természet ajándékát, a kacsák kedvencét. Jöttünkre abbahagyják a gyűjtögetést, és csorgatva-csepegtetve iramodnak el a kinccsel. Egy tál békalencse… Ez is valami, ennyi hasznot hajtottak ma a fiúcskák. Egy nagyobb, láthatóan bátrabb, távolról kerekezik felénk. Tisztes távolságban fékez, kíváncsian néz. Kattan a fényképezőgép zárja, egy mosoly, aztán ő is továbbáll.

Messzebbről nézve az udvarok idilliek, közelről azonban megdöbben a látványtól az arra sétáló. Öregember siet be a kapuból az idegent meglátva. Kék-fehér csíkos pizsama (jó vastag flanell) az öltözéke. Régi-régi fekete kalap alól hunyorog. Bottal segíti lépteit, a hangos jónapotra nem válaszol.

Valami hiányzik… Megvan. Nem hallatszik a tyúkok kárálása, az éhes disznók visítása, haragos ebek csaholása, mindaz, amitől falu a falu. Mielőtt egy frissen épült házba térnénk be, az aszfalt állapotából megállapítjuk: a csorda se lehet valami népes.

Drótos Lajos és felesége messze hátul a kert végében hajladozik, uborkát szed. A fiatal gazda − később elárulja, hogy huszonnyolc esztendős − vastaligával tolja fel a szúrós levelek közötti gyalogösvényen az addig összeszedett termést. Széles mosollyal üdvözli a vendéget, és a hűvös konyhába invitál.

− Nem nyomja a súlyt ez az apró uborka − kesereg. Nem tudja, mivégre került ide az idegen.

− Mennyi földön gazdálkodik − érdeklődöm, miután kiderül, hogy kizárólag ebből tartja el családját.

− Ez itt − mutat ki az ablakon, nincs egy hold, de van egy hektár gyümölcsösöm is. Annak külön története van, ha érdekli…

Telekhelyek voltak egymás mellett, a régen népesebb rokonságé. Így lehetett megmenteni attól, hogy a tsz-be kerüljön. Négy testvér… Aztán sorra haltak, költöztek az ország más részeire. Így maradt Drótos Lajosé. A majtisi tsz-től bérel még száz almafát, így aztán valóságos kisbirtokos. Maga gazdája. Magának gürcölhet látástól vakulásig.

− A faluban csak azok mennek valamire, na, azok se túl sokra, akik hozzám hasonlóan felvállalnak földet, vesznek gépet, és nekilátnak. Úgy, ahogy apáink.

− Kitől látta, kitől tanulta, miként kell a földdel bánni?

− Tanulom a magam kárán… Lehettem volna más is − kezd emlékezni a fiatalabb korára. − Debrecenben jártam középiskolába, de mást akkor fontosabbnak tartottam, mint a tanulást. Aztán lézengtem egy kicsit a világban, és… És hát megkomolyodtam. Különösen azután, hogy megnősültem. Szeretnénk többet, jobbat, s ehhez pénz kell. Itt meg nem nagyon van, sőt egyáltalán nincs hová menni dolgozni.

Az udvaron egy kis MTZ traktor, meg egy nagyobb. Utóbbit alkatrésznek vette a fiatal gazda, mert a motorjától még remél valamit. Magabiztos szavakkal szól a gazdálkodás hétköznapjairól. Az optimizmus le nem hervad az arcáról. Lábaink alatt téblábol tejfelszőke kislánya, a feleség barnaságát megirigyelhetné még az is, aki az egész nyarat a tenger partján tölti. Az uborkában lehet leginkább színt kapni − adja magyarázatát.

Olyan faluról álmodnak ők valamennyien, amilyen régen volt: élő, lélegző, szaporodó közösségről.

− A templom felújítása kettőszázezer forintba került − tájékoztat az ügy részleteiről Nagy Sándor, Kisnamény református közösségének lelkésze. Ugyancsak fiatal ember, a hasonlóságot csak fokozza, hogy gyermeke sem lehet idősebb a Drótos-csemeténél. A vámosoroszi paplak kertjének öreg diófája alatt fogad, és nagy megtiszteltetésnek tekinti, hogy hívei életéről beszélhet.

− Harminc család adta össze a pénzt, ami nagyon nagy szó. A gyülekezet létszáma ugyanis kettőszáz fölött van, de csak ez a harminc jár el rendszeresen az istentiszteletre. Kevés a más hitű − beszél a többiekről. − Legérdekesebb a cigányság. . . Úgy látom, hogy ők mindig annak a közösségnek a vallását követik, amely körülveszi őket. Nagyon vallásosak, de rengeteg babona is él közöttük. Sokat járok hozzájuk, nagyon sok munka vár ott még ránk.

A falusiak hitélete sem kevésbé érdekes. A legutóbbi prédikációjának igéjéről kérdezzük a tiszteletes urat. Egy pillanatra mintha iskolás zavarba jönne, de ennek felhője azonnal elszáll homlokáról.

− Viseljétek közösen terheiteket − idéztem a szentírást. Tettem ezt azért, mert nagyon sok testvérünk hord olyan keresztet a vállán, amelyről mindannyian tudjuk, meghaladja erejét. Mi pedig tétlenül nézzük. Az alkoholizmus a legnyomasztóbb. Éppen a napokban vetett véget életének egy fiatalember. Magamat is hibásnak érzem halálában, és ezt megvallottam a szószékről a híveknek is. Testvérünk úgy járt-kelt közöttünk, hogy szinte várni lehetett borzasztó cselekedetét. Zavart volt, lehangolt, búskomor… Olyan, amilyennek az orvosi szakirodalom is leírja a végzetes tettre készülőt. Bűnbánatot érzek miatta.

Az árnyas diófa után ismét a lángoló poros aszfalt Kisnaményban. Felidézzük magunkban a két fiatalember szavait a múltról. Ezernél több lakos még néhány évtizeddel ezelőtt is… Jegyzőségként tarthatta számon a környék. Ma alig kettőszáz család, azok is mind kevesebben. Egy szebb és boldogabb jövőért odaadták a tanácsot, a tsz-t, minden intézményt, ami faluvá teszi a falut. Majd Majtissal együtt… − így tervezték a jövőt. Még a Barkóczi-kastély is üres, csak egy szobája könyvtár, egyszer egy héten. Akik maradtak, mégis optimisták. Virágzik az a néhány kisgazdaság, van, aki fogadót tervez a kastélyba. Az üres házakba erdélyi menekülteket hívogatnak. Hisznek a falu feltámadásában. Erős hittel Drótos Lajos, meggyőződéssel Nagy Sándor. Még tán a legényke is kezében az egy tál békalencsével.

Ésik Sándor

(1988.)

(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben Gold Ász Kiadó Nyíregyháza 1991.)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

(1988.)

(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben Gold Ász Kiadó Nyíregyháza 1991.)

Hasonló

Kővári István

Tarcza György

Dán Csabáné

Lőrincz Gusztáv

Nyilas László

Kanyó József

Adorján László

Juhos Sándorné

Nagy Roland

Dr. Hilbert László

Czuprák László

Herceg Zsolt

Kosán Attila

Oroszi István

Szabó Péter

Gyulai Zsolt

Adorján László

Kiss Andor

Abonyi László

Aranyosi László

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!