Cserepes László

Magángazda,

Kispalád

szszb_01-152_cserepes_laszlo.jpgAzt mondják, a jó gazda talán sosem pihen. Még akkor sem, ha az égvilágon semmi dolga, amikor lóbálhatná kicsit a lábát. Mint Cserepes László is ezen a csúnya, csepergős, kora tavaszi napon.

Ám ő esőköpenyt húzott, s nekiállt az esőben a lugast metszeni. Igaz, megmetszette már egyszer, de nincs olyan szőlőtőke, melyen ne lenne egy kis igazítani való.

A kispaládi gazda hatvanhét éves, van egy lánya, egy fia, s van százhúsz hold földje. Rengeteg gonddal, bajjal jár egy ekkora birtok, nem is igen érti a városi ember, minek már egy hatvanhét éves embernek ennyi föld.

− Mert a nagyapámnak is ennyi volt − hangzik a felelet. − S mikor megtörtént a rendszerváltás, én elhatároztam, helyreállítom a régi birtokot. Se kevesebbet, se többet, pontosan százhúsz holdat. Igaz, rettenetesen nehezen boldogultam, míg idáig vergődtem, de most már megnyugodtam. Most már csak dolgozni kell.

Házigazdánk 1927-ben született, s félárvaként nőtt fel. Nagybátyja Kisvárdán volt gimnáziumigazgató, ő is szeretett volna továbbtanulni, de akkor mi lett volna a földdel!

Honnan tudhatták volna, hogy hamarosan be kell adniuk a téeszcsébe? Ötvenkettőben aztán belépett ő is a szövetkezetbe, rá egy évre pedig megházasodott. Egy helyi középparaszt családba nősült, ma is boldogan él Kiss Katalinnal. Született két gyermekük, a lányuk tanárnő, Debrecenben él a családjával, a fia pedig a szülőkkel lakik. Igen-igen szeret gazdálkodni, s már az unokák közül is kiszemeltetett az utód, a kis Szabolcs, aki ha befejezi a tanulmányait, szintén a földet fogja választani.

A Cserepes-portát a főutcán, a hatalmas paládi templom − melynek méretei vetekednek a szatmárnémeti református temploméval − szomszédságában lehet megtalálni, és aki ide betéved, egy hihetetlenül érdekes világban találja magát. A gazdálkodás legújabb kori kellékei keverednek egy évszázados agrárkultúra tárgyi emlékeivel.

A gazdasági udvart egy régi, hatalmas csűr zárja le, mely most tulajdonképpen a gépszín szerepét tölti be. A kombájn kivételével a mai földművelés teljes gépparkja megtalálható itt, már persze azok, melyek nem dolgoznak kint a földeken. Tulajdonképpen Laci bátyánknak is ott lenne a helye, de délelőtt a faluban volt dolga, később pedig már nem volt értelme kimennie.

Nekiállt tehát szőlőt metszeni, majd, hogy megérkeztünk, felcsapott önkéntes útikalauznak. Legelsőnek mindjárt a fából készült disznóólat mutatja.

− Még a szépapám készítette hasított tölgyből − vezet körbe bennünket az öreg, évszázadnál is vénebb építmény körül, melynek láttán örülne a néprajzkutatók szíve.

Hát még, ha meglátnák a deszka kamorát, s benne a két, hatalmas szuszékot! A kamorát már el akarták vinni a múzeumba is, de persze nem adták. Hogyan is adták volna, mikor az is a szépapa idejéből való.

Házigazdánk egyébként a helyi téeszben volt háztáji agronómus, s mint mondja, még a legszigorúbb világban is igyekezett egy kis magángazdaságot fenntartani. A jószág volt a mindene. Azokon belül is a bika, meg a ló. Most is van tehenük, ebből kettő ellős, négy kisborjú, melyekből nem ad el egyet sem, mert be akarja állítani mindet, mert erősen bízik abban, hogy előbb-utóbb visszaáll az állattenyésztés becsülete.

A lóról meg az egyik tehénről külön is beszélnünk kell. A hét tehén közül az egyik akkora, hogy a háta messze kimagaslik a többi közül. Valamikor, nagyon régen vett ő egy győrteleki gazdától egy igazi magyartarka tehenet, mely még a Károlyi grófok híres szarvasmarha-telepéről származott. Annak az ivadéka ez a tehén…

A ló pedig, a Csibész. Fehérgyarmat ide jó harminc kilométer, de megteszi az trappban azt az utat. Legfeljebb a fülesdi korcsmánál áll meg egy kis szusszanásra, hogy a gazda megihasson egy fröccsöt.

A jószágok után beszéljünk a földről. Ott is a legtökéletesebb rendben mennek a dolgok. Negyven holdon már szépen zöldell a búza, tizenegy holdon elvetve az árpa, ötön meg a zab. Hamarosan jöhet a napraforgó, amiből harminc holdat terveznek. Lesz persze kukorica, szálastakarmány is, hiszen igaz a mondás: a takarmány akkor fizet a legjobban, ha bőrben adják tovább. Vagyis, ha feletetik, jószágot nevelnek. Ennek az igazságnak a hasznosságával természetesen tisztában van egy olyan gazdaember, mint hősünk. De hát ezt nem is kell talán mondani ezen a portán. Cserepes Lászlónál, a kemény sorsú szatmári vidéken aligha ismeri valaki jobban e mondás igazságát.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése