Kisszekeres

A Váradiak nemzetsége nélkül elképzelhetetlen Kisszekeres. Amikor még mindössze hét család lakta a falut, egy 1832-ből származó feljegyzés szerint Váradi Istvánnak az egyik őse itt élt. Nemzedékről nemzedékre ezen a tájon keresték a boldogulást, s a látóhatár peremét övező nagyszőlősi, beregszászi  Kárpátok, az addig terpeszkedő róna látványa, no meg az itt élők véd- és dacszövetsége tette ezt a földet felejthetetlenné. Ebben a légkörben nevelkedett Váradi István, akinek a szülei − mint majdnem mindenki − a földből éltek. A jó eszű fiút iskoláztatni akarták, de a vidéki kötődés hatására az agráregyetemet választotta.

A diplomaosztás után nyílegyenesen hazavezetett az útja, s egyetlen lehetőségként, a helyi termelőszövetkezetben helyezkedett el. Ágazatvezető, majd főagronómus, ő felelt a közös gazdaság talajerő-gazdálkodásáért, növénytermesztéséért és növényvédelméért.

Nem érkezett egyedül. Romantikus történet happy end-jeként vezette oltár elé azt a lányt, akivel még egy padban ült a szalkai Esze Tamás Gimnáziumban. Negyedikes korukig azonban nem látták a másikban a majdani házastársat, mígnem a Bob herceget vetítették a moziban, s azt közösen nézték meg. Innen már tudatosan tervezték a jövőt: a jánkmajtisi születésű lány a tanítóképzőt, István az agráregyetemet végezte. Két év udvarlás után összeházasodtak, és az egyetemen kaptak szállást.

A családalapítást a legnehezebb időszakra, a tanulmányok idejére tették. Legidősebb lányuk, Szilvia 1981-ben született, majd négy évre rá követte Krisztina, és a harmadik gyermek is a gyengébb nemhez tartozik: Kornélia nyolcesztendős. Az ő világrajövetele után megjegyezték a nagyobbak: apu, ki fog neked most már segíteni? Apu természetesen nem esett kétségbe, a lányai nemcsak kitűnőek az iskolában, idegen nyelvet tanulnak, zongoráznak, hanem a kedvenc szórakozásban, a horgászásban is szakszerűen segédkeznek. Különösen Kriszti ügyes, és rendszeresen együtt fogják a zsákmányt.

Akit az ősi föld marasztal, akkor sem képes elhagyni azt, amikor úgy érzi: összecsapnak a feje felett a hullámok. Így történt ez Váradi István életében is. Jobbító szándékú ötleteit megtorpedózták, újat kereső kedvét elvették, ifjonti szárnycsapásait megnyirbálta a tekintélytisztelő hivatali szemlélet. Olyannyira, hogy egészen komolyan gondolkodott: elmegy, és a Dunántúlon próbál szerencsét. Addig jutott, hogy kenyértörésre vitte a dolgot, de a Dunántúl helyett Tisztaberekig jutott, ott lett főagronómus. Majd a rozsályi téesz elnöki posztján kellett végigélnie a szanálást, amely nem a rossz munka, hanem az egész országon végigsöprő, a mezőgazdaságot padlóra tevő döntések eredményeként vette el a kenyeret, és húzta ki a széket a dolgozók alól.

− Még jó, hogy a kapát, kaszát nem vették ki a kezünkből − mondja a 34 esztendős, jó humorral megáldott, vállalkozóvá lett agronómus. − Beleszülettem ebbe az életformába, a paraszti munka véremmé vált, így legalább megőriztem a hitet: meg lehet élni, akármerre fordul a politikai széljárás. Természetesen arra vállalkozhattam, amit az egyetemen és a szántók, gyümölcsösök „szabadegyetemén” tanultam, mezőgazdasági szaktanácsadás, felvásárlás, növényvédelem, szolgáltatás területén merek munkát vállalni. Sajnos, azt tapasztalom, hogy a vállalkozói szféra még nem alakult ki. Noha szerződést kötünk a termelőkkel, sokan azt egész egyszerűen nem veszik komolyan, hiába szerepel a záradékban a kötbér lehetősége. A kistermelők mindig odaviszik a portékát, ahol többet adnak érte. Ez rendjén is van, csakhogy akkor a felvásárlási és az ahhoz kapcsolódó értékesítési, feldolgozási biztonság döcögve halad. Beszélünk a piacgazdaságról, de szerintem még se piac, se gazdaság, legalábbis a szó klasszikus értelmében.

− A horgászás mellett a másik nagy szenvedélyem a vadászat, a méhteleki vadásztársaság tagjaként járom a környékbeli erdőket. Neveljük a fácánt, a vadkacsát, de a legbüszkébb a vaddisznó kilövésére vagyok. Olyan baráti társaság jött össze a vadászok és családtagjaik révén, amely vetekszik bármilyen kompániával.

Váradi Istvánnak az apja volt a legmódosabb gazda a faluban, így a visszakapott tizennyolc hektár föld mellé még bérel egy darabot. Az idén cukorrépát, napraforgót, paradicsomot termeszt, de a szárazságban csak senyved a növény.

Az bántja, hogy tavasszal beleölik a pénzt, a sok hónapos munkát és még nem látják biztosan: legalább a költségek visszatérülnek majd. Azt viszont tisztán látja, hogy az intenzív gazdálkodásé a jövő és most rajta is áll: miként tudja a gyakorlatba átültetni az egyetemi ismereteket.

Göröngyös út vezet odáig…

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)