Sült uborka a határszemle után

Nagyapám ilyenkor (nyáridőn) rendszeresen ezt reggelizett. Én vacsorára kértem

Nem mondom, hogy örülök az aktuális hidegfrontnak. Az előző sem miattam jött ide, én nem hívtam akkor sem, most sem. No de mit tehetünk. Tűrünk.

Az eső nem gátolhat meg mégsem abban, amit mára terveztem. Ez nem igaz, de amikor elindulok, reménykedek a jó idő varázsütésre történő bejövetelében. Úgy képzelem, hogy mire megérkezek a Szalavényre, már előre köszön a Délibáb. Nem így történt, de azért a szemerkélő eső lassan elfogy, én már megettem lecsó adagom, gumicsizmám alig várja, hogy elhagyhassa a „bázist”. Megszemlélem a szépen fejlődő macska populációt, öt kis macskakölyök öntudata ébred fokozatosan a százéves grádics tövében napról napra egyre feljebb.

Jürgen az aktuális vizslánk (Szülei valóban úgy néznek ki mint egy vizsla házaspár, de Jürgen gatyát hord és daueroltja a fülén a szőrt, valamint folyamatosan ír népdalokat üvöltve járja pattogós népi táncát. Ő nem vizsla, hanem inkább ír szetter, de nem ez a nagyobb baj, hanem az, hogy többet ugrik egy évben, mint egy veréb. Nem baj, szeretjük.) a féltékenységtől se lát, se hall, de türtőzteti magát és mintegy véletlenül próbálja eltaposni a kis nyamvadékokat. A cicák már most ügyesebbek, mint ő, de megbeszélték, hogy egyelőre nem pofozzák fel.

Becs felé nézve a felleg szinte a csűr tetejét nyaldossa. A levegő páradús, mintha egy pálmaházban lennénk. A hátsó udvar buján burjánzik, szilvafák, diófák, körtefák, almafák, somfák, szőlőlugasok, mogyoróbokrok, meggyfák, na meg a csűr sarkán álló akác és a két óriási kőris egészséges mélyzöld ruhában fogad. A meggyek már csak múlt időben tudnak fogalmazni, a többiek jövő időben és bizakodva susognak felém. Persze látszik, hogy alma, szilva, som, dió és körte sem lesz megközelítőleg sem annyi, mint tavaly, de ez a Természet rendje. Csak mi ezt már elfelejtettük, mint oly sok más törvényszerűséget is. Az eső szemerkél.

A Kisvégen hasonló a helyzet, örömmel konstatálom, hogy a csűr melletti búzával érő körtefa azok után is szép terméssel kecsegtet, hogy az elmúlt két évben kétszer tört ketté. Ő soha nem ígért semmit, de mindig adott reményeink felett. Remélem, hogy még akkor is adakozik, amikor már nem nekem adja, hanem egy következő, vagy egy azon is túli generációnak. Ezt sem ígérte meg, mert ő felelőtlenül nem ígér semmit.

Aztán a cefrés hordók is előkerültek a boldog feltámadás reményében. Sok a lehullott gyümölcs, talán nem lesz haszontalan az érettebbek megmentése.

Aztán este kikocsikáztam az egyik legkedvesebb helyemre, a Borzsa hídhoz. Amikor kinyitottam az ajtót, kicsit meg is bántam, hogy mekkora ökör vagyok. A szúnyogok felhőkben támadtak, szerintem ágyúkat is bevetettek. Kiszálltam, eltapsoltam Bach összes szimfóniáját, majd tetőtől talpig hosszúban indultam el. Arra gondoltam, hogy lehetnek mások is, akiknek annyira sokat jelent ez a hely, mint nekem, csak nem tudják megfogalmazni. Az is lehet, hogy nem is akarják megfogalmazni, vagy nem is törik magukat ilyen hülyeséggel, hogy szavakat keressenek a tetszésük, vagy örömük kinyilvánítására.

A Paládi itató volt a cél ma este is, bár őszintén szólva nem volt könnyű rávenni magam. Kifele menet találkoztam őzekkel, nyúllal, ragadozó- és halászó madarakkal. Olyanokkal is, akik könyörületesek. Amikor megérkeztem a hídhoz, esett az eső, a töltés meg olyan volt, mint egy spártai kiképző útvonal. Először nem is a töltés felé vettem az irányt, hanem a Sonkádi-tanya felé. Jobbra nézek és látom a Túr forrásvidékét őrző hegyeket, az ottani ismerősökre gondolok. Aztán továbbmegyek a tanya irányába. Az út mellett egy igazi arborétum. Almafa, körtefa, diófák, galagonya, kökény minden mennyiségben, vackor, tölgyek, meg amit a képzelet elbír. A fák mögötti hatalmas pusztán bálahadsereg várakozik a hazavitelre, plusz négy őz, meg jó néhány ragadozó madár.

Az út viharvert, de nem számít. A Borzsa hídon megjelenik egy fiatal pecás kismotorral, de mire kérdezhetnék tőle, már a parton van. Cigivel a szájában védekezik, nem tudom, mennyire hatékony a füstpajzs. Múltkor vele váltottam néhány szót, akkor a szemközti legelőn legeltettek.

A töltés egy egybefüggő akadálypálya. Nem fordulok már vissza. Végiggaloppozom odafele is, meg vissza is. Látom a Paládokat, tele vagyok élménnyel és tettvággyal. Szeretem ezt a vidéket. Nagyapám ilyenkor (nyáridőn) rendszeresen sült uborkát reggelizett. Én vacsorára kértem a sült uborkát, amit errefelé ugorkának hívnak. Az Ecceri fiú egykori felesége ebben (is) profi. Megsütötte. Nagyon finom volt, csak azt kérte, hogy este kilenc óra előtt érjek vissza. Így történt. Az igazat megvallva a mai napból ki lett hozva mi kihozható. Egy kicsivel talán több is. És akkor még nem is szóltam a Borzsa hídon magányosan átballagó tehénről, aki békésen bandukolt a tanya felé, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy a tehenek egyedül sétálgassanak benne.

Szerző: 2020. 07. 26.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló