Kispalád

Azt mondják, a jó gazda talán sosem pihen. Még akkor sem, ha az égvilágon semmi dolga, amikor lóbálhatná kicsit a lábát. Mint Cserepes László is ezen a csúnya, csepergős, kora tavaszi napon.

Ám ő esőköpenyt húzott, s nekiállt az esőben a lugast metszeni. Igaz, megmetszette már egyszer, de nincs olyan szőlőtőke, melyen ne lenne egy kis igazítani való.

A kispaládi gazda hatvanhét éves, van egy lánya, egy fia, s van százhúsz hold földje. Rengeteg gonddal, bajjal jár egy ekkora birtok, nem is igen érti a városi ember, minek már egy hatvanhét éves embernek ennyi föld.

− Mert a nagyapámnak is ennyi volt − hangzik a felelet. − S mikor megtörtént a rendszerváltás, én elhatároztam, helyreállítom a régi birtokot. Se kevesebbet, se többet, pontosan százhúsz holdat. Igaz, rettenetesen nehezen boldogultam, míg idáig vergődtem, de most már megnyugodtam. Most már csak dolgozni kell.

Házigazdánk 1927-ben született, s félárvaként nőtt fel. Nagybátyja Kisvárdán volt gimnáziumigazgató, ő is szeretett volna továbbtanulni, de akkor mi lett volna a földdel!

Honnan tudhatták volna, hogy hamarosan be kell adniuk a téeszcsébe? Ötvenkettőben aztán belépett ő is a szövetkezetbe, rá egy évre pedig megházasodott. Egy helyi középparaszt családba nősült, ma is boldogan él Kiss Katalinnal. Született két gyermekük, a lányuk tanárnő, Debrecenben él a családjával, a fia pedig a szülőkkel lakik. Igen-igen szeret gazdálkodni, s már az unokák közül is kiszemeltetett az utód, a kis Szabolcs, aki ha befejezi a tanulmányait, szintén a földet fogja választani.

A Cserepes-portát a főutcán, a hatalmas paládi templom − melynek méretei vetekednek a szatmárnémeti református temploméval − szomszédságában lehet megtalálni, és aki ide betéved, egy hihetetlenül érdekes világban találja magát. A gazdálkodás legújabb kori kellékei keverednek egy évszázados agrárkultúra tárgyi emlékeivel.

A gazdasági udvart egy régi, hatalmas csűr zárja le, mely most tulajdonképpen a gépszín szerepét tölti be. A kombájn kivételével a mai földművelés teljes gépparkja megtalálható itt, már persze azok, melyek nem dolgoznak kint a földeken. Tulajdonképpen Laci bátyánknak is ott lenne a helye, de délelőtt a faluban volt dolga, később pedig már nem volt értelme kimennie.

Nekiállt tehát szőlőt metszeni, majd, hogy megérkeztünk, felcsapott önkéntes útikalauznak. Legelsőnek mindjárt a fából készült disznóólat mutatja.

− Még a szépapám készítette hasított tölgyből − vezet körbe bennünket az öreg, évszázadnál is vénebb építmény körül, melynek láttán örülne a néprajzkutatók szíve.

Hát még, ha meglátnák a deszka kamorát, s benne a két, hatalmas szuszékot! A kamorát már el akarták vinni a múzeumba is, de persze nem adták. Hogyan is adták volna, mikor az is a szépapa idejéből való.

Házigazdánk egyébként a helyi téeszben volt háztáji agronómus, s mint mondja, még a legszigorúbb világban is igyekezett egy kis magángazdaságot fenntartani. A jószág volt a mindene. Azokon belül is a bika, meg a ló. Most is van tehenük, ebből kettő ellős, négy kisborjú, melyekből nem ad el egyet sem, mert be akarja állítani mindet, mert erősen bízik abban, hogy előbb-utóbb visszaáll az állattenyésztés becsülete.

A lóról meg az egyik tehénről külön is beszélnünk kell. A hét tehén közül az egyik akkora, hogy a háta messze kimagaslik a többi közül. Valamikor, nagyon régen vett ő egy győrteleki gazdától egy igazi magyartarka tehenet, mely még a Károlyi grófok híres szarvasmarha-telepéről származott. Annak az ivadéka ez a tehén…

A ló pedig, a Csibész. Fehérgyarmat ide jó harminc kilométer, de megteszi az trappban azt az utat. Legfeljebb a fülesdi korcsmánál áll meg egy kis szusszanásra, hogy a gazda megihasson egy fröccsöt.

A jószágok után beszéljünk a földről. Ott is a legtökéletesebb rendben mennek a dolgok. Negyven holdon már szépen zöldell a búza, tizenegy holdon elvetve az árpa, ötön meg a zab. Hamarosan jöhet a napraforgó, amiből harminc holdat terveznek. Lesz persze kukorica, szálastakarmány is, hiszen igaz a mondás: a takarmány akkor fizet a legjobban, ha bőrben adják tovább. Vagyis, ha feletetik, jószágot nevelnek. Ennek az igazságnak a hasznosságával természetesen tisztában van egy olyan gazdaember, mint hősünk. De hát ezt nem is kell talán mondani ezen a portán. Cserepes Lászlónál, a kemény sorsú szatmári vidéken aligha ismeri valaki jobban e mondás igazságát.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)