Kisszekeres

A történelmi levegőjű Szatmárcsekét mondhatja szülőfalujának Debreczeni Károly. Cseperedő gyermekként vajmi keveset érzékelt akkor még a magyar irodalom óriása, Kölcsey eszmei közelségéből. Bár a tudat alatt munkálkodó szellem öntudatlanul rányomta bélyegét későbbi sorsára.

Két testvérrel osztozott a gazdag szülői szereteten, és a jóval szűkösebb forintokon: a nővére betegsége felemésztette az anyagiakban amúgy sem dúskáló család összes tartalékát. Amikor egy tehén árát adták oda szülei lányuk egyetlen hónapra elegendő gyógyszeréért, hogy is gondolhatott volna arra, hogy neki bővebben jut majd a közös pénzből?

Így aztán a világ legtermészetesebb dolga lett számára az önfenntartás. Amint elkerült a nagykállói Budai Nagy Antal Gimnáziumba, éjszakánként meszet, szenet, cementet pakolt ki a vagonból, másnap (sokszor aznap) volt miből reggelit venni… Vérévé vált a takarékosság, és az egyetemre is csak a határtalan önbizalmat és az önellátás igényét vihette magával útravalóul.

Nem is igen kellett más, mert romantikus diákkalanddá szelídült az a temérdek munka, amit barlangászként végigcsinált. Bontotta vagy festette a gyárkéményt, pucolta az Intercontinental ablakait, s még az árvízvédekezésben való részvétel is alkalomnak bizonyult az óralátogatás mellőzésére. Mint könnyűbúvárt, kikérte a minisztérium két hónapra, hogy társaival együtt fóliázza a gátat. A merülési díj óránként ezerötszáz forintot tett ki, és egyheti béréből vehetett magának egy MZ motorkerékpárt.

Amikor megismerte azt a jánkmajtisi lányt, akiért a szíve a leghevesebben dobogott, sorolhatták egymásnak a családi indíttatás küzdelmeit. Mindkét édesapa az orosz fogságban húzott le négy kemény esztendőt, és még álmukban sem mertek beszélni a legbizalmasabb családi körben a donbasszbeli borzalmakról.

Örültek, hogy egyáltalán élve kikerültek a pokolból. Az egészséges felnőtt szervezet megsínylette az állatnak sem való körülményeket, és a hazazsuppolt vagonban útlevél nélkül jött velük a szívbaj, a reuma, az idegkimerültség. Hátralevő életük kevés volt a bajok orvoslására.

Debreczeni Károly az Egyesült Erő Tsz-ben hét, a szatmárcsekeiben hat évet tud maga mögött. Volt főagronómus, elnökhelyettes, majd vagyongazdálkodási főmérnök lett. Jelölték elnöknek a választásnál, de ő nem adhatta a nevét az átalakulás címszó alatt folyó zűrzavarhoz. Ezt természetesen nem vették jó néven a még pozícióban levők, így aztán olyan rágalomhadjáratot indítottak ellene, mintha legalábbis államtitkot játszott volna az ellenség kezére. Munkanélküli lett, s a nemrég barlangász, könnyűbúvár, népi táncos, az örökké vidám fiatalember otthon még a fürdőszobáig is alig tudott kitámolyogni. Felesége hiába nyugtatgatta, óvta a széltől is,  a megtépázott idegekre nem talált gyógyírt. Kórházban keresett gyógyulást, ő, aki korábban leverte a sátrat a hóba, csonttá fagyott ruhában ébredt, és kutyabaja sem volt…

− Amikor átvettem a diplomát, később pedig a növényvédő szakmérnöki oklevelet, lelkem mélyén úgy éreztem, talán törleszthetek a szüleimnek az addig kapott jóért. Nekik ugyan a nincs jutott, de előttem már más perspektíva nyílik. Mire belelendültem a munkába, összezilálódott a korábbi termelés. Emberi kapcsolatok futottak zátonyra, és soha nem tapasztalt fejetlenségben kellett dolgozni és az emberekkel szót érteni. Amikor még nem lehetett látni előre, hogy az új évtized küszöbén ilyen körülmények közt vergődünk, a nyolcvanas évek derekán növényvédő szakmérnöknek csábítottak messzi földre. Már festették a lakást Sarudon, amikor mégsem tudtam, tudtunk elszakadni a szülőföldtől. Idős, beteg szüleink kire támaszkodnának?

Vajon a most 11 esztendős fiuk, Roland milyen indíttatás után dönt majd a saját sorsáról? Az apa azt fejtegeti: nem mehet el mindenki a szülőföldről, még akkor sem, ha cudar körülmények nehezítik az életét. Mivé válna a haza, ha mindenki megfutamodna? Az utolsó mohikán marad…

Kölcsey üzenete és Szatmárcseke indíttatása megélt valósággá vált.

A felismerés birtokában − hogy neki maradnia kell − hozzálátott átszervezni az eddigi életét. A szülők megszenvedett élete kárpótlási földdé lett, s most 45 hektár Szatmárcsekén, 7-8 hektár Kisszekeresen, 4,5 hektár Jánkmajtison, szántó, gyümölcsös és tíz hektár erdő jelenti a családi birtokot. Kukorica és napraforgó kínlódik az aszályban. Jövőre málnát telepít a gazda, annak mutatkozik a többiekhez képest kedvező piaca.

Nyáron a hajnalhasadástól alkonyatig tart egy nap, télen Debreczeni Károly maga javítja a mezőgazdasági gépeket. A tél a nagy szerelem, a vadászat szezonja. A kömörői Petőfi vadásztársaság tagjaként nincs olyan talpalatnyi föld a környéken, amelyet ne ismerne. A kétmázsás vaddisznót még most is emlegeti…

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)