Kisszekeres

A szatmári táj ringatta bölcsőjét. Az itt született dalok, mesék, regék gyújtották fel a képzeletét, majd felnőtté érve hajtották, űzték mindig előre Kiss Zoltán Sándort. A látóhatár pereméig nyúló róna őt is a szabadság érzésével ajándékozta meg, akárcsak Petőfi Sándort.

Kiss Zoltán Sándor Szatmárnémetiben született, géptervezői oklevelet szerzett, és hosszú éveken át egy bányagéptervező vállalatnál dolgozott. Élete azonban váratlan fordulóponthoz érkezett: megismerkedett egy kisszekeresi lánnyal, akivel összekötötte a sorsát. Nagy dilemma előtt állt: hol telepedjenek le? A fiatalember úgy vélte, Szatmárnak, az ott élőknek többet segíthetne, ha Magyarországon laknának.

Úgy látszik, Kiss Zoltán Sándor életében minden évtized hoz valami sorsdöntő változást. Három esztendeje a Miniszterelnöki Hivatalnál, az Ifjúsági Koordinációs Titkárságon kapott állást, és névjegykártyáján ez áll: ifjúságpolitikai szakreferens. Az Egyesült Kisgazdapárt is felfigyelt szociális érzékenységére, a szatmári térségért tett erőfeszítéseire és képviselőjelöltjének tette meg a választókerületben.

− Hirtelen kétlakivá váltam − eleveníti fel a fővárosba kerülés hátterét. − Fel kellett tennem magamnak a kérdést: hosszú távon ezt akarom csinálni? Mit szól a család a tágas szatmári vidék elhagyásához? Úgyhogy fontossági sorrendet állítottam fel. Egyértelművé vált, hogy a családomat, pedagógus feleségemet, a kilenc éves Gergelyt, a húsz hónapos Júliát és a novemberre várt harmadik gyermekünket nem kényszeríthetem az zsúfolt, egészségtelen levegőjű, idegen fővárosba.

Az ő gyökereik Szatmárban vannak, akárcsak az enyémek. A döntés másik része a munkára vonatkozott: a magyar közigazgatást, az infrastruktúra fejlesztését és az élet apróbb-nagyobb ügyeinek előmozdítását a fővárosból jobban lehet patronálni.

Felesége családi jussa a mintegy 20 hektár föld, amelyen szántó, egy kis erdő és egy tavacska jelenti a kikapcsolódást és a megélhetés egyik forrását. A hét végi hazaruccanások alkalmával a kisszekeresiek gyakran megkeresik a fővárosban dolgozó, ma már befogadott falubelijüket: mit tanácsolna, mibe fogjanak, miből éljenek, mire kérjenek hitelt és vége-hossza nincs a gondoknak.

Ezekkel természetesen nem először szembesül a „keménynyakú kálvinista”. Már a választások előtt, amikor a szatmári, erdőháti falvakat járta, világossá vált előtte: megoldást a felhalmozódott bajokra, a szívettépő elmaradottságra, a halmozottan hátrányos helyzetre nem egyetlen párt programja jelenthet.

− Úgy vélem, hogy az ifjúsági korosztály, a 18 és a 35 év közöttiek, mintegy két és fél millióan sokkal fontosabb intézkedéseket sürgethetnek, mint amennyit eddig élveztek a rendszerváltozással.

Szükség lenne az informális csatornák kinyitására, gondolok itt például arra, hogy számos pályázat, támogatási forma és annak megfelelően pénzügyi alap áll a nyitott füllel-szemmel járók rendelkezésére. Ha tudok közvetíteni a jogos kérelmezők és a támogatni szándékozók között, már előbbre vittük a szatmári térség ügyét.

Bűn lenne iparral felduzzasztani a tipikusan mezőgazdasági megye és a szűkebb körzet gazdasági életét. Sokkal eredményesebb lenne, ha a mezőgazdasági termeléshez szerveznék meg a minőségi szintű feldolgozást, a csomagoló- és a szolgáltatóipart. A még mindig olcsó munkaerő versenyképessé tenné a hazai és a külpiacokon az itt készülő, európai mércével is nívós termékeket.

Fájó pont a szatmári térségben a cigányság körében tapasztalt tradicionális és folyton újratermelődő hátrány. A számok beszédesek: a szatmári falvak 18-20 százaléka cigány. Már a létszámuk is indokolja, hogy sürgősen kezelni kell a velük kapcsolatos kérdéstömeget. Elvileg milliók jutottak a cigányság felemelkedésére, a nekik szervezett munkahelyek létesítésére országos szinten, és ennek ellenére csak túlzott optimizmussal mondható el a javulás.

A kistérségi fejlesztési program fontosságát talán azért is érzi a bőrén, mert sok éven át élte az elzártságból fakadó hátrányokat.

Véleménye szerint nemcsak korszerűsíteni kellene a közúti határátkelőket, hanem ismét kialakítani Csengernél a vasúti átkelőt − a sínpálya helye megvan −, valamint Beregszász, Nagyszőllős felé ugyanúgy modernizálni szükséges a személy- és teherforgalom feltételeit.

A történelmi háromszög infrastruktúrájának javítása nem csupán az itt élők közérzetét javítaná. A gazdasági élet megpezsdülését hozná magával, amelyet nyomon követne a civil szervezetek működése, és akkor élő valósággá válna az átjárható határ: amikor a képzeletbeli országhatár nem elválaszt, hanem összeköt népeket, kultúrákat, embereket.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)