Adorján László

Mezőgazdasági vállalkozó

Tiszakóród

– Adorján Dávid vagyok – nyújtja a kezét, és megemeli a kalapját. A szép szál legény úgy fogad, ahogy illik. Az udvaron heverő komondor egy pillantással nyugtázza: jó barát érkezett. Láthatja ezt Dávid apjának mosolygásából is, aki kinéz a hangra. Jól megtermett, erőteljes alkatú ember. Apja is fia is.

– Viselik, de kevesen tudják hozzá az illemet – válaszolja. Nem bírtam ki, hogy ne hozzam szóba ezt a kalap dolgot. – Még hogy a kalapemelés… – folytatja. – Köszönni is tanítani kell a mai fiatalokat. Elmegy mellettem egyik-másik, hallgat, mint a kuka, én meg hangosan: Jó napot kívánok! Majd elesik, de akkor már fogadja.

Adorján László egész személyiségéből sugárzik, hogy tőle ez elfogadható és megfontolandó. Magabiztos félmosoly bujkál a szája sarkában, érdeklődő tekintete láthatóan elégedett, hogy egy véleményen vagyunk. Az ő fejére nagyapám fekete selyemszalagos kalapját képzelem oda, de nem mondom. Nem mondom, mert ő mesél a nagyapjáról, aki valószínűleg ugyanolyan tekintélyt parancsoló megjelenésű parasztember volt, mint az enyém.

– Elismert család vagyunk és voltunk Kóródon nemzedékeken keresztül. – Hátradől a szokatlanul vastag bőrrel borított széken, és kipillant a gazdasági épületekre. – Nagyapám nagygazda volt, „természetes” tehát, hogy kulákká nyilvánították. De elmúltak azok a zavaros idők, és apám már téeszelnökként mutathatta meg, hogy jó gazdaember. Szalkán elvégezte a Mezőgazdasági Technikumot, ami a korhoz való alkalmazkodásban nélkülözhetetlen volt. És hát mi is vittük valamire. Zoltán bátyám elismert építész, én pedig elvégeztem Debrecenben az Agrártudományi Egyetemet. A családi gazdálkodás hagyományát én viszem tovább.

A házigazda villámgyorsan érkezett a mába. Amikor erre utalok, készségesen lép vissza egészen addig, hogy ő bizony még kiságyon született Csekében. Az 1960-as évjáratú emberek többsége már a kórház székhelyét írja be születése helyének, ezért aztán újabb meglepő dolgot jegyezhetek fel. Innen kezdve azonban már lassacskán határozott irányúvá válik az ösvény. Középiskola Fehérgyarmaton, ahol Szilvási Csaba, az irodalmi berkekben jól ismert név az osztályfőnöke, és László Béla az igazgató. Az agráregyetemre az apja beszéli rá. Furcsa hallani, hogy eleinte nem tekintette életcéljának a mezőgazdaságot. Professzorai közös ismerőseink, az egyetemi és kollégiumi élet majdnem közös élmény, hiszen öt év különbséggel végeztünk.

– Kávássy Pali bácsi volt a téeszelnök, „Kisfiam”-nak szólított, ez volt a szavajárása. De ez nem jelentett leszólást. Valamit csak látott bennem, mert nem sokáig kellett várnom, hogy főagronómus legyek – emlékszik vissza azokra az időkre, amelyektől már nem esett messze a rendszerváltás. Mintha csak sejtette volna, hogy új fejezet kezdődik a történetben, és akár szünetet is tarthatnánk, sugárzó kék szemű leányzó lép be. Ő Rebeka, Adorján László második gyermeke. A névadást sem hagyhatom szó nélkül.

– A feleségem ötlete volt mind a két név – adja magyarázatát az apa. Leánya szeretettel öleli át hátulról. Varázslatos pillanat.

– Még alszik, súgja oda a fülébe. – A mindenszentek napi családi ebéd után érkeztem, egy kicsit restellem is, hogy most zavarok. Rebeka kezébe veszi Almanachunk első kötetét. Lapoz kettőt, és kicsit sikkantva mutatja apjának.

– Nézd! Tatus papa és Nyuszi mama!

Balogh Tihamér református lelkész és neje, akiről szó van, a feleség szülei. Ő maga látszerészként dolgozott Fehérgyarmaton. Ma már itthon van, és ahogy mondani szokták, ő vigyázza a családi tűzhely melegét. A papa folytatja, Rebeka csendben magunkra hagy bennünket.

–’91-ben az elsők között léptem ki a közösből – villant fel néhány fontos stációt az újkor-fejezetből. Azokon a földeken, amelyeket a jog szerint visszakaptunk, jó szerencsével kezdtünk gazdálkodni. Abban az évben, amikor először volt ezer forint fölött egy mázsa kukorica, egy hektáron száztíz mázsát arattunk. Hatszázezer forint – micsoda pénz volt ez akkor…

Ma már 300 hektáron gazdálkodnak Adorjánék. Tekintélyes a juhállományuk, és húshasznú marhát is tartanak. Mikor szóvá teszem, hogy az évfolyamtársak közül vajon hányan választották a szakma sűrűjét, egy rövid szociológiai eszmefuttatással zárja beszélgetésünket.

– Látszott az már akkor is, hogy ki veszi komolyan a pályát. Aki olyan családi indíttatással érkezett, mint én, az befogadta, megtanulta, amit lehetett, és ők is meg én is nagy hasznát vesszük, mert a kezdetek óta élesben, teljes felelősséggel kell csinálnunk. De a többiek se jártak rosszul. A biztosítók, a hivatalok, az oktatás… mindenütt tárt karokkal vártak bennünket. Ha hiszed, ha nem, az évfolyam-találkozónkon pszichológusként állt elénk egyik volt kollégánk.

Nevetve szorítja össze a szemét, mert hozzáteszi: és volt, akiből újságíró lett…

(Északkeleti Almanach 27. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2011.)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló