Kisar

Egy laza mozdulat, és a kalap a helyére kerül. A “hely” egy aranyérmes gímszarvas agancsa egy kívül belül tekintélyt parancsoló ház előszobájának a falán. Megérkezett a házigazda. Eddig legnagyobbik lánya, a húsz éves Fanni tartotta szóval e sorok íróját. Megdöbbentő a hasonlóság közte és apai nagyanyja között – mondom, miután sorozatunk első, húsz évvel ezelőtti képére pillantunk. A nappali szoba felől Alexandra, a 18 éves középső testvér köszön be, és apja hangját hallva előkerül a kicsi, a 11 éves Júlia. Ő mellőzve a formaságokat egyenesen szüleje nyakába ugrik és szégyellősen fordítja el a tekintetét az idegentől. Mintegy végszóra, betoppan a mama, aki – mint később kiderül – csekei lány, és Kerekes Henriett névre hallgatott, amikor a már említett három grácia még csak szerelmes elképzelésekben szerepelt. Nagymama ide, vagy oda, a nagylány szemét, és gyönyörű pilláit az anyjáé után mintázta a teremtő.
Együtt a család, de csak egy pillanatra, mindenki megy a dolga után. Nagy Károlynak a trófeái alatt van az “irodája”. Próbál egy kis rendet csinálni a kerek asztal irathalmazában, de a beszélgetésbe merülve felhagy vele. A kezdetekről kérdezem, és közben arra gondolok, az egykori tsz főagronómus fiának az életpályája nem is alakulhatott másként, mint folytatni az apai pályát.

“Nem nagyon gondoltam én arra, hogy gazdálkodni fogok” ábrándít ki. Megsimogatja rövidre nyírt kecskeszakállát, és eléggé meglepő dolgot mond. “Rendőrtisztire jelentkeztem – sikertelenül. Abban az évben hatszázszoros volt a túljelentkezés. Aztán amíg be nem vonultam, ráültem az apu Arójára és azzal fuvarozgattam, vagyis vállalkozó lettem. 19 évesen pedig, ’92. február hatodikán már a seregben találtam magam.”
Nem sok embernek maradnak kellemes emlékei a katonaságról. Nagy Károly azonban kedvelte az elöljáróit, azok is őt. Buszsofőrként aranyélete volt az egyik nyíregyházi laktanyában. Alig rukkolt be, már haza is jöhetett szabadságra, és ahogy a bajsza alatt somolyogva megjegyzi: “Fanni azon a napon fogant.”
A leszerelés után az apjával a jövőről beszélgetve előbb arra jutottak, hogy egy ismerős vállalkozó Kamaz teherautóján kezdje meg a nagybetűs életet, de ahogy most felidézi, “Végh Lacinál nagyon hamar leadtam azt a 12 kilót, amit a seregben felszedtem, láttam, hogy ez nem az én világom.”
Így érkezett el tehát az igazi kezdethez, és itt mutatkozik meg, hogy a vér nem válik vízzé. Ha egy fiatalember hozzájuthat 20 hektár családi földhöz, és egy MTZ 80-as traktorhoz, apja szakmai jó tanácsaihoz, az legszebb férfikorában, azaz napjainkban már 200 hektár saját és bérelt földön gazdálkodhat, és várhatja otthon egy olyan szép család, amelyet az elején mutattam be.
Akár idillinek is nevezhetné az olvasó ezt az életrajzot, de azért tegyük hozzá, hogy sikert kudarc vált, és néha elkeserítő módon. Szép készen látni az otthont, ami keveseknek adatik meg. De tudni kell, hogy tíz évig épült. “Hitel nélkül…” , emeli fel a mutatóújját Nagy Károly.  És ez a család tudja, melyik év nem sikerült, és melyik igen. Henriett asszony fejből idézi: “ ‘95-ben 2700 forint volt a búza, előző évben meg 1700. Emlékszel, abból húztuk fel a tetőt.” A párja gondolkodik egy kicsit, ennél is régebbi dolgot idéz. “Még kerítés se volt, de azt mondta Heni, költözzünk.”
A látványból az elmondottakból kikerekedik a következtetés: Nagy Károly tekintélyes polgárává vált szülőfalujának. E sorok írója tanúsíthatja, milyen nehéz volt vele egy beszélgetésnyi időt kisakkozni tengersok munkája közepette. Ha a traktorosa beteget jelent, ő permetez tovább, hiába az egyeztetett időpont. Ha a presbiterválasztásra nem ér oda, senkinek nincs kétsége afelől, hogy megkerülhetetlen akadály miatt maradt távol. Megválasztják másodjára is. Ötödik ciklusban önkormányzati képviselő.
“A vadászaton kívül nem nagyon van más kikapcsolódásom” váltunk témát. “Apósom volt a vadászmester, ő beszélt rá erre a sportra. Nem mintha olyan nagy rábeszélésre lett volna szükség. A csekei társaságban elnöknek választottak. Ilyenkor télen, ha csak tehetem, elmegyek egy-egy disznóhajtásra.” Szóba kerülnek más eredményes hajtások, de mindennél beszédesebbek a trófeák.
És nagyon sokatmondóak a szeretettel teljes tekintetek, amikor a lányok, és az anyjuk ismét egybegyűlnek, hogy a házban keressenek egy szegletet, ahol elkészülhet egy felvétel ehhez az íráshoz. Jó ízléssel összeválogatott képek, kényelmes modern bútorok, elegáns famunkák az emeletre vezető lépcsőn. Mégis… Lényegében akárhol egymás mellé sorakozhatnának. Nagy Károly családja egy pucér fal előtt is ennyi mosolyból állna.
Búcsúzáskor a házigazda leemeli a kalapját a trófeáról, felteszi, úgy kísér ki. Míves munka, szép darab. Anélkül is van valami macsós az alkatában. Egy ilyen kalapot természetesen, magától értetődően visel a tulajdonosa. Mint egy aranyérmes a trófeát…
(Északkeleti Almanach 28. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2012.)