Szatmárcseke

A ház előtti tágas teraszon egy nagyon régi fonott hintaágy és vastag szőnyeg fogadja a látogatót. Ez utóbbinak fontos szerepe van abban, hogy a lábbelivel ne kerül­jön beljebb a jó szatmári sár. Higany­mozgású, rövid hajú, ápolt szakállú férfival fogok kezet, odabentről kis­lányok beszéde, kacagása hallatszik.

Tóth István egyedül képviseli az erő­sebbik nemet a családban. A “szeb­bik” jelzőt négyen viselhetik. Panna nyolc éves, Lili hat. A kerekes járóka lendületes, zajos görgetésével érkező Liza nyolc hónapos. “Ő Tescó,” kapja az ölébe az apja. Nagyot nevet értet­lenkedő arcomat látva. “A legkisebb is számít!” teszi hozzá a szupermar­ket reklámszlogenjét. Megunhatatlan családi vicc, mert sokadszor is sikert arat vele. A mama – lánykori nevén Kiss Judit – velük mosolyog, melegen csillog mélykék szeme. Óvónőnek ta­nult Csengerben, jó kezekben vannak a lányok. A tágas nappaliban ülünk le beszélgetni. Panna marad velünk, áhí­tattal hallgatja apja szavait.

– ‘79-ben születtem. Édesapám a tsz szárítójában dolgozott, édesanyám pedig a tejcsarnokban – kezdi élete történetét. – Ketten vagyunk testvé­rek. Az általános után Tiszavasváriba mentem tanulni a bátyám után, és én is mezőgazdasági gépszerelő szakmát sze­reztem. A Tóth fiúk apja vágott bele elsőként a faluban a dohánytermesz­tésbe. A magas technológia színvonalat és szigorú fegyelmet követelő növény nagyobb jövedelemmel hálálja meg a munkát, mint a többi szántóföldi kul­túra. Nemsokára 10-15 további gazda követte a példáját. Istvánnak azonban csak két éve maradt arra, hogy a gya­korlati tapasztalatokból minél többet megszerezzen.

– Édesapám nagyon korán, negyven­nyolc éves korában meghalt. – Elő­ször látom elkomorodni a mosolygós arcot. – Az idény közepén, amikor a hegyleveleket törtük, akkor hagyott itt bennünket. Búval, kétséggel küszködve hírtelen kellett felnőnöm. Huszonegy évesen tíz hektár fűzős dohánnyal 26 embernek adtam munkát.

Szerencsére a szakmai partnerek, ugyanúgy, de inkább jobban figyeltek a fiatalember munkájára. Hálával em­líti Poncsák András dohánytermesztési szaktanácsadó nevét, aki – ha kellett – egy nap kétszer is eljött Csekébe.

– Minden lépésemet követte. Nagyon sokat köszönhetek neki. A Nyírség-Hassó munkatársa Papp Sándor ugyan­így segítségemre volt, a gabonát neki adtam el. Kezdtem kinőni a sárból… – zárja le a gyászos emlékű, de a si­kerhez vezető éveket. Egy nagy ugrással az időben a mába vezet. Megtudom, hogy ő házuk épült utoljára.

– Eleinte mindenki itt élt. Anyám, a bátyám, Judit, én… Előbb a bátyámnak vettünk és újítottunk fel egy házat, aztán édesanyámnak építettünk egyet a szomszédban. Végül az ősi por­tát újítottuk fel és korszerűsítet­tük magunknak. Lassan körvo­nalazódik a “nagycsalád” térké­pe. A korán apa nélkül maradt fiúk megtalálták rajta a helyüket. A bátyhoz került a dohány. István só­haján érződik, hogy nehezen válhatott meg a sok éven át művelt és szeretett növénytől, de az egy évtizede még 54 hektáros birtokot 93-ra gyarapította. Ez a szám azt mutatja, hogy megtalál­ta a számítását a szántóföldi növény­termesztésben. Ebből a területből 10 hektár gyümölcsös.

– Sokkal többet nem is tartanék cél­szerűnek – avat be stratégiai elképze­léseibe. – Maximum 150 hektárig vin­ném.

Tóth Istvánt a maga mögött bő évti­zed teljesítménye Cseke és a szomszé­dos falvak gazdatársadalmának tiszte­letreméltó tagjává tette. Szívesen látott vendég a kisari vadászbarát, ifj. Nagy Károly szarvaskolbász-töltésén, min­dennapos a munkakapcsolat itt hely­ben, a másik jó baráttal, László Pé­terrel: “nekem kombájnom van, neki műtrágyaszórója”. A közös érdekek összehozzák az azonos cél érdekében munkálkodókat. Szóba hozom, hogy sok hasonló gazdaemberrel együtt biz­tosan a vadászat a hobbija.

– A kolbásztöltés jöhet, mert az egy igazi jó összejövetel – hárítja a feltéte­lezést. – Az én szenvedélyem a moto­rozás. – Büszkén mutat egy szép ser­legre a polcon – azt a díjat versenyen kaptam.

Az abroncs-markok és a kemény vál­lak jól jönnek a terepmotorozáshoz – mérem fel a fekete póló alatti testal­katot. De a bátorság, és precíz a hely­zetfelmérés is elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki merőlegesen nekigyorsít­son a Tisza töltésének, ott felül a leve­gőbe emelkedjen, a másik oldal alján pedig egy pontos fékezéssel két kerékre érkezve megálljon. Az első motort va­lamikor a kilencvenes években egy ak­kori mobiltelefonért cserébe szerezte, gyors és jó döntés volt. Azóta termé­szetesen a hobbihoz illő legjobb már­kákból vesz.

A mezei gazdálkodást az ősei tapasz­talatából szívta magába. Mondom is neki: nagyon sokan diplomával is fél­nek belevágni.

– Féljen tőlem a mezőgazdaság! – hangzik a válasz már a teraszon, a bú­csúzásnál.

– A nyugágy? – lendíti meg szeretettel a már érkezésemkor megcsodált bútor­darabot. A nagymamámé volt. Nem szívesen válnék meg tőle.