Égtek a kicsengetési kártyák, a nevek füstölögtek

Vasvillával forgatták, körben álltunk, sírtunk, sírtunk. A „bűnösök” neve rajta volt

Akkor is május vége volt, amikor hatvan évvel ezelőtt én, a nagymama készültem a ballagásra, a kicsengetésre, akár most, a legfiatalabb unokám. Négy-négy év középiskola, két kicsengetési kártya. Most az unokám a kicsengetésre készül, én a hatvanadik érettségi találkozóra.

Az én megmentett, elrejtett egyetlen kicsengetési kártyám. Megmentettem a tűzhaláltól. Szüleimnek szántam, odahaza volt elrejtve. Igen, tűztől, a máglyahaláltól, mint a középkorban, mert olyan korban voltunk végzősök, ballagtunk, amikor a túlbuzgó pártvezetők, a megfélemlített iskolai tanárok, a kicsengetési kártyák elégetésével akarták bizonyítani, hogy ők „ártatlanok”.  Ez ma már történelem. 1959 májusában valóság volt. Nekünk keserű emlékezés.

Különbség, a kártya, a ballagás? Nem szabadna legyen. De van, nagyon sok van. És jönnek az emlékek. A keserű emlékek. A fiatal évek megkeserítésének emlékei. Hatvan év távlatából is elevenen élnek. Az elrejtett kártyámra írt idézeteim:

A legutolsó oldalra írtam:

„ Mint nehéz számtanpélda,
Fekszik előttünk az élet,
Kivonunk – osztunk –
Szorzunk – elhibázunk.
Mire elvégeznők, csengetnek,
Vége az iskolának, az életnek.”

És igen, 78 évesen, mit várhatunk? Kivontunk, osztottunk, szoroztunk, néha elhibáztunk valamit. Akarjuk, nem akarjuk, nemsokára csengetnek, mert következik az „óra” vége.

Az én diákkorom? Évente egy faluból 2-3 gyerek jutott be középiskolába. 1955-ben mi hárman felvételiztünk sikerrel a Csíkszeredai Vegyes Középiskolába. A 12O tanuló egyike lettem. Három osztályba osztottak el névsor szerint. A VIII. A.- fiúk, VIII. B.- lányok, VIII. C.- fiúk, lányok, vegyesen. Ide kerültem, a C osztályba. Talán ez volt a legjobb. Nagyszerű tanáraink voltak, következetesen tanították az a tananyagot, de becsempésztek sok többletet, viselkedési normákat, általános műveltséget. Az első két évben félévkor vizsgáztunk. Lassan estek ki tanulók, húszan. Maradtunk százan. Előttünk három évre érettségiztek, nekünk felemelték négy évre. Két évig voltunk a legnagyobbak az iskolában.

Akik faluról kerültünk be, bentlakók lettünk. Erről akár egy kisregényt lehetne írni. Kemény időket vészeltünk át. Otthonról vittük a szalmazsákot, ágyneműt, evőeszközt. Ott egyforma szürke pokrócot adtak. Ezzel takartuk le a vaságyakat, egyformák lettek. Volt kis ruhásszekrény, és az otthoni kajának 2-3 gyereknek egy kis szekrényke. Tőzeggel raktuk meg a kályhát, miután pár szál gyújtóst, és bükkfát kaptunk. Az esti mosakodáshoz szerre tettük fel a mosdótálakat a nagy érckályha tetejére. Aztán vizet fogtunk a mosdótálba, ami sokszor meg is fagyott az ágy alatt, a csíki télben. Havonta egyszer volt közös zuhanyozás a pincében. És havonta egyszer mehettünk haza, ha valami eseményre még nem kértek el a szülők. A ruhánkon érződött a tőzeg füstje. Mégis, a közösségben éltünk, megtanultuk a barátságot, az alkalmazkodást. Rendszeresen tanultunk, mert kötelező szilenciumok voltak. Vacsora után közös játék a dombon.

Az osztályközösségünk már akkor nagyon jó volt, talán jobb is, mint a másik kettőben. A tanárokkal való viszony is példaértékű, hiszen voltak egészen fiatal tanáraink is. A fiúk és köztük baráti viszony alakult ki, őszinte tisztelet. Sok „titkukat”, megosztották egymással.

1959. Már korán nekiláttunk a kicsengetési kártyák megrendeléséhez, fényképeket csináltattunk, a tablóra, és sok kicsit, 1,5×1 cm méretűt a kártyákba. Elkészült a tablónk 1oo diák és tanáraink fényképével. Jött a tavaszi vakáció. Megírtuk a kártyákat, beleragasztottuk a picike fényképeket. Akkor nem voltak kicsengetési ebédek, az egész rokonságot a kártyával értesítettük, hogy végeztünk. Nem volt ajándékozás. A kicsengetésen is csak a legközelebbi családtagok voltak ott. A kártyákra idézeteket írtunk, elcímeztük.

Véget ért a tavaszi vakáció.

Ami azután következett, már olyan volt, most is, mint egy rémálom. Amiért most megírtam azt az emlékezést, hogy egy időutazással a nálunknál fiatalabbak, a mai érettségizők betekinthessenek, a hatvan évvel korábban történt eseményekbe. Hogy esetleg olvashassanak a velük egyidős korábbi nemzedék életéről. Fontos számomra, hogy a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium mai tanulói tudjanak arról, hogy hatvan évvel ezelőtt az iskola falai között mi történt.

Diákok voltunk, nem politizáltunk. Tudtunk az 56-os magyar forradalomról. Még rádiót is csak  páran hallgattak. És mégis… mégis, a szenvedések sora ebből következett.

Visszamentünk a vakációról. Az osztályból hiányzott egy osztálytársunk Sánta Imre. Azt mondják, a vakáció alatt elszökött otthonról. Nem tudják, hol van. A lányokkal nem foglalkoztak, de a fiúkat kihallgatásra hívták. Jött egy hír. Megkerült Imre, le van tartóztatva.  Riadtan ültünk az órákon. Semmiről nem értesültünk. Éppen orosz óra volt, a drága Somay János tanárunkkal, amikor kopogtak.

Kinyílt az ajtó, kemény férfihang.

– Azonnal jöjjenek ki: Vorzsák János, Szőcs László, Zsók László!

Felálltak, kimentek, legközelebb a tízéves találkozón láthattuk.

Aztán jött sorra

– Nem lesz francia óra, osztályfőnöki óra. Letartóztatták Palczer Károly tanárt!

– Nem lesz magyar óra, lefogták Lőrinczi János magyar tanárt!

– Nem lesz biológia óra, Puskás Attilát is elvitték!

– Letartóztatták Bereczk Lajos aligazgatót! Kovács Dénes rajztanárt!

– Lefogták János Lacit is, aki előttünk végzett!  

Mi, a 18 éves végzős diákok, megdermedtünk a hírektől. Fogalmunk sem volt mi történhet, főleg, hogy az osztályunk volt az érintett. Gyorsan jött a folytatás. Az új osztályfőnökünk Kovács Gyula, a kedvenc fizika tanárunk lett. Szerettük, csak 7 évvel volt idősebb, mint mi. Nemsokára egy nap bejelentette: – Gyerekek, holnapra minden kicsengetési kártyát be kell hozzatok! Le kell számolni, mind, amennyit rendeltetek. Bajok vannak! Nem szabad egyet sem megtartani!

Másnap mind a 96 végzős behozta összekötve a kártyákat. Kivezényeltek az iskola udvarára a beton szemetes konténer mellé. Bele kellett dobálni a kártyákat, leöntötték motorolajjal, meggyújtották. Ott voltunk mind a 96 diák, a többi tanár is.  Vasvillával forgatták, körben álltunk, sírtunk, sírtunk. Égetni kellett, mert a „bűnösök” neve rajta volt. Égtek a kicsengetési kártyák, a nevek, sercegtek, füstölögtek. Borzalmas érzés, ennyi év után is.

A sors iróniája, hogy a kártyánkon Horváth Imre idézet volt:

Vajon, akik elégetették a kicsengetési kártyákat nem voltak gyújtogatók?

A tablónk éppen kész volt. Nem elégették, hanem átmázolták. Leszedtek mindent, kimaradt a négy diák, és a tanárok. Csak az aligazgató Csergő Lajos és a román tanár Horváth József képe került rá, utána sok évig a pincében „pihent”.

Újabb közlemény. Politikailag baj van velünk. Minden délután egy óra képzés, átnevelés. Sulykolták belénk a kommunizmus eszméit. Nevelték a „reakciósokat”. Holott, akkor még csak azt tudtuk, hogy kik az áldozatok. Naponta hallgattuk, lehet, nem engednek érettségizni. Ballagás, a hagyományos értelemben nem lesz. Ilyen körülmények között készültünk ballagni. Megtanították a szovjet diákindulót, gyakoroltuk az aktuális ország himnuszt. Hát mit is mondjak, kabaréba illő volt a ballagásunk. Egyenruhában, az osztályainkból, a román himnuszt énekelve vonultunk a díszterembe, a színpadra. Ott, a színpadon énekeltük: „A széles világon, mi bárhol is élünk, / Mi lányok, fiúk, lelkes ifjúság, / A biztos jövőben, mind bízva nézünk,/ mi nékünk hoz fényt a világ.// Előre bátran jó barátok, amerre célunk biztatón ragyog… ,  és a himnuszt, Te slavim…

Álltunk a színpadon, előtte a nagy, hangzatos és elítélő beszédek. És az ijesztgetések. Aztán lejöttünk, mindenki ment szanaszét, ott voltak a szüleim, kaptam három szál bazsarózsát. Este a bentlakás ebédlőjében volt a bankett. Csak diákok, és a pár tanár. Gál Árpiék zenéltek, táncoltunk is.

Végül, megjött az engedély. Lehet érettségi vizsgára menni. Románból, magyarból, matematikából írásbeli vizsga, és szóbeli is, fizikából, földrajzból, Románia történelméből, oroszból csak szóbeli. A dolog érdekessége, hogy az írásbelire jutott egy-egy nap, a szóbelit a hét tantárgyból egy fél nap alatt tettük le. Vagy reggeltől 2-ig, vagy 2-től este későig. Hát ez nem volt könnyű, egyik osztályból mentünk a másikba, húztuk a tételt, feleltünk, mentünk a másikba. Éppen másnap kerültem volna sorra, amikor jött a hír. Az éjszaka letartóztatták Kovács Gyula tanárt is. Egy nap szünet. Tanárokat kell hozni Sepsiszentgyörgyről. Másnap délután aztán két órakor bementem, este tízkor jöttem ki. Éjjel két órakor tették ki a neveket. Sokat elvágtak, mert, ha egyetlen tantárgyból álltál 4-5 között, elővették a doszárokat. Származás. Ez volt a mérleg mutatója. Ha kollektivista, vagy párttag volt az édesapád, akkor 5-tös adtak, átmentél, ha nem újra kell vizsgázni. Hát ez is aljasság volt. A pótérettségi Sepsiszentgyörgyön volt. Hála Istennek a nevem ott volt a táblán. Érett lettem.

Elképzelhetetlen történet egy mai fiatal gimnazista számára, hogy szavakért, ártatlan lelkesedésért, néhány versikéért a szabadságával fizessen. Eddig az volt, de hihetetlen, hogy mostanában ismét fellángolnak ilyen történetek. Harminc év „szabadság” után ez most már kegyetlen, érthetetlen, ami ismét történik. Miért, hogy magyarnak születtünk?

A találkozókat mindig megtartottuk, egyre inkább kovácsolódtunk össze. Nagy dolog volt, amikor 1999-ben a negyvenéves találkozónkra új tabló készült, rehabilitáció, mindenki neve rajta van, csak sajnos nagyon foghíjas, a nevek vannak, de már nem minden kép érkezett meg.

Ugyancsak újra nyomtatták a kicsengetési kártyát, minden névvel, kései erkölcsi elégtétel, az ártatlanul elszenvedett megpróbáltatásokért.

Évente találkozunk, kétszer, háromszor. A tavaly is háromszor jöttünk össze. Most egy jelentősebb következik június 14-én a hatvanadik. Ez már nagyon is foghíjas lesz, sokan meghaltak, és vannak súlyos betegek is. Nagyon várom!

Szerző: 2019. 05. 24.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló