Kisar

Tivadart és Kisart csak a Tisza választja el egymástól. Ahogy átkelek a hídon, rögtön jobbra kell térni. Erre lakik özvegy Toldi Károlyné. Nehezen indul a beszélgetés, de aztán hirtelen mintha varázsütés érte volna, belevág.

− Fájó szívvel emlékszem vissza Toldi Károlyra − kezdi szívszorongató élettörténetét −, hiszen újra meg újra átélem a megrázó valóságot. Azt, hogy két hónappal ezelőtt, amikor egyik nap még örült az életnek, másnap már befejezte földi pályafutását. ő mondhatta volna el leghitelesebben élete történetét.

1927-ben született. Hatéves korában maradt árván fiútestvérével, aki két évvel volt idősebb nála. Apa nélkül nőttek fel. Édesanyjuk nevelte, tanította őket dolgozni, küzdeni, az élet viharaiban helytállni. Előbb saját földjüket művelték, majd ők is téesztagok lettek.

− Múltak az évek − folytatja −, Isten összehozta földi utunkat. Házasságunkat leánygyermekkel áldotta meg az Úr. Ettől lett teljes a család öröme.

− Toldi Károly az egyházban is szolgált korábban: presbiter, majd gondnokként − urától kapott lelki ajándék mértéke szerint. Megelégedéssel fogadta Magdi lányom férjhezmenetelét, aki Gacsó Lászlóval kötött házasságot múlt év végén. A baba érkezését azonban már nem várhatta meg.

Fájó érzés tölti el a szívünket, ezért, de lesz feltámadás, viszontlátás, s ez a hit, reménység ad vigasztalást gyászunkban is.

Nehezen vált, mikor arra kérem, magáról is meséljen.

A törékeny termetű asszony 1922-ben született Kisaron.

− Lánykoromban, meg fiatalasszony koromban is ilyen vékony dongájú voltam − mondja. − A terheket így is cipelni, bírni kellett. De erről nem szívesen beszélek, hiszen nemcsak mi szenvedtünk a nehéz időkben, hanem úgyszólván az egész falu, a környék, az ország. Isten kezéből mindent elfogadtam, hiszen Isten a rosszból is jót hozott ki.

Édesapja kisbirtokos volt itt. Annyi földjük volt, hogy megéltek belőle. Hatan voltak testvérek. A többiek sajnos korán elmentek. Volt, aki másfél éves korában, volt, aki 12, aki 17 évesen. A legtovább bátyja élt, de ő is csak 26 esztendőt.

Mire emlékszik vissza legszívesebben? Talán az ifjú évekre még a szüleinél, amikor még bátyja is élt. Azért, mert szeretetben, egyetértésben, békességben és sok munkával teltek a hétköznapok. Édesapja 77 évesen hagyta itt őket. Édesanyját − aki 91 évet ért meg − nem hagyta magára, hiszen tudta: támaszra van szüksége. Vele maradt egészen haláláig.

Szívesen emlékszik vissza azokra az időkre is, amikor még ifjú házasok voltak, meg mikor megszületett Magdi lánya. Az kész csoda volt! Sose volt erős fizikumú, de a csöppség megsokszorozta erejét.

A legszomorúbb élmény? Zsebkendőt vesz elő, mert az bizony igen közeli. Amiről az imént is beszélt. Most májusban temették el férjét. A harmadik, legsúlyosabb infarktust már nem tudta legyőzni a szervezet. Hatvanhét éves volt…

Nézem ezt a törékeny asszonyt. Az amit itt néhány tömör mondatban elmondott, az maga az élet: fájdalmak és örömök. Szinte egyszerre, együtt. Hiszen most öröm következik: útban a kis unoka.

Ám mintha több lenne a szomorú fejezet az ő életében. Hogyan tudja, tudta mindezt elviselni, hogy nem rokkan bele?

− A hit adott erőt − mondja tömören. − A bizonyságtétel.

Aztán a hétköznapokra terelődik a szó. Csendes kis falu Kisar. Az emberek a földből élnek. Korábban, a téeszvilágban sem panaszkodtak, hiszen jó a föld, mindenkinek volt gyümölcsöse, zöldséget termesztettek. Mindenből lehet egy kis pénz csinálni. Sose voltak dúsgazdagok, de nem is nélkülöztek. Igaz, sokat kellett dolgozni. Ma is kell. Tán még többet. De hát ez az élet rendje.

Egy régebbi balesetéről beszél.

− Elég csúnya csúszós idő volt. Elestem. Hallottam, hogy valami roppan a derekamban. Az orvosok vizsgáltak többször is. A röntgen sem mutatott semmit. Legalábbis ezt mondták. De nekem csak fájt a derekam. Azért dolgoztam, mert úgy déltájban már nem fájt annyira. Aztán hogy hogy nem, egyszer újra megvizsgáltak. De ez már most volt, nemrégen.

− Azt mondja az orvos − folytatja kis szünet után −, hogy Ida néni, magának el volt törve a csigolyája. Magának akkor gipszben kellett volna feküdnie három hónapig.

Ki tudja ma már, kik voltak azok a „lelkiismeretes” orvosok? Ida néni nem mond neveket, hiszen azzal már úgysem segít a baján. Pedig fáj az a derék ma is. Mert ma is lemegy a kertbe. Ha fáj is. Hiszen az élet nem áll meg.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)