A gazdája szavára megáll a lábam előtt a tekintélyes ter­metű vizsla, mégis jobban érzem magam egy lépéssel a küszöbön belül. Nem csak azért, mert elmúlt a nem is létező veszély, hanem mert egy végtelenül barátságos, hívogató enteri­őrbe csöppenek. Színes gerbera csokor az asztalon, a felnyitva hagyott pianínó, tetején aranykeretű képek, és egy csil­logó mosolyú asszony fogad: Váradiné Vincze Szilvia, a ház asszonya. Má­sodperc alig telik el, és férje is mellénk ül. Előbb megnyugtatta az érdeklődő természetű ebet.

Sorozatunk húsz évvel ezelőtti kö­tetében Váradiék a két kislányuk tár­saságában láthatóak. Az akkori ifjú emberek és apró gyermekeik, valamint napjaink beérkezett, békét és nyugal­mat árasztó házaspárjának látványa a külső szemlélő számára két pillér. Az eltelt két évtized pedig a híd…

– Három lányt neveltünk fel – kezdi a legfontosabb mozzanattal családjuk életéből a háziasszony. Férje az ablak­nak háttal ül, sűrű kefefrizuráján ke­resztül csak itt-ott talál utat magának a fény.

– Nézze, ő a legidősebb: Szilvia. 1981-ben született – mutat egy képet az albumok egyikében. – Dr. Váradi Szilvia – teszi hozzá érezhető büsz­keséggel a hangjában. A fővárosban egyéni ügyvéd.

– Ipszilonnal – javít ki István, látva mit írok a jegyzetfüzetembe – nagyot nevetnek értetlenkedő arcomon. – Tel­jesen véletlenül a férje is Várady, ez a magyarázat – nyugtat meg.

Újabb kép: a ‘84-ben született Krisz­tináé. Ő a Corvinuson szerzett diplo­mát, és ma Brüsszelben közgazdász. Most már kikívánkozik belőlem a kér­dés, hogyan lehet Kisszekeresről „egy ugrással” budapesti irodába, az EU fővárosába kerülni? A magyarázatból elősejlik annak a hídnak az íve, amely­nek a pilléreiről a bevezetőben írtam.

– A középiskolát mindhárman a Refiben végezték– emlékezik a kezde­tekre a lányok édesanyja. – A ‘86-ban született Kornélia is, aki ugyancsak jogot végzett és egy jónevű Váci utcai irodában ügyvédjelölt. Persze a Refibe se lehet bekerülni megfelelő alapok híján, összegzem magamban Váradiék szavait, amint egymást kiegészítve me­sélnek nagygyermekeik kisgyermekko­ráról. Azokról az időkről, amikor a pianínón apró kezek ujjacskái gyako­rolták a leckét. És hát kinek az iva­dékai részesüljenek igazán szakszerű nevelésben, és oktatásban, ha nem egy tanítónőé? Anya, akinek hiába büszke a szíve, mégis sajog a messze idegen­ben dolgozó lányért. „Jól megy a sorom” nyugtat­ja Krisztina, pedig bizto­san hazavágyik néha Kis­szekeresre. Még akkor is, amikor vőlegényével he­likopter viszi a reptérről az előkelő monacói szál­lodába. Természetesen erről is fénykép tanúsko­dik, mint annyi másról a családtagok életéből. Pél­dául a pesti kisunoka, a legidősebb lány hat éves Zoltán nevű fia legutóbbi pecatrófeájáról.

 – Zolika alig várja, hogy lemenjünk a Szamosra – büszkélkedik a nem éppen nagyapa korúnak tűnő házaspár férfitagja. –Természetesen ki­váltottam neki is a horgászengedélyt.

Zoltán a fővárosban a Britannica nevű angol iskolába jár. Kisszekeresi élményeiről anyanyelvén kívül már most egy világnyelven is beszámolhat osztálytársainak.

Nincs kétségem afelől, hogy a Váradi házaspár akkor is a gyermekeivel él, ha azok a természet rendje szerint kire­pültek a családi fészekből. Figyelemre méltó teljesítményük a szüleik teljesít­ménye is. A két emberé, akik a „polgá­ri életben” példát adtak az előrehala­dás kényszeréről és élményéről.

– A rendszerváltás körüli zaklatott időszakot követően én az AGROKER fehérgyarmati központjában találtam meg a helyem – mondja István. Más­fél évtizede vagyok a vezetője, elisme­rik a munkámat. Emellett minősített szaktanácsadóként segítem a partne­rek munkáját, s országos vizsgael­nökként egyetemi államvizsgákon is vizsgáztatok. A lányok tanulásával párhuzamosan én is képeztem magam. Egyetem óta 3 szakmérnökit végeztem. A legutóbbit 2005-ben környezetvéde­lemből. Még régebb óta vadászok, a helyi Diána nevű társaságnak alapító tagja vagyok.

Követi tekintetemet a szemközti falra, ahol számos őztrófea idézi puskás él­ményeit.

– A helyi önkormányzatnak a kez­detektől képviselője vagyok, az utób­bi két ciklusban pedig alpolgármester is – lep meg még egy információval a feleség. A debreceni kollégium csa­ládbéli szerepe után pedig talán nem meglepő, amit hozzátesz – és húsz éve presbiter…

A búcsúszavak után, mielőtt a kilincs­re teszem a kezem, visszapillantok. Ér­teni vélem, miért nincs lezárva a pianí­nó fedele. Ha távollévők közül valaki hazajönne, biztosan ebből is érezné: várták.

 (Északkeleti Almanach 28. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2012.)